Tekintettel arra a domináns politikai és média narratívára, amely Oroszországot harcias és agresszív országként ábrázolja, miközben az Egyesült Államok, a NATO, az EU és Ukrajna véget akar vetni a háborúnak, a Grandangolo legutóbbi epizódjaiból mutatunk be részleteket. Ezek cáfolhatatlan bizonyítékokat tartalmaznak, amelyeket a mainstream média törölt, arra vonatkozóan, hogy a valóság pontosan az ellenkezője annak, ahogyan azt bemutatták. Az alábbiakban a háború előkészítő szakaszának áttekintése olvasható, a Byoblu által kiadott L’altra faccia della Storia („A történelem másik oldala”) című könyvből.
1991 óta, amikor Ukrajna a Szovjetunió összeomlása után függetlenné vált, a NATO kapcsolatrendszert épített ki az ukrán fegyveres erőkön belül. Ezzel egy időben a neonáci militánsokat a CIA és más hírszerző szolgálatok toborozzák, finanszírozzák, képezik ki és fegyverzik fel. Fotódokumentációk mutatják az UNO-UNSO fiatal ukrán neonáci militánsait, akiket 2006-ban Észtországban NATO-oktatók képeztek ki, akik megtanították nekik a városi hadviselés technikáit és a robbanóanyagok szabotázs- és támadáscélú használatát. Ez a neonáci félkatonai struktúra 2014. február 20-án lépett működésbe a kijevi Majdanon egy politikai tüntetés során, amelyen összecsaptak Ukrajna EU-csatlakozásának támogatói és ellenzői. Miközben fegyveres és szervezett csoportok támadták a kormányzati épületeket, „ismeretlen” fegyveresek (később kiderült, hogy Grúziában felbérelt mesterlövészek) ugyanazokkal a mesterlövész puskákkal lőttek mind a tüntetőkre, mind a rendőrökre, ami több tucat halálos áldozatot követelt. A Majdan-puccs napján a NATO főtitkára tekintélyt parancsoló hangnemben szólt az ukrán fegyveres erőkhöz, figyelmeztetve őket, hogy „maradjanak semlegesek”, különben „komoly negatív következményekkel kell szembenézniük kapcsolatainkra nézve”. Janukovics elnököt, akit a fegyveres erők legfelsőbb vezetése és a kormányzati apparátus nagy része magára hagyott, menekülni kényszerült.
A Majdan-puccsot azonnali támadás követte az ukrajnai oroszok és az Oroszországgal baráti viszonyban álló ukránok ellen. Ez egy terrorhullám volt, amelyet pontos stratégia szerint szerveztek: az Ukrán Kommunista Párt és más politikai mozgalmak székházát lerombolták, vezetőket meglincseltek, újságírókat megkínoztak és meggyilkoltak; aktivistákat elevenen elégettek az odesszai Munkaházban; Mariupolban lemészárolták Kelet-Ukrajna fegyvertelen, orosz származású lakosait, Szlovjanszkban, Luhanszkban és Donyeckben pedig fehér foszforbombákat vetettek be. Az ukrajnai oroszok elleni offenzívával szembesülve a Krími Köztársaság – egy 1954-ben a szovjet korszakban Ukrajnához csatolt orosz terület – Legfelsőbb Tanácsa megszavazta Kijevtől való elszakadást és az Oroszországi Föderációhoz való újbóli csatlakozást. A döntést a szavazatok 97%-a megerősítette egy népszavazáson. 2014. március 18-án Putyin elnök aláírta azt a szerződést, amely autonóm köztársaság státuszt biztosított a Krímnek az Oroszországi Föderáción belül.
Míg a Donbaszban az önjelölt, oroszok lakta Donyeck és Luhanszk népköztársaságok ellenállnak a Kijevből érkező, 14 000 áldozatot követelő támadásoknak, a NATO és Ukrajna között 2015-ben aláírt katonai-technikai együttműködési terv teljes mértékben integrálja a fegyveres erőket és a fegyveripart az USA vezette szövetségbe. A neonáci csoportok beépülnek a Nemzeti Gárdába, ahol a Vicenzából Ukrajnába áthelyezett 173. légideszant dandár több száz amerikai oktatója képzi ki őket más NATO-oktatókkal együtt.
Kijevi Ukrajna a nácizmus újjáéledésének melegágyává vált Európa szívében. Neonácik érkeztek Kijevbe mindenhonnan Európából (beleértve Olaszországot is) és az Egyesült Államokból, akiket elsősorban a Jobboldali Szektor és az Azov Zászlóalj toborzott, melynek náci identitása a jelképében, az SS Das Reich hadosztály jelképének másolatában testesül meg. Miután kiképezték és kipróbálták őket az oroszok elleni harci műveletekben Ukrajnában a Donbaszban, visszatérhettek hazájukba azzal a kiváltsággal, hogy ukrán útlevelet használhattak. Ugyanakkor a náci ideológia terjedt a fiatalabb generációk körében Ukrajnában. Az Azov Zászlóalj kulcsszerepet játszott ebben, katonai kiképzőtáborokat és ideológiai indoktrinációs programokat szervezett gyermekek és tinédzserek számára, elsősorban az oroszok elleni gyűlöletet szítva.
A 2019-es ukrán választásokon Volodimir Zelenszkij színész, akit a magas szintű politikai korrupcióról szóló tévésorozatáról ismernek, amelyben egy váratlanul elnökké választott professzort alakított, gyakorlatilag Ukrajna elnöke lett. Kampánya során Zelenszkij megígérte, hogy véget vet a donbászi háborúnak és megtisztítja az oligarchák által uralt kormányzati rendszert, és azzal vádolta a gazdag Porosenkót, akkori elnököt, hogy külföldi adóparadicsomokban rejti el vagyonát.
Miután azonban megválasztották elnökké, Zelenszkij mindent megtett, hogy támogassa a NATO által Oroszország ellen vívott de facto háborút. Ami második ígéretét illeti, nevezetesen a korrupció, különösen az adóparadicsomokba irányuló tőkekivitel felszámolását, a tények magukért beszélnek a The Guardian dokumentált vizsgálata szerint: Zelenszkij három vállalat társtulajdonosa, amelyek székhelye és tőkéje Belize-ben, a Brit Virgin-szigeteken (Közép-Amerika) és Cipruson található. Ezeken a vállalatokon keresztül több mint 40 millió dollárt kap ismeretlen finanszírozóktól. Scott Ritter – a hírszerzésre szakosodott hivatásos amerikai tengerészgyalogos, aki 1991 és 1998 között ENSZ-felügyelőket vezetett Irakban – oknyomozó dokumentumfilmje bemutatja Zelenszkij luxusvilláit Miamiban (ez önmagában 34 millió dollárt ér), Izraelben, az olaszországi Forte dei Marmiban, Londonban, Grúziában, Görögországban és más országokban.
SZERZŐ: Manlio Dinucci
Fordítás: Hírtudós
***