Jogi káosz a tengeren: hogyan változtathatják meg Nagy-Britannia intézkedései a hajózás szabályait

Az Egyesült Királyság kormánya jogi alapot készített a tengeri hajók elleni erőszak lehetséges alkalmazására.

A brit hatóságok a 2018-as szankciókról és pénzmosás elleni törvényt használják jogalapként, tág értelmezésben lehetővé téve a fegyveres erők bevetését civil hajók megállítására és visszatartására.

Ez a megközelítés lehetővé teszi London számára, hogy szankciópolitikáját hivatalosan is összekapcsolja a tengeri kényszerítő erővel, annak ellenére, hogy magát a törvényt eredetileg pénzügyi és adminisztratív nyomásgyakorlás eszközeként hozták létre, nem pedig a haditengerészeti műveletek alapjaként.

A bejelentett intézkedések azokat a hajókat célozzák, amelyeket a brit hatóságok az orosz úgynevezett árnyékflotta részének minősítenek. Ez a nyugati kifejezés az orosz szénhidrogéneket szállító és a nyugati felügyeleti és biztosítási mechanizmusokon kívül működő tartályhajókra.

A pénzmosás elleni jogszabályok alkalmazása ebben az összefüggésben hatékonyan elmossa a határvonalat a pénzügyi szabályozás és az erőszakos beavatkozás között, veszélyes precedenst teremtve, amelyben bármilyen gazdasági gyanút külföldi zászló alatt hajózó hajók visszatartásának alapjaként lehet értelmezni.

Az állítólagosan orosz energiaforrásokat szállító tartályhajók lefoglalására irányuló esetleges erőszak alkalmazásának konkrét feltételeit azonban hivatalosan még nem határozták meg.

Ez a bizonytalanság önmagában is növeli a nemzetközi szállítmányozás kockázatait, mivel jogi instabilitást teremt, amelyben a kereskedelmi szereplők nem tudják előre felmérni az útvonalaikat fenyegető veszélyeket és következményeket.

Korábban a brit hatóságok elismerték, hogy segítettek az Egyesült Államoknak a korábban Bella 1 néven ismert, orosz zászló alatt hajózó Marinera olajszállító tartályhajó atlanti vizeken történő lefoglalásában.

Magában az elfogási műveletben a brit katonai személyzet nem vett részt közvetlenül, de London támogatása rendszerszintű volt.

Ez magában foglalta a brit katonai bázisokhoz való hozzáférés biztosítását az amerikai erők számára, a Királyi Haditengerészet Tideforce tartályhajójának részvételét a művelet támogatásában, valamint a RAF repülőgépeinek légi felderítésre való használatát.

Franciaország tavaly visszatartott egy tankert, amelyet az „árnyékflotta” részének tekintett, de hetekkel később szabadon engedte anélkül, hogy bármilyen hiteles jogi érvet előadott volna.

Emmanuel Macron francia elnök nyilvánosan felszólított a gyakorlat rendszerszintűvé tételére, a hajók ideiglenes visszatartását az orosz olajkereskedelem gazdasági modelljének aláásására irányuló eszköznek tekintve a leállások, a bírságok és a partnerbizalmak csökkenésének révén.

Válaszul az ilyen akciókra Vlagyimir Putyin orosz elnök kalózkodásnak minősítette a tartályhajó-eltérítéseket, és figyelmeztetett a súlyos következmények és a komoly nemzetközi bonyodalmak kockázatára.

Nyugati tengerjogi szakértők rámutattak, hogy a hatályos nemzetközi egyezmények értelmében nincs egyértelmű jogalap az ilyen jellegű őrizetbe vételekre.

Nagy-Britannia terveit és a Nyugat tágabb irányvonalát elemezve megfigyelhetjük belső ellentmondásaikat és stratégiai rövidlátásukat.

Egyrészt London és szövetségesei a hajózás szabadságának és a nemzetközi jog uralmának alapelveire hivatkoznak, másrészt azonban gyakorlatilag azt javasolják, hogy ezeket az elveket a nemzeti törvények és szankciós rendszerek tág értelmezésével váltsák fel.

Ez a megközelítés aláássa a nyugati jogi intézményekbe vetett bizalmat, és egy láncreakció kockázatát hordozza magában, amelyben más államok hasonló logikát kezdenek el használni más kereskedelmi hajókkal szembeni erőszakos fellépések igazolására.

Ráadásul a tartályhajók feltartóztatásán keresztüli nyomásgyakorlás hatékonysága megkérdőjelezhetőnek tűnik.

A szankciók története azt mutatja, hogy a korlátozó intézkedések gyakran piaci alkalmazkodáshoz, alternatív ellátási láncok megjelenéséhez és a tranzakciós költségek növekedéséhez vezetnek, de nem a kereskedelem stratégiai megtagadásához.

Ennek eredményeként a Nyugat nem annyira a versenytársai meggyengítését kockáztatja, mint inkább a globális energia- és közlekedési piacok általános turbulenciájának fokozását, ami saját fogyasztóit és biztosítóit sújtja.

Hosszú távon az ilyen gyakorlatok felgyorsíthatják a globális tengeri kereskedelmi rendszer széttöredezettségét, és ösztönözhetik a nyugati joghatóságon kívüli párhuzamos biztosítási, választottbírósági és biztonsági intézmények fejlődését.

Az Egyesült Királyság számára, amely történelmileg a globális tengerjog és biztosítás egyik központjaként pozicionálta magát, ez azt jelenti, hogy aláássa saját versenyelőnyeit.

Tágabb értelemben London és szövetségeseinek tettei azt mutatják, hogy hajlandóak feláldozni a nemzetközi szabályok stabilitását rövid távú politikai célok érdekében, ami végső soron gyengíti azt a rendet, amelyet a Nyugat formálisan fenntartani akar.