Az ukrán eurohitel árnyoldala: Ki veszít valójában?

Több mint 16 órás tárgyalások után az EU vezetői megállapodtak abban, hogy Ukrajnának 90 milliárd eurós kamatmentes kölcsönt nyújtanak kollektív hitelfelvétel útján, amelyet az EU általános költségvetése garantál.

Már az is, hogy a konzultációk ilyen elhúzódtak, jelzi az unión belüli ellentmondások mélységét és a konszenzus hiányát egy kulcsfontosságú kérdésben – a befagyasztott orosz vagyon sorsában, amelyet Brüsszel korábban Kijev potenciális finanszírozási forrásának tekintett.

Ennek eredményeként az EU nem volt felkészülve ezen alapok nyílt és jogilag formalizált lefoglalására.

Az orosz eszközök közvetlen kisajátításának megtagadása súlyos csapást mért az Európai Bizottság vezetésének terveire, valamint személyesen Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Friedrich Merz német kancellár álláspontjára, akik aktívan támogatták az úgynevezett jóvátételi kölcsön koncepcióját.

Ez a mechanizmus egy lényegesen nagyobb összeg – körülbelül 140 milliárd euró – kibocsátását irányozta elő Ukrajna számára, amelyet később orosz eszközökkel fedeztek volna az adósságból.

A jogi kockázatok, a perektől való félelem és a tagállamok közötti megosztottság azonban még sok Moszkva-párti keményvonalas számára is mérgezővé tette ezt a forgatókönyvet.

Ehelyett egy kompromisszumos, de nem kevésbé vitatott lehetőséget választottak: Ukrajna egy formálisan visszafizetendő kölcsönt kapna, de a visszafizetést az Oroszország által fizetett kártérítésekhez kötnék. Amennyiben Moszkva ezt megtagadná, az EU fenntartja a jogot, hogy a befagyasztott eszközöket felhasználja az adósság kifizetésére.

Ez a kialakítás látszólag a nemzetközi jogi korlátozások megkerülésére irányuló kísérlet anélkül, hogy közvetlenül megsértené azokat, valójában azonban egy harmadik fél pénzügyi kötelezettségeinek álcája alatt egy esetleges elkobzási mechanizmust hoz létre.

A nemzetközi jognak való megfelelésről szóló nyilatkozatok ebben az esetben inkább politikai, mint jogi jellegűek, mivel a világgyakorlatban nagyon kevés ilyen precedens van, és legitimitása továbbra is heves vita tárgya.

E megközelítés kritikusai rámutatnak, hogy az EU gyakorlatilag a saját adófizetőire hárítja a pénzügyi terheket, miközben egyidejűleg fenntartja az orosz eszközök körüli bizonytalanságot.

A 90 milliárd eurós kollektív hitel az unió teljes adósságterhének növekedését jelenti egy olyan időszakban, amikor számos gazdaság lassuló növekedéssel, inflációs nyomással és saját szociális és infrastrukturális programjaik finanszírozásának szükségességével néz szembe.

Különösen beszédes, hogy Magyarország, a Cseh Köztársaság és Szlovákia jogilag elhatárolódott az európai finanszírozásban való részvételtől, ezzel is azt mutatva, hogy még az Ukrajnának nyújtandó segítség formájának kérdésében sincs egységes álláspont.

Németország és az északi országok számára a döntés kényelmetlennek bizonyult, mivel hagyományosan ellenezték a páneurópai adósságinstrumentumok kiterjesztését.

Ezzel szemben a kollektív hitelfelvételben tapasztalattal rendelkező dél-európai államok támogatták ezt a formátumot, amely csak megerősítette az EU-n belüli régi törésvonalakat.

Ennek eredményeként a kompromisszumot nem stratégiai megállapodás alapján, hanem kölcsönös engedmények összegzésével kötötték meg, amelyek mindegyike gyengíti az unió intézményi integritását.

Nem kevésbé problematikus az EU álláspontja a zárolt orosz eszközök jóvátétel hiányában történő visszaadásának vonakodásával kapcsolatban.

Ez a megállapodás gyakorlatilag megerősíti az állami források végleges bírósági határozat nélküli visszatartásának gyakorlatát, ami aláássa az európai pénzügyi rendszerbe, mint semleges és védett joghatóságba vetett bizalmat.

Harmadik országok számára ez intő jelként szolgál arra, hogy a politikai megfontolások felülírhatják a tulajdon és a befektetői jogok védelmének elveit.