A Tanácsköztársaság kikiáltása
(idézet: A Magyarországi Tanácsköztársaság – Hajdu Tibor)
2
Március 21-én a vöröskatonák mintegy 300 kilométerre közelítették meg a magyar határt. Budapesten elterjedt a hír, hogy már Tarnopolban vannak (vagy 170 kilométerre Körösmezőtől), Tarnopol a Monarchia egykori határán innen volt s ezért neve úgy hangzott a reménykedők fülében, mintha a muszka lovak patái már Gödöllő felé csattognának. Tarnopol azonban nem volt igaz, s a Vörös Hadsereg helyzete sem volt olyan jó, mint az addigi gyors előnyomulásból hinni lehetett volna. Petljura minden erejét összegyűjtve, lengyel egységektől támogatva, március közepén ellentámadást indított, és északnyugat felől Kijevet fenyegette. Mivel a Vörös Hadsereg fő feladata Odessza bevétele volt, a fehérek északabbra helyi sikereket értek el. Erről azonban a pesti katonák és munkások keveset tudhattak.
Egyfelől Vix jegyzéke, másfelől a Kárpátok felé vágtató vöröslovasság – köztük a kommunistákhoz tömegesen csatlakozó magyar munkások – ezt a képet rajzolta az SZDP vezetőségének 20-án délután tartott ülése elé Böhm. A vas- és fémmunkások, a nyomdászok és más szakmák munkásainak zöme, a katonák és népőrök többsége a kommunistákkal tartott. Böhm azt javasolta: „A Szociáldemokrata Párt vegye át a kormányhatalmat teljesen, de hogy a pozícióját megerősítse, s hogy ne kelljen több front felé küzdenie, hogy védve legyen minden hátbatámadás ellen, és hogy maga mögé állíthassa az egész ország egységes közvéleményét, folytasson tárgyalásokat a bolsevistákkal, és kössön velük valami olyan megállapodást, amelynek alapján azok hajlandók legyenek a kormányt, ha csak passzíve is, támogatni.”
Garami saját felszólalását így reprodukálja: Böhm javaslata „pillanatnyilag kétségtelenül erőssé tenné az új kormányt, de mégse lehet megoldás, mert a bolsevizmus nem testvérpárt, hanem ellenpárt, amelyet magunk mögé állítani nem lehet, és amely, ha ezt mégis megkísérelnők, okvetlenül magával sodorná az egész munkásmozgalmat azokra az utakra, amelyeken maga akar járni”. Weltner szerint még Garami azt is mondta: „Én sem tudok más megoldást, vagy egyesülni, vagy teljesen átengedni a teret a kommunistáknak. A magam részéről semmiféle módon sem veszek részt az új alakulásban, és azt ajánlom, hogy a párt is álljon félre.” Weltner ehhez hozzáfűzi: „A Szociáldemokrata Párt vezetőségében nem akadt egyeden olyan ember sem, aki olyan megoldást tudott volna javasolni, amelynek segítségével a kommunizmus elkerülhető lett volna.”
Böhm szerint ez az ülés még nem hozott konkrét döntést. „Egyhangúlag az az álláspont jutott kifejezésre, hogy a párt nem kíván az este megtartandó minisztertanács határozatának prejudikálni és a párt csak a minisztertanács határozata után fog állást foglalni, és a döntést a pártválasztmány és Munkástanács elé terjeszti.” Ha nem is született határozat, a többség hangulata Böhm javaslata mellett volt. A koalíció fenntartását sem a munkásság, sem a polgári miniszterek nem akarták. A munkásság – ezt jól mutatja a polgári főispánok elűzése – csak munkáskormánynak volt hajlandó engedelmeskedni, más szervezett politikai erő, a klérustól eltekintve, nem volt az országban. Ilyen körülmények között természetesnek hat a kommunistákkal való egyesülés gondolata. A megegyezést szükségessé tette a kommunisták ereje és befolyása, a munkásság egységtörekvése, végül a csalódás az antantban, amiből logikusan következett a közeledés az erősödő Szovjet-Oroszországhoz. Az SZDP-n belül a kezdeményezés a balszárny kezébe került, az pedig az egység helyreállításának híve volt. Mikor felvetődött, hogy tájékozódás céljából valakit ki kell küldeni a Gyűjtőfogházba, Landler Jenő, a baloldal egyik vezéralakja, maga jelentkezett: ő már tárgyalt Kun Bélával. Úgy határoztak, hogy Landler másnap felkeresi Kunt és az eredményről a következő pártvezetőségi ülésnek referál.
A minisztertanács ülése délután 5 óra körül kezdődött, és késő estig tartott. A lapok már 20-án reggel közölték, hogy két miniszter: Szabó István és Szende Pál benyújtja lemondását. Szabó az általa, élesen ellenzett erőszakos földfoglalások és szövetkezetalakítások miatt, Szende pedig mint a Radikális Párt egyetlen minisztere, miután a párt elhatározta, hogy a választásokon nem vesz részt, mert szociáldemokrata kormány alakítását tartja célszerűnek. A „Pesti Napló” szerint Varga Jenőt emlegették Szende utódjaként, a másnap megalakult Kormányzótanácsban valóban Varga lett a pénzügyi népbiztos. Az ilyen tárcakérdések persze a Vix-jegyzék után fel sem merültek. A kormány megragadta az alkalmat, hogy a történelmi helyzethez illő gesztussal mondhat le nem létező hatalmáról.
Károlyi magán kívül volt. A fenyegető katasztrófa légkörében hetek óta túlfeszített idegekkel dolgozott, miközben felesége szülés előtt állt, őt magát lázas betegség kínozta. Az ülésen könnyezve számolt be a délelőtti eseményekről. Ő „kizártnak tartja a jegyzékben foglaltak teljesítését, mert nemcsak joglemondás volna, nemcsak újabb területeket hajtana bojáruralom alá, hanem lehetetlenné tenné, hogy alkalmas időben a románokat meg tudjuk támadni (!), miután közbeékelődnek a franciák. Az antant szervezkedik a bolsevikiek ellen. Maga nem üzen hadat, hanem a románokkal, szerbekkel és csehekkel akar ellenük menni, és ezért a mi területünkkel fizet nekik zsoldot. A párizsi békekonferencia nem ismeri el a wilsoni elveket, ezért új orientációra van szükség, bel- és külpolitikában. Koalíciós kabinet többé nem kormányozhat, a termelés rendjét sem tudja biztosítani a mai rendszer már … nem marad más hátra, mint hogy ez a kormány mondjon le. Nézete szerint, hogy az anarchiát és a bolsevizmust elkerülhessék, egy tiszta szociáldemokrata kormánynak kell alakulnia. Ez, támogatva az egész magyarságtól, megtagadhatja az antant követelését … megnyerheti magának az Internacionálét, mely remélhetőleg nem fogja engedni letörni a szociáldemokrata kormányt. Szükséges lesz, hogy a Kommunista Párttal a Szociáldemokrata Párt megegyezzen, hogy a Kommunista Párt ezalatt ne borítsa fel a helyzetet … Ez azért is szükséges, hogy az orosz bolseviki sereg hátba ne támadja csapatainkat.”
Károlyi ki akart tartani elnöki posztján; úgy képzelte, hogy másnap kinevezi a szociáldemokrata miniszterelnököt. A miniszterek sorra hozzászóltak Károlyi beszédéhez. Böhm egyetértett vele: „A fenyegető antanttámadás és polgárháború helyzetében csak az ultimátum visszautasítása és a Szociáldemokrata Párt kormányvállalása jöhet számításba, mint utolsó kísérlet a forradalom megmentésére. A Szociáldemokrata Párt azonban csak abban az esetben vállalhatja a felelősséget, ha a kommunistákkal való megegyezés biztosítja minden hátbatámadás ellen … A minisztertanács határozata után a párt fórumai még 21-én véglegesen állást foglalnak majd a kormányvállalás ügyében.”
Kunfi helyeselte a Vix-jegyzék elutasítását, de félt az SZDP kormányalakításától, ami az adott helyzetben – ezzel ő tisztában volt – proletárdiktatúrát jelentett. Temperamentumának megfelelő hévvel kérte kollégáit, kíséreljék meg a koalíció fenntartását: „Vixnek azt kellene válaszolni, hogyha álláspontjához ragaszkodik, lemond a kormány, és jön egy szocialista kormány. Meg kellene mondani, hogy ez azután idővel múlhatatlanul átsimulást jelent a kommunizmus felé. Tehát a kormány kérje addig Vixtől az egész ügy felfüggesztését, amíg Párizsból válasz nem érkezik. Az antant kormányait az elé a helyzet elé kell állítani, vállalják-e saját népük előtt, hogy a román imperializmus kedvéért egy, ma még nem bolsevista országot bolsevista országgá alakítottak át. A polgári minisztereknek, illetve pártoknak ugyanezt egy rádió útján is nyilvánosságra kell hozniuk. Amíg ez eldől, a kormány maradjon a helyén …”
Garami ellenezte Kunfi javaslatát. „Azonnal kell dönteni, mert ha közoktatásügyi miniszter úr démarche-a sikerül, akkor lesz igazán bajban az ország, mert a mai koalíciós kormány fenn nem tartható.” Peidl felszólalása nem szerepel a jegyzőkönyvben, de Garami azt írja, hogy az ő álláspontját osztotta. Hock János, a Magyar Nemzeti Tanács meghívott elnöke helyeselte Károlyi javaslatait, mert „a polgári pártok megbuktak”. A jegyzőkönyv szerint ugyanezen állásponton volt Juhász Nagy is, bár könyvében azt állítja, hogy ő javasolta „jó lenne, ha polgári tagjai is lennének az új minisztériumnak” a jegyzőkönyvben és a többi forrásban azonban nyoma sincs hasonló megnyilatkozásnak.
Végül Szabó István, Baloghy Ernő, Buza Barna miniszterek, valamint a polgári radikálisok meghívott vezére, Jászi Oszkár felszólalása után, akik mindnyájan egyetértettek Károlyi javaslataival „a minisztertanács egyhangúlag elhatározta lemondását. Ez a válasz Vix jegyzékére, amelyet a kormány teljesíthetetlennek tart.” Károlyi 1919 júliusi cikke szerint mind a négy szociáldemokrata miniszter az SZDP kormányalakításának conditio sine qua nonjául szabta meg, hogy ő a köztársaság elnöke maradjon, továbbá a minisztertanács egyhangú határozatát minden jelenlevő miniszter vótuma leadásán túl hosszabb-rövidebb indokolással erősítette meg. Károlyi megállapításait utólag többen vitatták a volt miniszterek közül: hivatkozva arra, hogy a kormány csak lemondásáról határozhatott, Károlyi terveit csupán tudomásul vette. Juhász Nagy szerint Szabó István figyelmeztette a szociáldemokratákat: „Óvakodjanak a kommunizmustól, mert ezellen a kisgazdáknál nagy ellenállás nyilvánulna meg.”
Eltekintve a formai kérdésektől – amelyekkel a forradalmi kormány amúgy sem tudott mindig számolni – a polgári miniszterek egyértelműen azért mondtak le, hogy szociáldemokrata kormány alakulhasson, miután a polgári kormány kül- és belpolitikája csődöt mondott. A szociáldemokrata kormányt azonban olyannak képzelték, amilyen akkor és azóta nemegyszer mentette meg Nyugat-Európában a válságba jutott kapitalista rendet; tehát nem gondoltak proletárdiktatúrára vagy a termelési eszközök kisajátítására. Az utolsó hetek változásait a munkásmozgalomban nem ismerték, illetve nem értékelték kellő komolysággal, s ezért a kommunistákat és az SZDP baloldalát a valóságosnál gyengébbnek tartották. A szociáldemokrata miniszterek viszont tudták, hogy a munkásság már csak olyan szocialista kormányt akceptálna – ellentétben a januári erőviszonyokkal amelyben a baloldali szociáldemokraták és a kommunisták döntő szerepet töltenek be. Azt is tudták, hogy a kommunisták ellenzékiségüket csak akkor adják fel, ha elfogadják elvi álláspontjukat. Ezért féltek a kormányalakítástól. Ha a polgári miniszterek sejtik, amit Kunfi tudott, talán jobban meggondolják magukat – a megfontolást azonban elfojtotta a tehetetlenül vállalt felelősségtől való menekülés sürgetése. A minisztertanács másnapra összehívta utolsó ülését.
Károlyi mindenesetre a főbb jobboldali erőket is informálni akarta, kikérve esetleges javaslataikat. Buza Barna szerint „úgy beszélt, mint egy államfő, akinek lemond a kormánya, s új kormányt kell kineveznie. Azt mondta, hogy meg fogja hallgatni az összes pártok vezetőit. Mutatott is valami listát a meghallgatandókról, rajta volt Lovászy, Apponyi, Batthyány, Bethlen István, Ugron Gábor, Jászi Oszkár.” Maga Károlyi így emlékezik: másnap, 21-én délelőtt „tanácskoztam a kormányban nem képviselt polgári pártok politikusaival, felvilágosítottam őket a helyzetről, és meghallgattam nézeteiket. Mindannyian, köztük Ugron Gábor is, aki az ügyet politikai barátaival megbeszélte, osztották felfogásomat, hogy nincs mit tenni, mint a jegyzék követeléseit visszautasítani és egy tiszta szociáldemokrata kormányt kinevezni. Ugron Gábor nyomban kijelentette, hogy véleménye megegyezik barátaiéval és nevezetesen Bethlen István gróféval is.”
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!