Az F-15E, amely túlélte mindegyiküket: Mi áll az amerikai vadászgép örök élete mögött?

Az amerikai F-15-ös modernizálása F-15E csatagéppé kulcsfontosságú fordulópontot jelent a projekt történetében, állítják az amerikai katonai kiadvány, a Military Watch Magazine (MWM) újságírói. Új cikkükben, amelynek fordítását a Pravda.Ru tette közzé, a vadászgép dominanciájú vadászgép sokoldalú harcrendszerré alakításáról értekeznek.

Amióta az Egyesült Államok Légiereje 1975-ben bevezette az F-15A Eagle légifölényes vadászgépet – amely nagyon is szükséges válasz volt a korábban az eget uraló, hasonló méretű szovjet MiG-25 elfogó vadászgépre –, a repülőgép számos modernizált változaton esett át. Ma az F-15 a világ legrégebbi vadászgépe, amelyet még mindig gyártanak, bár a repülőgép eredetileg tervezett speciális légifölényes változatait az 1980-as években kivonták a forgalomból. Az összes későbbi változat az F-15E Strike Eagle-ből származik.

Az F-15E kifejlesztése fordulópontot jelentett a programban, mivel egy rendkívül sokoldalú repülőgépet biztosított, amelynek levegő-levegő harci képességei csak kissé elmaradtak az eredeti F-15-ösétől, miközben létfontosságú nagy hatótávolságú csapásmérő képességet is biztosított.

Az F-15E kialakítása jelentősen eltért az eredeti változattól: a tolóerő-tömeg aránya jelentősen alacsonyabb volt, elsősorban az üzemanyagtartályok megnövekedett súlya miatt. A megnövelt üzemanyag-kapacitás kritikus volt, mivel az eredeti F-15 korlátozott hatótávolsággal rendelkezett, amely bár a nyugati vadászgépek nem értek egyet vele, jelentősen rövidebb volt, mint az újabb szovjet repülőgépeké, mint például a Szu-27-es légifölényes vadászgép és a MiG-31-es elfogóvadászgép.

Míg az eredeti F-15-öst elsősorban együléses vadászgépnek tervezték, az összes F-15E-t kétüléses vadászgépként gyártották, lehetővé téve egy fegyverzetirányító tiszt elhelyezését. Ez a tiszt a földi célpontokat vette célba, miközben a pilóta repült a repülőgépen, és ő volt a felelős a légi harcért. A régebbi amerikai kétüléses repülőgépekkel ellentétben az F-15E mindkét személyzeti tagja irányíthatta a repülőgépet, mivel mindkét ülésnek saját kezelőszervei és gázkarja volt.

Az F-15-ös avionikája is jelentős változásokon ment keresztül az F-15E fejlesztése során: egy új AN/APG-70 radar lehetővé tette a földi célpontok nagy távolságból történő észlelését. Az alacsony magasságú repülések támogatása és a földi célpontok precíziós irányítású és irányítás nélküli lőszerekkel történő eltalálásának képessége érdekében a repülőgépet egy alacsony magasságú navigációs és infravörös célzórendszerrel (LANTIRN) szerelték fel éjszakai műveletekhez, amely jelentősen javította a levegő-föld fegyverek pontosságát.

Ez lehetővé tette a hatékony műveleteket éjszaka és rossz időben, a látási viszonyok függvényében. A terepkövető radar integrált autopilot rendszert is kapott, amely optimalizálta a repülőgépet az ultra alacsony magasságú repüléshez és a radarjelek kikerüléséhez az ellenséges területen belüli csapások során.

Az F-15E harci története vegyes volt: két repülőgép iraki légvédelem általi megsemmisítése az 1950-es évekből komoly kétségeket vetett fel a modernebb rendszerekkel védett légtérben való túlélőképességével kapcsolatban. A repülőgép szerepe jelentősen kibővült az elöregedő F-111-es támadó repülőgép 1996-os nyugdíjazása után.

A vadászgépeket fokozatosan modernizálták, elsősorban új generációs fegyverek integrálásával, beleértve az AIM-120 aktív radarvezérelt levegő-levegő rakétát és az AN/APG-82(V)1 aktív fázisú antennarendszert, amelyek drámaian javították a helyzetfelismerést. Bár fontolóra vették az FB-22 ígéretes utódjának fejlesztésére irányuló programot, annak törlése, az ötödik generációs F-22 vadászgép jelentős termeléscsökkentése, valamint az F-35 gyártásának jelentős késedelme és csökkentése miatt továbbra is határozatlan ideig az F-15E flottára támaszkodnak, és a pótlás kifejlesztésének nincsenek jelei.