(idézet: A Magyarországi Tanácsköztársaság – Hajdu Tibor)
1
Soha még, soha még ilyen árva csatát.
Meztelenül harcoltatok és a halálba
Lelketek is egyedül szállt. Harcos elődök
Árnya se várta ott körbe köszöntve kupával.
Régi csaták muzsikája se gőzölt
Bús haragos mámorsisakot fejetekre.
Roppant ősi legendák kürtje üvöltő
Szörnyetegekként nem taposott utcákat elétek.
Magyarok voltatok. Álmodó pusztát keltve riasztók.
Meztelen eszmével, jeges űrben, árva legelsők.
(BALÁZS BÉLA: DALLÁ HALNOTOK ÍGY KELL)
Vannak napok, amikor az emberek elfelejtik megszokott gondjaikat, amelyek életüket kitöltik, és tágranyílt tüdővel szívják be a történelem levegőjét. Ilyen ritka nap volt 1919. március 21-e. Mindenki várta a változás óráját, mindenki tudta, hogy új világ születik. Nem jelentek meg az újságok a fővárosban, suttogva terjedtek a hírek. De késő este az esős utcákon fegyelmezett csapatok indultak meg, és egy akarat sugarait vitték szét az atomjaira bomlott társadalomba: kurta vezényszavak csattantak, vörös szalagos katonák és katonasapkás munkások meneteltek, a forradalom élcsapata, ugyanazok, akik az elmúlt októberben puskalövés nélkül, őszirózsával fegyverük csövén foglalták el a régi rend hadállásait. Most nem voltak virágok, de nem is folyt az utcán a bor. A nép felszabadultan éltette a kis csapatokat, amelyek katonásan, ünnepélyesség nélkül vették birtokukba a várost, őrségeket állítottak a középületek és bankok, kaszárnyák és postahivatalok, pályaudvarok, hidak, gyárak előtt.
Reggelre friss plakátok és kiáltványok borították a falakat, és mindenki tudta, mi történt: lázas elszántságot ragyogtak az új forradalom első parancsai. Kattogott a távíró: Budapest öt nyelven üzent a világnak.
„Mindenkihez! Jelentjük a világ munkásainak, hogy Magyarországon a Szociáldemokrata Párt és Kommunista Párt Szocialista Párttá egyesültek, és az egész munkásság, katonaság és parasztság nevében megteremtették a proletárdiktatúrát, amely egyetlen csepp vér kiontása nélkül átvette az államhatalmat …”
Már nem kísértet járta Európát. A pétervári október után másfél esztendő sem telt el és a Néva ostromlott erődeitől, a néhány hete vörösbe öltözött Kijevtől 800 kilométerre nyugatra, félúton Moszkva és Párizs között, a tavaszi szél a magasba emelte a magyar kommün zászlaját. Honnan jött ez a forradalom? Hogyan találkozott Pannónia ősi szekere a Hadak Útján száguldó új, vörös jelekkel? Jó sors vagy végzet, véletlen vagy rendeltetés vezette közös nyomra? Miért és hova? bízzuk a választ a történelem feltartóztathatatlan lépteire. Hogyan? erre a kérdésre keressünk feleletet.
Két forradalom között
Az 1867 utáni Magyarországon hamar uralkodóvá vált a tőkés termelés. Kapitalizálódott a mezőgazdaság, ha termelési viszonyainak feudális elemei – különösen elmaradottabb vidékeken, mint a Ruténföld – nem is mosódtak el egyik napról a másikra. A nagy- és középbirtokok legtöbbjén extenzív, elmaradott gazdálkodás folyt. A dualizmus fél évszázada megteremtette a kapitalista ipart, bár az a nemzeti jövedelemnek csak egynegyedét szolgáltatta. A nyugati termeléstől ugyan elmaradó, de főleg új ágazataiban korszerű gyáripar nem csekély állami támogatással jött létre. A hagyományos élelmiszer- és könnyűipar mellett a nehézipar az ipari termelés értékének több mint 40%-át adta. Az utolsó békeévben a közel egymilliós munkáslétszámnak valamivel több mint fele a gyáriparban dolgozott. Nem egész félszáz év alatt 20 000 kilométer vasútvonal épült.
A gyors fejlődés nem szüntette meg a magyar ipar elmaradottságát Ausztriával szemben. A termelékenység, a szegényes munkabérek ellenére alacsony volt, az ipar nem tudta felvenni a mezőgazdaságból kikerülő munkaerő-felesleget. A gazdasági fejlődéstől messze elmaradt a politikai felépítmény. A Habsburg-monarchia a nemzeti elnyomás és függőség rendszere volt. Európa egyetlen országát, ahol a két uralkodó nemzet együtt sem tette ki a lakosság többségét, még a németség és a vele formailag egyenjogú magyarság ellentétei is bizonytalanságban tartották. A már létrehozásukkor szűk 1867-es keretek fél évszázadon át változatlanok maradtak, kiáltó ellentéteként a szláv és román nemzetek rohamos fejlődésének. Így az 1914 előtti Európában a modern történelem egyik mozgató rugója: a nemzeti érzés, csupán itt elsősorban széthúzó erő.
Mivel a Monarchia egységét csak az erőszak biztosíthatta, a nemzeti kérdésben uralkodó kényszer feltételessé és alapjában véve illuzórikussá tette a más téren elért politikai haladást is. Ha Oroszország a népek távoli börtöne volt a Nyugat szemében, Ausztria-Magyarország – a nemzetiségek Európa közepére kiállított kalodája. Ferenc József osztozott Tisza István nem alaptalan aggodalmában, hogy a Monarchia korhadt épületét már csak vaskapcsokkal lehet összetartani.
Az első világháború előtti Magyarország megérett a forradalmi változásra: a nemzeti elnyomás és függés, a feudális vonásokkal ékes, grófok és dzsentrik álmait őrző államgépezet, az egészségtelen földbirtokviszonyok, a féktelen kizsákmányolás likvidálására. Egyre feszültebbé váltak a társadalom ellentmondásai: a technikai haladás és az ósdi életforma, a növekvő városok és isten háta mögötti falvak között. A fővárosban a lakosság rohamos szaporodása elnyelte a liberális községpolitika olajcseppjeit. A forradalom potenciális bázisa megvolt: a munkásság, a parasztság, a demokratikus polgárság és az elnyomott nemzetek. A parasztságot politikai szervezetlensége, szétaprózottsága, elesettsége képtelenné tette a forradalom kezdeményezésére, de óhajtotta a változást, természetes szövetségesül kínálkozott a régi rendre támadó bármelyik osztálynak. A kiegyezés öröksége gúzsba kötötte a nemzeti törekvéseket; mivel a különböző nemzetek függetlenségüket, a polgári nemzetállamot csak egymás rovására vívhatták ki, egymás ellen feszülő energiájukkal egyensúlyban tartották az elkorhadt rendszert. Önálló kezdeményezésre csak akkor válhattak képessé, ha az egyensúlyt valami felborítja. A forradalom csak a polgárság vagy a munkásság táborából indulhatott volna ki, de erre az első világháború előtt nem került sor.
Nem adhatunk egyértelmű választ arra a kérdésre: milyen forradalom volt napirenden az első világháború előtt Magyarországon? Polgári forradalom, amennyiben bőségesen lettek volna megoldásra váró feladatai. De mi történik, ha a polgárság, a kispolgári tömegek nem kezdeményezik? Csak a XIX. század vallása: az evolucionizmus – és a szociáldemokrácia, a XIX. század szülötte – hitt a fejlődési sorrend betartásának szükségszerűségében. A XX. század megmutatta, hogy ha a polgárság valamely okból nem mozdul, a proletariátus kezdeményezheti és vezetheti a forradalmat, amely siker esetén hamarosan szocialista forradalomba nőhet át. Más kérdés – amiről viszont a legutóbbi időkig igen sok kommunista feledkezett meg, noha Lenin az Októberi Forradalom után ismételten hangoztatta hogy a feudális maradványokkal, nemzeti elnyomással terhelt államban győző szocialista forradalomnak kötelessége következetesen végrehajtani a polgári demokratikus forradalom feladatait is.
A háború előtt a munkásság nem lépett a forradalom útjára, egyrészt, mert az SZDP vezetői a polgárságtól várták a polgári demokrácia kivívását vagy legalábbis az e célért küzdők összefogását, másrészt, mert a forradalmi érzelmű munkások harca elszigetelt lett volna. A polgárság viszont nemcsak hogy nem volt forradalmi, különböző csoportjai közös nevezőre sem kerültek Béccsel és az arisztokráciával szemben. Idegen és vegyes származása, a társadalom merevsége, a fejlődés különböző akadályai következtében a polgárság politikai érettsége és szerepe elmaradt gazdasági jelentősége mögött. Saját politikai egységét sem tudta kialakítani, viszont a nemesi és polgári eredetű uralkodó osztály csúcsai közeledtek egymáshoz. Az ország gazdagságának legnagyobb részén a nagybirtokos arisztokrácia, az ezerholdasok kasztja és a század elején kialakult finánctőke 50 családja osztozott. A nagy- és középbirtok között érdekellentét állt fenn: a tízezer holdak gazdái bankkölcsönökkel, birtokuk fejlesztése nélkül is biztosítani tudták fényűző életmódjukat, az 500-1000 holdas dzsentribirtok extenzív művelés mellett nem volt versenyképes a latifundiumokkal, a 100-200 holdas úri birtok nem tudott lépést tartani a szerényebb igényekkel élő, rokkanásig dolgoztató és dolgozó gazdagparaszti réteggel, amelytől, védekezésképpen, a társadalmi életben gőgösen elzárkózott. Az „agrárius” középbirtokos a fennálló viszonyok konzerválásának híve, az arisztokrata családok legtöbbje viszont Bécshez igazodik, ahol találkozik a nagyrészt idegen eredetű fináncoligarchiával, amely elsősorban a behatoló külföldi, főleg osztrák-német tőke hordozója, közvetítője, s csak a háború előtti években kezd annak ifjabb partnerévé emelkedni. (A századfordulón a magyarországi részvénytőke 60%-a volt külföldi kézen, 1913-ban – kimutathatóan – már csak 36%-a.)
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!