2
(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)
AZ ELLENFORRADALOM
FEGYVERES FELSZÁMOLÁSÁNAK NEMZETKÖZI
KÖRÜLMÉNYEI
A magyarországi ellenforradalom idején (1956. október-november) kialakult nemzetközi helyzet a szocializmus és a béke erői számára igen kedvezőtlen képet mutatott, mert a nemzetközi reakció támadásban volt, és a háborús veszély közvetlen közelbe került. De november első napjaiban már olyan lényeges tényezők bontakoztak ki, és olyan összefüggések érvényesültek, amelyek lehetővé tették a haladás erőinek ellentámadását, és megalapozták a Szovjetunió gyors intézkedéseinek eredményességét.
A háborús veszély elhárításában, a magyarországi ellenforradalom leverésében a legfontosabb nemzetközi tényező a szocialista országok többsége által támogatott Szovjetunió határozott, internacionalista fellépése volt.
1956 októberének utolsó napjaiban a Szovjetunió vezetői több kísérletet tettek a magyar helyzet normalizálásának elősegítésére. Amíg volt remény, még a katonai erő felvonultatásával és mozgatásával is a politikai megoldás érdekében tevékenykedtek. A belső ellenforradalmi erők, valamint az imperialista körök azonban vérszemet kaptak, és fokozták támadásukat. Mivel a segítségnyújtás addigi módjai nem vezettek eredményre, aktív beavatkozásra volt szükség.
A Szovjetunió kormányának október 30-i nyilatkozata állást foglalt a szocialista országok kapcsolatainak alapelvei mellett, felsorolva közöttük az állami függetlenség és szuverenitás tiszteletben tartásának az elvét is. De két nap múlva a történelem feladta a leckét: milyen szuverenitást és függetlenséget kell tiszteletben tartani? Nézheti-e a Szovjetunió lábhoz tett fegyverrel, hogy ellenforradalmi bandák megsemmisítsék egy nép 12 év alatt elért eredményeit, és felszámolják a szocializmus vívmányait Magyarországon? Hogyan értelmezzék a szuverenitást: burzsoá vagy proletár módon, tértől és időtől függetlenül, vagy osztályharcos alapon, a történelmi körülmények által meghatározottan?
Az erős és agresszív imperialista világrendszer létezésének idején a szocializmus sorsa egyik vagy másik országban nem lehet független a többi szocialista ország sorsától. A szocialista Magyarország függetlensége forgott kockán, mert a külső és belső ellenség összehangolt csapásai veszélyeztették! A „szuverenitás” jelszava már az előretörő burzsoá restauráció, a revizionista árulás védelmét szolgálta. Helyre kellett állítani a munkáshatalom biztonságát, és ezzel függetlensége és szuverenitása is helyreállt.
A Szovjetunió vezető szervei – számolva a meg nem értéssel is – a proletár internacionalizmus lenini elveit figyelembe véve döntöttek: fegyveres segítséget nyújtottak az ellenforradalom leveréséhez. A Szovjetunió szándékait a Pravda november 4-i „El kell torlaszolni a reakció útját Magyarországon!” című vezércikke így határozta meg: „A népi Magyarország olyan napokat él át, amelyek döntőek lesznek sorsának további alakulására. A kérdés most az: tovább halad-e Magyarország a szocialista fejlődés útján, vagy győznek a reakciós erők, amelyek olyan rendszert akarnak visszaállítani, amely évtizedekre visszavetné az országot?
A demokratikus erők győzelme, élén a munkásosztállyal, biztosítja Magyarországnak a tényleges nemzeti függetlenséget, a nép teljes demokratikus szabadságát, együttműködését a szocializmus összes országaival, a jogegyenlőség, a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartása és a kölcsönös testvéri segítségnyújtás lenini elvei alapján. A népi Magyarország csak ilyen körülmények között fejlesztheti gyors léptekkel gazdasági és kulturális életét, emelheti a nép jólétét, nyerheti el a nemzetközi kérdésekben a kellő tekintélyt, és mozdíthatja elő a béke megszilárdításának ügyét.”
Csehszlovákia, Románia, Bulgária és a Német Demokratikus Köztársaság hasonló módon ítélte meg a helyzetet. A veszély láttán nem volt közömbös számukra, hogy egy testvéri országban milyen fordulatot vesznek az események, milyen lesz egy testvéri nép sorsa. „Nem mindegy nekünk, hogy mi történik közvetlen szomszédunk, a Magyar Népköztársaság területén, mert ez az ország a szocializmus táborához tartozik éppúgy, mint a mi köztársaságunk” – írta október 31-én a csehszlovákiai Új Szó. A testvéri országok hivatalos szervei és dolgozói mélységes aggodalommal tekintettek Magyarország felé, ezért támogatták teljes egyetértéssel és megkönnyebbüléssel a Szovjetunió katonai segítségnyújtását. Ez a támogatás erősítette a magyar forradalmi erők fellépését és újjászerveződését is.
A külső és belső reakció azt remélte, hogy ellentétek keletkeznek a szocialista országok között a szovjet katonai egységek fellépése és a magyarországi helyzet megítélésében. Ha szakításról nem is álmodoztak az imperialisták, de az egység megbomlásától céljaik későbbi megvalósulását várták.
Az amerikai imperializmus vezetői elsősorban a Szovjetunió és Kína közötti ellentétekre építettek. 1956. október 25-én az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának 201. ülésén Allen Dulles számolt be a magyarországi eseményekről. A CIA főnöke figyelemre méltónak tartotta azt a tényt, hogy Kína még nem adott ki nyilatkozatot, és hallgatott az eseményekről. Ő így vélekedett: „A kínai kommunisták nyilván nem éppen boldogtalanok a magyarországi események miatt. Ha ez így van, ez kezdete lehetne az első törésnek Kína és a Szovjetunió között.”* D. D. Eisenhower: Id. mű. 67. old. *
A reakció reményei azonban nem váltak be. Az ellenforradalom kirobbantásának első napjaiban valóban eltérések voltak az egyes szocialista országok között az események megítélésében és az okok keresésében. Ez egyáltalán nem meglepő, mert Nagy Imre és híveinek fellépése még nem lepleződött le, jelszavaik még szocialista jelzőkkel voltak teletűzdelve. November első napjaiban azonban kialakult a szocialista országok teljes egysége az alapvető kérdések megítélésében és a szükséges intézkedések kidolgozásában.
A Kínai Kommunista Párt lapja, a Zsenmin Zsipao november 3-i vezércikkében teljes egyértelműséggel állt ki a Szovjetunió mellett: „A Szovjetunió körül tömörülő szocialista országok egysége az emberiség békéjének és haladásának leghatalmasabb bástyája …”
A nemzetközi imperializmus a magyarországi események idején reményeket fűzött a lengyelországi változásokhoz is. Ha október utolsó napjaiban már tudták is, hogy Lengyelországot nem sikerül kiszakítani a szocialista országok közösségéből, de számítottak „külön” útjára, valamiféle tartós lengyel-szovjet nézeteltérésre, ellentétekre. Azt különösen biztosra vették, hogy Lengyelországban másként ítélik meg a magyarországi helyzetet, mint a Szovjetunióban és a többi szocialista országban, és hogy a magyarországi fegyveres harcok élénkítőleg hatnak majd a lengyel reakciós elemek magatartására.
November 2-án a Lengyel Egyesült Munkáspárt felhívással fordult a lengyel munkásosztályhoz és a lengyel néphez, és őszinte aggodalmának adott hangot a magyar reakció előretörése miatt: „A magyarországi események új, veszélyes szakaszba léptek. Mindinkább világossá válik, hogy a reakciós elemek felülkerekednek. A szocialista rendszer alapjait veszély fenyegeti. A zűrzavar és az anarchia kiterjed az egész országra. Reakciós bandák lincseléseket követnek el, és bestiális módon gyilkolják a kommunistákat. A lengyel munkásosztály, egész népünk a legnagyobb aggodalommal figyeli az eseményeknek ilyen fordulatát. Lengyelországban határozottan elítélik a reakciós erőket, amelyek szerencsétlenségbe sodorhatják Magyarországot.”
Ugyancsak sokat vártak az imperialisták Jugoszlávia magatartásától és állásfoglalásától. A Jugoszláv Szövetségi Népköztársasággal szemben sok sértést és igazságtalanságot követett el a Rákosi-Gerő-féle pártvezetés, és a kapcsolatok javítása is felemásan, fenntartásokkal történt. Jugoszláviában is sok bizalmatlanság rakódott le a magyar párttal szemben, ami 1956 nyarán oldódni kezdett. Ennek jele volt a Gerő Ernő vezette párt- és kormányküldöttség fogadása október 14. és 23. között. Nagy Imre és csoportja azonban nagyobb szimpátiának örvendett egyes jugoszláv szervek és ideológiai körök előtt. Nagy Imrét és körét „antisztálinizmusa” miatt „haladónak” tartották, s így egyes jugoszláv diplomatákon keresztül aktív kapcsolatokat tartottak velük. A fehérterror azonban megdöbbenést váltott ki a jugoszláv vezetésből és az egész jugoszláv népből. November 4-én a jugoszláv kormány támogatásáról biztosította az új forradalmi központ megalakulását, és egyetértett az ellenforradalom leverésének szükségességével, támogatta a szovjet katonai egységek akcióját és segítségnyújtását.* Magyar Szó (Novi Sad), 1956. november 5. A TANJUG november 4-i nyilatkozata. *
Végül figyelemre méltó és szükséges felidézni Palmiro Togliatti álláspontját a szovjet katonai segítségnyújtásról, amely a l’Unitá 1956. november 6-i számában jelent meg. Togliatti nyílt őszinteséggel és mély internacionalizmussal támogatta a Szovjetunió fellépését a magyarországi ellenforradalommal szemben, amelyet „A szabadság és a béke védelme” című cikkében fogalmazott meg. „Lehet, hogy az ellenség féktelen propagandájának hatása alatt egyesek ingadoznak, reszketnek, hibáznak. Később vissza fogják nyerni biztonságukat. Nem különös és nem is új dolog az, hogy vannak a munkásmozgalomban olyanok is, akik csak néhány hónapi, sőt néhány évi késéssel értik meg a dolgok lényegét. De az események lényege világos … A Szovjetuniónak kötelessége megakadályozni azt, hogy határain katonai provokációk tűzfészkei keletkezhessenek. Kötelessége, különösen a jelen pillanatban, megvédeni mindazokat a hadállásokat, amelyek a béke frontjának szerves részét alkotják, kötelessége megakadályozni, hogy ezeket a hadállásokat áttörjék, vagy akár csak kismértékben is meggyöngítsék. Kötelessége ez nemcsak saját magával, vagy a kelet-európai országokkal és népekkel szemben, hanem velünk és az összes népekkel szemben is.”
November 2-án és 3-án a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány vezetői részben közvetve, részben közvetlenül tárgyalást kezdtek a testvéri országok vezetőivel. A szocialista országok vezetői támogatták az új kormány megalakítását, és a súlyos helyzetre való tekintettel egyetértettek azzal, hogy a szovjet csapatok segítsék a magyar kormányt az ellenforradalom leverésében. A döntés meghozatalánál különböző megfontolásokból indulhattak ki a szocialista országok, de a lényeg egy volt: mind támogatta a forradalmi munkás-paraszt kormányt, és a szovjet csapatok segítségnyújtását internacionalista forradalmi tettnek értékelte. Ezzel súlyos csapás érte a nemzetközi imperializmus reményeit.
A Szovjetunióra nagy terhek hárultak 1956 novemberében a békéért és haladásért folytatott harc másik frontján is. A Magyar Népköztársaságban folyó küzdelemmel párhuzamosan folyt Anglia és Franciaország agresszív támadása Egyiptom ellen. A kapitalisták profitját jelentősen veszélyeztette a Szuezi-csatorna államosítása, aminek példája buzdítólag hatott a gyarmati országok nemzeti felszabadító küzdelmére is. Az imperialista nagyhatalmak fontos stratégiai területnek is tekintették a Közel-Keletet. Az ezen a területen elhelyezett támaszpontok közvetlen közelről fenyegették a szocialista országok biztonságát, valamint a nemzeti függetlenségért harcoló arab országok népeit. Ezért az imperializmus közös érdekeit tükrözte az a törekvés, hogy visszaszerezzék a Szuezi-csatorna feletti uralmat, és katonai csapással megrendszabályozzák Egyiptomot. Ezzel akarták alapos leckében részesíteni a nemzeti felszabadító mozgalmat általában is. Ilyen okok miatt az Egyesült Államok hallgatólagosan támogatta az angol-francia fenyegető és megtorló lépéseket.
Miközben 1956 nyarán és őszén tárgyalások folytak a szuezi vita békés rendezéséről az ENSZ kereteiben és azon kívül is, az angol és a francia kormány lázasan készítette elő a katonai akciót. Faltörő kosként Izraelt használták fel. Szeptember és október folyamán Izrael a Jordánia ellen irányuló provokációval élezte ki a helyzetet Közel-Keleten. Anglia látszólag megtorlással fenyegette Izraelt, a valóságban pedig Franciaország – közös megegyezés alapján – fegyvereket szállított Izraelnek. Együttesen állították össze a katonai akció forgatókönyvét is.
A francia külügyminiszter, Ghristian Pineau, október 23-án Londonba repült, ahol jóváhagyták a terveket, és megindították az akciót. Október 25-én Izrael általános mozgósítást rendelt el, október 29-én pedig megtámadta Egyiptomot. Az angol és francia kormány „a Szuezi-csatorna forgalmának védelmében” október 30-án ultimátumot intézett a szemben álló felekhez, és követelte, hogy azok vonják vissza csapataikat 10 mérföldnyire a csatorna mindkét oldaláról. Ez a különös ultimátum azt követelte Egyiptomtól, hogy saját határaitól 100 mérföldnyire vonja vissza haderejét. Egyiptom elutasította ezt a szégyenteljes ultimátumot. Október 31-én hajnalban az angol-francia csapatok levegőben és tengeren megtámadták Egyiptomot, behatoltak a csatornaövezetbe.
Az angol-francia agresszorok gyors eredményre számítottak. Éppen azt az időpontot választották ki a támadásra, amikor úgy vélték, hogy a nemzeti felszabadító forradalom segítségnyújtásra képes és kész szövetségesét, a szocialista világrendszert, és elsősorban a Szovjetuniót nagyon lekötik a magyarországi események. Erre utalnak a dátumok is, amelyek teljesen egybeestek. Október 23-án kezdődött mind a két akció. Október 28-án az angolok tűzették napirendre a Biztonsági Tanácsban az ún. „magyar kérdést”, miközben az utolsó biztatást adták az izraeli támadás megindításához, amely 29-én be is következett. Október 31-én a magyar reakció már győzelmet ünnepelt, amikor az angol-francia imperializmus kiszélesítette az Egyiptom elleni agressziót.
Az angol-francia reakció arra számított, hogy 2-3 nap alatt (október 29-31.) sikerül megtörni Egyiptomot, és mire a világ haladó erői felocsúdnak, a harc már a gyarmatosítók győzelmével végződött. Kezdetben ezzel számoltak az Egyesült Államok kormánykörei is, de november 1-re már oly módon változott meg a helyzet, hogy az USA fontos lépéseket tett az angol-francia-izraeli támadás megállítására, és a helyzetnek saját javára történő kihasználására.
November első napjaiban az amerikai imperializmus biztosítani szerette volna a reakció győzelmét Magyarországon. Ezt tartotta a legfontosabb és fő kérdésnek. Általános és konkrét érdekei elsősorban azt kívánták meg, hogy a szocializmusra mérjenek csapást, és a szocialista országok sorait gyengítsék. Az Egyesült Államok vezetői világosan látták, hogy a fő front, a szocializmus és kapitalizmus között folyó ütközet a fontosabb számukra. November 1-én 9 órakor, az Eisenhower dolgozószobájában tartott értekezleten John Foster Dulles külügyminiszter alábbi megállapítása teljes egyetértésre talált a résztvevők között: „Rendkívül tragikus, hogy éppen olyan időpontban, amikor óriási és régen remélt, a kelet-európai szovjet gyarmatosítás fölötti győzelem előtt állunk, dönteni kényszerülünk, hogy vagy az afrikai és az ázsiai angol-francia gyarmatosítás nyomdokain haladjunk, vagy ettől független úton induljunk el.”* D. D. Eisenhower: Id. mű. 83. old. *
Az USA vezetőit ekkor már bosszantotta az angol-francia lépés sikertelensége, illetve az akció elhúzódása. Az egyiptomi nép hősiesen ellenállt. Ez a tény harcra mozgósította az egész arab népet, és több arab ország – Szíria, Jordánia, Libanon – mozgósította haderejét, szolidaritást vállalva a harcoló Egyiptommal. Ez a körülmény új lépésre serkentette az Egyesült Államok vezetőit. Eisenhower egy Edenhez címzett, el nem küldött levelében figyelmeztette az egész imperializmus pozícióját veszélyeztető helyzetre: „Meg kell állapítanom, nehezemre esik bízni egy olyan vállalkozás jó kimenetelében, amely maga után vonja a veszélyt, hogy az egész muzulmán világot ellenségeinkké tesszük. Beláthatatlan következményekkel járna, ha az összes arabok úgy reagálnának, mint az észak-afrikaiak a franciákkal szemben.”* Ugyanott. 80. old. *
Az amerikai kormány különösen félt attól, hogy az arab világ hathatós segítséget kap a Szovjetuniótól, s ez jelentősen gyengítené az imperializmus pozícióit Közel-Keleten. „Nem engedhetjük meg, hogy a Szovjetunió vegye át a vezetést a közel-keleti erőszak alkalmazása elleni harcban, ezáltal megnyerje a világ újonnan függetlenné vált nemzeteinek bizalmát. Másrészt viszont természetesen semmiképpen sem akartam, hogy az angolokat és franciákat mint puszta agresszorokat bélyegezzék meg.”** Ugyanott. 83. old. * Ezért az amerikai kormány gyors intézkedéseket tett, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében magához ragadja a kezdeményezést a szuezi agresszió elleni akcióban.
November 2-án hajnalban az ENSZ-közgyűlés jóváhagyta az Egyesült Államoknak az azonnali tűzszünet megteremtésére vonatkozó határozati javaslatát. A határozat felszólította a feleket az ellenségeskedés haladéktalan beszüntetésére, és elrendelte, hogy az agresszorok azonnal vonuljanak vissza az 1948-as izraeli-arab fegyverszüneti vonal mögé. A Szovjetunió, amely élesen elítélte az agressziót, támogatta ezt a határozatot, mert kedvező volt a hősiesen harcoló Egyiptom számára. Ezzel az a sajátos helyzet állt elő, hogy az ENSZ-ben, különböző meggondolásból, a Szovjetunió és az Egyesült Államok együtt szavazott az Egyiptom elleni támadás kérdésében, ugyanakkor élesen szemben álltak a magyarországi helyzet megítélésében és a magyar nép sorsához való viszonyban.
Az angol-francia-izraeli vezetők nem vették figyelembe az ENSZ döntését és az USA magatartását. Tovább bombázták Egyiptom városait, és ejtőernyősök szálltak le Port Saidban; a háború további kiterjesztésével lehetett számolni.
A szocialista országok által támogatott Szovjetunió ekkor döntő lépésre szánta el magát. Miközben november 4-én a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány kérésére a szovjet csapatok megkezdték az ellenforradalmi fegyveres bandák felszámolását a szocializmus védelmében, a szovjet kormány november 5-én utolsó figyelmeztetést intézett az Egyiptomra támadó agresszorokhoz. Bulganyin, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke levelében így fogalmazta meg a súlyos figyelmeztetést: „A szovjet kormány el van tökélve, hogy erőszakot alkalmazzon az agresszorok szétzúzására, a Kelet békéjének helyreállítására.”
November 6-án Anglia és Franciaország bejelentette, hogy elfogadják a tűzszünetet. Az agresszió nemcsak lelepleződött, de súlyos kudarccal is végződött.
A történelem mind a két területen a Szovjetuniót, a szocializmus híveit és az imperializmus elleni harcban egységre lépő haladó erőket igazolta.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!