(1956. október 23-november 4.)
1
(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)
A TÜNTETÉS ELŐKÉSZÍTÉSE
„A magyar felkelést az jellemezte, hogy spontán megnyilatkozás volt” – így írta le René Payot ezt a széles körben elterjedt felfogást „Egy új Budapest felé?” című cikkében, a NATO havonta megjelenő Occident című folyóiratának 1957. május 1-i, első számában. Különféle szerzők, különböző módokon megközelítve, mind ezt igyekeztek bizonyítani a nyugaton megjelent könyvekben és tanulmányokban.
Valójában nemcsak általában a felkelést előzte meg kiterjedt szervező munka, hanem a fegyveres harc nyitánya, az október 23-i diáktüntetés is tudatosan szervezett és irányított akció volt. Természetesen a tüntetés résztvevőinek zöme, túlnyomó többsége nem ismerte a szervezőket, és nem látta a mozgató erőket. A diákok a „történelemalkotás” levegőjétől megittasulva, mindent elvakító nacionalista érzelmektől átitatva vettek részt a gyűléseken és a felvonuláson. Számukra minden „magától jött”, csak be kellett állni a sodrásba.
Egyes szerzők nagy erőfeszítéseket tesznek annak bizonyítására, hogy a lázadás célját és eszméit az egyetemisták különböző, pontokba foglalt követelései határozták meg, amelyek a diákgyűlések „forró levegőjében” születtek. A diákság pontjai sem voltak spontán szülemények. Semmi újat nem tartalmaztak ahhoz képest, amit a Nagy-csoport már addig megfogalmazott és cikkekben publikált, és semmiben nem tértek el attól, amit a Szabad Európa Rádió addig sugárzott és követelt „a magyar nép nevében”. Nem véletlen tehát, hogy a budapesti építőipari egyetemisták 16 pontja, valamint Nagy Imre programja és a FOCUS 12 pontja között nem volt lényeges elvi eltérés.
Azonban hatásos és megtévesztő különbség volt az, hogy a diákgyűléseken állították össze a követeléseket, s az ő szervezeteik nevében terjesztették sokszorosított röplapokon. A diákok fellépése mögött nem érződött rossz indulatú politikai számítás, megtervezett hátsó szándék. Gyűléseiket, követeléseik megfogalmazását, minden fellépésüket romantikus lelkesedés fűtötte. A nacionalista nézetek különösen jó talajra találtak a diákmozgalomban. Ezzel magyarázható, hogy pontjaik között több foglalkozott a nemzeti múlt emlékeinek megbecsülésével, a nemzeti függetlenség szovjetellenes tartalmú követeléseivel. Elvakította őket, hogy az „eszme megtisztításáért, a jobb szocializmusért” harcolnak. Bár a hangadók nem közülük kerültek ki, de közismert volt, hogy az egyetemi és főiskolai hallgatók többsége munkás- és dolgozó parasztcsaládból származott. Úgy nézett ki, a „nép fiai” terjesztik elő követeléseiket, és nem kacskaringós utat megjárt politikusok, nem külföldön működő rádiók, közismert reakciós emigránsok. Mindez növelte a „pontok” hitelét, a fellépés hatásosságát, és különösen a kevésbé tájékozott embereket zavarta meg.
Az egyetemisták körében igen széles körű agitációt folytatott a Nagy-csoport és a Petőfi Kör. Az ő nézeteik szervezett terjesztésére vállalkozott a „budapesti DISZ-fiatalok radikális csoportja” is, amely október 6-án titkosan jött létre. A Szabad Európa Rádió „javaslatait” a klerikális ifjúsági mozgalom csoportjai terjesztették.
A tüntetést megelőző napok diákgyűléseinek hangulata már szélsőségesen egyoldalú és minden józanabb vagy ellentmondó hangot elvető, diktatórikus volt. Több helyen szervezett csoportok irányították a hangulatot közbekiáltásokkal, tüntetésekkel, fütyüléssel – amint az a visszaemlékezésekből kitűnik. A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen 1956. október 23-án ülésezett a diákparlament. A gyűlés folyamán a választott elnök, Dobi Imre egyetemista lemondott. Lemondását így indokolta meg A Mi Egyetemünk című lapban: „… a szólásszabadságot a lehető legsúlyosabban sértő módon nem volt lehetőség arra, hogy mindenki kifejtse álláspontját. Néhányan, akik miatt szégyenkezem, és szégyenkezik minden diák, minden művelt, gondolkodó ember, közbekiáltásokkal, füttyel megakadályozták a vélemények szabad kifejtését.
A demokratizmus sárbatiprásának legfényesebb példája volt, hogy a tömeg, amely az egyik pillanatban a sajtószabadságot követelte, a másik pillanatban nemcsak a szólásszabadságot, hanem a gondolatszabadságot is elvetette … egyesek az övékkel egyező vélemény nyilvánítására akarták – nem kérni, hanem kényszeríteni oktatóinkat és Vendégeinket.
A fenti megnyilvánulások bírtak engem arra, hogy lemondjak az elnökségről. Nem tartottam elveimmel, a demokratizmusról bennem kialakult fogalommal összeegyeztethetőnek a gyűlés menetét. Nem volt demokratikus a gyűlés menete a későbbiekben sem. A kéttagú elnökség viselkedésével és véleményével befolyásolta a vitát …”
Igen figyelemreméltó a tanulságot összegező utolsó mondat: „A tömeghangulatot felhasználó, az ifjúság érdekeinek sokat ártó elemek diktatúrája volt ez a gondolkodásra érett emberek felett.”
Ilyen légkört alakítottak ki a szervezett csoportok, a többiek szemét pedig elvakította a fiatalos lelkesedés, a szocializmus „megjavításának” vágya vagy a nacionalista felszólalásokkal szított hangulat. Ezért fogadta általános elragadtatás és lelkes ováció Bihari Sándor miskolci író nacionalista demagógiára épített felszólalását. Bihari dicsérte a gyűlés „forradalmi” hangulatát, támogatta a IV. éves gépészek nevében előterjesztett követeléseket: a szovjet csapatok kivonását és a Varsói Szerződésből való kilépést. Durván uszított a Szovjetunió és a szomszéd országok ellen. Kijelentette, hogy Magyarországon „az egész nép nyomorog”, mert a „Szovjetunió kizsákmányol minket”. Az „alacsony életszínvonal” másik oka szerinte az volt, hogy „elrabolták tőlünk azokat a területeket, amelyek mindig Magyarországhoz tartoztak”, és követelte azok „visszacsatolását”. Hosszú percekig tartó ütemes tapssal jutalmazták a hírhedt horthysta, irredenta követelést: „Mindent vissza!” Ilyen nacionalista uszítással ezreket tettek vakokká és süketekké, és százak fogtak fegyvert érte a fiatalok közül. Így kovácsolták a nacionalista, szovjetellenes „nemzeti egység” elemeit.
A Nagy-csoport jól ismerte a diákgyűlések légkörét és menetét, ezért akcióba lépett. „A pártellenzék egyes tagjai – fogalmazták szerényen fentebb idézett könyvükben Molnár Miklós és Nagy László – már szombaton, október 20-án azt javasolták diák barátaiknak, hogy a közeli napokban néhány értelmiségi és ifjúsági küldöttség vonuljon fel a Bem szobor elé …” A Budapesti Műszaki Egyetemen éppen ezen a napon határozták el a diákok, hogy ha követeléseiket két héten belül nem valósítják meg, akkor tüntetéssel fogják elégedetlenségüket kimutatni.
A Nagy-csoport és a belső ellenség, ha esetleg más-más célból is, de arra törekedett, hogy minél korábban legyen tüntetés, ne várjanak két hétig. Tudták, hogy a gyűlések hangulata sokáig nem fokozható, előbb-utóbb kifullad. Az is ismert volt előttük, hogy a párt és a kormány vezetői október 23-án térnek vissza Jugoszláviából, és utána néhány nap múlva esetleg hatékony intézkedésekre lehet képes a vezetés. Tudomásukra juthatott, hogy éppen október 21-én este állították le a Néphadsereg karhatalmi felkészítését szolgáló terv végrehajtását. Végül úgy gondolták, hogy a magyar népnek és az ifjúságnak a lengyel nép iránti mély baráti érzéseit fel lehet használni arra, hogy a „szolidaritási tüntetésre” rávegyék a diákokat.
A Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága 1956. október 19-21. között tartotta VIII. plénumát. A beszámolót Wladislaw Gomulka tartotta, aki hét év után tért vissza a politikai életbe, és a plénum a KB első titkárává választotta. A Központi Bizottság állást foglalt a társadalmi-politikai élet megújítása, a szocialista demokrácia fejlesztése mellett, elhatározta a néptömegek fokozottabb bevonását az állam és a gazdaság vezetésébe, a dolgozók anyagi érdekeltségének növelését a termelésben, Lengyelország sajátos feltételeinek figyelembevételét a szocializmus építésében stb. A lengyel dolgozók és különösen a diákok gyűléseiken fejezték ki egyetértésüket a plénum döntéseivel, s országszerte növekedett a politikai aktivitás. Ezekről az eseményekről nem volt hivatalos tájékoztatás nálunk, s így sok kósza hír és tudatosan felröppentett hazugság terjedt éles összeütközésekről, politikai harcokról és diáktüntetésekről. Ezek a hírek adtak alapot a „szolidaritási tüntetés” jelszavának.
Október 22-én este az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem hallgatóinak provokációs hangulatú gyűlésén több idegen, az egyetemhez nem tartozó személy is megjelent. Kétszer is felszólalt ott Szilágyi József, Nagy Imre alvezére, bizalmi embere. Előbb Nagy Imrét követelte a hatalomra, majd második felszólalásában azonnali tüntetésre buzdított, amit a diákok meg is szavaztak. Hasonló hangulatban zajlott akkor a bölcsészek összejövetele, a művészhallgatók gyűlése is, ahol szintén agitáltak a tüntetés mellett.
Október 22-én este és éjjel a Petőfi Kör vezetősége is ülésezett, és a „drámai ülésre diákküldöttségek érkeztek” – írta Nagy Balázs, a kör egyik vezetője. A műegyetemisták gyűlése után megkezdődött a többi egyetem és főiskola diákjainak mozgósítása a tüntetésre. A résztvevők „úgy döntöttek, hogy haladéktalanul érintkezésbe lépnek Nagy Imrével, közlik vele a tüntetés elgondolását, annak céljait …”* Az igazság a Nagy Imre-ügyben. Brüsszel 1959. 53. old. * Nagy Imre aznap tért vissza Badacsonyból Budapestre.
Október 23-án délelőtt a Petőfi Kör vezetősége folytatta a tüntetés szervezését. Megbízottai és szervezést előkészítő csoportjai járták az egyetemeket, diákotthonokat, utasításokat adtak, kijelölték a tüntetés útvonalát, jelszavakat fogalmaztak stb. Ugyancsak délelőtt gyűltek össze a Nagy-csoport „fontosabb” tagjai Losonczy Géza lakásán, ahol szó volt a Nagy Imre vezetése alatt létrehozandó új kormány programjáról, és figyelemmel kísérték a tüntetés előkészítését.
Az előkészítő munkát segítette a hivatalos szervek magatartása is. A párt központi lapja, a Szabad Nép „Új tavaszi seregszemle” címmel vezércikkben helyeselte a diákifjúság magatartását. „Pártunk és lapja, a Szabad Nép, odaáll az ifjúság mellé, helyesli ezeket a gyűléseket, és sok sikert kíván az ifjúság okos, alkotó tanácskozásaihoz … Ezeken a gyűléseken az egyetemi hallgatóság hatalmas többsége vesz részt a szocializmus híveként …” Az ellenforradalom előestéjén megfogalmazták az „antisztálinista” tételt is, hogy: „Minden válasz nélkül hagyott ellenforradalmi hang, minden burzsoá provokáció a szektarianizmus malmára hajtja a vizet az adott körülmények között.” Ez a revizionista „egyoldalú érzékenység” nem számolt komolyan a burzsoá restauráció veszélyével; egyik szálláscsinálójának szerepét töltötte be. A szocializmus ügyéhez hű egyetemi hallgatók viszont azt olvasták ki a cikkből, hogy mindenben együtt kell tartaniuk a többiekkel. Így a Budapesten tanuló közel 15 ezer egyetemi hallgató majdnem egésze részt vett a tüntetésen.
Mint ismeretes, a belügyminiszternek a közrend biztosítása érdekében hozott rendeletét, a gyülekezési és felvonulási tilalmat, amit a budapesti rádió délben egy órakor ismertetett, fél háromkor visszavonták, a tüntetést engedélyezték. A tüntetés pedig alkalmat adott minden rendű és rangú szervezett és szervezetlen ellenséges elemnek, hogy az utcára tóduljon, elszabadítsa a szenvedélyeket a követelések fokozásával, új és új jelszavak bedobásával, amelyek a jóhiszemű követelésektől szocializmusellenes, antikommunista, nacionalista jelszavakig fajultak el. Az elvakult, a tüntetéstől megittasult tömeg mögött és a közben beállt est leple alatt előlopakodott a fegyveres ellenforradalom, és a Rádiónál, a legalkalmasabbnak tűnő pillanatban eldördültek a néphatalom megdöntésére törő fegyverek.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!