(1956)
3
(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)
AZ ELLENFORRADALOM ELŐESTÉJE
A támadás felújítása az újságok hasábjain történt. A nyitány hangját Losonczy Géza cikke adta a Művelt Nép szeptember 2-i számában. A korábbi politika teljes felülvizsgálatát, a felelősök megbüntetését szabta az előrehaladás feltételének.
A Nagy-csoport újabb támadását a pártvezetés többségének, Rákosi híveinek bizonytalankodása, régihez való ragaszkodása, gyengesége, félelme és néhányuk tudatos, az új intézkedések megvalósulását akadályozó tevékenysége tette lehetővé. A pártvezetés jelentős része, elsősorban Gerő Ernő, nem tudott szakítani a régi szokásokkal, munkastílussal, minden iránt bizalmatlan volt, félt az új intézkedésektől.
Gerő Ernő alkalmatlannak bizonyult az első titkári poszt ellátására. Túlságosan kötötte őt a korábbi hibák teljes leleplezésétől való félelme, semhogy jó szívvel, teljes energiával a júliusi határozatok végrehajtásának szentelhette volna energiáját. Július után, az első sikerek láttán, kiütköztek hibái: túlértékelte a helyzet javulását. A Központi Vezetőség júliusi ülésén zárszavában ő maga mondta, hogy „rendkívüli aktivitásra van szükség sajtónk, rádiónk, a Központi Vezetőség tagjai, a pártbizottságok, pártszervezetek, egész párttagságunk részéről”, de nem volt képes vezetni ezt az aktivitást.
A vezetés bizonytalanságát fokozta, hogy szeptember elején Gerő Ernő szabadságra utazott a Szovjetunióba, Kádár János elvtársat pedig szeptember 9-én elküldték a Kínai Kommunista Párt VIII. kongresszusára. Mindketten október 7-én tértek vissza Magyarországra.
A felső vezetők bizonytalankodása és tehetetlensége átragadt a párt aktivistáira is. A párt Központi Vezetősége szeptember 10-i dátummal levelet intézett a párt valamennyi szervezetéhez és valamennyi tagjához. A pártszervezetek megtárgyalták a levelet. A taggyűléseken határozottan bírálták egyes funkcionáriusok tehetetlenségét, hogy „munkájukban az átállás a régi módszerekről az új vonalnak megfelelő módszerre vontatottan megy”. Az üzemi taggyűléseken általában bírálták a lassúságot, és „kifejezésre juttatták, hogy a júliusi határozat óta vontatottan halad a problémák megoldása”.* PI Archívum. 276/9-264/1956. *
A zaklatott körülmények között fokozott mértékben érezhetővé váltak és hatottak a párt politikájának ellentmondásai, következetlenségei. A Magyar Dolgozók Pártjának taglétszáma megközelítette a 900 ezret. A tagok jelentős része nem volt kommunista, nem állt szilárd eszmei alapon. Sok párttag nem volt több szimpatizánsnál, akik különböző hangulati elemek hatására könnyen befolyásolhatók voltak. Elsősorban az értelmiségi és alkalmazotti rétegek között voltak olyan párttagok, akiken keresztül könnyen beáramlott a párt soraiba a kispolgári felfogás, hangulat és magatartás. Korábban a Rákosi-féle szektás, dogmatikus módszerek talajra találtak az ilyen elemek között, majd a revizionista támadás idején, a hibák feltárása során elkedvetlenedtek, valósággal a párt céljai ellen fordultak. Hiányzott a határozott pártvezetés, amely a helyzeten úrrá tudott volna lenni.
Az ingadozás a munkásosztály soraira is átterjedt. A munkások száma 1949 és 1956 között 387 096 főről 729 000-re nőtt. Ez önmagában jelentős eredmény, ugyanakkor együtt járt olyan jelenségekkel, amelyek talajt teremtettek az ingadozáshoz, a revizionista romboláshoz. A nagyüzemi munkások kb. 50%-a 1949-ben még nem volt munkás. Közben több tízezer munkást, a munkásosztály legjobbjait kiemelték az üzemekből, és a társadalmi és gazdasági élet parancsnoki posztjaira állították. Ezzel csökkent a törzsgárda súlya és ereje az üzemekben. A több mint 300 000 új munkás 35%-a a mezőgazdaságból, 25%-a a korábban nem gyárban dolgozók soraiból és 10%-a a deklasszált rétegek közül került ki, és csak 30% volt a munkáscsaládok természetes utánpótlása. Az üzemekben feltűnően megnövekedett a munkásvándorlás. Egy 1955-ös felmérés szerint a munkásoknak csak 27%-a dolgozott 5 évnél hosszabb ideje ugyanazon a helyen. A vándorlásra jellemző, hogy a Ganz Hajógyárban egy év alatt a munkások egyharmada cserélődött ki. Mindez gátolta, hogy az új dolgozók „a gyári iskolában” megerősödve szilárd, a munkások osztályjellemzőivel rendelkező emberekké váljanak, és lehetővé tette, hogy az üzemekbe kényszerült ellenséges elemek (a megdöntött kizsákmányoló osztályok tagjai, kisvállalkozók, kulákok stb.) munkaruhában lépjenek akcióba a tényleges munkásérdekek ellen. Ilyen talajon kezdődött el a revizionista csoport és a mögötte meghúzódó ellenséges erők támadásának „harmadik hulláma”.
A revizionista csoport az Írószövetség szeptember 17-i közgyűlésén készítette elő a teljes frontnyitást. Nagy Imre hívei uralták a szószéket, a hangulatot, ők szabták meg a tennivalókat. Szenvedéllyel ostorozták a „lassú huzavonát”, nem ismertek fel mást, csak hibát és bajt, azt, hogy „akadozunk, egy helyben topogunk”, aminek a „bürokratikus-szektás-
A hibák gyökereit „egyes befolyásos emberekben”, a párt- és államapparátusban keresték, „amely a személyi kultusz és az egyszemélyi vezetés uralmának idején jött létre, és bizonyos kontraszelekció útján válogatta ki a maga felelős, kulcspozícióban levő embereinek jelentős részét”. A kiút: Nagy Imre! Ezt visszhangozta az egész „hivatalos” közgyűlés.
Általános igénnyel hirdették meg a magyar írók „nemzeti egységét”: „… mi, magyar írók, tekintet nélkül pártállásunkra és filozófiai meggyőződésünk különbözőségeire, véd- és dacszövetséget kötünk az igazmondásra” – mondotta Háy Gyula, a párt tagja. „Meggyőződésem szerint ennek az egységnek valódi alapja az, hogy az igazságért folyó írói harcunkban egymásra vagyunk utalva.”* A magyar írók közgyűlése. Irodalmi Újság. 1956. szeptember 22. *
A közgyűlés igen nagy hatást gyakorolt a közvéleményre, hiszen az írók olyan gyújtó stílusban adták elő mondanivalójukat és olyan fogalmakkal dobálóztak, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek. A XX. kongresszus nevében esküdöztek a „teljes szabadságra”, a „haladás és igazság szolgálatára”, a „nép iránti hűségre” stb.
A közgyűlés után az Irodalmi Újság, a Művelt Nép, a Béke és Szabadság, majd egyre inkább a Nők Lapja, a Szabad Ifjúság és a vidéki irodalmi és pártlapok teljesen a Nagy-csoport fórumaivá váltak. Az újságírók többsége fokozatosan vesztette el a talajt a lába alól. Kezdetben nem akartak „elmaradni” az új eszméktől, majd mindinkább tehetségük mércéjének tekintették a közelmúlt bírálatában való részvételüket.
Általánossá vált a funkcionáriusok elleni hajsza s a velük egyetértők megbélyegzése, a pártvezetés lejáratása. Aki ellent mert mondani, „sztálinista” lett, „konok restaurátor”. Szörnyű vád lett, ha valakit „sztálinistának”, „a régi hívének” bélyegeztek. Szellemi-ideológiai terror bontakozott ki, amely nem volt egyéb, mint a fizikai terror szálláscsinálója.
Az írók az országot járták, teljesítették a közgyűlés határozatát, amely szerint „egy-egy író vagy írócsoport menjen ki 10-15 vagy több nagyüzembe, és ismertesse a munkássággal közgyűlésünk munkáját …” Az ankétok, viták egymást érték. Folyt a felkelés ideológiai, eszmei előkészítése.
Nem véletlen, hogy „agitációjukat azonnal átvették a nyugati rádióadók, és napról napra, óráról órára visszasugározták azt” – ahogy Togliatti találóan állapította meg „Irodalmi Újság” című tanulmányában. A Szabad Európa Rádió hozsannázott: „Az Írószövetség merte vállalni a pártvezetéssel szemben a helyes út kockázatát. Kezdettől fogva bebizonyosodott, hogy a pártpolitikusokkal szemben az íróknak van igazuk” – hangzott a szeptember 19-i adásban. „Már nem is szél, hanem valóságos ciklon zörgeti a harasztot a magyarországi népköztársaságban” – mondta Lázár Miklós szeptember 30-i kommentárjában.
A magyar néphatalom külső ellenségei úgy értékelték a helyzetet, hogy Nagy Imre növekvő tekintélyét és csoportját kell felhasználni a frontvonal áttörésére. A FOCUS-művelet teoretikusai arra számítottak, hogy ha a Nagy Imre-csoport beékelődik a hatalom sáncaiba, akkor ott rés keletkezik, amin keresztül már a belső ellenség is behatolhat. A nyugati propagandaszervek biztatták is Nagy Imrét – s főleg a rá hatást gyakorló környezetét – a következetes harcra.
Szeptember 26-án a londoni rádió megállapította: „Nem kétséges, hogy a magyar nép is előlegez némi bizalmat Nagy Imrének, abban a reményben, hogy tanult az 1953-1954-es félmegoldások kudarcából … Nagy Imre teljesen eljátszaná hitelét, ha eleget tenne a pártnak, és alázatosan bűnt vallana.” Október 15-én ugyanez a rádió már arra figyelmeztet, hogy „egyes budapesti vélemények szerint helytelen lenne, ha Nagy Imre miniszteri tárcát fogadna el. Ennek az az oka, hogy a jelenlegi kormány gazdasági zavarokkal küzd, és ezek a zavarok szükségképpen befolyásolják mindenki népszerűségét, akinek bármi köze is van hozzájuk.” Bár Nagy Imre nem a nyugati propagandára építette politikáját, de mivel tevékenysége és állásfoglalása egybeesett vele, ez a tény önmagában is növelte annak hatását.
Október első felében a nyugati sajtó és rádió igyekezett felkészíteni a kapitalista országok közvéleményét a Magyarországon várható nyílt támadásra. „Magyarországon nyugtalanító a helyzet”, „Magyarországon jelenleg elszakadási, »csatlóstalanítási« folyamat megy végbe” – írták a francia lapok október első napjaiban. Az Observer bejelentette, hogy „Magyarországon igazi események történnek”. A Daily Mail szerint: „… ami most Magyarországon történik … fordulópontnak számítható” – ismertette a BBC október 14-én.
A Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének irányításával a disszidensek ünnepségeket, szemléket tartottak a Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország, Ausztria területén. Ausztriában augusztus 19-én Mattsee, augusztus 26-án Linz és Salzburg, szeptember 16-án Graz, október 6-7-én Bécs voltak a katonai szemlék, lelkesítő beszédek és a pénzgyűjtések színhelyei.
Az Egyesült Államok magatartását a Nemzetbiztonsági Tanács 1956. június végén tartott titkos ülése határozta meg, ahol megtárgyalták a „Kelettel szemben folytatott amerikai politika új vonásait”. A döntések lényegét Dulles külügyminiszter – június 29-i sajtóértekezletén – a következőkben foglalta össze: 1. a szabad világnak egységesen kell nyomást gyakorolnia, hogy gyorsítsa a végső eredményt, amely a nemzetközi kommunizmus teljes szétesését és talán a Szovjetunió jelenlegi rendszerének végét jelenti; 2. a nyomás fokozása, különösen a csatlós államokra, amely a teljes felszabadítást eredményezheti.
Az Egyesült Államok képviselőházában 1956 szeptemberében megalakították a „délkelet-európai országok bizottságát”. Ez a bizottság szeptember 10-11-i ülésén Magyarország felszabadításának kilátásairól tárgyalt, és döntéseket hozott az akciók koordinálására. A bizottság vitájában részt vett Vargha Béla páter, a Magyar Nemzeti Bizottmány elnöke, Nagy Ferenc volt miniszterelnök és a Német Szövetségi Köztársaságban működő katonai emigráns körök képviselői, köztük Juszty Emil horthysta vezérezredes.
A FOGUS-hadművelet végrehajtásában szerepet kaptak a NATO európai tagállamai is, amelyek nemcsak egyetértettek a tervekkel és a katonai intézkedésekkel, hanem fedezték is végrehajtásukat, és támogatták az emigránsszervezeteket. A különböző „felszabadító” akciók szervezésében az amerikaiak után a Német Szövetségi Köztársaság reakciós körei játszották a legfontosabb szerepet. Ők biztosították a gyülekezési terepet és a különböző felszerelések, a lélektani háború eszközeinek elhelyezését. A volt hitlerista szakemberek tapasztalatukat és a szocializmus elleni gyűlöletüket bocsátották a Szabad Európa Bizottság rendelkezésére. A Gehlen-féle kémszervezet az amerikai kémszervezetekkel teljes összhangban végezte munkáját. A szervezetnek mintegy ötezer ügynöke volt, és magyar osztálya aktív szerepet játszott az októberi eseményekben.
A FOCUS-akció második szakaszában a Szabad Európa Rádió programjának fő tartalma a szovjetellenesség volt. Bármiről szólt is az adás, a végkövetkeztetés mindig egy volt: „Magyarország nem független ország.” Ha a mezőgazdaságról esett szó, akkor minden hibáért a szovjet példa követését okolták. A hívőknek a Szovjetunió istentelenségéről tartottak előadásokat. Az életszínvonal emelésének legfőbb gátját abban látták, hogy „a Szovjetunióba ingyen szállítanak el minden értéket Magyarországról”.
Nem volt olyan hazugság, amit el ne mondtak volna a Szovjetunióról. Március 5-én pl. arról beszéltek, hogy „Komló termelésének legalább 40%-a Záhonyon keresztül hagyja el az országot”, s ezért „a tél leghidegebb napjaiban fűtés nélkül maradt a győri Erzsébet-kórház”. Nem zavarta őket, hogy energiaforrásban szegények lévén, éppen a Szovjetunió segít ki bennünket. A tájékozatlan hallgatókkal elhitette, hogy az éppen feltárás alatt levő magyar uránkincset potom pénzért a Szovjetunióba szállítják, pedig „annak az árából a magyar gazdaság minden baját orvosolni lehetne”.
Az ellenforradalmi tervek egyik legfőbb akadálya a szovjet hadsereg egységeinek magyarországi jelenléte volt. Ezért, mint mondották, olyan helyzetet kell teremteni, hogy a Szovjetunió adott esetben ne tudjon segítséget nyújtani a magyar szocialista erőknek az imperialista szervek által támogatott belső reakció elleni harcban. Október elejétől a szovjet csapatok kivonásának követelését állították első helyre. „Az osztrák fővárosban olyan hírek terjedtek el – jelentette a Szabad Európa Rádió 1956. október 3-án -, hogy számolni lehet a szovjet csapatok kivonásával Magyarországról és Romániából.” A londoni rádió október 4-én tovább ment: „Kétségtelen, hogy előtérbe került a szovjet csapatok kivonásának kérdése. Legfőbb ideje, hogy az oroszok hazamenjenek …, de vajon ez azt jelenti-e, hogy Magyarország ezután több szabadságot fog élvezni és a saját útját járhatja? Ez csupán akkor következik be, ha a szovjet csapatok kivonulásával egyidejűleg lerombolják az egész kommunista államapparátust.” Október 13-án már programot adtak: „Követeljétek a szovjet hadsereg kivonását, a szovjet magyar megállapodások és elszámolások nyilvánosságra hozatalát, demokratizmus helyett demokráciát, idegen gyámkodás helyett függetlenséget!”
A külső nyomás hatására fokozódott az ellenséges izgatás, a rémhírterjesztés, a suttogó propaganda. A belső ellenséges elemek leveleket küldtek a párt szerveihez, amelyeket úgy fogalmaztak, mintha a „tömeg hangja” lenne, megfenyegetve benne a funkcionáriusokat. A Szabad Néphez küldött levelek közül figyelemre méltó az, amely a népidemokrácia-ellenes mozgalom megalakulásáról és programjáról szól. Egy másik levél bejelentette, hogy megalakították a „Független Szocialista Demokrata Pártot”.* PI Archívum. Szabad Nép Levelezési Rovat Iktatókönyve. 1956/35 787 és a 46 013 sz. levelek. *
A diákok között működő ellenzéki és ellenséges elemek a párt ártatlanul elítélt és kivégzett mártírjainak 1956. október 6-án megrendezett temetését használták fel a nyílt színre lépéshez. A párt vezetői a tömeghangulatot akarták kielégíteni, és enyhülést reméltek a kegyelet lerovásától, amely – Togliatti szavaival – „hátborzongató, képtelen, felzaklató gyászparádé” lett.
Nagy Imre hívei az elkeseredés, a megdöbbenés és a lelkiismereti válság elmélyítését várták ettől az akciótól. Az egyetemeken működő ellenzéki és ellenséges csoportok is ezt az alkalmat használták fel a nyílt színre lépéshez. Az év elején alakult meg titkosan egy Operatív Bizottság nevű csoport a Közgazdaságtudományi Egyetemen, és egy Kolhoz Kör elnevezésű szervezet a Bölcsészettudományi Karon. Ez a két szervezet készítette elő a temetés utáni tüntetést. Mintegy 100 diák vonult fel a Batthyány-örökmécses megkoszorúzásához „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” jelszót hangoztatva.
A pártot készületlenül érte ez az akció. Az ún. „Rajk-temetés” az egész ország közvéleményét mélyen megrázta. A Hajdú megyei Pártbizottságnak a Politikai Bizottsághoz küldött levele arról szól, hogy a párt funkcionáriusait és tagjait meglepte az a mód, „ahogyan Rajk László elvtárs és társai temetését megrendezték. A párt közvéleményét erre nem készítették fel megfelelően. A temetésen elhangzott beszédek a pártfunkcionáriusokban, aktivistákban mély lelkiismereti válságot kavartak fel.” A párt derékhada kezdett meginogni.* PI Archívum. 276/9-284/1956. A Hajdú megyei Párt Végrehajtó Bizottság levele a Politikai Bizottsághoz. 1956. október 9. *
Október 6-a után fokozódott az ellenzéki és az ellenséges agitáció. Vidéken is megalakultak a „kis Petőfi Körök”, és „értelmiségi ankétokat” szerveztek. Szolnokon a pártvezetést támadták. Hajdúböszörményben az osztályellenség „rehabilitálásáról” beszéltek. Kaposvárott a termelőszövetkezeteket járatták le, vezetőiket megfenyegették. A budapesti tiszti iskolákon arról agitáltak, hogy „a hadseregnek a néppel kell tartania”.
Figyelemre méltó, hogy mindinkább a nacionalista, szovjetellenes jelszavak kerültek előtérbe, amelyhez a Szabad Európa Rádió adta az alaphangot: „Magyarok vagyunk, párton kívül és párton belül! A nemzet felismerte, hogy egyetlen célra kell összpontosítani szellemi erőit: a magyar függetlenség kivívására. Erőnket, ha kell, sorsunkat és életünket, a magyar függetlenség kivívására fordítjuk” – hangzott az október 13-i adásban.
Nem innen eredt, de kísértetiesen egybeesik tartalmában és dátumában is a „honi” revizionista vonal hasonlójellegű állásfoglalása. A Művelt Nép október 14-i számában Fekete Sándor nyíltan hirdette a „nemzeti kommunizmus” Nagy Imre-féle harmadik utas válfaját, hogy „a saját utunkon akarunk járni. Tudjuk, hogy kis nép vagyunk, barátokra, szövetségesekre van szükségünk, tanulni akarunk mindenkitől …” „Saját utunkon járni” – ez elhatárolódás a szovjet példától, „mindenki” – a Nyugat.
Nem véletlen az sem, hogy a szovjet csapatok kivonásának követelését Háy Gyulának, a Nagy-csoport tekintélyes képviselőjének jelenlétében és helyeslésével először egy értelmiségi ankéton nyilvánították ki nyíltan és hangosan. Október 16-án Győrben, a helyi vitakörben fogalmazták meg a követelést: „Hagyják el hazánkat a szovjet csapatok.”
A párt és az állam vezető szervei nem hoztak gyökeres intézkedéseket. A döntésekből bizonytalanság érződött. A pártvezetés állásfoglalását minden fontos kérdésben az állandó védekezés és visszavonulás jellemezte. Az általános politikai helyzetet jelentős mértékben súlyosbították, az elégedetlenséget növelték a nagymérvű gazdasági bajok. Szeptember végén bejelentették, hogy üzemanyaghiány miatt az összes távolsági autóbuszvonalon ideiglenesen szüneteltetik a forgalmat, szénhiány miatt három hétig leáll mintegy hatszáz személyvonat, ezenkívül ezer motoros jármű, és egy ideig csökkentik a gépállomások üzemanyagellátását is. Több fontos építkezésen beszüntették a munkát. A gazdasági irányító tevékenységre jellemző, hogy a Statisztikai Hivatal elnöke a Tervhivatal elnökéhez intézett 1956. szeptember 14-i levelében őszintén bevallotta: a több ezer tervmódosítás miatt már a Statisztikai Hivatal sem tudja, mi a jelenleg érvényes terv.
A súlyos körülmények között egyedül a Szovjetunió fordult segítőkészséggel a magyar nép felé. A szovjet kormány bejelentette, hogy 100 millió rubel hitelt ad a magyar népgazdaságnak: 60 milliót nyersanyagban, főleg fűtőanyagokat, és 40 millió szabad devizát évi 2%-os kamattal, 1960-1965-ös visszafizetésre. A politikai vezetés még ezt a segítséget sem tudta felhasználni az agitációban az ellenséges nézetek leleplezésére.
A pártvezetés változó állásfoglalása felháborította a munkásokat. Előbb meggyőzték őket, hogy káros lenne a pártnak a törvénytelenségekben súlyosan bűnös Farkas Mihály volt honvédelmi miniszter letartóztatása, aztán két hét múlva őrizetbe vették. A Központi Vezetőség szeptember 10-i zárt levele azt közölte a párttagsággal: „Lehetővé kívánja tenni, hogy Nagy Imre visszanyerje párttagságát; de ennek feltétele, hogy önbírálatot gyakoroljon, elismerje hibáit, alávesse magát a párthatározatoknak, s kijelentse, hogy kész küzdeni az 1956. júliusi határozatok megvalósításáért. Ennek ellenére a Politikai Bizottság Nagy Imrét mindenféle önbírálat nélkül október 13-án visszavette a párt soraiba. Előzménye csupán Nagy Imre október 4-én kelt, a Központi Vezetőséghez küldött levele volt, amelyet a Szabad Nép október 14-i számában tettek közzé. Ebben azt írta: „Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy politikai és ideológiai tevékenységemmel kapcsolatban az elmúlt időszakban elhangzott vádakat megfelelően, vezető pártfórum nyilvánossága előtt megvitassuk, s amennyiben az eszmei tisztázás eredményeként szükségesnek mutatkozik, az alaptalannak bizonyult vádak helyreigazításával egyidejűleg a magam részéről kész vagyok a ténylegesen fennálló hibák elismerésére.”
Október közepén egymást érték a diákgyűlések, és követelések tömkelege látott napvilágot. Október 16-án a szegedi egyetemisták létrehozták a párt ifjúsági szervezetétől független, önálló szervezetüket. Küldötteik elutaztak a nagyobb felsőoktatási intézményekbe, hogy csatlakozásra bírják azok hallgatóit is. Október 20-23. között több egyetemen gyűlést tartottak, és csatlakoztak a szegediekhez, vagy különböző „köröket” szerveztek. Budapesten megalakult a Hajnóczy Kör (jogászok), a Széchenyi Kör (közgazdászok), a Március 15-e Kör (bölcsészek) és a Vasvári Kör mint a budapesti egyetemisták fóruma.
A párttagság, látva az ellenzék napról napra növekvő szervezkedését, elégedetlenkedett, a munkáshatalom védelmét követelte. Intézkedéseket vártak a párt vezetőitől. Ehelyett azonban a párt első titkára és a miniszterelnök vezetésével október 14-én népes delegáció utazott Jugoszláviába (a küldöttség tagja volt Kádár János, Apró Antal, Kovács István). A pártbizottságok és az alapszervezetek titkárainak értekezletein nyíltan kifogásolták, „hogy azok a vezetők, akik intézkedni tudnának, folyton utazgatnak”, és feltették a kérdést: „Ki ma a politikai irányító, az írók vagy a Központi Vezetőség?”
A pártértekezleteken elhangzottak demagóg, revizionista felszólalások is, de többségüket az aggodalom, a néphatalom féltése hatotta át. Különösen élesen ítélték el a sajtóban megjelenő uszító cikkeket, amelyekben – mint mondották – „szabad lázítás, anarchia” uralkodik. Megállapították, hogy a sajtó megszűnt a munkásosztály fegyvere lenni, és követelték: a Politikai Bizottság teremtsen rendet a sajtónál és a rádióban.* PI Archívum. 276/9-288/1956. Feljegyzés a Központi Vezetőség tájékoztatója alapján megtartott kerületi, megyei, járási, városi és üzemi titkári értekezletekről. 1956. október 18. *
A legsúlyosabb probléma az lett, hogy a párt vezető szervei képtelenek voltak felfogni a valóságot. Magatartásukat a helyzet teljes fel nem ismerése, a tehetetlenség, az elbizakodottság és a kapkodás jellemezte. Pedig figyelmeztető jel volt elég. Az illetékes biztonsági szervek két alkalommal is jelezték az ellenséges elemek készülődéseit. A második jelentésben azt is feltárták, hogy az ellenséges akciók kezdete október 22. körül várható. De a párt első titkára ezt „lázálomnak” minősítette.
A csepeli Vasműben október 22-én délután aktívagyűlést tartottak. A hozzászólások felhívták a vezető szervek figyelmét az esetleges ellenforradalmi megmozdulás veszélyére. A jelenlévő Kis Károly, a Politikai Bizottság tagja, a Központi Vezetőség titkára válaszában a hivatalos véleményt tolmácsolta: „Ilyen megmozdulást 30 perc alatt fel tudunk számolni”** Budapesti PB Archívum. Csepel Vas- és Fémművek. 6. ő. e. Az ellenforradalomra vonatkozó iratok. 72. old. * – mondotta.
A helyzet ilyen irreális értékeléséből fakadt, hogy a Néphadseregben október 20-án elrendelt biztonsági rendszabályokat (összekötő tisztek kiutazása a hadosztályokhoz, az őrségek megerősítése, a karhatalmi riadótervek felülvizsgálata, teljes harckészültség) 21-én este leállították.
Az ellenség és ellenzék előtt lelepleződött a vezetés bizonytalansága, elérkezett számukra a kedvező helyzet.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass a a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!