(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
A forradalmi munkás-paraszt kormány 1956. november 7-én délután ülésezett először az Országház épületében, Budapesten. Intézkedéseket határozott el a béke, a rend és a nyugalom helyreállítására. Gyakorlatiasság, határozottság és rugalmasság jellemezte ezeket. A kormány utasította az állami tisztviselőket, azonnal jelentkezzenek munkahelyükön. Kimondta, hogy a törvényes állami végrehajtó szerv mindenütt a tanácsok végrehajtó bizottsága; ezzel az úgynevezett „forradalmi bizottságok” tevékenységét megszüntette. Felhívással fordult az élelmiszeripar és a vasút dolgozóihoz:
„A Szovjetunió, Csehszlovákia nagyobb mennyiségű gabonát, húst, egyéb élelmiszert, szenet, ablaküveget és egyéb anyagokat küld a nehéz helyzetbe kerül magyar fővárosnak … A Minisztertanács felhívja a vasút dolgozóit e nagy fontosságú szállítmányok haladéktalan továbbítására … A kormány felhívja az üzleteket, első sorban az élelmiszert árusító üzletek vezetőit és dolgozóit, hogy haladéktalanul jelenjenek meg munkahelyükön.”
A baráti országok kormányaihoz a magyar kormány elnöke már november 5-én kérést intézett, testvéri segítséget kérve. A szovjet kormány válaszában közölte, mennyi gabonát, lisztet, húst, vajat, építőanyagot küld ellenszolgáltatás nélkül Magyarországra és egyben azt is, hogy intézkedett: haladéktalanul szállítsák le az 1957. márciusig a kereskedelmi szerződések szerint esedékessé vált árukat.
Ugyancsak jelentős segítséget nyújtott a többi testvéri szocialista ország is. De persze az igen jelentős kár zömét a magyar dolgozók csak saját munkájukkal pótolhatták. A normális termelőmunka viszonylag gyors helyreállítása ellenére az ellenforradalom közvetlen pusztításai hárommilliárd, a termeléskiesésben keletkező kár pedig mintegy 20 milliárd forintra rúgott.
A kormány állásfoglalásait, tagjainak nyilatkozatait november 7-től újra a Kossuth rádió sugározta, az Országház épületében levő ideiglenes stúdió újra megkezdte adásait. A rádiónak ebben az időszakban rendkívül fontos szerep jutott. Tudni kell, hogy a viszonyok a fővárosban hetekig messze voltak a normálistól. Ez érintette a sajtót is. Két napilap jelent meg — a Népszabadság és a Népakarat — kezdetben négy meg nyolc kis oldalon, viszonylag kis példányszámban, de utcai terjesztésük sem volt egykönnyen biztosítható: az ellenforradalmi elemek sok helyütt kitépték a példányokat a terjesztők kezéből, fáklyaként égették, széttépték őket. A lapok puszta léte zavarta őket. A rádióhoz viszont nem tudtak hozzáférkőzni.
A rádióból ismerték meg sokan az új vezetés tagjait is, akik közül jó néhányan — azok, akiket a törvénysértő perekben elítéltek — évekig el voltak zárva a közélettől is. Így ismerték meg az új vezetés stílusát is, amely sem Rákosiék önelégült agitációjára, sem Nagy és társai „nemzetmentő” frázisaira nem emlékeztetett. Érdes és nyílt volt ez a hang, őszintén szókimondó, nem vigasztalt és nem szépített, de ugyanakkor közvetlen és személyes hangú is, mint például Marosán Györgyé első beszédében:
„Magam is elszenvedtem a törvénysértések keserves következményeit. Évekig szenvedtem ártatlanul börtönben. Minden okom megvan rá, hogy teljes mértékben egyetértsek a Rákosi—Gerő-klikk vétkes politikájának legmesszebbmenő elítélésével. Nincsen azonban olyan személyes bántalom, ami megingatná a szocializmus ügye iránti szent hitemet, meggyőződésemet!”
Ami a politikai harcot illeti, annak színtere a munkahelyekre tevődött át: a munka megindítása és a pártszervezetek újjászervezése — ez állt a küzdelem előterében. A helyzet vidékenként és üzemenként nagyon különböző volt. Sok üzemben, különösen vidéken, november 4-e után rögtön felvették a munkát; elfogadták azt az érvet, hogy élni csak termelésből lehet. De másutt a „Kádár-kormánnyal” szembenállók uralták a hangulatot.
Az új helyzetben változott az ellenforradalmárok és a revizionisták szerepe, illetve egymáshoz való viszonya. Az ellenforradalmárokat meggyengítette a fegyveres összecsapásban elszenvedett vereségük — gócpontjaikat hamar felszámolták —, a terrorista csoportok egyre-másra menekültek az országból. Megmaradt erőiket az olyan szervezetekbe irányították át, mint a munkástanácsok. A revizionisták szerepe viszont felerősödött, legalábbis viszonylagosan. Mindszenty árnyéka eltűnt, és újra Nagy Imre neve volt az „alternatíva”. Igaz, sok hívüket ők is elvesztették, az ellenforradalommal való cinkosságuk lelepleződése sok embert kiábrándított. A szélsőségesek egy része — reményét vesztve és félve a felelősségre vonástól — ugyancsak elhagyta az országot; mások viszont folytatták a harcot — a hosszan tartó, országos sztrájkkal mintegy igazolni akarván hitszegésüket és árulásukat, demonstrálni, hogy tömegek támogatják őket.
Átmenetileg, a nyugati rádióadók által terjesztett félrevezető információk és rémhírek segítségével, sikerült is megszilárdítaniuk pozícióikat a munkástanácsokban, fokozniuk az ellenállást: mindenféle káros akcióval akadályozták a termelés megindulását. S ami különösen fontos: megkísérelték a munkástanácsok területi szervezkedését. Kapcsolatot kerestek és találtak a Nagy Imre-klikkel is.
A területi szervezkedés jegyében alakult meg november 14-én az úgynevezett Nagy-budapesti Központi Munkástanács; különböző budapesti üzemekből ötszázan gyűltek össze az Egyesült Izzóban, akik azt állították magukról, hogy ők vannak hivatva a fővárosi üzemek dolgozóinak nevében tárgyalni. Bár kijelentették, hogy nem ismerik el a „szolnoki kormányt”, még aznap este 19 tagú küldöttséget menesztettek az Országházba. A Népszabadság így számolt be az ígéretesnek induló tárgyalásokról:
„Kádár elvtárs … arra kérte a küldöttség tagjait, gondolják át a helyzetet, és ha meggondolják, rájönnek, hogy a további sztrájk csak Inflációt, éhínséget hozhat … abban a szilárd tudatban térjenek vissza az üzemekbe, hogy Magyarországon soha többé nem kezdődhet újra a régi, bukott politika. A küldöttség tagjai kijelentették, hogy az ő véleményük szerint is az a fő kérdés, hogy megszilárdítsuk a népi hatalmat, és ezen az alapon biztosíthassuk az ország függetlenségét.”
A küldöttek másnap azzal keresték fel a kormányt, hogy tudtul adják a munka újrafelvételéről szóló határozatukat. Felhívást is tettek közzé, amely szerint:
„E kritikus helyzetben a józan ész és értelem, a lelkiismeret és munkásszívünk parancsolóan írja elő számunkra, hogy a munkát folyó hó 17-én reggel, a sztrájkjog fenntartása mellett, vegyétek fel.”
Úgy látszott, hogy a helyzet rendeződik. Ebbe azonban a külső és belső reakció nem nyugodott bele: koncentrált rémhíráradatot zúdított az országra; röpcédulákon és rádióadókon a legképtelenebb rágalmakat terjesztették, így például azt követelték, hogy szüntessék be „a magyar szabadságharcosok Szibériába szállítását”. A Szabad Európa Rádió röppentette fel a kacsát. E rémhírroham nyomában felülkerekedtek a szélsőségesek az Akácfa utcába áttelepült nagy-budapesti munkástanácsban. November 22—23-ra újra sztrájkot hirdettek. A többi között azt követelték, hogy „országos munkástanácsot” szervezhessenek, más szóval: hogy ismerjék el őket második politikai hatalomként. Szembeszegültek azzal a rendelettel, amely a SZOT vezetőinek egyetértésével rendeletileg szabályozta a munkástanácsok működését.
Ez a rendelet nemcsak a munkástanácsok feladatait szabályozta a termelés biztosításában, de a bérfizetések és juttatások megállapításában, az állami kötelezettségek teljesítésének ellenőrzésében, a kollektív szerződések megkötésénél, a vállalati terv és létszám megállapításánál, az üzemben maradó nyereség elosztásában széles jogkört biztosított számukra. A munkástanácsok határozatait az üzemek vezetői csak akkor hajthatták végre, ha „az nem ellentétes az általános érvényű törvényekkel és rendeletekkel”, és előírta a munkástanácsok újjáválasztását „az üzem összes dolgozóinak részvételével”. Alighanem ez volt a legfájóbb pont a budapesti munkástanácsiak számára; ez ugyanis a legtöbb helyen a jobboldaliak vereségét hozta volna magával, ebbe semmiképpen sem akartak belemenni.
A negyvennyolc órára hirdetett sztrájk nem hozta meg a várt sikert. Nem állította le a munkát pl. a csepeli, a győri, a tatabányai munkástanács. Ennek ellenére még jó ideig nem csökkent a munkások érdekei ellen fellépő központ befolyása. Megvesztegető volt persze a sztrájk „összkomfortos” volta is: a munkástanácsok az állam pénzéből teljes fizetést folyósítottak, sőt különböző járandóságokat, élelmiszer- és más juttatásokat is nyújtottak a dolgozóknak. (A baráti országok segítsége, a hazai felhozatal, amely az export elmaradása miatt viszonylag bőséges volt, biztosította egyelőre az ellátást.) A nagy-budapesti munkástanács jobboldali vezetői felbátorodtak. Az említett „országos munkástanács” megalakítására a Sportcsarnokban gyűlést hívtak össze. Ennek megtartását azonban a forradalmi munkás-paraszt kormány utasítására a karhatalom meghiúsította.
Az üzemi munkástanácsokkal viszont, amelyeket Kádár János és a kormány tagjai személyesen fogadtak, folytatódtak a tárgyalások. Ez a heteken át és reggeltől napestig tartó küldöttségjárás a Parlamentben-és az ott lezajlott, mindenkinek emlékezetes viták is érzékeltették az emberekkel az új vezetés másmilyen felfogását. Mindegyik küldöttség hozta a maga követeléseinek listáját, a maga „pontjait”, amelyek között persze sok indokolt is szerepelt, mindegyiket meghallgatták, de világosan és egyértelműen megmagyarázták azt is, hogy a dolgozók államának nincsenek más eszközei, értékei, mint amit a dolgozók maguk állítanak elő. A pesti utcákon akkoriban plakáton jelent meg Juhász Gyula A munka című verse: „A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett” — így szólt egyik strófája; alighanem ezek a sorok is megragadtak a tárgyalásokról hazatérő küldöttek emlékezetében.
Az ellenség egyik utolsó „nagy” akciója a december 4-i nőtüntetés volt, ezt a provokátorok annak reményében szervezték, hogy vérontásra kerül sor. Ez, szerencsére, nem sikerült nekik, a Hősök teréről indított menet nagyon hamar le is apadt, alig százötvenen érkeztek a Kossuth Lajos térre. (Deprimáló epizódja volt az ügynek, hogy az amerikai követség előtt elvonulva, egyesek John Foster Dulles amerikai külügyminisztert éltették, aki azzal írta be nevét a történelembe, hogy ő hirdette meg „a háborús szakadék szélén való táncolás” doktrínáját, a hidegháború vezérelvét.) Ezután, december 8-án, következett a salgótarjáni tüntetés, amelyet ellenforradalmárok kiszabadítása céljából a rendőrség ellen szerveztek, s amelynek sok halálos és sebesült áldozata volt.
Ezzel azonban be is telt a pohár: a kormány december 9-én törvényen kívül helyezte a nagy-budapesti munkástanácsot, az egyéb vidéki és fővárosi területi munkástanácsokat, és működésüket azonnal hatállyal megszüntette. A budapesti központi munkástanács feloszlatására, a főkolomposok letartóztatására válaszképpen az ellenséges elemek december 11-én, 12-én kierőszakoltak még egy sztrájkot, de ezzel vége is szakadt országos akcióiknak. A hangulat mindinkább ellenük fordult.
A kormány a közrend helyreállítása érdekében statáriumot hirdetett a lőfegyverek engedély nélküli tartására, az ezekkel elkövetett gyilkosságokra, rablásra, fosztogatásra stb. Ennek nyomán is gyorsan javult a közbiztonság. Pedig a rögtönítélő bíráskodás egész ideje alatt — 1956. december 11-étől 1957. január 7-ig — a katonai bíróságok mint rögtönítélő tanácsok elé mindössze 89 vádlott került. Ezek közül kettőt felmentettek, 16 vádlottat rendes bíróság elé utaltak, 71-et pedig bűnösnek találtak. Halálbüntetést 11 esetben szabtak ki. (Ezek közül hatot végrehajtottak, öten kegyelmet kaptak.)
December második felétől már dolgoztak az üzemekben, a termelés görbéje felfelé ívelt. Az üzemek élére törvényesen kinevezett, illetőleg megerősített igazgatók kerültek. A szakszervezetek, keresve a legális munkástanácsokkal való együttműködés módját, újra dolgozni kezdtek.
A november 4-ét követő első hetekben, érthető módon, a kormány tevékenysége állott az előtérben, a forradalmi hatalom, a munkás-paraszt hatalom törvényes rendjének helyreállítása. De akik ezért harcoltak, kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy a munkásosztály élcsapata a párt újjászerveződése és vezető szerepének helyreállítása nélkül nem folytatható sikeres szocialista építés.
„… A helyzet megköveteli, hogy összefogjuk a párt minden erejét, mert csak így tudunk eredményesen szembeszállni a kapitalizmus visszaállítására irányuló ellenforradalmi támadásokkal, és megvédeni a népi hatalmat … Hogy pártunk újból erős legyen és a tömegek élén járjon, határozottan szakítanunk kell a Rákosi-klikk káros politikájával és vétkes módszereivel … Ugyancsak határozottan szakítanunk kell Nagy Imre—Losonczy csoportjával, amely … utat nyitott az ellenforradalmi erőknek, és ezzel ténylegesen elárulta a szocializmus ügyét.” (Az MSZMP ideiglenes KB-ának felhívása, november 6.)
A párt újjászervezése az üzemekben sok helyütt még az ellenforradalmi uszítás légkörében ment végbe. Az e légkör ellen folytatott harc igazán hatékony eszköze a politikai meggyőzés volt, az eszmei vita, az ellenforradalom és a revizionizmus leleplezése.
Az MSZMP vezetése úgy foglalt állást, hogy minden kommunistának a pártban van a helye, de a párt inkább legyen kisebb létszámú, de valóban egységes, cselekvőképes, csak a munkásosztálynak és ügyének valóban szilárdan elkötelezettek kerüljenek vissza soraiba. Persze ezen nem értették azokat, akik nem tudtak szakítani a revizionistákkal, s azokat sem, akik nem tanultak abból, hogy hová vezetnek a szektás, dogmatikus hibák.
A pártszervezetek aktivitása fontos feltétele volt a munka megindításának, a normális élet helyreállításának. Az év végén a párttagok száma már a nyilvántartás szerint is meghaladta a százezret.
Az első pártaktívát Szolnokon tartották, november 4-én, amelyen Kádár János is részt vett. Az első országos aktívaülésre november 27-én került sor Budapesten. Kiss Károly tartotta a beszámolót, s felszólalt Kádár János is. Hangot kapott több felszólalásban:
„a kormányprogramon és a párt elvi nyilatkozatán kívül egyre inkább szükség lesz egy valamivel átfogóbb elvi platformra is, amelyben elhatároljuk magunkat a régi hibáktól, tisztázzuk a felkelés jellegét, és ami a legfontosabb, konkrétabb, messzemenőbb és lelkesítőbb célokat is tűzünk ki a munkásság elé”. (Komócsin Zoltán felszólalása.)
Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának első ülésére 1956. december 2-án, 3-án és 5-én került sor. A beszámolót Kádár János tartotta. A vita során az Ideiglenes Központi Bizottság 23 tagja közül huszonegyen szólaltak fel. Kádár elvtárs a Központi Bizottság 1981. márciusi ülésén így emlékezett vissza erre a párt életében történelmi jelentőségű, három napig tartó vitára:
„Reggeltől estig vitatkoztunk, minden részvevő többször is felszólalt, kifejtette nézetét. Nagy és szenvedélyes vita volt. Egyesek még éjszaka is fáradtan, álmossággal küszködve figyeltek a szövegezésre, hogy a dokumentumban az legyen, ami megfelel véleményüknek, meggyőződésüknek. Azon túl, hogy mindnyájan a kommunista eszme hívei voltunk, igazában egyetlen dologban értettünk egyet: a munkáshatalmat meg kell menteni, az ország szocialista jellegét meg kell őrizni, a szocialista jövőt biztosítani kell. Az összes többi kérdésben eléggé eltérőek voltak az álláspontok. Ma is érdemes ennek az ülésnek a tanulságára gondolni: mai szóhasználattal élve eltérő álláspontok ütköztek, és mi addig vitatkoztunk, amíg egyetértésre nem jutottunk. Végül is a legfőbb, a döntő kérdésekben egységes álláspont alakult ki. Tartós, valódi egység így születik, eleven, nyílt, elvszerű vitában. A többi ebből következett. Miután a vitát lezártuk, és egységes álláspontra jutottunk, hosszú-hosszú időn keresztül biztosítani tudtuk a közösen megfogalmazott álláspont egységes, következetes képviseletét. Ennek a mára és a jövőre szólóan is maradandó az értéke.”
Az így született határozat mindenekelőtt megjelölte az ellenforradalom okait; ezzel e cikksorozat elején már foglalkoztunk. De ez az ülés minden értelemben elvégezte az új politika elvi alapvetését; világosan tisztázta az MSZMP helyét a hazai és a nemzetközi munkásmozgalomban. Miközben a párt élesen szembefordult a személyi kultusz éveiben elkövetett hibákkal, határozottan leszögezte, hogy az MSZMP örököse és folytatója annak a harcnak, amelyet a kommunista mozgalom létrejötte óta folytat a dolgozók felszabadításáért, a társadalmi haladásért. A határozat kimondta, hogy az újjászerveződő párt a magyar munkásosztály egységes forradalmi pártja, s mint ilyen, az 1948-as egyesítő kongresszus alapján áll, védi és továbbfejleszti mindazokat a vívmányokat, amelyeket népünk a felszabadulás óta elért. Az MSZMP a nemzetközi kommunista mozgalom szerves része, tevékenységét a marxizmus—leninizmus tanításai vezérlik; az elméletet alkotó módon alkalmazva, a szocializmust a magyar sajátosságokra és az adott történelmi követelményeknek megfelelően kívánja megvalósítani.
Már ekkor döntés született az új helyzetnek megfelelő gazdaságpolitika kidolgozásának megkezdéséről, az illetékes állami szervek és a legjobb gazdasági szakemberek bevonásával.
Kiemelt feladatnak minősítette a munkás-paraszt szövetség állandó erősítését, a mezőgazdasági termelés erőteljes fellendítését a dolgozók életszínvonalának emelése érdekében is. Foglalkozott a határozat a tudományok, az irodalom és a művészet fejlődése számára kedvező feltételek kialakításával.
December 6-án a párt a főváros több pontján tüntetést szervezett a munkáshatalom, a forradalmi munkás-paraszt kormány mellett, amelyek népes felvonulásban a Nagykörúton egyesültek. E tüntetéssel szemben is fegyveres ellenforradalmi provokációra került sor. A menetből egy munkásasszony és egy járókelő maradt az orvlövészektől találva holtan a kövezeten; többen megsebesültek.
Pártaktívákat, gyűléseket tartottak más városokban is. December 9-én Pécsett hívták össze a város és a környékbeli bányák aktivistáit. A pártbizottságon lefolyt tanácskozás után a részvevők elhatározták, hogy a népi hatalom mellett tüntetést rendeznek Pécs utcáin.
„December 9-én a kommunisták nagyszabású felvonulása söpörte le az utcákról az ellenforradalmárokat. A december 9-i aktívaértekezlet részvevői Marosán György elvtárssal az élen vörös lobogóval vonultak fel a Széchenyi térre, és a házfalak hosszú, idő után újra az Internacionálét visszhangozták. Az ellenforradalmárok készültek ugyan a tüntetés megzavarására, hogy — mint Budapesten — itt is fegyveres harcot provokáljanak ki, ekkor azonban már sem erejük, sem merszük nem volt hozzá.” (Az ellenforradalom Baranyában, Pécs, 1957.)
A pécsi tüntetésnek semmiféle fegyveres védelme nem volt. Az ellenforradalmárok itt mégsem mertek nyíltan fellépni. Megjegyzendő: ekkor már főként arra „játszottak”, hogy a karhatalmat provokálják, olyan helyzetet teremtsenek, amelyben az emberek elveszítik az idegeiket, lévén kiszámíthatatlan, hogy a következő pillanatban mi fog történni. Ők most sem bánták, hogy ennek ártatlan emberek esnek áldozatul, mint ahogy nem bánták akkor, amikor a fegyver még az ő kezükben volt. Mindezek ellenére nem tudták már megállítani a konszolidációt.
Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1957. februári határozata megállapíthatta, hogy a párttagság száma heti átlagban 8—12 ezerrel növekszik, és túlhaladta a 190 ezret. És ami különösképpen az erősödést mutatja: már ez a határozat szólt a pártmunkának a további egészséges fejlődést fékező gyengeségeiről is:
„Határozottan elítéljük az egyes párttagjainknál megnyilvánuló elzárkózó magatartást az értelmiségi dolgozókkal … Elítéljük azt a szektás nézetet is, amely szerint, »akik eddig nem léptek be a pártba, azokra már nincs is szükség«. Az MDP-nek azokkal a volt tagjaival szemben, akik eddig nem léptek be a pártba, türelmes, elvtársi és baráti viszonyt kell teremteni; az MSZMP-t az MDP volt tagságának túlnyomó részével a szocializmus győzelméért vívott hosszú és eredményes közös harc kötelékei fűzik össze … A Központi Bizottság élesen elítéli az olyan, helyenként megmutatkozó elvtársiatlan és intrikus magatartást, amely mindenáron és mindenkiben hibát keres. Ezt egészségtelen vagy éppen a párt növekvő ereje és egysége láttán elkeseredett ellenforradalmi elemek szítják kívülről.”
Ez is teljesen más hang, az MDP idején elképzelhetetlen hozzáállás volt. Mindazok után, ami történt, ennyi vér és áldozat után bosszúállás és vádaskodás helyett megszólalt az elvhűség és az elvszerűség, a szocialista emberiesség, a megértés és a jó szándék tiszta hangja. Nem utolsósorban ennek volt köszönhető, hogy egyre többen és többen megértették: megújul a társadalom, megújhodik a párt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!