(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
Miért nem valósult meg a Központi Vezetőség október 23-ról 24-re virradó éjszakán elfogadott akcióprogramja, miért sikerült az ellenforradalmi különítményeknek felülkerekedniük? A kérdés nem akadémikus. A fegyveres lázadás híre nagy megdöbbenést keltett; a szocializmus hívei, kommunisták és pártonkívüliek egyaránt, általában fel voltak háborodva, amikor értesültek a fegyveres támadásokról. A pártszervezetek pedig valósággal ostromolták a magasabb szerveket, azok pedig a pártközpontot: fegyvereket követeltek, eligazítást, illetve utasítást, hogy mit tegyenek. A legtöbb helyen megértették, most nincs itt az ideje vitatkozni azon, hogy melyik régebbi hibát hogyan kell kijavítani, a mindent megelőző és legfőbb követelmény: a népi hatalom, a törvényes rend megvédése.
Ami a munkásosztályt illeti, a gyárakban dolgozókat, azok október 23-án éjjel szinte mindenütt elhárították az ellenforradalmi csoportokat, amelyek munkásokat hívtak volna akcióikhoz, illetve le akarták állítani a munkát az üzemekben. Íme, egy jelentés a sok közül, a KGM Hajóipari Igazgatóságának rendészetétől, amelyet október 24-én a miniszternek tettek:
„A Dej Hajógyárban 23-án, este 11 óra előtt néhány perccel három fővárosi autóbusz érkezett a gyár elé, megrohamozták a főkaput, kiemelték, és behatoltak a gyárba. Azt mondták, munkásokat kívánnak toborozni a Rádióhoz, ahol munkásvér folyik. Közölték, másnap az üzem nem dolgozhat, sztrájkolni kell a követelésekért. A mi dolgozóink nem mentek velük, mire szitkozódtak, és elmentek … Az Óbudai Hajógyárban 23-án, kedden este 300 főnyi fiatal jött be a gyárba, és ledöntötte a Sztálin-szobrot. Utána elvonultak egy kis csoport kivételével, amely fel akarta gyújtani a szovjet exportra készülő hajókat. Itt is sztrájkra szólítottak fel. A munkások elzavarták őket.” (Párttört. Int. Arch.)
A gyárak többsége fegyvertelen volt. A csepeli gyárőrség például csövekkel, rudakkal kergette el az ellenforradalmárokat.
A munkások magatartása a következő napokban is elutasító volt. A helyzetet, amely mind kuszább lett, átlátni nem tudták, de zömük gyanakvással és fenntartással viseltetett a demagóg jelszavak iránt, a vérontást megengedhetetlennek tartotta. Elbizonytalanodásukat később is leginkább az mutatta, hogy igyekeztek kívül maradni az eseményeken, az országos sztrájk meghirdetése után a legtöbben odahaza ültek, és csak a rádión keresztül követték a fejleményeket. Ha határozottabb lett volna a vezetés, a munkások aktívan felléptek volna az ellenforradalommal szemben, megvédték volna a szocialista államhatalmat. A határozatlanság, a vezetésben levő szektás csoport kishitűsége — a többi között félelme a munkások felfegyverzésétől —, a fokozódó zűrzavar mindinkább megbénította a többséget.
Hasonló volt a helyzet a honvédségnél és a rendőrségnél: a központi döntések nem jutottak el a különböző egységekhez és szervekhez, illetve olyan határozatlan formában, amely lehetetlenné tette az erők megfelelő mozgósítását. Az MSZMP országos értekezlete 1957-ben ennek okait elemezve megállapította:
„Magyarországon október 23. és november 4. között is nagyobbak voltak a szocialista forradalom erői, mint a burzsoá ellenforradalomé. Míg azonban ez utóbbiak szervezettek és aktívak voltak és a népköztársaságot védő erők közé is beférkőztek, addig a szocialista forradalom erői a vezetésben működő árulók miatt dezorganizálódtak.”
A Központi Vezetőség a 24-re virradó éjszaka katonai bizottságot állított föl azzal a feladattal, hogy karhatalmi célokra szervezze át a honvédségi alakulatokat, indítsa el a munkások felfegyverzését, és biztosítsa az együttműködést a magyar és a szovjet csapatok között. Nagy Imre, akit ezen az ülésen visszavettek a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba, és miniszterelnöknek javasoltak (Gerő Ernő első titkári funkciójának megerősítése mellett), részt vett az akcióprogram kidolgozásában és azon a PB-ülésen is, ahol elhatározták, mit kell katonailag tenni:
„… ismételten felszólalt és kereken kijelentette, hogy az ellenforradalmárokat le kell törni, statárium kell, a Szovjetunióhoz kell fordulni és így tovább. Nagy Imréék tehát úgy tettek, mintha egyetértenének a párt harci programjával, amellyel az ellenforradalmi lázadást le kell verni. Ez igen fontos körülmény. A későbbiekben azután kiderült, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy Nagy Imréék átmentek az ellenség táborába.” (Az MSZMP 1957. júniusi országos értekezletének beszámolójából.)
Nagy Imréék tehát egyfelől csatlakoztak a párt vezető testületeiben elfogadott irányvonalhoz, ugyanakkor — a fegyveres testületekben is elég nagy számban meglevő bizalmi embereiken keresztül — visszatartották a cselekvést, lefogták a harcolni kész párttagok és pártonkívüliek kezét. Hogyan működött ez a „mechanizmus”, arra álljon itt egy jegyzőkönyvi részlet Kopácsi Sándor (1956-ig budapesti rendőr-főkapitányt 1958-as bírósági peréből, amelyet a Tájékoztatási Hivatal akkor nyilvánosságra hozott. Tudni kell, hogy Nagy Imre hívei Kopácsi segítségével a budapesti főkapitányságot egyik irányító központjukká változtatták.
„KOPÁCSI: Az ott levő írók és újságírók, Aczél Tamás, Gimes Miklós, Méray Tibor, Szilágyi József és mások, akik állandó kapcsolatban voltak Nagy Imrével, arról beszélgettek folyton, hogy ami történik, az forradalmi demokratikus mozgalom. Ennek az értékelésnek az volt az eredménye, hogy én meginogtam, és olyan utasításokat kezdtem kiadni, hogy a kerületi kapitányságok kerüljék a harcot, lehetőleg tárgyaljanak a támadókkal.”
Egyébként Kopácsi ugyanezt nyilatkozta a Magyar Világ című lap 1956. november 1-i számában. A közte és az ellenforradalmárok között kialakult kapcsolatokról azt mondta:
„Hallgatólagos megegyezés született a tüntetők és a rendőrség között: órákon belül azonban már a valóságos megegyezés is megtörtént, olyannyira, hogy éjszakánként a fegyveres csoportok vezetői hivatali szobámban tartották megbeszélésüket. A tüntetők kívánságára a rendőrség őrizetében levő foglyokat elengedtük.”
Végh Tivadar rendőr alezredes visszaemlékezéséből:
„1956 októberében a VII. kerületi kapitányság vezetője voltam. 23-án jelentettem, hogy röpcédulázás folyik és utasítást kértem ezzel kapcsolatban. Azt a választ kaptam, hogy ehhez a rendőrség nem nyúlhat hozzá. A kapitányság előtt gépkocsival ellenforradalmárok jelentek meg. A veszélyes helyzetre tekintettel utasítást kértem. Kopácsitól azt a választ kaptam, hogy nem szabad a tömegre lőni, tárgyalni kell velük. A huligánok fegyvert követeltek tőlünk. A tárgyalások után a főkapitányságról azt az utasítást kaptuk, hogy a fegyvereket adjuk át és vonuljunk be a főkapitányságra.” (Fehér Könyv, 1958.)
Más kerületekben is az a képtelen helyzet állt elő, hogy a kapitányságok — parancsra — azoknak adták át a fegyvereket, akikkel régebben — mint köztörvényes bűnözőkkel — szemben álltak.
Majdnem azonos jelenségekkel lehetett találkozni a katonai vezetés némely központjaiban. A revizionisták már hónapokkal előbb megkülönböztetett figyelmet fordítottak a néphadsereg bomlasztására. A tiszti iskolások — parancsnokaik engedélyével — részt vettek az október 23-i délutáni tüntetésen. Az ellenforradalmárok és revizionisták erre azt terjesztették, hogy „a hadsereg átállt”. Ez persze nem volt igaz, de tény, hogy Budapesten jóformán nem volt harckész állapotban levő helyőrség, nem voltak tervek rendkívüli helyzetek esetére. Mindezt tovább súlyosbította jó néhány vezető beosztású katona- és rendőrtiszt behódolása. Újra beigazolódott: ha egy szocialista országban megbomlik a párt egysége, zavarok keletkeznek a párt és a tömegek között, megbénulnak a fegyveres erők is.
Október 24-ére elkerülhetetlenné vált, hogy Gerő Ernőt leváltsák posztjáról. Az október 25-én ismét összeült Központi Vezetőség fel is mentette, és Kádár Jánost választotta meg első titkárának, aki október 25-én rádióbeszédet mondott, amelyben — nevén nevezte az ellenséget — harcra szólított ellene.
„… A súlyos helyzetnek, amibe kerültünk, az a jellemzője, hogy különböző elemek keverednek benne. Ifjúságunk egy része békésen indult, és a részvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása néhány óra múltán a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint, a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult … A népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni.”
A párt mozgósító felhívásainak eredményeképpen megindult a forradalmi erők szervezkedése is. Az elsők között a volt partizánok fogtak fegyvert. 25-én már vagy háromszázan jelentkeztek a Partizán Szövetségben; több akcióban, fontos középületek védelmében vettek részt; ők segítettek visszafoglalni a Szabad Nép székházát is, amelyet a rádióval egy időben ellenforradalmárok szálltak meg. Szinte minden kerületi pártbizottságon százával jelentkeztek a kommunisták, hogy védjék a pártszékházakat. Vidéken egy sor helyen aktívan léptek fel a rendszer hívei. Íme, néhány adat:
„Október 26-án a Nagyatádról érkezett katonaság rendet teremtett Pécsett. Kalocsán megvédték a börtönt, szétszórták a támadókat. Cegléden katonai rendőrség alakult, és fenntartotta a törvényes hatalmat. Esztergomban visszafoglalták a tanácsházát az ellenforradalmároktól. Kecskeméten a kiszabadult rabok, más emberekkel együtt, fegyveres harcot kezdtek, de a repülősök tűzcsapása után a lövészegységek felszámolták az ellenforradalmi csoportokat … Kiskunhalason munkás-paraszt-katona tanács alakult a párt és a katonai parancsnokság képviselőiből, és ez biztosította a népi demokratikus hatalom védelmét … Az 5. gépkocsizó hadosztály egységei a Duna—Tisza közén október 28-ig teljesen helyreállították a rendet.” (Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1956. című tanulmányából.)
A helyileg, bizonyos körzetben érvényesülő ellenakciók azonban nem fordíthatták meg az alapvető tendenciát, amelyet Nagy Imre és környezete azért határozhatott meg, mert módja volt belülről is hatni az irányításra, kívülről meg nyomás alá helyezte a hatalmi szerveket. Belülről fékezték a forradalmi erők megszilárdulását, akadályozták határozott fellépésüket, kívülről pedig — előbb közvetve, majd közvetlenül is — szították az amúgy is megzavarodott közhangulatot, bátorították az ellenséges elemeket.
Kezdetben Nagy Imre is arról beszélt, ha visszafogottabban is, mint mások, hogy akik fegyverrel támadtak a néphatalomra, azok ellenforradalmárok; a fegyverletétel és fegyver-beszolgáltatás időpontjának újbóli és újbóli elhalasztásával párhuzamosan azonban „differenciálni” kezdett, „elenyészőnek” nevezte azoknak a számát, akik „burzsoá restaurációt kívánnak”, s ezt a felfogást erőltette rá a Központi Vezetőségre is. Ezt a sort Nagy Imre azzal folytatta, hogy a törvénytelen fegyveres csoportokkal tárgyalásokba bocsátkozott. Fordulatot jelentett, hogy a fegyverletétel követelését felváltotta a fegyvernyugvás ajánlatával, ami lényegében az ellenforradalmárok elismerését jelentette, felajánlkozást a velük való együttműködésre. Nem is szólva arról, hogy Nagy emberei már korábban is tájékoztatták az ellenforradalmárokat a pártban és a kormányban hozott katonai jellegű döntésekről!
Már a Központi Vezetőség október 26-i ülésén a Nagy-csoport azzal állt elő, hogy azt a mozgalmat, amelyet még két nappal előtte ők maguk is ellenforradalomnak neveztek, ismerjék el nemzeti demokratikus megmozdulásnak. Nagy Imre egyik híve, a Petőfi-körös Nagy Balázs Brüsszelben a Magyar Szemle 1960. januári számában ezt írta:
„Nagy Imre nem csinálhatott egyebet, csak azt, amit csinált, nevezetesen: olyan messzire kényszerítette a pártot, amilyen messze az adott viszonyok között elmehetett.”
A hivatásos ellenforradalmárok nem tétlenkedtek egy pillanatig sem. Támadásuk fontos állomása volt, hogy október 25-én megnyitották a börtönöket. Arra hivatkozva, hogy régebben törvénytelenül elítéltek ártatlan embereket (akiket valójában 1956 elejéig mind szabadon bocsátottak), az országra, mindenekelőtt a fővárosra rászabadították a köztörvényes bűnözők ezreit, törvényesen elítélt kémeket, fegyveres összeesküvőket, ellenforradalmi szervezkedésekben részt vett horthysta tiszteket, háborús bűneik miatt bebörtönzött nyilasokat, hírhedt csendőrnyomozókat, az 1919—20-as évek tömeggyilkos különítményeseit. Október 25-től 31-ig Összesen 9962 köztörvényes és 3324 politikai bűnözőt szabadított ki az ellenforradalom. Többségük azonnal fegyvert kapott, nagy részük nyomban csatlakozott a különféle ellenforradalmi, rendszerellenes szervezetekhez.
A kiszabadultak között volt — csak a példa kedvéért említünk itt néhányat a sok közül — az 1935. évi atkári csendőrsortűz parancsnoka, Baricz Károly, akinek kezéhez nyolc ember vére tapad. Kiszabadultak Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán, a munkásmozgalom két mártírjának kínzói, Beál József és Bokor Gyula detektívek, szabadon bocsátották Dövényi Nagy Lajost, a Magyar Futár fasiszta förmedvény háborús bűnös szerkesztőjét. Kiszabadították és külön biztonsági konvojban ausztriai birtokaira szállították herceg Eszterházy Pált, Horthy-Magyarország legnagyobb világi földbirtokosát, akit korábban összeesküvés szervezése miatt ítéltek el. A kiszabadítottak között voltak az 1953-bain részben felszámolt „Botond Hadosztály” vezetői és tagjai is, akiknek a Rádió és a középületek elfoglalására, a raktárak és a tehergépkocsi-telepek megtámadására készített tervét már 1953-ban lefoglalták. (Nagyjából e terv szerint folytak az október 23-i akciók!)
Közönséges bűnözők is bekapcsolódtak az események irányításába. A sokszorosan elítélt Újvári József például a „nemzetőrség” VIII. kerületi „parancsnokaként” a kerületi rendőrkapitányságon ütötte fel főhadiszállását. Ő adott parancsot a kerülethez tartozó kommunisták, államvédelmi tisztek, munkásból lett vezetők őrizetbe vételére.
„Újvári több esetben részt vett a rablásokban és lopásokban is. Konkrétan . meg tudom jelölni, hogy a Bérkocsis utca és a József körút sarkán levő italboltot, a Rákóczi úti Csemege boltot, a Teleki tér és Kun utca sarkán levő italboltot, a Rózsa téri Nagycsarnokot is Újvári vezetésével törték fel és rabolták ki.” (Újvári titkárnőjének vallomásából.)
A börtönökből kiszabadult bűnözőkkel tetemesen megerősödött ellenforradalmi bandák 25-én, 26-án ugrásszerűen fokozták aktivitásukat. Október 25-én a kormány feloldotta az addig (elvben legalábbis) érvényben levő kijárási tilalmat. Ennek bejelentése után az ellenséges elemek elterjesztették a hírt: a Parlament előtt nagy tüntetés lesz. („Aki magyar, velünk tart!” — ez volt akkoriban az efféle toborzások jelszava.) A munkából hazatérő kíváncsiakkal együtt több ezer ember össze is gyűlt az Országház előtt, amikor a tömeg mögött levő házak tetejéről géppuskatűz zúdult az emberekre. Majdnem százan terültek el holtan a kövezeten. „Az ÁVO lőtt!” — ordítozták az ellenforradalmi uszítok. — „Minden ÁVO-s bűnös!” — kiabálták. Valójában a legszemérmetlenebb provokáció történt, amelynek nyilvánvaló célja az állambiztonsági szervezetnek — a rendszer akkor még legintaktabb szervezetének — a végleges befeketítése volt, és annak a lincshangulatnak a felkeltése, amely a következő napokban aztán el is árasztotta a budapesti utcákat.
Az Államvédelmi Hatóságról (amelyet ÁVH-nak, olykor korábbi neve után ÁVO-nak nevezett a köznyelv) tudni kell, hogy annak valóban bűnös vezetőit már az ellenforradalom előtt eltávolították posztjaikról. Péter Gábort, a szervezet korábbi vezetőjét már elítélték, és Farkas Mihály is, aki a kritikus években „felügyelte” a politikai rendőrséget, letartóztatásban volt, perére várt. A valóban kompromittáltakon, bűnösökön kívül, akik között jó néhányan a törvényszegés galádságait alantas indulatokból is vállalták, egy sor kiváló ember, meggyőződéses forradalmár is tevékenykedett ebben a szervezetben. Voltak köztük olyanok is, akik mihelyt rádöbbentek a koncepciós eljárások valódi mivoltára, szembeszegültek az utasításokkal, vállalva az üldöztetést, vagy az öngyilkosságba menekültek. „Államvédelmista” volt ezenkívül több ezer fiatal sorkatona, akinek a legkisebb felelőssége sem volt és nem is lehetett abban, ami 1953 előtt történt.
A parlamenti sortűz után fél órával már harsogta a vérfürdő hírét a Szabad Európa Rádió, és követelte:
„Megszüntetni a bűnös ÁVH-t!” (R. T. Holt amerikai kutató Szabad Európa Rádió című könyvében [1958., Minneapolis] megírta, hogy a SZER addigi 6—7 órás napi adásidejét október 24-től 24 órás adásidőre állították át.) A legdöbbenetesebb mindebben persze az volt, hogy Nagy Imre azonnal engedett a nyomásnak, és a Politikai Bizottságban azzal állt elő, hogy „a tömegek” követelésének eleget kell tenni. Később be is jelentette, hogy — feloszlatva a régieket — új karhatalmat alakítanak.
Hogy ez valójában mit jelentett, ez egyértelműen kiderül Kopácsi Sándor bírósági vallomásából:
„1956. október 26-án kötöttem megegyezést a felkelők vezetőivel, amikor a főkapitányságon fegyverszüneti tárgyalást folytattunk. Jelen voltak a felkelő csoportok vezetői, akik közül név szerint Dudás Józsefre, Pongráczra és Antalóczyra emlékszem. A megegyezés egy félóra alatt létrejött. Ettől kezdve a felkelők vezetői rendszeresen bejártak a Budapesti Főkapitányságra, majd október vége felé beválasztották őket a karhatalmi bizottságba … Lényegében döntő befolyásuk volt a Karhatalmi Bizottság irányításában.”
Az ellenforradalmárok ténykedéseit mind operatívabban befolyásolta az amerikai irányítás alatt álló, Münchenben székelő Szabad Európa Rádió. Akkori szerepéről sokat írtak Nyugaton, így Robert T. Holt már idézett könyvében:
„München mindennap kap távgépírón napi taktikai irányítást Magyarországgal kapcsolatban New Yorkból.”
Horváth Béla és Vámos Imre, a Szabad Európa Rádió két volt munkatársa, a Látóhatár 1962. februári számában ezt írta:
„A SZER nagy müncheni épülettömbje ezekben a napokban megtelt a világ minden részéről érkező futárokkal, a pártok és érdekeltségek küldöttségeivel, a hidegháború haditudósítóival, az úgynevezett kremlinológusokkal, akik tanácsokat adtak a kommentátoroknak. Özönével érkeztek a kábeltáviratok és utasítások New Yorkból, mit, hogyan adjanak tovább az éterben.”
A SZER nemcsak politikailag irányított, hanem konkrét katonai tanácsokat is adott a harcmodor és a harci formák kiválasztásához. Egy további idézet a Látóhatár cikkéből:
„A Szabad Európa Rádió közvetlen kapcsolatot tartott még egyes fegyveres ellenforradalmi bandákkal is. A Corvin köziekkel például oly módon, hogy este 23 órakor adta nyílt adásában rejtjeles utasításait, míg a Corvin köziek éjjel egy órakor válaszoltak, rövidhullámú rádiójuk segítségével.”
A fegyveres csoportok többségét katonailag iskolázott vezetők irányították. A legjelentősebb, a Corvin közi, már október 24-én hajnalban megalakult; elfoglalták a Corvin mozit, a Kisfaludy köz 4. számú ház első emeletét és a Práter utcai iskolát. A Rádió és a Szabad Nép-székház ostromában részt vett börtönviseltek, egykori horthysta tisztek és más levitézlett alakok, különféle alvilági figurák és néhány tucat diák alkotta az első törzsgárdát. (Itt is, mint másutt, nagy számban lumpen elemek csatlakoztak hozzájuk, akiket a rend iránti gyűlölet mellett a rablás lehetőségei is csábítottak.) Másnap, október 25-én a Corvin köz kiegészült az átellenben levő Killián-laktanyával, 28-án már több mint 300-an, 30-án ezren települtek be a jól védhető, összefüggő Corvin-komplexumba.
Ugyancsak jól védhető támaszpontot foglalt el a Baross tér 19-es számú házban az úgynevezett „Baross tériek csoportja”, valamint „Szabó bácsival”— Szabó János volt horthysta őrmesterrel — az élen a „Széna téri csoport”. Ez utóbbihoz csatlakozott egyébként egy 100 tagú „bányászcsoport” is, valójában börtönből szabadított politikai és köztörvényes bűnözők, akiket gróf Andrássy Alfréd hozott a börtönbányából Budapestre. Szabó János „szellemi” vezérének a Szabad Nép-székházat elfoglaló Dudás Józsefet választotta, aki viszont önmagát nevezte ki a „Magyar Nemzeti Bizottmány elnökének és az összes szabadságharcosok vezérének”. Nagy ellenforradalmi erőt képviselt a „Tompa utcai csoport”; ők ellenőrizték a Petőfi-hidat, a Ferenc körutat, az Üllői út és a Mester utca környékét. Emellett azt a feladatot kapták, hogy égő benzines palackokat dobjanak szovjet harckocsikra, és az előtűnő katonákat lőjék le. Ezt a „fejvadászatot” folytatta több más banda is. Csepelen Bordás András Kossuth-díjas esztergályost és Kalamár József tanácselnököt egy ilyen banda gyilkolta meg. A fővárosban több mint harminc támaszpontja volt az ellenforradalomnak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!