(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
Miért nem sikerült az 1956. júliusi határozat alapján kivezetni az országot a válságból? Hiszen
„e határozat alkalmas volt arra, hogy kedvező változást hozzon a párt és az ország életébe”
— áll az MSZMP VII. kongresszusának határozatában is. A folytatás:
„A revizionista elemek azonban, hogy megakadályozzák a párt válságának leküzdését, szervezetten és teljes erővel a párt és a rendszer ellen támadtak, és mindent megtettek, hogy meggátolják a júliusi határozat végrehajtását.”
A Munkásmozgalom-történeti Lexikon így jellemzi a revizionizmust:
„ … ideológiai-politikai irányzat a szociáldemokrata, illetve a kommunista mozgalomban; az opportunizmus olyan válfaja, mely nézeteit részben magával a tudományos szocializmussal akarja igazolni. A marxizmus »elavult« tételeinek tudományos felülvizsgálatát, »revízióját« hangoztatva valójában elveti a marxizmus tudományos világnézetének lényegét, megfosztja forradalmi tartalmától … Rendszerint a változott viszonyok »újszerű elemzésének« igényével lép fel …”
A Rákosi-féle vezetést a dogmatizmus jellemezte, benne a szocialista forradalom általános érvényű tanításainak egyoldalú abszolutizálása, a sajátos nemzeti viszonyok elhanyagolása, az általános törvényszerűségek túlhangsúlyozása. Látszólag ezzel szemben állt a revizionizmus, amely viszont az általános érvényű tapasztalatok tagadásával, szintén egyoldalúan, a „sajátos nemzeti utat”, a „nemzeti kommunizmust” propagálta. A szektarianizmus a proletárdiktatúrának egyoldalúan elnyomó funkcióit emelte ki; a revizionizmus a túlkapások bírálata címén viszont „demokráciát mindenkinek” követelt, ami az adott helyzetben a restauráció erőinek kedvezett. A párt vezető szerepe mellett, amely akkoriban Rákosi mindent eldöntő személyi hatalmára szűkült le, elhalványult a néptömegeknek a szerepe. A revizionizmus viszont lényegében tagadta a párt vezető szerepét, olyan társadalmi-politikai struktúrát alakított volna ki, amelyből a szocialista átalakítást, a forradalmi eszmét képviselő ideológiai és szervezeti főerő kimaradt volna; a párttól „független” szervezetek eszméje is felmerült 56-ban. Az MDP-ben mindaddig, minthogy a személyi kultusz megsértette a demokratikus centralizmus elvét, csak a centralizmus domborodott ki, a demokrácia elsorvadt; a revizionizmus a centralizmust a demokrácia ellen ható tényezőként fogta fel, és csak a pártdemokráciát hirdette, ily módon megfosztva a pártot egységes cselekvőképességétől.
A revizionizmus úgy lépett föl, hogy ő a szektás-dogmatikus irányzat igazi ellentéte. Csakhogy ismételten igazolódott: a szélsőségek nem megsemmisítik, hanem táplálják egymást, s az egyik szélsőséggel sem lehet leszámolni a másik pozíciójából, hanem csakis a reális viszonyok objektív elemzésének, vagyis a marxizmus—leninizmusnak a talajáról.
Már volt róla szó, hogy Nagy Imrét 1955-ben a szükséges elvi harc nélkül zárták ki a pártból. Ezt használta ki az a csoport, amely Nagy Imre köré tömörült. E csoport különféle indíttatású emberekből állt. Voltak köztük a munkásmozgalomban régtől aktív emberek, akik szemben állva a szektás-dogmatikus hibákkal, átcsúsztak a revizionista platformra. Voltak, akikben — a megrendült helyzetben — neveltetésükből eredő, már túlhaladottnak látszó burzsoá, kispolgári vagy nacionalista nézeteik elevenedtek fel. A csoport nem kevés „aktivistája” olyanok közül került ki, akik a szektás-dogmatikus politika újdonsült, neofita híveiként különösen buzgók voltak 53-ig, 54-ig, és most a jobboldalon próbálták „jóvátenni” (ill. elfeledtetni), amivel korábban a „bal”-oldalon túlteljesítették a normát. Volt köztük Sztálin-díjas író és Kossuth-díjas publicista, akik a látványos elismerés számukra kényelmetlenné vált hírétől is szabadulni akartak. A körhöz kapcsolódtak olyan írók és újságírók, akiknek lelkiismereti válságot okozott, hogy korábban nem figyeltek fel a hibákra, de politikai tapasztalat híján nem vették észre a másik véglet veszélyeit se. (Nem tartozott a csoporthoz, de Nagy Imre támogatásával átmenetileg visszakerült a vezetésbe az a Farkas Mihály is, aki a törvénysértő perekben játszott ádáz szerepét azzal akarta „kompenzálni”, hogy a revizionisták szekerét tolta.)
Nagy Imre 1955—56-ban négy nagyobb lélegzetű tanulmányt írt. Ezekben egy olyan Magyarország képét vázolta fel, melynek rendszere— mind nemzetközi orientációját, mind belpolitikai berendezkedését tekintve — visszatért volna az 1945—47-es viszonyokhoz, sőt még azokat se vállalta egészében. A tanulmányok Nyugatra is kijutottak. Ott fölkapták a fejüket: ez kell nekik.
Nagy Ferenc, a disszidált volt miniszterelnök 1956 nyarán így írt a Látóhatárban:
„A szellemi szabadságmozgalmat e pillanatban még kommunista párttagok vezetik … A követelés ma még csak abban nyilvánul meg, hogy az egyik kommunistát a másikkal akarják felcserélni …”
Ugyancsak Nagy Ferenc állította ki Nagy Imréről a következő bizonyítványt (U. S. News and World Report, 1956):
„Az adott körülmények között ő a legjobb személy … Jó szolgálatot tesz Magyarországnak ez alatt az átmeneti időszak alatt, amíg a magyar kérdés végleges megoldását el nem érik.”
Bonyolította a viszonyokat, hogy az MDP és a magyar kormány egészen 1956 október közepéig nem normalizálta viszonyát a szocialista Jugoszláviával. (N. Sz. Hruscsov 1955 májusában, belgrádi látogatásakor, kifejezte őszinte sajnálkozásukat az alaptalan vádaskodások miatt, s a szovjet vezetés teljes mértékben rendezte kapcsolatait a jugoszláv vezetőkkel.) Az MDP és a magyar kormány mulasztása lehetővé tette a revizionistáknak, hogy önmagukat Jugoszlávia barátainak tüntessék fel, s azt a látszatot keltsék, hogy csak ők akarják a viszonyt rendezni.
A hazai reakció is felismerte, hogy Nagy Imre akarva-akaratlanul az ő kezére játszik. B. Szabó István jobboldali kisgazda politikus, Nagy Imre ún. „nemzeti kormányának” államminisztere később elmondta:
„Az volt a véleményünk, hogy Nagy Imre rövid időn belül hatalomra kerül, és ez részünkre előnyt jelenthet … Ha Nagy Imre fogja az országot irányítani, akkor lehetővé válik a Független Kisgazdapárt újjáélesztése is.”
És ez persze nem azt a Kisgazdapártot jelentette volna, amelynek baloldali erői az új magyar demokrácia kialakításában közreműködtek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Nagyék a felszabadulás utáni politikai aréna szélsőjobboldalán elhelyezkedő Pfeiffer- és Sulyok-párt maradványaival is szót értettek.
A csoport egyik fő fóruma a Petőfi-kör volt. Ez a Dolgozó Ifjúság Szövetségének értelmiségi vitaklubjaként indult, és sok időszerű kérdés megvitatását tűzte napirendre, mint a történettudománynak, a filozófiának és oktatásának az állapota, a magyar gazdaság lehetőségei, a sajtó és a tájékoztatás. Az összejöveteleken sok neves tudós, szakember fejtette ki véleményét. Az érdeklődő hallgató ezekből sokat okulhatott, mint ahogyan minden demokratikus vita, érvek és ellenérvek higgadt összevetése haszonnal jár. Csakhogy a kör vezetése fokozatosan és végül teljes egészében a szélsőséges elemek befolyása alá került. A reakció is felkarolta a Petőfi-kört, saját embereit elküldte rendezvényeire. Az így kialakult együttes rendszer- és vezetésellenes hangulatot keltett, lehurrogta azokat, akiknek véleménye nem tetszett. Már egyre kevésbé a megvitatásra szánt téma volt a fontos, és egyre inkább a párt- és állami vezetés iránti bizalom aláásására irányuló heccelődés és hisztériakeltés.
A filozófiai vitában, például, amelyben okkal bírálták a dogmatizmusból eredő durva hibákat, a szellemi életben korábban eluralkodott légkört, az egyik felszólaló arra intette a hallgatóságot, hogy
„nagyon fontos, hogy higgadtak legyünk, és ne meggondolatlanok … vigyázzanak, hogy a felszólalások jó irányban menjenek”,
mire nyomban éktelen lárma kerekedett, ilyen közbekiáltásokkal:
„Nincs szükségünk figyelmeztetésre!”
A Petőfi-kör „rendeltetése” leginkább a sajtóról és a tájékoztatásról rendezett vitán világosodott meg, amelyen a sajtó ürügyén magát a rendszert támadták. Az egyik felszólaló már arra hívott fel, hogy „El kell foglalni a nyomdákat!”, mert csak így lehet a sajtószabadságért küzdeni. Felszólalt a vitában Nógrádi Sándor, aki akkor a Központi Vezetőség agitációs és propagandaosztályát vezette. Az „eszmecsere” demokratikus légkörére jellemző, hogy meg sem akarták hallgatni, és amikor idáig ért, hogy „Én azt hiszem, hogy a mi pántunk, együtt a néppel, tudja, hogy a tragikus tévedéseket és a súlyos hibákat hogyan javítsa ki …”, bekiabáltak: „Ebből már elég!” És az általános hangzavarban kihallatszott a kórus: „Le a kormánnyal! Éljen Nagy Imre!”
Csak jellemzésül arra, hová jutott ekkorra a Petőfi-kör, s hogyan fogta fel munkáját vezetősége, talán elég utalni a sajtóvitáról kiadott nyilatkozatára (1956. július 9.), amelyben azzal dicsekedtek, hogy a vitán
„ott voltak azok a volt egyetemisták, akik annak idején a Pfeiffer- és a Sulyok-pártokat szervezték”.
Budapesten kívül több városban alakultak hasonló vitakörök, s ezekben mind agresszívabb légkörben fokozták a követeléseket.
A pártra egyre nagyobb nyomás nehezedett.
Október 13-án Nagy Imrét visszavették a pártba (majd október 23-áról 24-re virradó éjszaka visszaveszik a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba is). A párthoz intézett október 4-i levelében azt írta:
„Egyetértek a demokratikus centralizmus lenini elveivel, amelyek alapján magamra nézve kötelezőnek tartom a párt határozatait, még akkor is, ha azokkal részben vagy egészében nem értek egyet.”
Közben a lakásán tartott összejöveteleken előkészítették a revizionisták hatalomátvételét Kéthly Annával, aki annak idején mint a szociáldemokrata párt egyik legtekintélyesebb vezetője, minden erővel ellenezte a munkáspártok egyesülését, már meg is állapodtak, hogy belép a majdani Nagy Imre-kormányba; tárgyalások folytak azokkal a katonai és rendőrparancsnokokkal, akik készek voltak együttműködni s akiknek, később oly gyászos szerep jutott a fegyveres erők szétzilálásában.
Október 22-én a SZÖVOSZ központjában jöttek össze a jövendő Nagy-kormány gazdasági programjának összeállítására, s még 23-án reggel Losonczy Géza lakásán is volt megbeszélés.; ez alkalommal állították össze azoknak a személyeknek a névsorát, akiket kiszemeltek á Politikai Bizottságba, a kormányba, a párt- és államélet vezető posztjaira.
Az összejövetelről az ezzel megbízottak szétrajzottak a legkülönbözőbb helyekre, magukkal vitték a követeléseikről készített röplapokat, hogy a 23-án délutánra szervezett felvonuláson osztogassák őket.
Csakhogy erre a napra a rendszer ellenforradalmár ellenségei is erőteljesen készülődtek. Itthoni illegális szervezeteik, az események menetét látva, aktivizálódtak. Ezek a szervezetek egyenként nem képviseltek számottevő erőt, s ha a párt és a rendszer olyan tömegbázist tudhatott volna maga mögött, mint az első években, akkor e szánalmas csoportocskák reménytelenül széthullottak volna. Így azonban volt okuk abban reménykedni, hogy a rendszer megrendül, és közeleg az ő idejük.
Az egyik illegális szervezkedés a Keresztény Néppárt volt. 1949. augusztus 29-i, alakuló ülésének jegyzőkönyvében ez áll:
„Mindenekelőtt azt kell eldönteni, a magyar történelemnek melyik pillanata az, amelyet legálisnak ismerünk el … Az alapnak 1918-nak kell lennie … akkor volt utoljára törvényes államhatalom Magyarországon.”
Vagyis Horthy rendszerét sem ismerték el legálisnak, amiből nyilvánvaló, hogy 1918-on a Habsburg-monarchiát értették. Hogy az ókonzervatív gondolkodás miféle „kőkorszaki” maradványai léteztek még akkor, azt érzékletesen tükrözi a Keresztény Agrárfront (1949-től Keresztény Front) programja is, amelyet főként Mindszenty instrukciói ihlettek. Ez a társaság, amely „a sátán megdöntésére” készült, s az országot az 1944-es határok közt hat „kormányzósággal”, a társadalmat pedig tíz „hivatásrenddel” képzelte el, úgy vélte:
„Politikai rendszerünkben … a kormányzat legjobb formáját igyekeztünk megvalósítani … amely szervesen egyesíti magában a három ismert kormányzati forma — a monarchia (egyeduralom), az arisztokrácia (legkiválóbbak uralma) és a demokrácia (a nép uralma) — jellegzetességeit … A magyar nép számára a mai korban a legjobb kormányformának az látszik, amely magában foglalja a legfőbb hatalom egy kézben való egyesülésének azt a formáját, amelyet a koronás király jelképez. Ez tehát monarchikus és arisztokratikus demokrácia lesz.”
Csak emlékeztetőül: 1956 októberében Habsburg Ottó is készülődött teljesíteni „történelmi küldetését”.
De ezek a szervezetek másfajta okmányokat is készítettek: névsorokat, katonai térképeket, a fegyverraktárak helyét felsoroló listákat. A Magyar Keresztény Nemzeti Párt még a „győzelem” után a rádióban felolvasandó kiáltványát is megszövegezte. A Botond-hadosztály nevű katonai szervezkedés tagjainak jövendő beosztását is elkészítette a katonaság, az állami és gazdasági élet vezető posztjain.
Hasonlóan „előrelátó” volt a Magyar Férfiak Szent Korona Szövetsége nevű királypárti szervezkedés. Mint egyik vezetője, Mészáros István volt csendőr ezredes később elmondta: akciótervük volt a karhatalom lefegyverzésére, s hogy
„az összegyűlt tömegeket az állami hivatalok, rendőri és egyéb államhatalmi szervek elé kell vezetni, ahol már az előre kijelölt, fegyverrel rendelkező személyek az épületet megszállva a hatalmat átveszik, a vezetőket őrizetbe veszik, aki ellenáll, azzal szemben pedig fegyvert lehet használni”.
Terveik odáig nyúltak, hogy a szervezet egyik vezetője, Payr Hugó, arról tárgyalt az egykori horthysta miniszterelnökkel, Friedrich Istvánnal, vállalná-e majd a kormányalakítást. (Vállalta.)
Mivel e szervezeteknek több szálon kapcsolatuk volt az imperialista hírszerző és más szervekhez, ez átvezet ahhoz, amiről az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 5-i határozata így beszél:
„… A nemzetközi imperialistáknak a magyar eseményekbe való beavatkozását és szerepét az októberi események előkészítésében az a mindenki által ismert tény is bizonyítja, hogy a kezükben levő nyugati rádiók és adóállomások (Amerika Hangja és Szabad Európa) az elmúlt tizenkét év alatt egy percig sem szűntek meg a Magyar Népköztársaság és intézményei ellen uszítani …”
„A háttérben meghúzódó s onnan irányító nemzetközi imperialista körök bűnös szerepét a magyar események kirobbantásában bizonyítja továbbá az a tény, hogy Nyugat-Németországban ellenforradalmi célokra már évekkel ezelőtt összegyűjtötték a volt horthysta hadseregnek és csendőrségnek a Hitler-fasisztákkal együtt Nyugatra menekült maradványait. Egyenruhákba öltöztették, fegyverrel látták el, katonai kiképzésben részesítették és amerikai dollárokkal fizették őket.”
A Kopjások a Nyugat-Németországban fenekedő Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének (MHBK) lett a magva és itthoni osztaga. A szervezkedést Zákó András tábornok és Korponay Miklós vezérkari százados kezdeményezte, még a vesztésre álló háború vége felé, egy majdan eljövendő revánsra gondolva.
Amikor Zákó, valamint Kisbarnaki Farkas Ferenc tábornok és Kopándi József ezredes 1945-ben a vert hadak maradékával elhagyta az országot, Németország amerikai megszállási övezetében megalakították az MHBK-t, majd Kopándit, az 1919-es horthysta különítményparancsnokot hazaküldték a szervezet irányítására.
Hogy miből tartották fenn magukat? Amerikában — ahol tucatnyi disszidensszervezetet alakítottak és pénzeltek — sosem titkolták, hogy „a rab nemzetek felszabadítására”, magyarán: a néphatalom megdöntésére törekszenek. 1951-től évi százmillió, 1956-tól már 125 millió dollárt tartalmaz az állami költségvetés e célokra. Az amerikai törvényhozásban 1951. augusztus 6-án a hírhedten hidegháborús McCarran szenátor így beszélt (Congressional Records):
„Szükségesnek tartom az illegális felkelő csapatok maximális támogatását a kommunista ellenőrzés alatt álló területeken.”
A nem kevésbé szélsőjobboldali Robert A. Taft szenátor rádióbeszédéből néhány mondat (The New York Times, 1952. VI. 2.):
„Meg kell szervezni a szabadság erőit a vasfüggöny mindkét oldalán, hogy készen álljanak … Segítenünk kell a kommunistaellenes földalatti mozgalmat … És ha majd megérett az idő, ki lehet használni az alkalmat.”
1953-ban, miután Eisenhower lett az Egyesült Államok elnöke, az USA széles körű felforgató tevékenységbe kezdett. (Júliusban az NDK fővárosában már nagyarányú provokációt szervezetek; szerencsére azt ott egy-kettőre leszerelték.) Ebben az évben James Doolittle amerikai repülőtábornok, a „Kreml-ellenes műveletek” egyik vezetője, egy titkos utasításban így foglalta össze a „kérlelhetetlen ellenséggel” szembeni harc követelményeit:
„Ilyen játszmában nincsenek szabályok. Az emberi érintkezés eddig elismert normáit … a fair playről alkotott hagyományos felfogást el kell vetni. Hatásos kém- és kémelhárító rendszert kell kifejlesztenünk, s meg kell tanulnunk ellenségeinket szabotázzsal és felforgatással megsemmisíteni, mégpedig élesebb elméjű, jobban kieszelt és hatékonyabb módszerekkel, mint azok, amelyeket velünk szemben alkalmaznak.”
Hírt adott a The New York Times (1953. VIII. 2.) egy nyolctagú bizottságról, amelynek előterjesztése kimondta:
„Ki kell keresni a Kreml erejének leggyengébb láncszemeit. … Itt az ideje, hogy előkészítsük ezeket az akciókat, tekintet nélkül arra, hogy a közeli vagy távoli jövőben hajtjuk-e őket végre.”
Az átfogó tervben külön pontok foglalkoznak Magyarországgal. A részleteket később, 1955. november 18-án — Eisenhower elnök kifejezett jóváhagyásával — Nelson A. Rockefeller (külpolitikai tanácsadói minőségben) a müncheni magyar fasiszta-ellenforradalmi emigráció vezetőivel ismertette. Ezután felgyorsult az MHBK rohamzászlóaljának toborzása és kiképzése.
Az imperializmus politikájában különösen fontos szerepet szánt a Szabad Európa Rádiónak. Forma szerint ezt olyan, a kormánytól független szervnek próbálták feltüntetni, amely magánszemélyek adakozásából működik. Kik is voltak ezek az alapító „magánszemélyek”? Lucius D. Clay tábornok, Németország amerikai megszállási övezetének volt parancsnoka, John McCloy, ugyancsak egykori tábornok, Dean Acheson volt külügyminiszter, Henry Ford, Nelson Rockefeller, Allan Dulles, az USA hírszerzésének főnöke, Bedell Smith, a NATO hírszerzésének vezetője, C. G. Jackson, az USA hadügyminisztériuma „lélektani hadviselési” osztályának vezetője.
Hogy mi is volt a Szabad Európa Rádió szerepe 1956-ban, arról álljon itt a Frankfurter Rundschau közelmúltban közölt véleménye:
„Ez a rádióállomás kezdettől fogva a hidegháború propagandaeszköze volt. És … az 1956. októberi—novemberi események után nehéz helyzetbe került. Voltak ugyanis, akik készpénznek vették a müncheni Englischer Garten-ból (itt van a SZER stúdiója. — A szerk.) hangzó, kitartásra buzdító jelszavakat, s azt remélték, hogy amerikai és NATO-csapatok sietnek magyar földre, a szovjet hadsereg ellen.”
Néhány idézet követhetővé teszi a SZER politikájának nyomvonalát. 1956. július 17-én ezt sugározta magyar nyelvű adásában:
„A szabad földön élő magyarság hatalmas akcióba kezdett, hogy megkapjuk azt a külpolitikai segítséget, ami a végső lökést megadja a rezsim bukásának.”
Augusztus 18-án pedig ezt mondta:
„Arra a kérdésre, van-e értelme az áldozatnak, megfontoltan ezt válaszolom: a mai Magyarországon semmi másnak nincs értelme, csak az áldozatvállalásnak és az ellenállásnak.”
1956 augusztusában Strasbourgban Adolph Berle, a SZER elnökségének tagja eligazítást tartott a beavatottaknak. A terv az volt, hogy a régi rendet lépcsőzetesen állítsák vissza. El kell hitetni — hangsúlyozta —, hogy a harc a szocializmus „szabadabb, demokratikusabb, kevésbé hibás formájáért” folyik.
1956 szeptemberében az USA képviselőháza bizottságot alakított a „magyar ügyben”. Szeptember 10—11-én a bizottság Magyarország „felszabadításáról” tárgyalt, s az ülésre meghívták Nagy Ferencet, Varga Bélát s Nyugat-Németországból több volt horthysta katonatisztet. Innen szétszéledve Münchenben és más központokban ismertették a programot: visszaállítják a 45 előtti rendszert, Magyarország belép a NATO-ba, s területén támaszpontok lesznek. (Az urak fantáziája úgy felgyúlt, hogy egy Sónyi Hugó nevű tábornok azt állította: a táborokban tizenegyezer [!] kiképzett fegyverese harcra készen áll, s már alig várja a bevetési parancsot.)
Nyilvánvaló: mindezekből a tervekből semmi sem valósulhatott volna meg, ha az országban nincsen belpolitikai válság. De minthogy a belső viszonyok a végsőkig feszültek voltak, az ellenforradalmárok joggal hihették, eljött az ő napjuk.
És el is indították akcióikat.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!