(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
NÉPSZABADSÁG – KOSSUTH 1981
ÍRTÁK:
PINTÉR ISTVÁN
RÉNYI PÉTER (szerkesztő)
SÓLYOM JÓZSEF
SZABÓ LÁSZLÓ
SZÁNTÓ JENŐ
VÁRNAI FERENC
VÉRTES IMRE
A borító
LENGYEL GYULA
munkája
ISBN 963 09 1963 x
(3426)
„Ha ketten ugyanazt teszik, az nem ugyanaz” — tartja a latin közmondás. Még kevésbé, ha nem is ugyanazt teszik, csak ugyanazzal foglalkoznak.
Az juttatja ezt eszünkbe, hogy egyes nyugati orgánumokban mind sűrűbben esik szó mostanában a negyed százada történt magyarországi ellenforradalmi kísérletről, s a Népszabadság cikksorozatot közölt „Ez történt” címmel annak a nehéz évnek az eseményeit idézve fel, amely 1956 közepétől 1957 közepéig tartott, jelezve a megelőző évek fejleményeit; leírtuk az október végi, november eleji tragikus napok történéseit, majd azt a harcot, amelynek során a szocializmus erői felszámolták a fegyveres zendülést, helyreállították a törvényes rendet, megkezdődött a konszolidáció.
A cikksorozatot az olvasók százezrei nagy érdeklődéssel fogadták. Sokan kérdezték: nem lehetne-e összegyűjtve, együtt is olvasni a sorozatot? A Népszabadság szerkesztősége és a Kossuth Kiadó most közös kiadványban megjelenteti ezt a cikksorozatot.
A burzsoá Nyugat propagandája, semmi kétség, 1956 kérdésében kínos kudarcot szenvedett, soha önmagának, saját közvéleményének nyíltan be nem vallott, hallgatólagosan mégis elismert vereséget. 1956 októberében minden korábbit felülmúló uszításba fogtak, világméretű hisztéria-hadjáratot indítottak; néhány év múlva pedig megkülönböztetett elismeréssel kellett hogy szóljanak a magyar szocialista társadalomról, letagadhatatlan sikereiről. Ezt a „váltást” soha őszintén nem ismerték be, a hangadók közül soha senki oda nem állt, hogy elmondja: tévedtek, félreismerték a helyzetet vagy hagyták félrevezetni magukat. (S ezt alighanem most se fogják pótolni.)
Igaz, a nagy szólamok a „dicsőséges” harcról, a „forradalomról” hamar gyérültek, a jobbindulatúak lehetőleg átsiklottak felettük. És ha sehogy sem lehetett hallgatni arról, hogyan ugorhattunk ilyen gyorsan talpra, hogyan lett a „letiport” magyarok hazájából oly rövid időn belül sok nyugati által is tisztelt, sőt kedvelt, anyagi gyarapodásáról, eleven kedélyéről, friss szellemi atmoszférájáról nevezetes ország? Hát akkor inkább Kádár János valamiféle természetfeletti (azt a szót használják, hogy karizmatikus) adottságaihoz folyamodtak magyarázatért (pedig épp hogy a természetes adottságai segítettek annyit!). Vagy a magyar „élelmességre” hivatkoztak, amely korábban nem is szerepelt általuk citált nemzeti jellemvonásaink között. Minden érvelés jó volt, csak arra nem mertek vállalkozni, amire valóban szükség lett volna: a „magyar kérdéssel” kapcsolatos hamis történelmi elemzéseik gyökeres felülvizsgálatára. Ma is sokan vannak, akik becsülik országunkat, de nincs merszük az 56-os propagandaklisékkel szembefordulni.
Más kategóriába tartoznak persze azok, akik ma 1956 véres és szörnyű napjainak emlékét ,,ünneplik”. Ezek nem bajlódnak hasonló dilemmákkal, mind a mai napig úgy tekintenek a magyarországi ellenforradalomra, a fehérterror vérengzésére, mint „hősi felkelésre”; mártírként sem a katasztrófa áldozatait, az ellene küzdőket, hanem a bűnösöket gyászolják. Változatlanul egyik legfőbb igyekezetük annak bizonygatása, hogy Rákosi óta érdemlegesen semmi sem változott. (Álláspontjuk érthető is, hiszen nekik nem a szocializmus hibái fájtak, sokkal inkább a vívmányai.)
Mennyire látják majd alkalmasnak 1956 ilyen értelmű élesztgetésére a mostani időpontot, akik az efféle megemlékezések parádéját Nyugaton vezénylik, az majd elválik — alighanem azt fogják mérlegelni, használ-e mai politikai törekvéseiknek; pl. mennyire használ Lengyelországban alkalmazott taktikájuknak, ha párhuzamokat vonnak a magyar 56-tal; nem is szólva arról, hogy hitelt érdemlően 56-ról beszélni nem lehet, ha az azóta megtett fejlődésről hallgatnak.
Bennünket egészen más foglalkoztatott ezen az idei, kerek évfordulón. Huszonöt év, egy negyed század, akárhogy felgyorsult is az idő, már történelmi méretű időszak, amelynek mezsgyéjén érdemes egy keveset elidőzni, hátrapillantani, az eredményeket összegezni.
Legújabb kori történelmünkben a nagy korszakhatár 1945, hazánk felszabadulása, a Szovjetunió, az antifasiszta erők győzelme, amely véget vetett az úri, s utat nyitott a népi Magyarországnak. Minden objektív történelmi elemzésnek ez az alapja. A szocialista rendszer megrendülése 1956-ban nemzeti tragédiához vezetett. Kiváló forradalmárok, a rendet védő katonák, semmiben sem vétkes, békés polgárok estek áldozatául, akárcsak félrevezetett fiatalok. De tragikus volt azért is, mert azt a szabadságot és azokat a lehetőségeket veszélyeztette, amelyeket népünk számára 45 hozott el. A népi demokrácia éveiben, a szocialista építés kezdeteinek időszakában következett be az alapvető fordulat nemzeti történelmünkben.
És mégsem fedte teljesen az igazságot az akkori büszke jelszó: „Élni tudtunk a szabadsággal.” A sikerektől elbizakodott vezetők önkénye egyfelől, a szocializmus megvalósítását nemzetközileg is terhelő torzulások másfelől — mély válsághoz vezettek. Élni tudni a szabadsággal, a nép javára gyümölcsöztetni a felszabadulás és a szocializmus lehetőségeit, mi tagadás, csak keserves tapasztalatok, fájdalmas veszteségek árán, a nagy tanulságok levonása után tanultunk meg igazán; ebben is van e negyed század történelmi jelentősége, ezért is érdemes és szükséges számba venni.
Ettől elválaszthatatlanok az ellenforradalom eseményei, amelyek minden elméleti magyarázatnál áthatóbban megmutatták annak az útnak könyörtelen logikáját — a legvégsőbb következményekig —, amely a szektásságtól a marxista—leninista elvek „bal”-, majd jobboldali eltorzításain át a párt egységének felbomlásához, a tömegekkel való kapcsolat megromlásához vezetett el, egészen odáig, hogy nyíltan a színre léphetett az ellenforradalom, megkezdődött a kapitalista, sőt fasiszta rendszer restaurációja. Lenin mondja, hogy a tömegek néha napok alatt többet tanulnak, mint máskor évek alatt; ez a legpontosabban ráillik az 1956-os ellenforradalomra. A történések idején, az első hónapok még zűrzavaros viszonyai közepette ezt még nehéz lett volna lemérni, de mihelyt valamelyest megnyugodott a helyzet, nyilvánvalóvá vált: nemcsak a párt, hanem a tömegek is rengeteget tanultak. Ez a tizenhárom nap, amilyen fergeteges volt és amilyen kegyetlen, olyan átütő erővel demonstrált és bizonyított, egyszóval: tanított. Mégpedig olyasmit, amit nemcsak elfelejtenünk nem szabad, de kötelességünk elevenen emlékezetünkben tartani és tovább is adni, tanulságul az azóta felnőtt és az utánuk jövő nemzedékeknek.
Lehetett hallani az évforduló előtt olyan véleményt, hogy mi 1956-ot el akarjuk hallgatni; nyugati rádióadók terjedelmes elemzéseket közölnek arról, hogy mennyi könyvet írtak és adtak ki őnáluk e témáról és mennyivel kevesebbet nálunk. A statisztikák igazak. Annál kevésbé igaz az az állítás, amelyet vele alá akarnak támasztani. Nem volt még soha — a mi történelmünkben egészen bizonyosan nem, de talán más nemzetekében is csak nagyon elvétve — olyan politikai bonyodalom és válság, amelyet ehhez mérhető alapossággal „feldolgoztak” volna, mint ahogy ez nálunk 1956 után megtörtént. Elismerjük: nem történelmi tanulmányok sokaságában, nem elméleti művek sorozatában, hanem magában az életben, a valóságban, a megváltozott gyakorlatban, az ország, a nép, a párt, az egész társadalom életében, a politikai, a gazdasági, a kulturális, az ideológiai tevékenység minden területén. Kezdődni pedig azzal kezdődött, hogy — már 1956. december elején — egyértelműen tisztáztuk az események jellegét és okait; a pártban is, a néppel is megvitattuk a szocializmus alapkérdéseit, és nemcsak vitatkoztunk, hanem egyetértésre is jutottunk. A gyors konszolidációnak ez volt az egyik legfontosabb feltétele.
Önmagának ellentmondónak látszik, paradoxnak hangzik, pedig így van: a múltra joggal kíváncsi mai fiatalok azért is értik meg nehezen, milyen rendellenességek történtek annak idején, mert saját életükben egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán és sokkal enyhébb formában találkoznak hasonló jelenségekkel. Mégis a szemünkre vetik: értetlenségüknek az az oka, hogy nem foglalkoztunk kellően ezekkel a kérdésekkel. Pedig bizonyos értelemben — és nagyon lényeges értelemben! — épp a fordított az oka: megőrizve és fejlesztve a vívmányokat, a régi hibák megszüntetésére fordítottuk figyelmünket, gyökeresen megváltoztattuk a gyakorlatot, ahol ez szükséges volt — olyannyira, hogy sok helyt szinte már nem is lehet a fiatalabb nemzedéknek érzékletessé tenni, hogy is volt annak előtte. Egy társadalmi rendszer, egy politika, amely így viszonyult — és a jelenben is így viszonylik! — történetének keserves tapasztalataihoz, amely ma is minden elvi elhatározásánál kimondva vagy kimondatlanul azt mérlegeli: megfelelnek-e lépései az akkori idők ma is érvényes tanulságainak, annak nincs mit titkolnia a múltjából.
A rossz, a nem-szeretem emlékeket az hallgatja el, aki mai gyakorlatában sem akar szembenézni velük. De hát miért ne néznénk szembe, mondjuk, az akkori erőltetett kollektivizálással, a törvénysértésekkel, a mechanikus másolás hibáival, miért hallgatnánk a szocialista demokráciát sértő személyi kultuszról, miért volna kényes téma számunkra a szellemi élet uniformizálása stb. stb.? (Ha történetesen arra akarnának rávenni bennünket, hogy erről beszéljünk sokat, akár folyvást számot adhatnánk, a nagy változásokról, amelyek még egyre folytatódnak. Csakhogy azt is megtanultuk — és azt is az akkori fájdalmas tapasztalatokból —, hogy az eredmények szakadatlan, azaz túlzó hirdetése is veszélyes ártalom.)
És nem is csak a társadalmi gyakorlatban néztünk szembe a történtekkel, jelentősen hozzájárult ehhez a szellemi élet, az alkotó értelmiség: nehéz volna megszámlálni azokat a műveket, prózai írásokat és verseket, színdarabokat és filmeket, esszéket és cikkeket, amelyek közvetlenül és közvetve e témákat ábrázolták, tárgyalták, elemezték. Bátran mondhatjuk: a művészet nagy felívelése a hatvanas években jórészt ezzel függ össze: a megrendítő élmények egyfelől, a megújhodással megnyíló távlatok másfelől ihlették az alkotások sorát, amelyeknek sajátos részük volt a kiút megtalálásában, azzal is, hogy kimondták a vívódásokat és a kételyeket, azzal is, hogy bizalommal feleltek az irántuk megnyilvánuló bizalomra.
Egyébként is sokféle tény bizonyítja, hogy semmi érdemlegeset nem „hallgattunk el” sem 1956-ról, sem előzményeiről. Amit most közölt cikkeinkben leírtunk, az — kevés kivételtől eltekintve — már megjelent: dokumentumokban és élménybeszámolókban, határozatokban és tanulmányokban, a legkülönfélébb publikációkban, sőt sokkal több jelent meg, mint amennyit mi itt idézni és ismertetni tudtunk. Ha nem is módszeresen és tervszerűen, de kutatások is folytak; a korszakkal foglalkozó történettudományi munkák, ha számban nem is, de hitelességben és alaposságban messze felülmúlják a nyugati publikációkat, amelyek között tudományosnak nevezhető nemigen található. A konszolidáció idején, az első években nem volt a pártnak olyan jelentősebb állásfoglalása, amely ne tért volna vissza e korszak tapasztalataira, ne mélyítette, csiszolta volna tovább az elemzést. 1962-ben az MSZMP Központi Bizottsága egy teljes ülését arra szánta, hogy felmérje a törvénysértő eljárások okait, következményeit, és végleg lezárja mindazt, amit a személyi kultusz gyűjtőfogalmával szoktunk jelölni.
És mégis igazat kell adni azoknak, akik azt mondják, van pótolnivalónk, tennivalónk e tekintetben. Ugyanis mindez 25 éven át elszórtan, különböző kiadványokban került nyilvánosságra, azaz a nagyközönség számára nehezen hozzáférhető. Még ha feltételezzük is, ami persze ugyancsak nem reális, hogy mindazok, akik az események aktív vagy szenvedő részesei voltak, végigolvasták volna e publikációkat, akkor is óriási hézag marad még: azok a nemzedékek, amelyek 1956 után váltak politikailag érdeklődővé, tudatossá, a mai felnőtt lakosság nagy többségét teszik ki. (1980-ban a 30 éven aluliak már az össznépesség 44%-át adták.) Érdemes arra az adatra is emlékeztetni, hogy a párt tagjainak 75,3 százaléka csak 1956 után lépett sorainkba. Összefoglalva tehát: sem el nem hallgattunk semmit, sem elhallgatnivalónk nem volt e témával kapcsolatban, de — tény, ami tény — nem tettük kellő formában hozzáférhetővé sem a tárgyi matériát, a tényanyagot, sem annak interpretációját, helyes, marxista értelmezését.
Mentségünkre szóljon, amint már említettük, hogy tele volt mind a két kezünk az e korszak tapasztalataiból leszűrt tanulságok érvényesítésével. És még valami, amiről ugyancsak ne hallgassunk: 1956 olyan időszak volt, amely mindenkit önvizsgálatra kellett hogy késztessen — kinek ilyen, kinek olyan mértékben volt okulnivalója. Az a politika, az a gyakorlat, amely végül is kivezetett bennünket a válságból, ezekből az önvizsgálatokból is született. Azoknak az időknek egyik bölcs döntése volt, hogy bízva a becsületes többségben, rábízták az emberekre a személyes önvizsgálatot, és nem várták el, hogy akik tévedtek, megtépjék ruháikat, Canossát járjanak.
Túlságosan átláthatatlanok és zavarosak voltak azok az állapotok, semmint hogy indokolt lett volna — a bűnösök, a felbujtók, a tudatos félrevezetők felelősségre vonásán túl — a tévedések miatt kérdőre vonni az embereket. Később meg mire lett volna jó a behegedt sebeket feltépni? Alighanem egy ideig ennek is volt szerepe abban, hogy elmaradtunk a közben felgyülemlett információs igényektől; ma sincs szándékunkban egyes személyeket érintő érvekkel előhozakodni, és úgy hisszük: mások se fogják ezt tenni. Annak idején is az volt a helyes álláspont, a további munka, a tevékenység döntse el a megítélést, mint ahogy ma is e szerint ítéljük meg az embereket, nem pedig túlhaladott nézeteik alapján.
De elkerülve e buktatókat, nagy haszonnal járhat, ha újra átgondoljuk azt a történelmi leckét, amelyet 1956 — előzményeivel, eseményeivel és következtetéseivel — mindnyájunknak adott. Főként ha az azóta eltelt időn is végigtekintünk; pontosabban azon — mert többre itt nem lesz módunk —, miként módosult a tanulságok alapján a szocialista építés gyakorlatának irányvonala, hogyan találtunk rá újra a lenini útra, hogyan folytattuk azt, hogyan alakult ki a politikai munkának, a közéletnek az a stílusa, az a módszertana, amely abban is nagy segítséget nyújt, hogy a ma és a holnap nem könnyű kérdéseivel szemben is bizakodással tekinthessünk a jövő elé.
Tekintettel a terjedelem korlátaira, természetesen csak a fontosabb folyamatokat ábrázolhattuk. Mégis abban a meggyőződésben ajánljuk az olvasók figyelmébe ezeket az írásokat, hogy segítenek a kortársak emlékeit feleleveníteni, kiegészíteni, a fiatalabbaknak pedig lehetővé teszik, hogy jobban tájékozódjanak a közelmúlt történelmének ebben a rendkívül bonyolult korszakában. Ha netán úgy érzik majd, hogy roppant kuszaságaiban nehéz eligazodni, gondoljanak arra, hogy ez azért is így van, mert messze kerültünk az akkori problémáktól, a tragikus zűrzavarokat végképp átadtuk a történelemnek. A tanulságokat viszont annál féltőbben őrizzük.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!