Betlen Oszkár
6
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
A „TISZTA DEMOKRÁCIA”
ÉS A „TELJES SZABADSÁG” JELSZAVA
1956-ban a Nagy Imre—Losonczy-csoport fő jelszavává a szocialista demokrácia jelszava vált. Ez azért volt jelentős jelszó, mert valóban a párt politikájának központi kérdésévé vált, hogy a dolgozó nép minden termékeny ereje és gondolata jobban érvényesülhessen a gazdasági, politikai és kulturális élet formálásában, s az élet minden részterületén teljes egészében megfogható legyen az a tény, hogy a munkásosztály az uralkodó osztály, a nép van hatalmon. Égető szükség volt arra, hogy minden törvénytelenségnek gyökeresen véget vessenek, s új formákban is kifejezésre jusson a szocialista demokrácia fejlődése.
Nemcsak a súlyos törvénysértésekkel szemben volt jogos a mély elégedetlenség és az éles bírálat, hanem az állampolgári jogokat csorbító helyi önkényeskedésekkel vagy egyszerűen bizonyos demokratikus formák fejletlenségével szemben is.
A szocialista demokrácia fejlesztésének jelszava tehát fontos, rendkívül időszerű jelszó volt. De rendkívül időszerű lett volna hangsúlyozni azt is, hogy ez nem járhat együtt a néphatalom ellenségeinek cselekvési szabadságával. Nagy Imréék nem hangsúlyozták ezt, s már egymagában ezzel is egy nagy lépést tettek a „teljes demokrácia” hazug, burzsoá „elmélete” felé. Ennél is sokkal súlyosabb jelenség volt, hogy nem a szocialista demokrácia fejlődéséről, erősítéséről, hanem annak megteremtéséről beszéltek, a szocialista demokráciát úgy emlegették, mint valami új, a népi demokratikus rendtől eltérő rendszert. Íme, egy ilyen hang a sok közül:
„Még csak a kezdeti botladozó lépéseket tesszük a szocialista demokrácia útján … Akadnak olyanok is, akik a demokratizmust múló divatnak, puszta formaságnak tekintik …”* Gábor Pál cikke. Népszava, 1956 szeptember 2. *
A „Béke és Szabadság” pedig októberben, Nagy Imre párttagságának visszaállítása alkalmából ezt írta:
„Ügye tisztázása lehetővé teszi, hogy a jelképek és legendák helyébe az élet valósága lépjen …, a szocialista demokratizmus valósága, amelynek megteremtésében alkalmasint tiszteletreméltó szerep vár Nagy Imrére is.”** Béke és Szabadság, 1956 október 17. *
Szocialista demokrácia, „demokratizmus” tehát — a fentiek szerint — addig egyáltalán nem is volt, csak mint legenda és jelkép, s most kezdik a gyerekkor botladozó lépéseivel megteremteni. Ebben a jellegzetesen revizionista felfogásban — amely tagadja a proletárdiktatúrának demokratikus, a „legideálisabb” burzsoá demokráciánál is demokratikusabb jellegét — már az ellenforradalom eszmei előfutárát lehetett látni. Itt is arról van szó, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport azonosította a népi demokratikus rendszerben elkövetett hibákat a rendszerrel magával, s ezért többé-kevésbé nyíltan (s mind nyíltabban) tagadta népi demokratikus jellegét. Ahogyan a Nagy Imre csoportjához tartozók a népi demokratikus rendszer hibáit bírálták, annak módja elárulja, hogy nem akarták kijavítani a hibákat, mert nem is hitték, hogy kijavíthatók. Az a meggyőződés alakult ki bennük, hogy az elkövetett hibák oka magában a rendszerben van, a „diktatúrában”, s ezért rendszerváltozásra van szükség.
Ezt fejezte ki a Petőfi-kör október 17-i vitaestjén Lénárt Gábor:
„Mindnyájan a szocializmust akarjuk, de nem azt, amit eddig szocializmusnak neveztek. Mert a szocializmus lényege a humanizmus. Az eddigi szocializmus nem volt humanista.”
Ez elég érthető állásfoglalás volt. Az „eddigi szocializmus”, amely „nem volt humanista” — ez a proletárdiktatúra rendszere, amelyet a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban teremtettek meg. Az a rendszer, amelyet Lenin így jellemzett: „A proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen.”* Lenin Művei. 31. köt Szikra 1951. 30. old. * Lenin nem a humanista vonásait emelte ki a proletárdiktatúra rendszerének, noha az sokkal humánusabb minden kapitalista kizsákmányoló rendszernél. De a szocializmusba való átmenet lényege mégsem a humanizmus, hanem az osztálynélküli, szocialista társadalom építése, ami közben nemcsak vértelen, békés és pedagógiai, hanem a szükséghez mérten véres, erőszakos és adminisztratív eszközöket is alkalmazni kell a csekély kisebbséggel szemben. Aki a lakosság óriási többsége érdekében ezzel a rendszerrel szemben „humanizmust” prédikál, ki akarja venni a hatalom szükséges eszközeit a munkásosztály kezéből, le akarja fegyverezni a burzsoáziával szemben, amely pedig — Lenin szavai szerint — ekkor még „a hatalmasabb ellenség …, melynek ellenállását megtízszerezte az, hogy megdöntötték”.
A proletárdiktatúra rendszerének tagadójaként lépett fel a Petőfi-kör sajtóvitáján Déry Tibor is:
„Szerkezeti hibákról van itt szó, amelyek szükségtelenül megnyirbálják az egyén jogait.”
Déry később még világosabban fejezte ki, hogy a marxizmus—leninizmus tanaiban látja a hibák okát:
„Amíg bírálatunk szinte fő súlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul, és nem vizsgáljuk meg azt szigorúan marxista—leninista módszerrel, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, addig óhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt fogják elérhetni, hogy a rosszat egy kisebb rosszal cseréljék fel.”* A Petőfi-kör sajtóvitájának jegyzőkönyve. PI Archívum. C—V—4. *
Tardos Tibor ugyanezen a sajtóvitán a rendszernek „nem fokozatos és elmosódó, hanem azonnali és strukturális” megváltoztatását követelte.
A proletárdiktatúra elvetésének, a marxizmus—leninizmus tagadásának sajátos formájává vált az a mód is, ahogy a szektarianizmus elleni harcot hirdették. Az Írószövetség közgyűlése elé írt cikkében Lukácsi Sándor ezt írja:
„Nincs út visszafelé sem a fasizmushoz, kapitalizmushoz, sem a szektás, sztálinista restaurációhoz.”** Szabad Ifjúság, 1956 szeptember 16. *
Ezzel a fogalmazással — sem kapitalista, sem szektás restaurációt — nagyon gyakran találkozhattunk. De ez a „kétfrontos” jelszó — hazug jelszó. Hazug azért, mert a szektásságot, amely a munkásmozgalmon belüli káros jelenség, a kapitalizmussal, a munkásosztály kibékíthetetlen ellenségével állítja párhuzamba. De hazug azért is, mert a „sem szektásságot, sem kapitalizmust” — olyan bűvös formula, amely eltünteti a jobboldali veszélyt. Miért nem úgy hangzott a szektarianizmus elleni harc jelszava, hogy „sem szektarianizmust, sem jobboldali opportunizmust”? Nyilvánvaló, hogy azért, mert a jelszó hirdetői maguk is a jobboldali opportunizmus, sőt a revizionizmus talaján állottak, s nem hirdethettek harcot önmaguk ellen. S valóban a szektarianizmus ellen folyt a harc a „sem szektarianizmust, sem kapitalizmust” jelszóval? Nem! Ebből a jelszóból, amely polgárjogot ad a jobboldali opportunizmusnak, következik, hogy a harc nemcsak a szektásság ellen folyt, hanem a helyes marxista—leninista elvek ellen is, sőt elsősorban ezek ellen, s ezeket éppúgy szektásnak, dogmatikusnak kiáltották ki, mint azt, ami valóban rászolgált a „szektás” és „dogmatikus” jelzőre.
Amit a „sem szektarianizmust, sem kapitalizmust” jelszó magában rejtett, azt más fórumokon nyíltan is hirdették. Az „Egyetemi Ifjúság”-nak, az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapjának október 17-i számában Segesdy Miklós ezt írja:
„… a »Szabad Nép«-ben olvashatjuk az írók közgyűlésével kapcsolatban Nógrádi Sándor elvtárs cikkében: »Káros lenne egy percre is megfeledkezni arról, hogy a jobboldali elhajlás opportunizmusa is nagy veszélyt jelent nálunk, ami ellen a harcot soha nem szabad enyhíteni …« Kísérteties szavak, olvastukra keserű ízű lesz a szánk. Valahogy ahhoz az istenigékhez hasonlíthatók, amikkel máglyára küldték az eretneknek kikiáltott reformátorokat.”
A tudományegyetem lapja ezzel egyenesen dicsőítette a jobboldali opportunizmust, a kor eszméjének kiáltotta ki, amelynek haladó, reformátori szellemével a marxi—lenini inkvizíció áll szemben. Jellemző e cikk megjelenése arra, hogy a revizionizmus mennyire megfertőzte az egyetemek szellemi életét.
*
A néphatalom elleni támadások egyik fő formájává a „szabadság” követelése vált. Különösen sokat emlegették a sajtószabadságot a Petőfi-kör sajtóvitáján, s ezt követően az Újságíró Szövetségben. Ez is jellegzetes példája volt annak, hogy nem bizonyos hibák ellen fordultak, hanem a néphatalom ellen. A sajtó munkáján és irányításán sok javítani való volt. De ez nem változtat azon az alapvető tényen, hogy a sajtó a munkásosztályé, a népé volt, s szerkesztésébe — minden dogmatikus és más hiba ellenére is — a munkásosztálynak milliószor több beleszólása volt, mint bármely kapitalista ország sajtójának szerkesztésébe. A Petőfi-körben Losonczy és más felszólalók a kapitalista Magyarország lapjainak nagy számát és oldalterjedelmét állították szembe a magyar népi demokrácia sajtóviszonyaival. A sajtószabadság ismérvéül ezt a — részben kapitalista üzleti érdekből eredő — sokrétűséget állították. De teljesen hallgattak arról, hogy kié volt a sajtó akkor, kinek érdekében írt, milyen osztályérdeket szolgált.
Lenin a „teljes szabadság” és „tiszta demokrácia” jelszavairól ezeket írta:
„Ha nem akarunk gúnyt űzni a józan észből és a történelemből, akkor világos, hogy addig, amíg különböző osztályok léteznek, nem lehet szó »tiszta demokráciáról«, hanem csakis osztálydemokráciáról … A »tiszta demokrácia« a munkások elbolondítására törekvő liberálisnak a hazug frázisa.”* Lenin Művei. 28. köt. Szikra 1952. 245. old. *
Nos, Losonczyék, miközben magukat nevezték „a párt leninista magvának”, zászlajukra éppen a munkások elbolondításának hazug jelszavait tűzték. S hogy festett volna a gyakorlatban a „teljes szabadságuk”? Ilyen „teljes szabadságot” követeltek például az Újságíró Szövetségben: „Ne zárják ki eleve annak a lehetőségét, hogy lapot indítsanak politikai, társadalmi … irányzatokat képviselő csoportok, sőt egyének is” — hangoztatja az Újságíró Szövetség közgyűlési beszámolója.** A MUOSZ közgyűlésének főtitkári beszámolója. PI Archívum. E. gy. C—V—7. *
A Petőfi-kör júniusi sajtóvitáján mondta Tardos Tibor, hogy az 1848-as márciusi ifjúsághoz hasonlóan ki kell vívni a sajtószabadságot. Az Újságíró Szövetség itt idézett közgyűlési beszámolója választ ad arra, hogy kinek a számára „kell kivívni” a sajtószabadságot ott, ahol munkáshatalom van. A különböző „politikai és társadalmi irányzatok” számára, tehát a munkáshatalom ellenségei számára. Ebben az idézett fogalmazásban már benne van a többpártrendszer követelése is, mégpedig nem akármilyen formában. Mert az a tétel, hogy sajtószabadság csak akkor van, ha lapengedélyt kapnak a „különböző politikai és társadalmi irányzatok”, magában foglalja azt a nézetet is, hogy szabadság csak ott van, ahol „klasszikus” többpártrendszer uralkodik. Így jutottak el a „teljes szabadság” revizionista hirdetői a proletárdiktatúra teljes tagadásáig.
Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy más politikai irányzatoknak lapot követeltek, s lapalapítási jogot követeltek a „teljes szabadság” nevében egyéneknek is, de ugyanakkor felléptek az ellen, hogy a pártnak, a munkásosztály forradalmi élcsapatának saját lapja legyen, hogy a pártlapok a párt irányítása alatt álljanak. Losonczy ezt így fejezte ki:
„Meg kell szüntetni a sajtó irányításában a bürokratikus centralizmus (?) utolsó nyomait … A telefonutasítgatások helyett a pártirányítást a szerkesztőbizottságban levő leninista kommunista újságírók kezébe kell adni.”* Magyar Sajtó, 1956 szeptember. *
S Mocsár Gábor a „Magyar Sajtó” című folyóiratban kifejti, hogy a pártlapoknál van legkevésbé sajtószabadság, mert ott a párt, nem pedig az egyén álláspontja érvényesül.** Magyar Sajtó, 1956 október. *
Ez a támadás a pártsajtó pártirányítása ellen nemcsak azt fejezi ki, hogy milyen messze jutottak a „leninista” Losonczyék a leninizmus alapelvei elleni támadásukban, hanem mutatja taktikai céljukat is: teljesen lefegyverezni a pártot, kivenni kezéből lapjait. Ezt a taktikai céljukat jórészt el is érték.
Hogy milyen politikai szemfényvesztés folyt a „teljes szabadság” jelszavával, arra jellemző példa Méray Tibor fellépése az írószövetség szeptemberi közgyűlésén. „Az irodalom szabadságának ellenségei a nép szabadságának ellenségei” — mondta Méray. De ki az ellensége az irodalom szabadságának? A kapitalisták nem ellenségei a burzsoá irodalomnak, a kommunisták nem ellenségei a szocialista és általában a haladó irodalomnak. Méray itt tulajdonképpen azt állítja, hogy aki nem híve a „teljes szabadságnak”, a szocialistaellenes, munkásellenes irodalom szabadságának is — az a nép szabadságának ellensége.
De találkozhatunk a „teljes szabadság” olyan végleges értelmezésével is, amely már polgári szempontból is reakciós. Az írószövetség miskolci lapjának, a „Kilátó”-nak 1956 szeptember 9-i számában írja Szekrényesi Lajos:
„… az is a világ legtermészetesebb dolga volt (más kérdés, hogy politikai vakság is), hogy Petőfit, mint képviselőjelöltet a kerületből — ha meggondolatlanul is — elzavarták … mindenütt, ahol választott vezetők vezetnek — s valóban népképviselet kormányoz —, ott ezeket megbírálni, visszahívni akkor lehet, amikor a választóknak kedvük szottyan. E nélkül se demokrácia, se szocializmus, se szabadság …”
Akármilyen különös írás is a fenti, szerzője hű maradt a revizionisták „teljes szabadság”-elvéhez, amikor kifejti, hogy sem demokrácia, sem szabadság nincs itt, ahol a reakciónak nincs szabadsága, ahol nem lehet elkergetni — egy Petőfit is.
Nagy Imréék revizionizmusának fő vonala volt a népi demokrácia 12 évének, de legalábbis a fordulat, a proletárdiktatúra megteremtése óta eltelt nyolc évnek elítélése, elvetése. Ezt a fő vonalat tükrözte a fentebb idézett állásfoglalásokon kívül Nagy Imréék egész agitációja, annak egyoldalúsága, az eredmények teljes elhallgatása. Agitációjuk légköre és színezete is azt hirdette, hogy a hibák a népi demokratikus rendszerrel függnek össze, csak ennek megdöntésével szüntethetők meg.
A NAGY IMRE—LOSONCZY-CSOPORT AGITÁCIÓS HADJÁRATA
1956 JÚLIUSA UTÁN
1956 őszén a Nagy Imre—Losonczy-csoport minden erővel azon dolgozott, hogy megakadályozza az 1956 júliusi központi vezetőségi ülés határozatainak végrehajtását, az egészséges irányban haladó pártvezetés munkáját. Ennek látszólag ellentmond az, hogy a Nagy—Losonczy-csoport a júliusi központi vezetőségi határozat végrehajtásának első harcosaként lépett fel, s éles harcot hirdetett a „visszahúzó erők” ellen, amelyek „akadályozzák” a határozat megvalósítását. De Nagy Imréék a júliusi határozatokon egészen mást értettek, mint az a valóságban volt. Náluk a júliusi határozat emlegetése ugyanolyan szerepet kezdett játszani, mint a XX. kongresszusra való hivatkozásuk. Szavaik és szándékaik nem fedték egymást: óriási volt köztük a szakadék.
Persze, hatottak itt egyéb körülmények is. Az kétségtelen, hogy a Központi Vezetőség júliusi határozatai Nagy Imre csoportjában az első pillanatban valóban örömet keltettek. Nem szabad elfelejteni, hogy évek során éles személyi ellentét is kialakult Rákosi és Nagy Imre közt, s ezért Rákosi leváltását Nagy Imre csoportja a maga győzelmének könyvelte el. Nagy Imréék igazán nem dolgoztak tudományos marxista módszerekkel, s nem állapították meg rögtön júliusban, hogy a szektásság és dogmatizmus visszaszorítása a revizionizmus befolyását is csökkenteni fogja. Az első időben nem ismerték fel (vagy legalábbis egy részük még nem ismerte fel), hogy a júliusi határozattal talajt veszítenek, a párt egészséges fejlődése idővel leküzdi a revizionista mételyt is. Nagy Imréék inkább arra voltak hajlamosak, hogy a júliusi határozatokat az első lépcsőfoknak vagy előkészítő szakasznak tekintsék revizionista céljaik győzelme útján. Ezt jelentette náluk a júliusi határozatok üdvözlése. Nem a határozatokat, hanem saját terveiket, reményeiket üdvözölték, s ezekre gondoltak, amikor a júliusi határozatok végrehajtását sürgették.
A júliusi határozatok végrehajtása alatt ők elsősorban azt értették, hogy Nagy Imrének és közvetlen társainak vezető helyet, vezető szerepet kell biztosítani, s Nagy Imrének kell az ország „első emberének” lenni. Azt értették továbbá, hogy felül kell vizsgálni a párt és a népi demokrácia politikájának alapvető elveit — revízió alá kell azokat venni. Erről beszédesen tanúskodik Nagy Imre emlékirata, a magyarországi antimarxizmus és revizionizmus e kiskátéja.
Nagy Imréék óvakodtak attól, hogy terveiket a nyilvánosság elé vigyék, kártyáikat az asztalra rakják. Az „emlékirat” titkos maradt, a párt, a pártvezetés nem ismerte meg. Az az öröm és megnyugvás, amellyel a párttagság s a pártonkívüli dolgozók tömegei a júliusi határozatokat fogadták, különösen visszatartotta Nagy Imrééket attól, hogy a júliusi határozattal — és a marxizmus alapelveivel — élesen ellentétes programjukat közzétegyék. Ezért hosszú hetekig a júliusi határozatok híveinek és bajnokainak mezében léptek fel, s a határozatok támadását akkor kezdték meg, amikor a júliusi határozattal átmenetileg megzavart soraik már rendeződtek.
De még ez a támadás is álcázott volt. Nagy Imre a Központi Vezetőséghez írt levelében* Szabad Nép, 1956 október 14. * a következőket hangsúlyozta:
„Bár a határozat számos kérdésében más véleményen vagyok, a határozatot magamra kötelezőnek tartom.”
Álcázott támadás, képmutató nyilatkozat volt ez, mert Nagy Imrének nem „számos kérdésben” volt ellentétes álláspontja, hanem alapvető kérdésekben, a párt lenini jellegének, a magyar népi demokráciához való viszonynak kérdésében.
Ebben az időben a pártvezetés a júliusi határozatok értelmében megkezdte a főbb területeken a párt politikájának és gyakorlati tevékenységének felülvizsgálását, a hibák kijavítását. Terv készült az ipari és a mezőgazdasági politika alapos felülvizsgálására, a dolgozók életszínvonalának emelésére, foglalkoztak a többi között a begyűjtés megszüntetésének kérdésével is.
A Nagy Imre-csoport jól látta, hogy ez a politika a pártot megerősíti, tömegbázisát nagyon komolyan növelni fogja. Megértette azt is, hogy Rákosi Mátyás távozásával s Farkas Mihály kizárásával elkerültek a párt éléről azok a személyek, akiket a múltban elkövetett súlyos hibák akadályoztak abban, hogy ezeket a hibákat — különösen a törvénytelenségek következményeit — teljesen felszámolják. De akadályozták a múlt súlyos hibái abban is, hogy bátran fellépjenek a revizionizmussal szemben, hiányzott a szilárd erkölcsi alapjuk.
A júliusi határozattal és a pártvezetés részleges átalakításával ezek az akadályok lényegében elhárultak. A Nagy Imre-csoport egész tervét, eddigi munkáját fenyegette a kezdődő egészséges kibontakozás. Nagy Imréék ezért minden erőt arra fordítottak, hogy akadályozzák a pártvezetés munkáját, a júliusi határozatok végrehajtását, s még mielőtt a párt eredményesen előre tudna haladni, dűlőre vigyék a pártvezetés és a kormány ellen, a népi demokratikus rendszer ellen folytatott harcukat.
1956 júliusa után bizonyosodott be a legvilágosabban, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport, amely a szektásság, a dogmatizmus és a személyi kultusz elleni harc jelszavával toborzott magának tömegeket, ezeket a tömegeket a marxizmus—leninizmus ellen, a párt helyes irányvonala ellen akarta harcba vinni. Vagy talán csökkentették Nagy Imréék a párt politikája elleni harcukat július után, amikor egészséges fordulat vette kezdetét? Nem, nem csökkentették, hanem fokozták, kiélezték azt. Soha, a legnagyobb hibák idején sem folytattak olyan éles, aktív és annyi demagógiával kísért harcot a pártvezetés ellen, mint éppen 1956 júliusa után, amikor végre magában a pártvezetésben határozott harc indult a párt tömegbázisának visszahódításáért, az elmúlt évek hibáinak megszüntetéséért. Akkor támadták a pártot minden erejükkel hátba, amikor az a gyógyulás útján volt.
Helyzetüket megkönnyítette, hogy július után sokan szemmelláthatóan lebecsülték a jobboldali veszélyt; azt hitték, hogy a központi vezetőségi határozat egymagában is kifogta a szelet a jobboldal vitorlájából. A pártvezetést is megnyugtatta, hogy nemcsak a párttagság fogadta örömmel a júliusi határozatokat, hanem Nagy Imre hívei, Háy Gyula, Haraszti, Fekete Sándor és a többiek is helyeslően nyilatkoztak.
A Nagy Imre-csoport kihasználta, hogy a vezetők külföldi utazásai folytán a párt és az ország éppen a legválságosabb hónapokban szinte vezetés nélkül állott. Egymás után szervezte nagy értelmiségi tömegakcióit, diákgyűléseit, majd kikényszerítette a Rajk-temetést.
Ebben az időben az ellenforradalmi uszítók a hibák bírálata ürügyén össztüzet irányítottak a pártra és a rendszerre. Csak néhány példát:
Az Írószövetség szeptemberi közgyűlésén Hárs László kifejti, hogy a népi demokratikus Magyarországon az ipari munkásság legjobbjait üldözték és internálták. Ebben már az ellenforradalom hangja, rágalma volt, az az „elmélet”, hogy a népi demokratikus rendszer népellenes, reakciós uralom.
Az „Egyetemi Ifjúság” című lap szeptember 12-i számában Harsay György azt írja, hogy az értelmiség létjogosultságát a gyakorlatban tagadták, és az értelmiséget a nép ellenségének nyilvánították.
Ehhez az uszító hadjárathoz kell sorolni Háy Gyula hírhedt cikkét, amelyben a funkcionárius típusát, „Kucserát” butának, tehetetlennek, a nép nyakán élősködőnek ábrázolja.
Ezt az uszító hadjáratot a Rajk-temetéssel akarták a végsőkig fokozni, a régi vezetés legdurvább, legsúlyosabb hibáját a nyilvános temetés kikényszerítésével és kellő megrendezésével az egész ország figyelmének középpontjába állítani. Ennek a temetésnek a hangulatában igaznak tűnhetett fel minden rágalom, itt elvesztették erejüket az érvek, s nem lehetett szó arról, hogy tárgyilagosan vizsgálja valaki azokat a körülményeket, amelyek közt a súlyos hibák megtörténtek. Togliatti joggal nevezte „hátborzongató, képtelen, felzaklató gyászparádénak” ezt a temetést, s az írócsoportról szólva hozzátette: „ha ez a csoport nem akart lázadást kirobbantani, akkor a legnagyobb felelőtlenségről tett tanúbizonyságot”.* Nemzetközi Szemle, 1957 május. *
A temetés felzaklató jellegét még fokozni akarták. Rajk Júlia a Nagy Imre—Losonczy-csoporttal egyetértésben azt követelte, hogy a ravatal az Országház előtt álljon, s a temetési menet az egész városon vonuljon keresztül. A temetés után tüntetést szerveztek, s a tüntető főiskolások száján már akkor felhangzottak az első olyan jelszavak, amelyek aztán október 23-án az ellenforradalmi fegyveres akciók nyitányát alkották.
A Rajk-temetés alkalmat adott a népi demokratikus rendszer elleni agitáció teljes kiélezésére. A Nagy Imre—Losonczy-csoport agitációjában egyébként is kivételes helyet foglalt el a törvénysértések kérdése. Ez volt a kommunisták legfájóbb sebe, ez demoralizálta a fiatalság tömegeit, ezt lehetett a leginkább felhasználni arra, hogy az érveket kiszorítsák az indulatok, s hogy emberek tömegeit fordítsák szembe a párttal, a népi demokráciával.
Nagy Imréék csoportja egyáltalán nem a szocialista törvényesség talajáról bírálta a törvénysértéseket. Ezt leginkább talán az a követelésük jellemzi, hogy vizsgálják felül az összes politikai pereket.* Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem nagygyűlésének határozatából. PI Archívum. Egy. A—I—46. * Ez a követelés „rehabilitálni” akarta a magyar népi demokrácia összes ellenségeit, a horthysta összeesküvőket, fasiszta bűnözőket, imperialista ügynökségeket. Azt mutatja ez a követelés, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport a törvénysértések elleni harc ürügyén a népi demokratikus államrend aktív ellenségeinek védelmére kelt, ezekkel is kereste és meg is találta a szövetséget.
A törvénysértések éppen azért hatottak olyan megdöbbentően és demoralizálóan, mert sehogy sem voltak összeegyeztethetőek a szocializmus eszméjével, a kommunista párt és a népi demokratikus rendszer erkölcsi tisztaságával. De a magyar revizionisták ennek ellenkezőjét igyekeztek bizonyítani. Méray Tibor az „Irodalmi Újság”-ban az aradi vértanúk kivégzésével hozta párhuzamba Rajk halálát:
„Éppen száz esztendő telt el a két vérengzés között. Tudjuk, mi történt e száz év alatt. Tudjuk a történelem mozgását, az idők változását, a különbségeket. De tudjuk és kimondjuk — a hasonlóságot is! Akkor is öltek, most is öltek, akkor is ártatlanokat, most is ártatlanokat. Akkor a habsburgi önkény, most a sztálini önkény. Lehet-e »kedvesebb« nekünk az utóbbi, mint az előbbi?** Irodalmi Újság, 1956 október 6. *
Ezt a talán egyesek szemében humanistának tűnő írást már ellenforradalmi színvallásnak lehet értékelni. Azt hirdeti ez az írás, hogy a súlyos hibák ugyanúgy a szocialista rendszerből adódtak, ahogyan az elnyomás és az önkény a habsburgi monarchia rendszeréből. Azt hirdeti, hogy a hibákat a népi demokratikus rendszeren belül nem lehet megszüntetni — a rendszert kell megdönteni. S abban a fogalmazásban, hogy „lehet-e kedvesebb nekünk az utóbbi, mint az előbbi”, felismerhető a burzsoá demokrácia melletti hitvallás, amely viszont „kedvesebb lehet”, mint a reakciós önkényuralommal egy nevezőre hozott és „sztálini önkénynek” nevezett népi demokrácia.
Ez az állásfoglalás egyik jele annak, hogy a Nagy Imre—Losonczy-féle revizionista csoportosulás, amely a kispolgári ingadozást személyesítette meg a pártban, 1956 októberében — legalábbis zömében — elfordult a szocializmustól, a polgári demokráciának, a kapitalista rendszer visszaállításának a híve lett. Az a lenini tanítás, hogy a kispolgárság ingadozásában mindig arra hajlik, ahol a nagyobb erőt látja (vagy véli), októberben (és részben már előtte is) a gyakorlatban a kispolgári ingadozók tömeges pálfordulásához, a szocializmus elárulásához vezetett. Ez a pálfordulás nem hirtelenül, hanem fokozatosan, átmenetekkel történt. A revizionistáknak a szocialista rendszerrel, a Szovjetunióval való szembefordulása csírájában és kisebb részleteiben már jóval október előtti állásfoglalásaikban is megtalálható. De októberre megérett, s eszmeileg és szervezetileg előkészítette a talajt az október 23-i tüntetés, valamint a nyílt ellenforradalom számára.
A pártban a lassú bomlasztási folyamat ellenére is megvolt az az erő, mely szembeszállhatott volna a revizionista és ellenforradalmivá váló csoportosulással és támadásokkal. Budapesten is, vidéken is a kommunisták nagy tömegei sürgették a pártvezetést, hogy lépjen fel határozottan a pártellenes támadásokkal szemben, biztosítsa a párt egységét és fegyelmét, rendezze a kommunisták, a népi demokráciához hű tömegek sorait. Jól látta a párttagság nagy tömege azt is, hogy a jobboldal elleni határozott fellépéssel együtt le kell váltani azokat a vezetőket, akik tehetetlennek bizonyultak és elvesztették a párttagság bizalmát, s gyorsabban kell elvégezni a júliusi határozatból eredő feladatokat.
Különösen a munkások soraiban volt nagy az aggodalom a pártellenes támadások miatt. „A Ganz Villamossági gyárban kijelentették, hogy szabad lázítás, anarchia van. Megbotránkozva mutatták a »Hétfői Hírlap« legutóbbi számát.”* Az MDP Párt- és Tömegszervezeti Osztályának (PTO) 1956 október 22-i jelentése. * A VI. kerületi titkári értekezleten „élesen bírálták a »Szabad Nép«-et. Azt kérdezték, hogy a mi ideológusaink miért nem vitáznak a »Szabad Nép«-ben az olyan durva, sokszor rágalmazó cikkekkel, amelyek egyes újságokban, különösen az »Irodalmi Újság«-ban megjelennek.”* A budapesti PTO 1956 október 19-i jelentése. * Az Újtelepi Gépüzemben egyenesen megmondják, hogy a „Szabad Nép” szerkesztősége nem úgy kezeli a lapot, mint a munkásosztály fegyverét.
A XVI. kerületi pártbizottság október 20-i ülésén megállapítják, hogy „sajtó és a rádió már nem a néptömegeké”. A Beloiannisz-gyári pártaktivisták október 15-i értekezletén megkérdik a Központi Vezetőség képviselőjétől: „Megnézték-e már az elvtársak, hogy az »Irodalmi Újság«, a »Béke és Szabadság«, a Petőfi-kör stb. nézetei megegyeznek-e a nagy tömegek nézeteivel? Nem esett-e a pártvezetés az előbbiek kezébe, aminek folytán pánikszerűen hajtja végre mindazt, amit ezek felvetnek?” A PTO október 18-i feljegyzése arról számol be, hogy a pártszervezetekben követelik: a Politikai Bizottság teremtsen rendet a sajtóban és a rádióban.
Falusi kommunisták is sürgették a pártvezetést, hogy lépjen fel a jobboldali, szocialistaellenes erők ellen. Különösen élesen tiltakoztak a „kaposvári vita” után.** Márkus István „Somogyi összegezés” című cikkének vitájáról van szó. A cikk a termelőszövetkezeti mozgalom kialakított formáit bírálta. A vitát úgy szervezték meg, hogy azon többségben a szövetkezeti mozgalom ellenzői vegyenek részt. A felszólalók a gépállomások felszámolását, „a tsz-ek nyakára küldött vezetők” eltávolítását, járásonként legfeljebb 10 tsz meghagyását követelték, mások a boldogulás útját az egyéni gazdálkodásban jelölték meg. A kaposvári vita célja a falu szocialistaellenes erőinek aktivizálása volt. Ez a vita egyike volt azoknak az akcióknak, amelyekkel a Nagy Imre—Losonczy-csoport az ország életének különböző területein igyekezett összekovácsolni és támadásba vinni a szocialistaellenes erőket és a megtévesztett dolgozók tömegeit. Ezekhez az akciókhoz tartozott október közepén a győri vita is, amelyet Háy Gyula vezetett. Az ENSZ hírhedt ötösbizottsági jelentése megállapítja erről a vitáról, hogy itt hangzott el első ízben nyíltan a Varsói Szerződés értelmében Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásának követelése. *
Kommunisták ostromolták a pártvezetést, hogy legyen végre valami, lépjen fel határozottan a munkáshatalmat veszélyeztető csoportokkal szemben. De az a nagy erő, amely a pártszervezetekben, különösen az üzemi kerületekben készen állt arra, hogy visszavágjon a pártot és a néphatalmat támadó revizionistáknak — nem kapott a pártvezetéstől irányítást, még biztatást sem. Ez hozzájárult a forradalmi erők további dezorganizálásához: a tétlenség okozta kiábrándulás sokakat Nagy Imréék karjaiba vagy legalábbis passzivitásba sodort.
A Nagy—Losonczy-csoport sikere volt, hogy a revizionizmus mélyen megfertőzte a magyarországi ideológiai életet, a párt sorait is. A revizionista nézetek hirdetőivel szemben nem állottak szilárd marxi—lenini álláspontot védelmező erők. A párt alacsony színvonalú, dogmatizmussal, szektássággal terhelt ideológiai munkája és a kellő felkészültség hiánya miatt a revizionista eszmék hosszú idők óta a párttagság jelentős rétegei közé is beszivárogtak, s 1956 második felében már valóságos gátszakadás következett be. Ha a pártvezetés kellő határozottságot mutatott volna a jobboldali, revizionista csoportosulással szemben, ha az MDP Központi Vezetőségében nem terebélyesedett volna el a revizionizmus iránti békülékenység szelleme és gyakorlata, akkor Nagy Imréék sohasem terjeszthették volna ki befolyásukat olyan jelentős tömegekre.
*
Az írószövetség szeptemberi közgyűlésén megfogalmazták — nem először, de talán a legnagyobb hangsúllyal — a Nagy—Losonczy-csoport fő jelszavát, valahogy így: „Nem nagyobb szabadságot, hanem teljes szabadságot!”
Mintegy négy évtizede írta Lenin, hogy valahányszor szabadságról van szó, fel kell tenni a kérdést: milyen célból, melyik osztály számára akarunk nagyobb szabadságot? Aki megkerüli ezt a kérdést, az szükségszerűen a burzsoázia érdekeit szolgálja. Nagy Imréék megkerülték a kérdést. De nem tette fel élesen ezt a kérdést az MDP vezetése sem, mert nem lépett fel teljes erővel ezzel a hazug „osztályfeletti” ideológiával szemben. Nem leplezte le, hogy a demokrácia, a szabadság általános, minden korlátozás nélküli követelése — a proletárdiktatúra, a munkáshatalom ellen irányul, a burzsoázia érdekeit szolgálja. Nem mutatott rá arra, hogy a népi demokrácia viszonyai között a szocialistaellenes erők, természetesen, nem nyílt kapitalista lobogóval, hanem éppen a „teljes szabadság” követelésével lépnek fel.
De ha 1956 szeptemberében Nagy Imréék csoportja még meg is kerülte azt a kérdést, hogy kinek akarnak „teljes szabadságot”, 1956 októbere, az ellenforradalom választ adott erre. Október 23-a és a következő napok az ellenforradalom oldalán találták a „teljes szabadság” követelőit. Ezek vállalták az ellenforradalmat, annak minden részletét: az újjáéledő reakciós pártokat, a „forradalmi bizottságokban” elhelyezkedő reakciósokat, Mindszentyt, a nyugati imperialisták felajánlott gyámságát — és a kommunistaellenes terrort.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!