Betlen Oszkár
3
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
A NAGY—LOSONCZY-FÉLE POLITIKA PÁRTBOMLASZTÓ JELLEGE
Az 1956-os év politikai vitáiban sokszor volt szó arról, hogy Nagy Imréék a párt belügyeinek megvitatását kivitték az utcára, a párt belügyeiről pártonkívüli fórumokon nyitottak vitát. A válasz erre az volt, hogy nem ők tehetnek erről: a vita azért tolódott pártonkívüli fórumok elé, mert a pártban nem engedtek vitát, elnyomták azt. Valami igazság kétségkívül volt ebben. De az is kétségtelen, hogy Nagy Imréék tudatosan és tervszerűen vitték a vitás kérdéseket pártonkívüli fórumok elé, mert ezeken a fórumokon szilárdabb talajt éreztek a lábuk alatt, itt akarták növelni bázisukat, itt kedvezőbb visszhangra találtak nézeteik. Mert nem akármilyen pártonkívüli fórumokról volt szó, hanem értelmiségi és kispolgári rétegek fórumairól. Olyan fórumokról, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy csoportosítsák az elégedetlen elemeket. Olyanokról, amelyekben Nagy Imréék revizionista nézetei kevesebb ellenállással találkoztak, s több helyesléssel és egyetértéssel. Ilyen fórum volt a Petőfi-kör, amelyről vezetősége 1956 július 9-én megállapította, hogy „a Petőfi-köri sajtóvitán ott voltak azok a volt egyetemisták, akik annak idején a Pfeiffer- és Sulyok-pártokat szervezték, a volt reakciós ifjúsági szervezetek, az Actio Catholica vezetői, hangadói”.* A DISZ Petőfi-kör vezetőségének határozata. PI Archívum. KV irattár. Inf. 1956—57. *
Tulajdonképpen arról lehetne beszélni, hogy Nagy Imrééknek kettős taktikai vonaluk volt. Az egyik: a pártban érvényesíteni nézeteiket, meghódítani a párt fontos pozícióit. Emellett már kezdetben is voltak olyan törekvések, hogy Nagy Imre a népfrontban, annak pártonkívüli elemeinél építsen ki tömegbázist a pártvezetéssel szemben, s a pártot háttérbe szorítsa. Az MDP III. kongresszusa előtt készített tézistervezetében Nagy Imre kifejtette, hogy „az osztályharcnak főképpen állami eszközökkel kell folyni, és a széles néptömegek vezetését állami eszközökkel kell megvalósítani”. A tézistervezet szerint „a Függetlenségi Frontnak a népi demokrácia legátfogóbb politikai erejévé kell lenni.”* Nagy Imre tézistervezete az MDP III. kongresszusának „Az államigazgatás és a tanácsok feladatai” című napirendi pontjához. PI Archívum. KV irattár. * Mivel azonban a párt visszaverte azokat a kísérleteket, amelyek a párt háttérbeszorítását, vezető szerepének korlátozását célozták, ezért Nagy Imréék fő törekvése ismét a pártnak, mint az ország vezető erejének meghódítására irányult.
Később, 1955—1956-ban dolgozták ki másik taktikai vonalukat: ekkor a párt fontos pozícióinak meghódításához a fő támaszt a pártonkívüli fórumokban kezdték keresni. Ebben szerepet játszott az is, hogy Nagy Imréék bizalmatlansággal néztek a párt aktivistáira, hajlamosak voltak arra, hogy valamennyiüket szektásnak, dogmatikusnak tekintsék, mert részükről tapasztalták a legnagyobb ellenállást jobboldali törekvéseikkel és nézeteikkel szemben. Nagy Imre úgynevezett emlékiratában azt írja Rákosi 1953 júliusi beszédéről: Ez a beszéd „kifejezésre juttatta, hogy a pártapparátus nem áll a kormányprogram mögött. A pártapparátus későbbi magatartása bizonyítja, hogy a jeladást megértették és ahhoz tartották magukat.” Ez a megjegyzés is azt mutatja, hogy Nagy Imréék az egész pártapparátussal, a pártfunkcionáriusok összességével szemben bizalmatlanok voltak, s úgy látták, hogy a pártapparátusban végzett teljes őrségváltás nélkül nem fogják tudni érvényesíteni politikai nézeteiket. De mindvégig igyekeztek a pártfunkcionáriusok, a pártaktivisták közül is megnyerni vagy legalább megtéveszteni azt, akit csak lehetett, a többi ellen pedig vad hajszát indítottak.
1956 második felében-mindinkább rátértek arra a módszerre, hogy a pártot pártonkívüli fórumokról, pártonkívüli rétegekre támaszkodva támadták, igyekeztek ezeknek a rétegeknek nem kommunista nézeteit bevinni a pártba, zülleszteni a párt eszmei és szervezeti erejét. Hírhedt példája ennek az a cikk, amelyben az „Irodalmi Újság” — tehát egy pártonkívüli lap — indított rohamot a párt élcsapat-jellege ellen: Novobáczky Sándor „Különös emberek?” című írása.* Irodalmi Újság, 1956 október 6. * A cikk így kezdődik:
„Valamikor, nem is olyan régen, sokan idéztünk egy sztálini mondást: »Mi, kommunisták, különös emberek vagyunk. Különös anyagból vagyunk mi gyúrva.«
Annyit idéztük, hogy sokan el is hittük. Nem is vettük észre, hogy miközben azt mondjuk: különös emberek, úgy értjük: különb emberek.”
Ebből az „úgy értjük: különb emberek”-ből, saját „elméletéből” vezeti le Novobáczky azt a következtetést, hogy a különös emberek „sztálini tétele” kommunista gőghöz, a pártonkívüliek lenézéséhez, szektás elkülönüléshez, kiváltságok igényléséhez vezet.
„Mintha — folytatja Novobáczky — Pártonkívüli Pál nem lehetne jellemesebb, határozottabb, önállóbb Kommunista Károlynál, aki szintén nem tisztességtelen ember, de az említettek dolgában gyengébben áll. Pál nem kommunista, mert nem marxista, talán idealista, más a politikai meggyőződése, Károly viszont kommunista, ez a politikai meggyőződése, világnézete. Kommunista — de nem több, nem különb ember. Embernek, jellemnek esetleg Pál különb.” Ez a cikk tipikus példája annak a gyakorlatnak, amely abból állt, hogy Sztálin ellen kiabáltak és a leninizmust értették alatta. Egy „sztálini mondást” vett Novobáczky is célba, hogy lelője a párt élcsapat jellegéről szóló alapvető lenini tanítást. Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy ez a cikk arra is példa, hogy a dogmatizmus és betűrágás ellen állandóan kiabáló revizionisták milyen otrombán dogmatikus és betűrágó módszereket alkalmaztak. Hiszen Sztálin idézett emlékbeszéde nem hagy kétséget afelől, hogy mennyiben vannak a kommunisták „különös anyagból gyúrva”. Sztálin ezt mondta:
„Nem mindenkinek adatott még, hogy kiállja azokat a megpróbáltatásokat és viharokat, amelyek egy ilyen párt tagságával együtt járnak. A munkásosztály fiai, az ínség és a harc fiai, a mérhetetlen nélkülözések és hősi erőfeszítések fiai — ők azok elsősorban, akiknek egy ilyen párt tagjainak kell lenni.”* Sztálin Művei. 6. köt. Szikra 1951. 51. old. *
Ebből a nagyszerű lenini tanításból — hogy a párt tagjai elsősorban a munkások legyenek, akiket nélkülözések és küzdelmek kovácsoltak a kommunizmushoz — olvassa ki Novobáczky azt, hogy az ilyen kommunista hivatottnak érzi magát az általa lenézett tömegek feletti uralkodásra.
Ebben a Novobáczky-cikkben (s ne feledjük: az „Irodalmi Újság” vezércikkeként jelent ez meg) már a dogmák és szektás hibák hulladékdombjára vetik a lenini párt alapvető elvét, azt, hogy a pártnak nem lehet tagja mindenki, aki kommunista világnézetűnek vallja magát, hanem a párttag ezenkívül legyen tevékeny, harcos, áldozatkész is, munkájával és magatartásával is erősítse a párt élenjáró szerepét. Novobáczky „nem tud” arról, hogy a párttagság nem kiváltságokat, hanem kötelességeket jelent. „Nem tud” arról, hogy a párttagsági könyv nem egyszerű igazolvány arról, hogy tulajdonosa belépett a pártba, hanem kötelezvény: tulajdonosa vállalja, hogy szenvedélyes képviselője lesz a munkásosztály érdekeinek, a szocializmus eszméjének. „Nem tud” arról, hogy a párt nem holmi egylet, amelybe az lép be, akinek éppen eszébe jut, hanem a munkásosztály harci szervezete.
Persze, hogy voltak olyan hibák, amelyekről Novobáczky ír: párttagok elszakadása a pártonkívüliektől, „kommunista gőg”, kiváltságok hajhászása. De jórészt éppen azért voltak olyan hibák, mert az MDP élcsapat-jellege elmosódott, sok oda nem való, karrierista és ingadozó férkőzött a pártba. S a Novobáczky-cikk „nem ez ellen a hiba ellen lép fel, hanem annak növeléséért. Nem azért, hogy a párt lenini élcsapat-elméletét a gyakorlatban következetesen alkalmazzák, hanem azért, hogy elvessék ezt az elméletet, s teljesen elmosódjék a határ kommunista párttag és nem párttag közt. Ez a cikk valóban mintapéldány: bemutatja, hogyan harcolt a Nagy—Losonczy-csoport a hibák ürügyén a szocializmus ellen, a párt ellen.
Jellemző az akkori helyzetre, hogy sem a „Szabad Nép”, sem más lap nem lépett fel Novobáczky pártellenes cikkével szemben. Ez is mutatja, hogy a tájékoztatás, a közvélemény-formálás szerveiben ekkor már monopolisztikus helyzetük volt a revizionistáknak, Nagy Imrééknek.
Nehéz volna megállapítani, volt-e a revizionistáknak előre meghatározott tervük a párt támadására, bomlasztására. De akár volt, akár nem, idővel kialakult a pártellenes támadások összefüggő rendszere. A Novobáczky-cikk és a hasonló írások az ideológiai bomlasztás eszközei voltak. De a Nagy—Losonczy-csoport nem kevésbé volt tevékeny a párt szervezeti bomlasztásában sem. Az ideológiai és a szervezeti munka együttes célja az volt, hogy a párt fellazuljon, elveszítse forradalmi, munkás-jellegét, s elő legyen készítve arra, hogy a vezetést Nagy Imréék veszik át.
A Nagy—Losonczy-csoport behálózta a legfontosabb értelmiségi és sok más fontos pártszervezetet. Pártbontó tevékenységüket jelzi az az összhang és szervezettség, ahogyan jelszavaikat, követeléseiket különféle pártfórumokon egyidejűleg be-bedobták. 1956 nyarán a párt szervezettsége amúgy is sokat lazult a vezetés hibái és ingadozásai, valamint a jobboldali támadások következtében. Annál szembeötlőbb és veszélyesebb volt a Nagy—Losonczy-csoport szervezettsége.
A csoport tevékenységének pártellenes jellegét még növelte, hogy pártonkívüli, sőt közismerten szocialistaellenes erőkkel közös frontban igyekezett a párt ellen támadni. Erre vallanak Tardos Tibor szavai is a Petőfi-kör sajtóvitáján:
„A párt mi vagyunk, a mi egyre növekvő csoportunk. Mi, akik az eszményt tartjuk fel lobogónak és a humanizmus emberszerető elvét.”* A Petőfi-kör sajtóvitájának jegyzőkönyve. PI Archívum. C—V—4. *
Ez félreérthetetlen hadüzenet volt a pártnak, nyílt frakciós zászlóbontás. Benne volt az egész Nagy Imre—Losonczy-féle platform: a pártot félre kell állítani, „mi” vagyunk a párt. És ez a „mi” — amelyet a sajtóvita nagyon sok részvevőjének tapsa fogadott — a párton belüli és a párton kívüli jobboldalt jelentette. A szónokló Tardostól a tapsoló sulyokistákig.
Lényegében hasonlóan lépett fel Déry Tibor is:
„Optimista vagyok abban is, hogy azért azok, akik ma gondolkodásunknak és politikai cselekvésünknek, egyszóval a szocialista demokráciának fő kerékkötői, igen rövid időn belül el fognak távozni a színpadról. De nem vagyok optimista abban, hogy a mögöttük soron következő kisebb kerékkötőktől megszabadulunk-e …* Ugyanott. *
Pártellenes volt ez a fellépés azért is, mert egy pártonkívüli és részben pártellenes hallgatóság előtt tárgyalta a párt ügyeit, vezetők leváltásának kérdését. De ennél is lényegesebb volt Déry álláspontja: nem elég a hibákért felelős és kijavításukra nem képes vezetők leváltása, le kell váltani „a kisebb kerékkötőket” is. Ebbe aztán már mindenki beleértendő, aki nem „a mi kis csoportunkhoz” tartozik, tehát lényegében a párt egész gépezete, aktívája.
Losonczy Géza is pártbontó tevékenységet sürgetett a Petőfi-kör sajtóvitáján:
„ … a szektás erőknek az ereje nem számszerűségükben van, nem elveik fölényében vagy ehhez hasonlókban, hanem elsősorban a leninista erők igen gyakori határozatlanságában van … Biztos az, hogy ha a Központi Vezetőségünkben, általában a párton belül … levő lenini erők az eddiginél is bátrabban és határozottabban fordulnak a párttagsághoz és az ország népéhez …, a XX. kongresszus vonala is sokkal erőteljesebben, sokkal gyorsabban fog haladni előre …”** Ugyanott. *
Hogy mit értett Losonczy „leninista erők” és „a XX. kongresszus vonala” alatt, azt akkor sokan még nem értették (bár egyes pártellenes frakciók már a felszabadulás előtt is leninistáknak nevezték önmagukat). A „leninista” kifejezés Nagy Imrééknél „antisztálinistát” jelentett, de nem kommunistát. A párttagságnak „sztálinistákra” és „antisztálinistákra” való osztása a pártegység megbontásának, a párt bomlasztásának kísérlete volt.
Jellemző volt a helyzetre a következő: jóllehet Tardos és Déry nyíltan elhatárolták magukat a párttól, szét akarták azt törni és valamiféle „ellenpártot” szervezni, a pártból való kizárásukat mégis „a demokratizmus súlyos megsértésének” kiáltotta ki a revizionisták csoportja. Ez valahogy azt a nézetet fejezte ki, hogy a pártot ütni szabad, visszaütni tilos.
Igaz, a helyzetet megnehezítette, hogy ezúttal sem folyt megfelelő elvi, leleplező harc Déryék ellen. A legtöbb szervezetben nem is tudták, mit mondtak, mit tettek Déryék, legfeljebb annyit hallottak róluk, hogy „rágalmazták a pártot és a funkcionáriusokat”. Az elvi harc megkerülése sokakban azt a hitet keltette, hogy Déry és Tardos kizárása igazságtalan volt. Ezt a nézetet fejezte ki a „Béke és Szabadság”-ban Nemes György is, amikor azt írta, hogy összeomlik a Petőfi-köri vitát és Déryt, Tardost elítélő állásfoglalás, ha a Petőfi-kör vitáiban elhangzottakat megismerik, s ez „egy kissé olyan rehabilitáció is lenne: a Petőfi-kör rehabilitációja”. De az igazság ennek az ellenkezője. A Petőfi-köri sajtóvitát, Déryt és Tardost nem rehabilitálta, hanem eredményesen leleplezte volna, ha pártellenes fellépésükkel szemben konkrét elvi harc folyik.
A pártellenes tevékenység kiáltó példája volt, hogy az „Irodalmi Újság”-ban megjelentették az írószövetség pártszervezetének a pártkongresszus összehívását követelő határozatát. Igaz, az MDP Szervezeti Szabályzata nem állapította meg, hogy milyen módon lehet kérni a pártkongresszus egybehívását. De az nyilvánvaló volt akkor is, hogy semmiképp sem egy pártonkívüli újságban való közlés ennek a pártszerű módja. Az „Irodalmi Újság” ekkor már nem is egyszerűen pártonkívüli lap volt, hanem a párton belüli és párton kívüli jobboldali és a szocialistaellenes erők zászlaja. A kongresszus egybehívásának követelése az „Irodalmi Újság” hasábjain egyik formája volt a jobboldali és szocialistaellenes erők mozgósításának, tömörítésének.
A Nagy Imre-csoport revizionistáinak egyik fő „elmélete” volt, hogy a központosított politikai rendszer csődöt mondott, s ezért policentrális, több központból álló rendszerre van szükség. Ezt a szélesen propagált elméletet nyíltan, írásokban nem fejtették ki, mert nem látták elérkezettnek az időt a pártról és a proletárdiktatúráról szóló lenini tanítások ilyen nyílt támadásának. De rejtettebb formában állandóan terjesztették ezt. Ez az elképzelés fellelhető már Nagy Imre népfrontról vallott nézeteiben, amikor amellett kardoskodott, hogy a népfrontot a párt vezetése alól kivonja. Fellelhető ez az elképzelés azokban a támadásokban is, amelyet a kultúrfront, az ifjúsági mozgalom pártirányítása ellen folytattak. A policentrizmus „elméletével” készítették elő a talajt a többpártrendszer követelése, a szocialistaellenes programmal fellépő és szocialistaellenes erőket tömörítő pártok létrehozása számára.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!