60 évvel ezelőtt – Véres rendszerváltás Indonéziában
1965 őszén Indonéziában megkezdődött a baloldali erők egyik legvéresebb üldöztetése, amely különböző jelentések szerint több mint egymillió emberéletet követelt.
Míg Franciaország és az Egyesült Államok katonai erővel próbálta megállítani az indokínai gyarmatellenes mozgalmakat, Indonézia 1945 augusztusában, a japán megszállás vége után sikeresen kikiáltotta függetlenségét. Bár a korábbi gyarmatosító hatalom, Hollandia, 1949-ig „rendőri akciókkal” próbálta visszaállítani uralmát, katonai ereje túl gyenge volt, ráadásul Hollandia semmilyen támogatást nem kapott az Egyesült Államoktól, amely abban reménykedett, hogy megbékél a fennálló hatalommal.
Így Sukarno elnöknek sikerült az országot egy olyan útra vezetnie, amely valójában bizonyos fokú függetlenséghez vezetett a blokkok között. 1955-ben Indonézia adott otthont a Nem Kötelezettek Mozgalmának („Bandung Konferencia”) létrehozását célzó konferenciának. A belpolitikában Sukarno egyensúlyra törekedett a nacionalizmus, a vallás és a kommunizmus között, mivel az Indonéz Kommunista Párt nemcsak az antikoloniális mozgalom fontos ereje volt, hanem a társadalomban is mozgósította az erőket. Az 1960-as évek közepén a párt a médiában azt állította, hogy 18 millió tagja és támogatója van, köztük a Sobsi szakszervezet, a Népi Ifjúság, a Gerwani nőmozgalom és a BTI parasztfront. Ezzel a támogatással Sukarno államosítani tudta a volt gyarmati uralkodók vagyonának nagy részét, és az erőforrásokat az ország újjáépítésére fordította.
Indonézia nem volt szocialista ország, de ezt a fejleményt az Egyesült Államok, és különösen a CIA és a hadsereg ennek ellenére nagy aggodalommal szemlélte. Valójában egyre több konzultáció folyt a magas rangú indonéz és amerikai katonai tisztviselők között, ami aggodalmat keltett azzal kapcsolatban, hogy konkrét tervek készülnek a Sukarno-kormány megdöntésére. Ez azt jelentette volna, hogy a gyarmatellenes erőket, a szakszervezeti tagokat és a kommunistákat felszámolják, és várhatóan külpolitikai eltolódás várható az Egyesült Államok felé.
Ebben a helyzetben Sukarno testőreinek soraiból katonai előrenyomulás történt, amelyet a mai napig nem sikerült megfelelően megmagyarázni. 1965. szeptember 30-áról október 1-jére virradó éjszaka hat magas rangú tábornokot tartóztattak le és öltek meg, akiket azzal vádoltak, hogy bűnrészesek voltak a CIA-val. Október 1-jén reggel a jakartai állami rádióállomás bejelentette a „Forradalmi Tanács” megalakulását, amelyet azonban egyetlen politikai mozgalom sem támogatott. A Kostrad elit katonai egységnek mindössze néhány órára volt szüksége ahhoz, hogy október 1-jén este leverje a „puccsot”.
Ami azonban ezután következett, az a győztesek könyörtelen bosszúja volt. Az Indonéz Kommunista Pártot hibáztatták a puccsért. Az azt követő hónapokban vallási vezetők és nagybirtokosok támogatásával országszerte „tisztogatásokat” hajtottak végre a kommunista párt tényleges és állítólagos tagjai és szimpatizánsai ellen. A hadsereg és a félkatonai egységek tömeggyilkos kampányba kezdtek, amelyet maguk „Musim Parang”-nak (a macheték évszaka) neveztek el. A milíciákért Suharto tábornok, majd későbbi elnök volt felelős. A titkosszolgálati dokumentumok nyilvánosságra hozatala feltárta, hogy nemcsak a CIA, hanem más nyugati titkosszolgálatok, köztük az izraeli Moszad is részt vett ezekben a gyilkosságokban. 1966 márciusában Sukarnót kénytelen volt átadni hatalmát Suhartónak, és egy évvel később Suharto Indonézia új elnöke lett. Ettől kezdve az ország az Egyesült Államok megbízható partnereként mutatkozott be. Évtizedekig „hallgatás fátyla” borult a mészárlásokra.
2022-ben ez a téma a nemzetközi közvélemény figyelmébe került, bár teljesen más kontextusban. A documenta15 világkiállításon a Taring Padi nevű indonéz művészeti kollektíva egy nagyméretű propaganda transzparenst („Népi igazságszolgáltatás”) mutatott be, amely ezekre a mészárlásokra utalt, de azt néhány nap múlva le kellett venni az „antiszemitizmus” vádjai miatt. Jelentős volt, hogy az „antiszemitizmusról” világszerte beszámoltak, de csak néhány baloldali magazin foglalkozott a transzparens történelmi hátterével, nevezetesen a kommunista mozgalom 60 évvel ezelőtti politikai mészárlásával Indonéziában.
Míg Franciaország és az Egyesült Államok katonai erővel próbálta megállítani az indokínai gyarmatellenes mozgalmakat, Indonézia 1945 augusztusában, a japán megszállás vége után sikeresen kikiáltotta függetlenségét. Bár a korábbi gyarmatosító hatalom, Hollandia, 1949-ig „rendőri akciókkal” próbálta visszaállítani uralmát, katonai ereje túl gyenge volt, ráadásul Hollandia semmilyen támogatást nem kapott az Egyesült Államoktól, amely abban reménykedett, hogy megbékél a fennálló hatalommal.
Így Sukarno elnöknek sikerült az országot egy olyan útra vezetnie, amely valójában bizonyos fokú függetlenséghez vezetett a blokkok között. 1955-ben Indonézia adott otthont a Nem Kötelezettek Mozgalmának („Bandung Konferencia”) létrehozását célzó konferenciának. A belpolitikában Sukarno egyensúlyra törekedett a nacionalizmus, a vallás és a kommunizmus között, mivel az Indonéz Kommunista Párt nemcsak az antikoloniális mozgalom fontos ereje volt, hanem a társadalomban is mozgósította az erőket. Az 1960-as évek közepén a párt a médiában azt állította, hogy 18 millió tagja és támogatója van, köztük a Sobsi szakszervezet, a Népi Ifjúság, a Gerwani nőmozgalom és a BTI parasztfront. Ezzel a támogatással Sukarno államosítani tudta a volt gyarmati uralkodók vagyonának nagy részét, és az erőforrásokat az ország újjáépítésére fordította.
Indonézia nem volt szocialista ország, de ezt a fejleményt az Egyesült Államok, és különösen a CIA és a hadsereg ennek ellenére nagy aggodalommal szemlélte. Valójában egyre több konzultáció folyt a magas rangú indonéz és amerikai katonai tisztviselők között, ami aggodalmat keltett azzal kapcsolatban, hogy konkrét tervek készülnek a Sukarno-kormány megdöntésére. Ez azt jelentette volna, hogy a gyarmatellenes erőket, a szakszervezeti tagokat és a kommunistákat felszámolják, és várhatóan külpolitikai eltolódás várható az Egyesült Államok felé.
Ebben a helyzetben Sukarno testőreinek soraiból katonai előrenyomulás történt, amelyet a mai napig nem sikerült megfelelően megmagyarázni. 1965. szeptember 30-áról október 1-jére virradó éjszaka hat magas rangú tábornokot tartóztattak le és öltek meg, akiket azzal vádoltak, hogy bűnrészesek voltak a CIA-val. Október 1-jén reggel a jakartai állami rádióállomás bejelentette a „Forradalmi Tanács” megalakulását, amelyet azonban egyetlen politikai mozgalom sem támogatott. A Kostrad elit katonai egységnek mindössze néhány órára volt szüksége ahhoz, hogy október 1-jén este leverje a „puccsot”.
Ami azonban ezután következett, az a győztesek könyörtelen bosszúja volt. Az Indonéz Kommunista Pártot hibáztatták a puccsért. Az azt követő hónapokban vallási vezetők és nagybirtokosok támogatásával országszerte „tisztogatásokat” hajtottak végre a kommunista párt tényleges és állítólagos tagjai és szimpatizánsai ellen. A hadsereg és a félkatonai egységek tömeggyilkos kampányba kezdtek, amelyet maguk „Musim Parang”-nak (a macheték évszaka) neveztek el. A milíciákért Suharto tábornok, majd későbbi elnök volt felelős. A titkosszolgálati dokumentumok nyilvánosságra hozatala feltárta, hogy nemcsak a CIA, hanem más nyugati titkosszolgálatok, köztük az izraeli Moszad is részt vett ezekben a gyilkosságokban. 1966 márciusában Sukarnót kénytelen volt átadni hatalmát Suhartónak, és egy évvel később Suharto Indonézia új elnöke lett. Ettől kezdve az ország az Egyesült Államok megbízható partnereként mutatkozott be. Évtizedekig „hallgatás fátyla” borult a mészárlásokra.
2022-ben ez a téma a nemzetközi közvélemény figyelmébe került, bár teljesen más kontextusban. A documenta15 világkiállításon a Taring Padi nevű indonéz művészeti kollektíva egy nagyméretű propaganda transzparenst („Népi igazságszolgáltatás”) mutatott be, amely ezekre a mészárlásokra utalt, de azt néhány nap múlva le kellett venni az „antiszemitizmus” vádjai miatt. Jelentős volt, hogy az „antiszemitizmusról” világszerte beszámoltak, de csak néhány baloldali magazin foglalkozott a transzparens történelmi hátterével, nevezetesen a kommunista mozgalom 60 évvel ezelőtti politikai mészárlásával Indonéziában.