Vadai György
2
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
A LÉLEKTANI HÁBORÚ MAGYAR IDEGENLÉGIÓJA
Az imperialisták a szocialista országok „felszabadításáért” vívott harcukban természetesen felhasználták ez országok emigrációs csoportjainak valamennyi irányzatát. Clay tábornok — mint ismeretes — azt javasolta, hogy gyűjtsék össze a népi demokratikus országokból Nyugatra szökött politikusokat, és adjanak nekik hatalmas propagandagépezetet: rádiót, sajtót stb., hogy a vasfüggönyön túli hallgatókhoz az Amerika Hangjánál is „szabadabb hangon” beszéljenek. A javaslatot elfogadták. Propagandista-idegenlégiót szerveztek levitézlett politikusokból, a Szabad Európa Rádió és a Szabad Európa Sajtója köré. A propagandista-idegenlégió, a Szabad Európa Rádió főhadiszállása 1949-től 1951-ig Párizs volt. 1951-ben átköltözött Münchenbe; úgy látszik vonzotta őket a „genius loci”, Hitler szelleme. Azóta innen sugározzák Magyarország felé is a „szabad világ” híreit. Innen lázítottak, uszítottak, csalták lépre azokat, akiket sikerült megtéveszteniük.
A müncheni idegenlégionistákban méltó társakra találtak a „szabadság amerikai keresztes lovagjai”. Vegyük sorra a magyar osztag, a Szabad Európa Rádió magyar osztályának illusztris képviselőit.
Az osztályt egy ideig Dessewffy Gyula gróf vezette, aki annak idején a „8 Órai Újság” liberális tőkéseit is szolgálta, a „Kis Újság”-nál pedig a Független Kisgazdapártba tömörült reakciót védte, amíg tudta. Nagy Ferenc és Varga Béla jóvoltából lett a Szabad Európa Rádió magyar osztályának vezetője, míg el nem csapták. Nem mintha rosszul szolgált volna, de az amerikai gazdák jobban megbíztak a Dessewffy helyére kerülő Gellért Andorban, aki 1941-ben vándorolt ki az Egyesült Államokba, és már amerikai állampolgár. Később Gellért helyett is jobbat találtak: Bede István egykori Horthy-diplomatát, aki 1945 után a Szociáldemokrata Pártban helyezkedett el.
A SZER magyar főszerkesztői között van Kőrösi-Krizsán Sándor, aki a második világháború előtt Romániában lett trockistából a német imperializmus ügynöke. A német csapatokkal együtt menekült Nyugatra, s ott — mint látjuk — az amerikaiakban új, jól fizető gazdát talált. Most Gedeon Sándor néven szól a „párttagokhoz”.
Az asszony-rovatot egy volt alispán neje, Hunyady Katalin szerkeszti, aki rangrejtve, Magyar Katalin néven kesereg a dolgozó magyar anyák sorsán, és uszítja a hiszékenyebbeket azok ellen, akik véget vetettek a fő- és alispánok uralmának.
A munkás-rovatot Peyer volt védence szerkeszti, a tatabányai jobboldali szociáldemokrata Kobele József. Mivel sokam jól ismerik, álnevet vett fel, hogy szavának nagyobb hitele legyen: Péter Mihálynak nevezte magát. Ha a fogalmazás körül nehézségei vannak, Mezőfi László volt ügyvéd segíti ki őt, aki Lovas László néven maga is részt vesz az üzemek dolgozóihoz intézett adásokban.
A paraszt-rovatban megtaláljuk a volt jobboldali kisgazdák néhány képviselőjét. Így pl. a soproni Czupi Bálintot, aki mint Bálint gazda osztogat tanácsokat a parasztoknak. Ott tevékenykedik még a volt Parasztszövetség főtitkára, Hajdu-Német Lajos (ő nem használ álnevet), a kulák Németh Zoltán Agrárius néven, s a volt kisgazdapárti képviselő, Kovács Zoltán, aki a Zoltán Károly nevet használja az éter hullámain.
A közgazdasági „ismereteket” Kemény György volt szociáldemokrata államtitkár hirdeti a magyaroknak Münchenből.
Nem tükrözné híven a müncheni együttes az úri Magyarországot, ha nem volna közöttük régi katonatiszt is: Borsányi Julián volt m. kir. honvéd alezredes, akinek nem kevés köze volt azokhoz „a végsőkig való ellenállásra” buzdító felhívásokhoz, amelyeket az ellenforradalom napjaiban Bell ezredes néven sugárzott Magyarország felé a SZER.
Hogy a kép teljes legyen, meg kell említeni még a nyilas ifjúsági mozgalom egykori vezetőjét, Csonka Emilt, Szálasi egyik bizalmi emberét, aki Vasvári Gergely néven szintén „nagyobb szabadságot”, „igazi demokráciát” követel a magyar nép számára.
A felsoroltak eléggé jellemzik a SZER magyar osztályának politikai arculatát. Ilyenek a politikai munkatársak. De a kisegítők között is válogatott embereket találunk: a lehallgató — báró Brendenstein Anna, a rendező — gróf Zichy Zsigmond stb. Egyszóval képviselve van Münchenben Horthy-Magyarország egész úri társasága.
Büszkék is erre a müncheni „magyarok”, de csak ha maguk között vannak. Tudva tudják, hogy ha igazi nevükön lépnének fel és megmondanák őszintén, mit akarnak — nemigen maradna Magyarországon hallgatója a SZER-nek. Így hát a müncheni „száműzöttek” álneveket használnak, a „széles demokrácia”, a szocializmus bajnokaiként lépnek fel, a magyar függetlenség harcosainak tüntetik fel magukat. Így támogatták, befolyásolták, segítették az itthoni ellenforradalmárokat, Nagy Imre pártellenes, áruló csoportját. Az ellenforradalom napjaiban pedig elérték, hogy egy maroknyi müncheni levitézlett hazaáruló, az amerikai dollármilliomosak kitartottjai és szervezetük, a SZER, fontos politikai tényezővé vált Magyarországon. Az ellenforradalom bukásával együtt azonban megszűnt a SZER pünkösdi királysága is.
AZ IMPERIALISTÁK „LÉLEKTANI HÁBORÚJA”
ÉS ANNAK MÓDSZEREI
A Párizsi Kommünt a porosz militarizmus segítségével verte le a francia burzsoázia. A Magyar Tanácsköztársaságot 1919-ben az antant hadosztályai fojtották vérbe a tőkés-földesúri hazaárulók aktív közreműködésével. A fiatal szovjethatalom ellen tizennégy állam harcolt az ellenforradalmárok oldalán — és szenvedett vereséget. A nyílt, fegyveres intervenció eszközét, amely az ellenforradalom fő fegyvere a hatalomra jutott munkásosztállyal szemben, a második világháború után is alkalmazták. Sikerre vezetett Görögországban, Guatemalában, de csúfosan megbukott Koreában, Vietnamban stb. A szocialista tábor létrejöttével és megszilárdulásával nagyon kockázatos lett a nyílt fegyveres beavatkozás politikája. Ezért az imperialistáknak felül kellett vizsgálniuk és át kellett értékelniük a háborús beavatkozást előkészítő korábbi „felszabadító” politikájukat. Megszületett tehát a „lélektani háború” elmélete, „a békés felszabadítás” taktikája.
A Szabad Európa Rádió egyik legjelentősebb, de nem egyetlen szerve az imperialisták diverziós és propaganda-apparátusának. Taktikai vonala tehát nagyjában-egészében híven visszatükrözi azokat a változásokat, amelyek az utolsó években az amerikai imperialisták politikájában végbementek. Tekintsük röviden át ezeket a változásokat.
A régi taktikai felfogás úgy képzelte el a népi demokratikus országok „felszabadítását”, vagyis a kapitalizmus visszaállítását ezekben az országokban — Kovács Imre, volt jobboldali parasztpárti vezető szavaival élve —, „hogy a Nyugat egy napon hadat üzen a Szovjetuniónak, az atom- vagy a hidrogénbombát ledobják, és a bevonuló amerikai csapatok átadják az országot a legalkalmasabb politikai csoportosulásnak kormányzásra”.
Miután ez a régi „felszabadító” taktika vereséget szenvedett, az amerikai imperialisták — ugyancsak Kovács Imre szavai szerint — „már nem beszélnek felszabadításról, vagy ha igen, akkor következetesen »békésnek« nevezik. Ez a különleges hadviselés a politikai, diplomáciai, gazdasági, kulturális és katonai nyomás mesteri kombinálásával kívánja elérni a népi demokratikus rendszer megdöntését.” A továbbiakban Kovács Imre így ismertette az új taktikát: „Ez a harcmodor azon a feltevésen alapszik, hogy a kommunizmus a benne szinte törvényszerűen jelentkező ellentmondások következtében, továbbá a mozgásából és ténykedéséből adódó »legális« lehetőségek tervszerű kihasználásával fellazítható.”* Látóhatár, 1956. 5., 8. szám. * A nyugati stratégák tehát világosan felismerték, hogy az új tulajdonviszonyokat nyíltan támadni, a tőkések, nagybirtokosok, kulákok régi tulajdonát visszakövetelni — egyenlő volna a teljes elszigetelődéssel, a teljes vereséggel. Felismerték, hogy frontális támadással nem dönthetik meg a népi demokratikus rendszer gazdasági alapjait. Arra számítottak — nem alaptalanul —, hogy a proletárdiktatúra „fellazításával”, a párt, az állami szervek bomlasztásával, a szocialista ideológia kiszorításával megteremtik a feltételeket az alap, a tulajdonviszonyok megváltoztatásához. Az igazi célt, a kizsákmányolók magántulajdonának visszaállítását elhallgatva, minden eszközt igyekeztek megragadni a proletárdiktatúra megdöntésére, a kommunisták elszigetelésére — ez volt az ellenforradalom első célja.
Az ellenforradalmi propaganda céltudatosan és eredményesen törekedett arra, hogy elmossa a mai társadalom alapvető ellentétét, a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentétet. Különösen fontosnak látták ezt a nyugati ideológusok, politikusok. Gróf Coudenhove-Kalergi — az ismert kommunistaellenes nyugati politikus — 1956 nyarán előadást tartott a berni egyetemen a népi demokráciáról. „Számunkra — mondotta — nem úgy áll a kérdés, hogy kommunizmus vagy kapitalizmus, hanem kommunizmus vagy szabadság.” E ködösítés terjesztését segítették azok a revizionista nézetek, melyek elvetették a proletárdiktatúrát, felnagyították az elkövetett hibákat és azt hirdették: a népi demokratikus országokban, így Magyarországon is a fejlődés soron következő feladata az, hogy „a bürokratikus önkényuralom antidemokratikus rendszerét” felszámolják, ha kell, erőszakosan is. Ezt használták ki a nyugati imperialista ügynökök, emigránsok és a SZER is a proletárhatalom bomlasztására, az ellenforradalom ideológiai előkészítésére.
Az új imperialista taktika érvényre jutásához óriási segítséget nyújtottak a kommunista pártokon belül az elmúlt években megerősödött revizionista irányzatok, amelyek alkalmasak voltak a „fellazítás” munkájának elvégzésére. Sulzberger így írt erről: „Legközvetlenebb célunk, hogy a szovjet blokkot fellazítsuk … A lehető legjobb, amit remélhetünk a csatlós Európában nem más, mint a marxizmuson belüli új formák születése. Ezen a területen állandóan hangsúlyoznunk kell, hogy vannak körülmények, amikor az eretnekség kifizetődő.”* New York Herald Tribune, 1956 április 2. *
Az „eretnekséget”, a revizionizmust és a revizionistákat — a magyar példa bizonyítja legjobban — az imperialisták készségesen támogatták. Sőt, tovább mentek. Napjaink revizionista tanait, törekvéseit gyűjtő-névvel „nemzeti kommunizmusnak” keresztelték el. Ezzel akarták kiemelni a revizionista tanok közül éppen azt, amely számukra a legfontosabb: amely éket ver a nemzetközi kommunista mozgalomba, és megbontja a szocialista országok szilárd szövetségét, szembefordítva a népi demokratikus országokat a szocialista tábor vezető erejével, a Szovjetunióval. Az egyes országokat a „nagyobb demokrácia”, a „nagyobb szabadság” jelszavaival akarták belülről bomlasztani, a „nemzeti kommunizmus” jelszavával pedig az egész szocialista tábor egységét vették célba.
Tudták, hogy e célok elérésének legfontosabb feltétele a kommunista és munkáspártok egységének megbontása, szétzüllesztése. Ezt célozta a „sztálinizmus” elleni harc jelszava. Az imperialisták propagandájában ez a jelszó még ma is napirenden van. E jelszóval leplezték az imperialisták, az ellenforradalmárok, a revizionisták a leninizmus elleni támadásaikat. E jelszóval, a sztálini hibák elleni harc ürügyével bomlasztották a pártot Magyarországon is, fordították szembe az ingadozó elemeket a párttal, ásták alá a párt tekintélyét a széles dolgozó tömegek körében.
Magától értetődik, hogy a proletárdiktatúra, a szocialista tábor, a párt fellazítása csak első lépése az „új típusú” ellenforradalomnak. Természetesen nem a munkáshatalom fellazítása a végső céljuk, hanem megdöntése, a burzsoázia hatalmának visszaállítása. Közben azonban lehetségesnek tartanak „átmeneti formákat” is. Ezt a nyugati ideológusok „nemzeti kommunizmusnak”, „titóizmusnak” nevezik, s szerintük ez a kapitalista restauráció első szakasza. (Hogy mennyire tévednek, mikor a mai Jugoszláviát ilyen „átmeneti” szakaszban levőnek tekintik, arról előbb-utóbb meg kell győződniük.) Egy világos. A taktika célja: elérni először a hatalom fellazulását, bizonyos eltolódását, majd megdöntését.* Meg kell jegyezni, hogy ez a taktika nem új. Alkalmazták már ezt a Szovjetunió ellen is a kronstadti felkelés idején, amikor a kapitalizmus restaurálását célzó nyílt törekvések kudarca után a burzsoázia taktikát változtatott, szovjet mezben lépett fel és bedobta a „szovjeteket, de kommunisták nélkül” jelszót. Lenin akkor így jellemezte az ellenforradalmárok álcázott szándékát: „… támogassunk bárkit, még az anarchistákat is, támogassunk bármiféle szovjethatalmat, csak döntsük meg a bolsevikokat, csak hozzuk létre a hatalom eltolódását! Mindegy, hogy a hatalom jobbra vagy balra, a mensevikek felé vagy az anarchisták felé tolódik-e el, csak a bolsevikok kezéből vegyék el a hatalmat; a többit — a többit »mi«, Miljukovok, »mi«, kapitalisták és földbirtokosok »magunk« elintézzük.” (Lenin Művei. 32. köt. Szikra 1953. 385. old.) *
A magyarországi ellenforradalom előkészítésében a Szabad Európa Rádió ezt az imperialista taktikát követte, bár mint később látni fogjuk, nem következetesen. A Szabad Európa Rádió már az ellenforradalom előtti hónapokban megkísérelte létrehozni az „új típusú ellenforradalom” győzelméhez szükséges egységfrontot a régi úri Magyarország minden rendű és rangú képviselőjétől egészen a magyarországi revizionistákig. A Szabad Európa Bizottság strasbourgi nyári egyetemének előadója, az „új típusú” ellenforradalom Kovács Imrénél is autentikusabb ideológusa, Adolf Berle 1956 augusztus 7-én így fogalmazta meg ezt: „A legfontosabb bizonyítani, hogy eme országok minden egyes polgára beletartozik egy felszabadítási mozgalomba, amelynek nemcsak ők, de mi is tagjai vagyunk.”
Mister Berle azt is megmondja, hogyan kell a munkásokat, parasztokat léprecsalni: „A munkásoknak azt mondották: Tiéd a gyár, a bánya, a vasút … A munkásoknak azt kell mondani: Vegyétek át a gyárakat. Tiétek a termék.” De kitől „vegyék át”? — Saját államuktól? És kinek adják? — Azt Berle úr majd később mondja meg, ha már megfosztották a munkásosztályt a hatalomtól, ha már kiütötték kezéből a fegyvert …
Berle úr folytatja: „A parasztoknak azt mondották: Tiétek a föld … A mi első szavunk az legyen majd hozzájuk: Vegyétek vissza a földet …” A földet tudvalevőleg a népi demokratikus országokban elvették a nagybirtokosoktól és odaadták a dolgozó parasztoknak, nem úgy, mint Berle úr hazájában, az Egyesült Államokban, ahol csak a déli ültetvényeken milliók verejtékeznek a nagybirtokosok földjén. Ehhez Berle úrnak persze nincs szava. Nálunk viszont földet akar osztani. De gyorsan kiderül, hogy csak a szocialista tulajdonra, az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek földjeire vásik a foga.
Berle úr csak arról beszél „mit kell mondani” a munkásnak, a parasztnak. De hallgassuk meg azokat is, akikre a forradalom győzelme után a hatalom gyakorlása át szállna. Nagy Ferenc például a „Látóhatár”-ban a múlt év nyarán ezt írta: „Mindent el kell követni, hogy a teljes megélhetést nem nyújtó törpebirtokokat szabad értékesítés útján felszámoljuk, és … jól felszerelt kisgazdaságokká alakítsuk át.” Más szóval: el kell érni, hogy a zsellérség kényszerüljön „eladni” földjét a jól felszerelt kisgazdáknak — a kulákoknak. Kovács Imre még azt is hozzáteszi: „a kisajátított földbirtokos és gyáros vitathatatlanul jogosult a kártérítésre, aminek mértékét, módját és formáját úgy kell megszabni, hogy ne sértse a magántulajdon elvét”. Vajon kik lennének illetékesek a magántulajdon elvének védelmére, „a kártérítés mértékének, módjának és formájának” megállapítására? Természetesen a kárvallottak, a kisajátított földbirtokosok, gyárosok. Képviselőjük, Mindszenty bíboros 1956 november 3-i rádióbeszédében ki is fejtette erre vonatkozó álláspontját, amelyet két szóban lehet összefoglalni: „Mindent vissza!” Ezzel persze leleplezte az újfajta ellenforradalmat. Azt hitte, hogy már lehet …Az ellenforradalom új taktikájának tehát a következő a lényege: belülről fellazítani a proletárdiktatúrát és a szocialista országok szövetségét, létrehozni az átmeneti hatalmi formát, amely átjátssza a hatalmat a burzsoáziának. Létrehozni a burzsoá diktatúrát az imperialisták politikai, gazdasági, katonai segítségével, és végül visszaállítani a tőkés termelési viszonyokat, előbb egyik népi demokratikus országban, azután a többiben is.
Nem volt könnyű dolguk mister Berlének és társainak, amíg elfogadtatták ezt a taktikát az ortodox ellenforradalmárokkal, az amerikai keresztes lovagokkal, a müncheni légiósokkal.
Hónapokig tartottak a disputák, a konferenciák, és ennek ellenére — mint később látni fogjuk — ezek mégis el-elszólták magukat, kibökték végcéljukat, akkor, amikor még nem kellett volna. Pedig oktatták, dresszírozták, fenyegették őket eleget, hogy legyenek észnél. 1956 nyarán Borbándi Gyula a „Látóhatárában így oktatja az új honfoglalásra készülő „nyugati magyarokat”: „Az emigráció akkor szólhat bele a hazai eseményekbe és válhatik a demokratikus átalakulás segítőjévé, ha a fejlődés minden szakaszában megvalósítható követeléseket állít fel.” Ugyanott Kovács Imre így írt: „Kezdésnek jó a »több szabadság, kevesebb tervgazdálkodás«” — de a türelmetlenek megnyugtatására hozzáteszi —, „ami idővel svéd vagy angol típusú állammá fejlődhet.” Borbándi ugyanott nyíltan felveti, hogy: „A magyar emigráció vagy tudomásul veszi a nemzetközi politika tényeit és az új viszonyok között is megtalálja politikai aktivitásának irányát, vagy pedig ragaszkodik egyre időszerűtlenebb nézeteihez, reményeihez és terveihez (értsd: kártyái kimutatásához) … elszigetelődik azoktól a nemzetektől is, amelyektől támogatást remél …” Meg kellett érteni az emigrációnak, nincs kilátás „hadüzenetre”, más taktikára van szükség. A Nyugat is ezt kívánja az emigránsoktól …
De a cél azért változatlan. A római rádió hullámain 1956 július 14-én Barankovics István így biztatja elkeseredett híveit: „Természetes, hogy a felszabadítás (értsd: az ellenforradalom győzelme) a jelenlegi kommunista rezsim megszüntetését fogja jelenteni.”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!