Jemnitz János
6
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
A Magyar Nemzeti Bizottmány
AZ EMIGRÁCIÓ OKTÓBER 23. ÉS NOVEMBER 4. KÖZÖTT
Az emigráció tevékenysége évek óta a kapitalista restauráció előkészítésére irányult, a fegyveres felkelés tehát nem érte váratlanul őket. Auer Pál már 1956 júniusában azt írta: „A legnagyobb éberségre és rugalmasságra van most szükség, mert ami ma korai, az holnap időszerűvé, sőt sürgőssé válhatik. Állandó kapcsolatban kell lenni a szabad országok kormányaival és politikusaival … Ha egyszer otthon megszerveződik az ellenzék, saját akciónkat összhangba kell hoznunk az ő tevékenységükkel … ismertetnünk kell munkájukat, megnyilatkozásaikat a Nyugattal. Oda kell hatnunk, hogy a Nyugat ne hagyja őket cserben és válságos órákban melléjük álljon.”* Új Hungária, 1956 június 22—29. * 1956 nyarán és őszén az emigráció már megbolydult méhkas képét mutatta. Érezték (és valószínűleg tudták is), hogy valami készül. A poznani felkelés után a dél-amerikai emigráns csoportok közös nyilatkozatot adtak ki; ebben kijelentették, hogy a kelet-európai országok „az elégedetlenség és a lázadás állapotában vannak — elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy ünnepélyesen bejelentsük Kelet-Európa minden leigázott népének szabadság-kongresszusát.” (A Szabad Európa Rádió 1956 augusztus 31-i adásából.) 1956 október végére összehívták a Nemzetközi Parasztunió kongresszusát is. (Az unió vezetője Mikolajczyk, alelnöke és a külügyi bizottság vezetője Nagy Ferenc.) „A kongresszus fő témája a parasztság szerepe a kommunizmus elleni harcban.”** Amerikai Magyar Népszava, 1956 október 13. * Megmozdult a klerikális reakció is. 1956 októberére összehívták a Közép-európai Keresztény Pártok Szövetségének kongresszusát. Magyar emigráns részről a szövetségnek a Keresztény Népmozgalom a tagja. Az „Amerikai Magyar Népszava” 1956 október 13-i száma közölte, hogy „a kongresszusra Európába utazott Hajdú Németh Lajos, volt kisgazdapárti képviselő, a szövetség alelnöke”.
Végül az MHBK központi lapja, a „Hadak Útja” októberi számában a következő, sokat sejtető sorokat írta: „Mi tehát akkor az emigráns hivatás … s a felelet nem lehet más: kívülről segíteni azokat a titkos áramlatokat, amelyek láthatatlanul forrnak a rendszer felszíne alatt … elkövetkezhet az az idő, mikor harcolnunk kell azért is, hogy szervezetten, az ország és a nemzet szolgálatára készen térjen haza minden magyar, s a szabadság helyett ne válassza a nyugati kényelmet … Ma ez az óra még nincs itt. De üthet bármely pillanatban.”
Jelenleg még túl keveset tudunk az ellenforradalmi erők október 23-i bevetésének közvetlen előkészítéséről, de amit tudunk, az is igazolja, hogy a fonalak elvezetnek a nyugati emigrációhoz, s rajta keresztül az imperialistákhoz.
Az amerikai képviselőházban szeptemberben alakították meg a Délkelet-európai Országok Bizottságát. A szeptember 10—11-i vitán, amelyben a magyar kérdést tárgyalták, meghívottként részt vett Varga Béla, az MNB elnöke, Nagy Ferenc volt miniszterelnök, az MNB vezetőségi tagja és Justy Emil1 Justy Emil altábornagy — a második világháború előtt a HM 3/a. osztályának vezetője, a háború alatt pedig a légvédelmi erők parancsnoka volt. Az emigrációban a Magyar Honvédelmi Tanács tagja (elnöke József főherceg). * altábornagy, az emigrációs Honvédelmi Tanács tagja.* Makai György. „Itt a szabad Európa Rádió.” Kossuth 1957. 18—19. old. * Október végén Münchenben az amerikai megbízottak már a részletkérdéseket vitatták meg a magyar emigránsokkal. A tárgyalásokon az Egyesült Államokat Jackson őrnagy képviselte. Az emigránsok részéről Sónyi Hugó bejelentette, hogy szükség esetén 11 000 fős hadsereget képes átdobni a határon.** Ugyanott, 19—20. old. * Drew Pearson cikke szerint*** Daily Mirror, 1956 november 9. * hasonló tanácskozások folytak le Párizsban Jackson és más emigráns katonai vezetők (Habsburg József, kisbarnaki Farkas Ferenc stb.) között. A United Press 1956 október 30-i jelentése szintén megerősíti, hogy hosszabb ideje folyt már az előkészítés. A hírügynökség tudósítója kérdéseket tett fel egy fegyveres csoport vezetőjéhez, arra vonatkozóan, hogy mióta készültek a felkelésre. Az illető válaszából kiderült, hogy már négy hete folyt a készülődés a fegyveres ellenforradalomra.**** Laurent Salini: Témoignages sur la drame hongrois. Démocratie Nouvelle, 1957 január. *
Nem vállalkozhatunk arra, hogy részletesen ismertessük az emigrációnak az ellenforradalom napjai alatti katonai és politikai tevékenységét. Nem is feladatunk ez, de különben is: a legjellemzőbb dokumentumok csak lassanként kerülnek napfényre, a legfontosabbak pedig továbbra is valahol a müncheni és New York-i irodák dossziéiban lapulnak. Csak néhány szóval, néhány kiragadott példával emlékezünk meg az emigráció októberi szerepéről.
Az „Amerikai Magyar Népszava” 1956 november 10-i száma hosszasan foglalkozik a Magyar Nemzeti Bizottmány októbervégi tevékenységével: „Varga Béla már a reggeli órákban értesült (október 24-én) a Budapesten kirobbant felkelés első híreiről (talán előbb is!), és nyomban összehívta a Nemzeti Bizottmány New Yorkban élő tagjait. A bizottmány összeült és azóta állandóan készültségben tartja az összeköttetést a nyugati világban levő szervezeteivel, megbízottaival, a sajtóval, rádióval, a hírügynökségekkel, az UNO tagjaival és a világ kormányaival.” A lap elmondja, hogy az Amerika Hangja és a Szabad Európa már az első napokban közvetítette a bizottmánynak Eisenhower elnökhöz intézett táviratát, amelyben sürgették az Egyesült Államok bekapcsolódását a magyar ügyekbe. „A táviratnak foganatja is lett, mert nem sokkal később jelent meg Eisenhower nyilatkozata a magyar ügyről, amely legteljesebb rokonszenvéről biztosította a szabadságáért küzdő magyar népet.” (Nem becsüljük le Vargáék hazaáruló tevékenységét, de azt hisszük, Eisenhowernek nem volt szüksége az ő sugalmazásukra.)
A cikk így folytatódik: „A bizottmány mozgósította diplomáciai vezérkarát, amely Bakách-Bessenyey György és Bartók László vezetésével megfeszített munkával vesz részt a tanácskozásokon, szakadatlanul látogatja az UNO tagjait, a kormányok képviselőit, utána éjjeli és hajnali órákban működnek közre memorandumok, jegyzékek és táviratok szerkesztésében.”
A Magyar Nemzeti Bizottmány azonban nem maradt meg a távolból való irányításnál. Ugyancsak az „Amerikai Magyar Népszavá”-ból tudjuk meg a következőket: „Raksányi Árpád Varga Béla titkáraként vele együtt menekült 1947 nyarán … Azóta Párizsban élt és különféle mozgalmakban, így többek között a Keresztény Népmozgalomban is vezető szerepet töltött be … Raksányi Árpád a forradalom hírére Bécsbe utazott és bravúros úton eljutott Budapestre. Mindenkivel beszélt, még a prímási palotába is bejutott, és Budapest szovjet körülzárása előtt kijutott az országból.”* Amerikai Magyar Népszava, 1956 december 8. *
Az ellenforradalom hírére azonnal talpra ugrott az MHBK is. „A magyarországi események hírére a világ minden magyarját egyetlen szent akarat töltötte be: ha lehet, fegyverrel megsegíteni a magyar szabadsághősöket …”** Extra Hungariam, 1956 október—november. * Az MHBK központi törzse önmagát kibővítette, és Zákó András vezérőrnagy vezetése alatt rendkívüli vezetési szervet hívott életre, amely a legsürgősebb feladatok megvitatása után riadó törzset alakított. Melyek voltak ezek a „legsürgősebb feladatok”? Fegyveres önkéntesek bevetése, tüntetések szervezése, propaganda beindítása stb.
A legelnyűttebb ellenforradalmárok, a legelavultabb, legvisszataszítóbb, mindenki által visszautasított reakciósok is előkerültek a lomtárból. Habsburg Ottó jelentette igényét a „szent koronára”***, Magyar Nemzet, 1956 november 2. * Horthy Miklós őfőméltósága „az emberiség, az emberi jogok nevében” követelte az amerikai beavatkozást a magyar ügyekbe. A nyilasok lapjából, az „Út és Cél” novemberi számából kiderül, hogy vezérük, Henney Árpád is itt járt. A Keresztény Népmozgalmat Hajdú Németh Lajos képviselte.
Persze, nemcsak vezetők jöttek tanácsokat, utasításokat adni. Nagy János, a strasbourgi „Forradalmi Tanács” volt tagja elmondta: a párizsi Magyar Irodában megtudta, hogy a Keleti Bajtársi Szövetség utasítására több száz volt idegenlégionista fegyveresen vett részt a magyarországi ellenforradalomban.**** Népszabadság, 1957 május 10. *
A Halléban megjelenő „Freiheit” 1956 november 28-i száma közölte, hogy az SS volt magyar tagjait a Ruhr-vidéken felhívták, vegyék fel a kapcsolatokat a müncheni Szabad Európa Rádióval és készüljenek fel magyarországi bevetésre. Közölték velük, hogy már folynak a tárgyalások a magyar emigráns vezetők és a bonni kormány között az „önkéntes egységek” felállításáról. A nehézségeket a Szabad Európa Rádió fogja megoldani.
Még részletesebben tájékoztat erről a szervezkedésről a hallei „Mitteldeutsche Neueste Nachrichten” 1956 november 27-i száma. Cikkéből kiderül, hogy az 1945-ig Magyarországon állomásozó Prinz Eugen SS-hadosztály tagjait horthysta tisztek Kölnben október 28-án összehívták, s felszólították őket, hogy aktívan vegyenek részt az ellenforradalomban. A kölni gyűlés részvevői a következő napokban Sónyi Hugó aláírásával sokszorosított levelet kaptak, s ebben ismét felhívták őket: támogassák aktívan az ellenforradalmat, s legyenek készen arra, hogy „önkéntes egységekben” fegyveresen bevetik őket.
A nyugati emigráció nemcsak vezérkara volt tehát a fasiszta típusú ellenforradalmároknak, hanem egyben legfontosabb hadtápja is. Ez már az október-novemberi események idején feltűnt a haladó nyugati polgári sajtónak is, s (ha kevésbé pontosan is, mint a már idézett, későbbi német sajtójelentések) be is számoltak róla. Íme néhány példa: A „Le Monde” november 3-i számában írta: „Sok emigráns áramlik Budapestre és erősíti a jobboldali pártokat.” A „Reynolds News” is megállapította: „Magyar fasiszták özönlenek külföldről Magyarországra … fennáll egy szélsőséges fasiszta rezsim lehetősége Horthy admirális és Szálasi követőinek vezetése alatt.”
De itt van mindjárt magának a legilletékesebbnek a vallomása. „A menekült magyarok legnagyobb németországi gyűjtőhelyén, a walkai táborban az ott-tartózkodó magyarok lelkesedésükben rohamzászlóaljakat alakítottak. Az a tervük, hogy függetlenül minden más eseménytől és a nyugati állásfoglalástól, előnyomulnak Magyarország felé. Londonban ugyancsak önkéntes zászlóaljak alakultak … Franciaországból, Németországból, Ausztriából és más európai országokból magyar fiatalok és emigráns katonák egyéni kezdeményezések alapján úton vannak Magyarország felé, vagy talán már át is léptek a határon.”* Új Hungária, 1956 november 2. *
Az emigráció fegyveres fasiszta szervezeteinek csak egy részét vetették be a magyarországi harcokba, más részük pedig készenlétben állt. Hogy az országot nem árasztották el még nagyobb méretekben, azt csak az idő rövidségének, majd november 4. után az ellenforradalom erélyes letörésének köszönhetjük.
A magyar események hírére valóban megmozdult az egész ellenforradalmi emigráció, és mögöttük támadásba lendült a nemzetközi imperializmus valamennyi, különböző rendű és rangú képviselője. Dulles és Eisenhower nyilatkozatokat adtak ki, amelyben segítséget ígértek, ha Magyarország „a szabadságot választja”. Franco sürgette az ENSZ fegyveres beavatkozását.* New York Herald Tribüné, 1956 október 30. * A pápa október végén külön enciklikát adott ki, amelyben a „civilizáció”, az „emberi méltóság”, a „szabadság” nevében üdvözölte az ellenforradalmat.** Le Monde, 1956 október 30. * A jobboldali szociáldemokrácia általános hadjáratot hirdetett a kommunisták ellen, még a nyugati munkásmozgalmon belül is. Milánóban összehívták az olasz fasiszta mozgalom V. kongresszusát. A kongresszusra 23 országból hívtak meg vendégeket, köztük magyarokat is, s elhatározták, hogy nemzetközi méretekben megteremtik a „Nemzeti Erők Antibolsevista Frontját”.*** Kommunyiszt, 1956. 4. szám. * A nyugati kapitalista kormányok nagy része erkölcsi támogatást nyújtott a fasisztáknak és az ellenforradalmároknak, s nem egy közülük közvetlenül felelős az ellenforradalmi hullám megerősödéséért, fasiszta katonai csoportok felhasználásáért.
Az ellenforradalom idején az emigráció politikájának az volt a fő célja, hogy az ottani eseményeket egyre jobbra vigyék. Mindennap kiadták azokat a jelszavakat, amelyeket a felkelőknek másnap hangoztatniuk kell, mintegy megjelölve a hazai ellenforradalmárok számára következő feladatukat. Erre a politikai irányításra felhasználták a nyugati rádiókat — elsősorban a Szabad Európát —, személyes kapcsolatokat, a budapesti követségeket stb. Mind nyilvánvalóbbá lett, hogy a hazai ellenforradalmárok, akik a Nyugat támogatását keresték, előbb vagy utóbb meg kell hogy osszák a hatalmi posztokat az emigránsokkal, akik éveken keresztül közvetlenül szolgálták az imperialistákat, s eladták nekik magukat és hazájukat.
Ezt a folyamatot tükrözi az „Amerikai Magyar Népszava” 1956 december 1-i cikke is, amely Pásztor Tamásról, a volt kisgazdapárti, majd pfeifferista képviselőről szól. „Október 23-án már a barikádokon volt, s mivel a polgári pártok közül csak a Kisgazdapárt tevékenységét engedélyezte Nagy Imre kormánya, újból elsőnek szervezte meg Budát az életbenmaradt ellenzéki garnitúrával, mint ahogy a Kisgazdapárt vezetősége is azokból került ki, akik még 1947-ben a harcot (ti. a szocialista fejlődés elleni harcot) választották. Dudás Józseffel, a Forradalmi Bizottmány elnökével még a Pfeiffer-pártban került kapcsolatba, és a két bátor férfi együtt tartott. Pásztor Tamás a Forradalmi Bizottmány és a Kisgazdapárt kiküldötteként jelent meg Bécsben, és a forradalom bukása után menekült bajtársaival megszervezte a Forradalmi Bizottmány külföldi szervezetét. Felvette a kapcsolatot a Magyar Nemzeti Bizottmánnyal … és alávetette magát a bizottmánynak.”
Nem Pásztor Tamás volt az egyetlen olyan ember az ellenforradalom hazai hívei között, aki felvette a kapcsolatokat a nyugati emigráns vezetőkkel. Az Agence France Presse október 31-i jelentése a nyugat-magyarországi ellenforradalmi egységekről közli, hogy „állítólag már felvették a kapcsolatokat volt nyilas és szélsőséges nacionalista elemekkel, akik Ausztriában tartózkodnak”.* Der Sonntag, 1956 december 9. *
Az emigráció kereste a hazai reakcióhoz vezető kapcsolatokat, az itthoni ellenforradalmárok pedig az emigrációhoz fordultak politikai vezetésért és támogatásért, s egyben alá is rendelték magukat neki.
Az októberi viharos napokban azonban elszakadt a gyeplő az emigráció óvatosabb, taktikusabb vezetőinek a kezében. Az emigráció nagy többségét alkotó szélsőjobboldali és fasiszta elemek hallani sem akartak engedményekről. Az ellenforradalom egész menete is megerősítette azt a véleményüket, hogy lassanként minden köntörfalazás nélkül színre léphetnek.
Október végén az emigrációnak döntenie kellett, hogy milyen taktikai vonalat alkalmaz, illetőleg sugalmaz: elfogadja-e a Lippmann-féle „kétszakaszos” átmenetet, vagy mindjárt átmegy frontális támadásba? A kérdés konkrétan úgy hangzott: támogassák-e Nagy Imre koalíciós kormányát, vagy inkább döntsék meg? A válasz nem volt egységes. Nagy Ferenc novemberben telefonon beszélt Tildyvel, és Tildy kérésére megígérte, hogy sem ő maga, sem az emigrációnak köréje csoportosult része semmiféle aknamunkát nem fog végezni a Nagy Imre-kormány ellen, sőt támogatni fogja azt. Tény azonban, hogy Nagy Ferenc már előbb is igen elismerően nyilatkozott Nagy Imre személyéről. „Az adott körülmények között a lehető legjobb személy — mondta róla. — Biztos vagyok abban, hogy Nagy, amennyiben hatalomban marad, minden tőle telhetőt megtesz reformok megvalósítására, hogy megfeleljen annak a várakozásnak, amellyel a nép feléje fordul. Nem kételkedem abban, hogy célja további liberális intézkedések megtétele.” Nagy Ferenc szerint Nagy Imre jó szolgálatot tesz „az alatt az átmeneti időszak alatt, míg a magyar kérdés végleges megoldását el nem érik”, magyarán: amíg a kapitalizmust helyre nem állítják. Ebben az előkészítő szakaszban még vezetőül is elismeri: „Ha a többi párt visszakerül a kormányba, a vezetés eleinte a kommunisták kezén marad. Lépésről lépésre azonban demokratikus (értsd: burzsoá) kezekbe mehet át.”* U. S. News and World Report, 1956 november 2. *
Az emigráció egy másik, telhetetlenebb és politikában ügyetlenebb, de számszerűen valószínűleg nagyobb része viszont minél előbb, vagy éppen azonnal át akart térni az ellenforradalom második, nyíltan kapitalista szakaszára, s ezért hevesen támadta nemcsak a Nagy Imre-kormány egyes tagjait és politikáját, hanem magát Nagy Imrét is.
Különösen áll ez az október 30-ig eső időszakra. Maga Varga Béla, az MNB elnöke is elítélte Nagy Imrét, és a Biztonsági Tanács beavatkozását sürgette. (MTI 1956 október 28.) Az MNB nyilván úgy értékelte az eseményeket, tényeket, hogy a holnapi nap Mindszentyé, a holnaputáni pedig már az övék.
Még a „Látóhatár”-csoport fő képviselői: Vámos Imre és Molnár József is arra helyezik a súlyt, hogy a kommunistákat és azokat, akik korábban velük együtt mentek, lehetetlenné tegyék. Molnár József a Szabad Európa Rádió október 29-i adásában arra uszítja a munkásokat, hogy „a magyar munkásság nem nézi tétlenül, hogy még mindig hallatszanak hangok a Kommunista Párt vezető szerepéről …” Vámos pedig nem talál fontosabb problémát, mint hogy kiderítse Tildyről: „Őt már régen mindenki kommunistának tartja …”
Az egész emigráció győzelmi ünnepet ült. Úgy látták, hogy hamarosan hatalmi posztokról érvényesíthetik elképzeléseiket: a Kommunista Párt, a néphatalom szétzúzása után megkezdhetik a kapitalista restaurációt, bevonhatják az országot a NATO kötelékeibe. S ekkor, a nagy vigadozás és propaganda hecckampány közben — torkukon akadt a szó. 1956 november 4. véget vetett rózsás reményeiknek — a szocializmus erői megtörték az ellenforradalmat, a restauráció elmaradt.
AZ EMIGRÁCIÓ 1956 NOVEMBER 4. UTÁN
Az emigráns sajtó cikkei semmi kétséget nem keltenek az iránt, hogy ami Magyarországon történt, az valóban ellenforradalom volt. A „Magyar Kurír” első számának vezércikke például így dicsekszik a rémtettekkel: „A párthelyiségeket feldúltuk. A hírhedt ÁVH pribékjeinek egy részét kiirtottuk. Nem hagytunk sehol egy vörös csillagot. Szétvertünk mindent, ami az elmúlt 11 esztendő átkos emléke volt. Ezek forradalmunk látható jelei, de egyúttal jelképei is.”
S az ellenforradalmárok nem tudtak belenyugodni abba, hogy pünkösdi királyságuk olyan gyorsan és dicstelenül ért véget. Olyan vad dühvel, olyan mértékben folytatták a háborús gyújtogatást, amilyenre még nem volt példa, azonnali fegyveres támadást követeltek. Kivette részét ebből a Budapesten emigrált Mindszenty is, aki az amerikai követségről sürgette az ENSZ beavatkozását.* New York Herald Tribune, 1956 november 13. *
A „Katolikus Magyarok Vasárnapja” a munkásságot általános sztrájkra hívta fel a forradalmi munkás-paraszt kormány ellen. (A Horthy-rendszerben bezzeg sohasem fordult elő, hogy a klérus a hatalmon levő kormánnyal szemben a munkásság pártfogójának és az általános sztrájk hívének mutatkozott volna!) A döntő lépést persze a Nyugattól várják. „Az amerikai magyarság elnémultan, sápadtan veszi tudomásul, hogy még mindig csak a szavaknál tartanak a Nyugat népei. Anyagi segítség már érkezett … de a végső kiállás késik.”** Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1956 november 26. *
Fábián Béla is véres szájjal uszított: „Évek óta hangoztattam …, hogy a magyar nép fel fog lázadni …” Az amerikai tudósító kérdésére, hogy mit tehetett volna Amerika, Fábián ezt válaszolta: „Megkockáztathatott volna egy kis vért … Ez lehetett volna esetleg egy harmadik világháború kezdete — vagy örökre véget vetett volna a világháború veszélyének. Minden Amerikán múlik. Ha most engedi a magyar szabadságharcot legázolni, nem lesz több lázadás a vasfüggöny mögött … Most van itt az idő, hogy Amerika segítse barátait. Az életben — folytatta Fábián — semmit sem lehet nyerni kockázat nélkül. Aki nem vállal kockázatot barátaiért, el fogja veszíteni barátait”*** Amerikai Magyar Szó, 1956 november 29. *
Hasonlóképpen beszélt Auer Pál is, aki a New York-i „kis UNO” közgyűlésén az MNB-ét hivatalosan képviselte. (Ez a közgyűlés arra volt hivatva, hogy befolyásolja az ENSZ állásfoglalását.) Felszólalásában Auer Pál követelte, hogy a Nyugat szakítsa meg diplomáciai kapcsolatait mind Magyarországgal, mind a Szovjetunióval, s az ENSZ küldjön csapatokat és megfigyelőket Magyarországra. Elkeseredetten bírálta a nyugati politika gyengeségét: „Sokszor hallottuk, hogy felszabadító háborúról nem lehet szó. A forradalmat (értsd: ellenforradalmi fegyveres felkelést) nem ajánlják nekünk. Hát akkor mi a felszabadulás módja?”* Délamerikai Magyarság, 1956 december 14. * Auer Pál kétségbeesése érthető. Nagyon közel álltak már céljukhoz, amikor minden reményük füstbe ment. Botrányosnak nevezi az ENSZ tevékenységét, mert az nem robbantotta ki a harmadik világháborút a magyar emigráció kedvéért.
Barankovics így lelkesítette harcra a Fordham University diákjait: „A szabadságharcosok azonban nem győzhetnek, ha a szabad világ elhagyja őket. A holtak néma ajkai … kiáltanak feléd: kelj fel … a Sátán hadereje ellen, Amerika ifjúságai”** Amerikai Magyar Népszava, 1956 november 10. *
Még csak egy idézetet, a „Délamerikai Magyarság” 1956 november 9-i számából: „Az Argentínában élő fehéroroszok ünnepségére vonultak fel a magyarok, kármin táblával és nemzeti színű gyászszalaggal átkötött zászlóval. A táblák felirata a következő volt: — Par Corea si … par Hungría no? — Koreát igen — Magyarországot miért nem? … Kétezer magyar légiós kész meghalni Magyarországért és Európáért.” De magyarok azok, akik minden lelkiismeretfordulás nélkül második Koreává változtatnák hazánkat?
Decemberre az emigráció meggyőződött arról, hogy a függöny legördült, háborúra egyelőre nem számíthatnak, mert a nyugatiak is elkönyvelték már, hogy november 4-ével ideiglenes kudarcot vallottak. S ha az emigráns csoportok addig igyekeztek túltenni magukat belső ellentéteiken és egységesen fellépni — most minden csoport ismét a maga zászlaja alatt, nyílt sisakkal lépett fel, s az októberi eseményekkel a maga igazát bizonyítgatta, újra felütötték fejüket a belső ellentétek.
A nyilasok dühösen támadják az amerikai politikát (amelynek szemükben az a fő bűne, hogy nem robbantotta ki a harmadik világháborút): „Ki merészelte valaki is mondani, hogy fegyveres segítség tőlük sem igen várható, mert egyrészt háborús bonyodalmaktól rettegnek, másrészt az elnökválasztási kampány kellős közepén konfetti csaták iránt mindennemű szabadságharcnál jobban érdeklődnek … a rádióadások, amelyek közül elsősorban az otthon sokat hallgatott Free Europe magyar szerkesztőségét érheti vád, elhallgatták a nyugati válságot, gyengeséget, határozatlanságot, tanácstalanságot, ballépéseket és hibákat.”* Út és Cél, 1956 november. *
Az MHBK állásfoglalását tükröző amerikai „Függetlenség” így ír: „Hát itt van a hiba, kedves feleim. Az elmúlt években minden arra vallott, hogy Amerika a világ minden kincséért sem adná, ha valamelyik rab még megpróbálná megroppantani a Szovjetunió vasabroncsát, s most aztán Dulles vállvonogatva fejtegeti, hogy ők Washingtonban jobban szeretik, ha nem a forradalom, hanem a fejlődés, az evolúció eszközét használják.”** Függetlenség, 1956 december 13. *
Az „Extra Hungariam” (az MHBK lapja) novemberi száma dacosan vallja, hogy ők ma sem változtatnak álláspontjukon, s készülnek az új ellenforradalomra: „De te Petőfi, Kossuth, Bárdossy, Jány Gusztáv (figyeljük csak a névsort!), budapesti új hősök ifjú Magyarországa egyszer holt bizonyossággal felemeled fejed a véres üszőkből. S akkor majd nagy szabad népek … mondják hálával: üdv néked új, szabad, szociális, nemzeti és keresztény világrend Keresztelő Jánosa!” Érdekes itt az is, hogy (nagyon kis változtatással) újra felmelegíti a „szegedi gondolat”, a „kurzus” zagyva terminológiáját.
A klerikális reakció nem sok jót ígér a magyar népnek. Dr. Mihályi Gilbert, O. Praem (premontrei rend) a „Katolikus Magyarok Vasárnapja” 1956 december 30-i számának vezércikkében így ír: „A békés együttélés, a »genfi szellem« stb. csalás, hazugság, ámítás … UNO-ban bizakodás merész dolog. Eddig legjobb esetben is csak „unfinished business”-eket végzett, a magyar esetben meg tehetetlen. Egységes és határozott ellenállás!” És ha a Szovjetunió nem hátrál meg? Akkor sem ijed meg Mihályi atya: „Akkor kitör a háború. Nem biztos abban, hogy világháborúvá szélesedik. Emberileg szólva végleges összecsapás alig kerülhető ki.” Egy világháború igazán nem nagy dolog ennek a „keresztényi” léleknek.
Ugyancsak a „Katolikus Magyarok Vasárnapjá”-ban (1956 december 16-i szám) Father Török Dezső1 Török Dezső — 1945 előtt c. apát, szabolcsi főesperes, nyíregyházi plébános, kanonok volt. A „Katolikus Magyarok Vasárnapi” állandó belső vezércikk írója. * élesen szembe fordul a strasbourgiakkal, az MNB „lagymatag szárnyával”: „A bolsevizmus teljes felszámolásáig meg nem állhatunk, még Kéthly Anna kedvéért sem köszönünk felemelt ököllel és nem hiszünk a békés együttélésben egy pillanatra sem …” Azután kifejti, hogy nekik volt igazuk, akik a kommunizmus ellen frontális támadást sürgettek. Cikkét így fejezi be: „Diadalra segítjük a magyar jövendőt, élén Mindszenty hercegprímással. Fátylat csak akkor borítunk a múltra, ha mindenütt látjuk a felemelkedést … Különben ránk is érvényes a szabadságharcos diákok átka: »Az ég zárja ki, aki nincs velünk, a vidék ellen vádat emelünk!«”
1957 március 10-i cikkében aztán Török atya végre teljes mellel kiáll a Horthy-rendszer mellett. Hiszen a Szovjetunió ellen harcoltak — minek annyit emlegetni hát a háborús vádakat? Egyáltalán nem ért egyet azokkal (nyilván az MNB nem-horthysta részére gondol), akik szerint „negyedszázadon át a Horthy-rendszer kormányai elnyomták a parasztokat, a munkásokat, a középosztályt és a zsidókat. Elő kellene most vennünk a statisztikát és adatokkal igazolni állításunkat. Mindenki látta és tudja, aki otthon élt, hogy a középiskolákra és egyetemekre beiratkozott ifjúság jó része nem a nagybirtokos- és középosztályból került ki, hanem a munkás, iparos és földművelő családokból … Nekünk megfelelt ez az élet, de egyeseknek nem.”
Statisztika tetszik? Tessék! 1937—38-ban a középiskolai tanulók 3,4%-a volt munkás-, 0,6%-a parasztszármazású; 1955—56-ban 38,7%, illetve 21,0%) az arány. Az egyetemi hallgatóknál 1937—38-ban 2,7%-a munkás-, 0,8%-a volt parasztszármazású; 1955—56-ban pedig 33,1%, illetve 22,2%. (Magyar Statisztikai Zsebkönyv. 1956.) Talán ez a pár szám is megmagyarázza, hogy miért felelt meg a Horthy-rendszer Török Dezső volt szabolcsi főesperesnek és barátainak, s miért nem felel meg a magyar népnek.
Molnár József a „Látóhatár” 1957 január—áprilisi számában viszont azt írja: „Az emigráció egy részének, amely leplezetlen makacssággal abban reménykedett, hogy a magyar nép felszabadulása esetén a két háború közti »keresztény nemzeti« Magyarország társadalmi rendszere mellett foglal majd állást, tudomásul kell vennie, hogy az idő eljárt felette.” Visszamenőleg a Varga Béla—Barankovics-csoportot is elítéli túl mereven reakciós, a lehetőségeket nem eléggé kihasználó politikájuk miatt, azért, mert nem eléggé alkalmazták a Lippmann-javaslat kétszakaszos támadási taktikáját. Ennek megfelelően az emigráció szócsöve, a Szabad Európa Rádió továbbra is Nagy Imrét tartja „a jövő emberének”. A „magyar közvélemény” nevében kijelentik, „hogy egy esetleges kibontakozás során Nagy Imrére nagy szerep vár … Az elmúlt tragikus napok során Nagy Imre nyílt összeütközésbe került a Szovjetunió vezetőivel. Ennek oka, hogy Nagy Imre a forradalmi események során teljes határozottsággal a forradalom és a forradalmi magyar nép oldalára állott és ott is maradt.” (Szabad Európa Rádió, 1956 november 13.) Egy szóval, kivétel nélkül minden csoport azt bizonygatja, hogy nekik volt igazuk, az ő vonaluk a helyes, azt kell követni.
*
A sok tízezer november 4-e utáni disszidens új színt adott az emigrációnak, és megváltoztatta az emigráns csoportok erőviszonyait.
Nyeste Zoltán, a „Látóhatár” 1956 november—decemberi „forradalmi” számában azt írja: „Nyugaton az elmúlt két hónap alatt új magyar politikai emigráció jött létre. Ez az emigráció lényegesen különbözik az 1945-östől. Az 1945-ben Nyugaton maradt menekültek többsége egy olyan Magyarországot képviselt, amely már csak a történelemkönyvekben maradt fenn. Ez a tény még szűkebbre szabta az emigráció amúgyis szűk lehetőségeit: minden emigráns politikai tevékenység elveszti értelmét, ha nem tud lépést tartani az otthoni fejlődéssel. Ezen a helyzeten az 1947 után emigrált demokratikus politikusok minden igyekezete sem tudott sokat változtatni; az emigráció többsége lényegében utat tévesztett.” Azután a „Forradalmi Tanács” január 5-i megalakulásáról beszél. Elmondja, hogy ez nem ment könnyen, össze kellett egyeztetni az új és a régi emigráció politikáját, jelszavait és — nem utolsó sorban — személyes érdekeit. „Strasbourgba a régebben emigrált magyar politikusok közül meghívták azokat, akiknek az előkészítő bizottság véleménye szerint a kialakítandó új nemzeti képviseletben van helyük, mert sohasem tagadták meg azokat a demokratikus eszméket, amelyekért a magyar nép oly csodálatos egységben harcolt a forradalom idején.” És vajon kik a „demokratikus eszmék” e bajnokai? Nagy Ferenc, Auer Pál, Pfeiffer Zoltán!
A strasbourgi tanácskozáson az emigráció minden kérdését megvitatták. Határozatokat hoztak a sajtó és rádió tevékenységére. „Az egyik határozat kimondja, hogy az e célra alakítandó bizottság tegyen javaslatot egyes külföldön működő magyar nyelvű rádiók vezetőségének, miként lehet politikai irányvonalukat teljes összhangba hozni a magyar nép érdekeivel. Elhatározták magyar nyelvű hetilap kiadását és a »Látóhatár« szerkesztőségével a kapcsolatok felvételét szoros együttműködés megteremtése céljából.” A 17 tagú végrehajtó bizottságba 8 tagot a régi, 9 tagot az új emigráció delegált. A politikai platformról sokat árul el Nyeste Zoltán, mikor közli, hogy a régiekből azok kerültek be a végrehajtóbizottságba, akik ragaszkodnak az 1945—46-os, tehát a Baloldali Blokk, a fordulat éve, az államosítások, a szocializmus építése előtti elvekhez.
Nyeste (a hazaárulók tanácsában a Parasztszövetséget képviseli) beszámolójából kitűnik, hogyan szolgálja ki a „Forradalmi Tanács” az imperialistákat, fellépésével és propagandájával milyen károkat okoz a magyar népnek és a nemzetközi munkásmozgalomnak. A strasbourgiak azonnal felvették a kapcsolatot a nyugati imperialista hatalmakkal, valamint a népi demokráciák ellen létrehozott „összeurópai” szervekkel, pl. a strasbourgi Európa Tanáccsal. S a „forradalmárokat” az Európa Tanács nevében — Pierre Pfimlin, a francia reakció pártjának, az MRP-nek az országos elnöke üdvözölte …
A „Forradalmi Tanács” Nyugaton úgy lépett fel, mint a „szabadságharcosok” politikai képviselője, s így az imperialista propaganda jól fel tudta használni.
Jelent-e valami újat a „Forradalmi Tanács” az MNB-hez képest? Az MNB a következő jelszavakat teszi ki a kirakatába: kiválás a szocialista táborból, látszólagos semlegesség, de az ENSZ által ellenőrzött választás, liberális politika, az iparban egyelőre vegyes gazdálkodás, a mezőgazdaságban magántulajdon. Mindez tökéletesen elég ahhoz, hogy a kapitalizmus hamarosan talpraálljon és megerősödjék Magyarországon, de egyúttal mégis bizonyos demokratikus mázt is ad a rendszernek. Ezen a kereten a hazaárulók strasbourgi tanácsa sem léphet túl! Legfeljebb nagyobb a hangja, több „demokratikus” demagógiát engedhet meg magának, képviselői a magyar nép előtt még kevésbé ismert és kevésbé lejáratott figurák — a lényeg azonban ugyanaz.
Minek kellett tehát új szervezet? Fenyő Miksa1 Fenyő Miksa — a Gyáriparosok Országos Szövetségének titkára, majd ügyvezető igazgatója lett. Tagja volt az Alkotmánypártnak, s a párt gazdasági politikai programjának kidolgozásában jelentékeny szerepe volt. Egyik kezdeményezője volt s ma is tevékeny részese a revíziós mozgalomnak. Évi összjövedelme 66 640 pengő volt. Újabb cikkeit és tanulmányait a „Látóhatár” közli. * megadja erre a feleletet: „A célok kétségkívül azonosak, és mégis indokolt a strasbourgi tanács megalakulása, mert a célok megvalósítására nyilván más eszközöket tud, mint a New York-i bizottmány, tud új politikai kapcsolatokat, különb sajtószolgálatot, élénkebb propagandát, általában új atmoszférával tudja körülvenni a magyar ügyet.”* Látóhatár, 1957 január—április. *
Itt sem bocsátkozunk a belső klikkharcok (Király—Kéthly; Király—Nagy Ferenc) ismertetésébe. A lényeges az, hogy a strasbourgi csoport megalakulásával csak a cég neve, a kiszolgáló és a reklám változott meg — a legyártott áru (ellenforradalom és restauráció) és az igazi tulajdonos (a magyar uralkodó osztályok, illetőleg a nyugati imperializmus) — ugyanaz maradt.
Az emigráció taktikájában 1957 elejével ismét új periódus kezdődött. Az objektív helyzet ma olyan, hogy — a lélektani hadviselés stratégái szerint — ismét a bekerítő támadás, a demokratikus és szocialista színezetű tolvajnyelv használata az ajánlatos. Ezért került előtérbe ebben a harmadik periódusban a „Forradalmi Tanács”, nemcsak az 1945-ös irányzattal, hanem még az MNB-vel szemben is. Valószínű azonban, hogy a strasbourgiak is csak átmenetileg kerültek az előtérbe. A tapasztalat szerint az ellenforradalmi mozgalmakban mindig a nagytőke bizalmát leginkább élvező reakciós irányzatok kerekednek felül.
1957 első hónapjaiban az új taktikát jelzi, hogy a Nagy Ferenc, Auer Pál-féle volt kisgazdák, a jobboldali parasztpárti Kovács Imre, a peyerista szociáldemokraták, a Keresztény Népmozgalmat képviselő Hajdú Németh Lajos és Közi Horváth József átment az MNB-ből a „Forradalmi Tanácsba”. Ezt mutatja az is, hogy a markánsan Horthy-emigráns Bonczos Miklós szintén a „forradalom” nevében lépett fel és szabad választásokat követelt. Mint annak idején az MHBK-sok, most ő is hajlandó lett arra, hogy ideiglenesen átengedje a vezetést az új emigráns „szabadságharcosoknak”.* Délamerikai Magyarság, 1956 december 7. *
Az emigráció új hangja is változatosabb, többrétű. A „Forradalmi Tanács” nem válogatós — egyformán merít szociáldemokrata, kisgazda, népies, keresztényszocialista, burzsoá liberális szellemi forrásból. Az emigrációs Írószövetség is ugyancsak vegyes összetételű. Ugyanezt látjuk a „Látóhatár” 1957 január—áprilisi számában. Cikket ír ebbe Fenyő Miksa, aki a konzervatív angol polgári demokrácia híve, mert ebben több más feudális maradvány mellett megtalálja az alkotmányos királyság ferencjózsefi idilljét. De Jászi Oszkár halálának évfordulója alkalmából a „Látóhatár” a polgári radikalizmus felé is bókol egyet. Hallgató Balázs a roosevelti New Dealt és annak kapcsán a népi kapitalizmust propagálja, Borbándi és Molnár pedig „szocialista” frazeológiával kísérleteznek (bezzeg október végén a Szabad Európánál nagyon kevéssé gyakorolta ezt Molnár!), miközben a Lippmann—Berle ajánlotta „nemzeti kommunizmust” is feltálalják. Ez az az új módszer, amellyel az 1956-os példa nyomán megkísérlik népünk egyes rétegeinek megnyerését. Nincs kizárva, hogy az új emigránsok közé becsületes, megtévedt emberek is keveredtek, de bizonyos, hogy akik aktív politikai szerepet vállaltak, azok túlnyomó többségükben nem tudták megőrizni harmadikutas voltukat sem, hanem ellenséges platformra helyezkedtek és csak Amerika Hangját gazdagítják egy új színnel.
*
A tanulmányvégi összefoglalást ehelyütt átengedjük Jean Paul Marat-nak, a nagy francia forradalmárnak, „a nép barátjának”:
„Ismétlem, cégéres ostobaság azt állítani, hogy akik ezer éven át kényükre-kedvükre basáskodtak velünk, büntetlenül fosztogattak és elnyomtak bennünket, azok most önként megváltoznak és elismerik, hogy egyenlőek vagyunk. Ezek, míg csak ki nem irtjuk őket, percnyi szünet nélkül fognak áskálódni ellenünk … s ha nem határozunk és nem követjük a szükség határozott és egyedül célravezető út mutatását, nem kerülhetjük el a polgárháborút …”* Marat. Válogatott írásai. Hungária 1950. 78. old. *
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!