Jemnitz János
5
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
A Magyar Nemzett Bizottmány
AZ EMIGRÁCIÓ TAKTIKÁJA
AZ ELLENFORRADALOM ELŐKÉSZÍTÉSÉBEN
Amikor 1955 végén az amerikaiak új politikához folyamodtak, az emigráció egy része, s elsősorban az MNB, a maga számára is levonta ebből a következtetéseket. Borbándi Gyula, a „Látóhatár” fő munkatársa, a lap 1956 március—áprilisi számában ezt írta: „Az elmúlt egy esztendő alatt nagy változások mentek végbe a nemzetközi politikában. Úgy látszik, nem lesz háború … a békés egymás mellett élés eszméinek népszerűsége növekszik, s noha egyes hírközlő és propaganda-szervek csak lassan barátkoznak meg az új helyzettel, a kormányok magatartását már elsősorban ez a gondolat irányította.” (Persze ez egy kissé egyoldalúan hangzik, mert egyes jól ismert nyugati erők népük kívánsága ellenére sem akarják a békés együttélést.) Cikkét így folytatja: „A magyar emigrációnak mindenekelőtt tudomásul kell vennie a tényt, hogy a nyugati hatalmak — noha alapvető elveiket és törekvéseiket nem adják fel — valójában a békés egymás mellett élés politikáját követik … A jelek szerint nem fognak háborút indítani a kelet- és közép-európai országok felszabadítására. Az emigráció nem reménykedhetik nyugati katonai akcióban. Nem számíthat arra — mint Kovács Imre is helyesen jegyezte meg —, hogy Amerika és szövetségesei tabula rasá-t teremtenek, az új ország pedig az emigránsok elképzelései szerint épül fel. Ez a szemlélet irreális. Nincs komoly alapja. A nyugati hatalmak magatartásából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kelet- és közép-európai népek függetlensége és önállósága érdekében legfeljebb diplomáciai akciókra hajlandók, de arra is csak bizonyos határokig. Ennél többet sejtető nyilatkozatokat éppen ezért nem szabad túlbecsülni.”
Ma már le tudjuk mérni e sorok mély értelmét. Valóban az ellenforradalom idején a határon innen is, túl is, sokan túlbecsülték a sokat sejtető nyilatkozatokat. S az amerikai propagandának szüksége is volt ezekre a hitegető nyilatkozatokra, mert ezzel híveket toborzott magának és tartotta bennük a reményt. De az imperialisták — különböző erők hatására — nem intézhettek közvetlen fegyveres támadást a népi demokráciák ellen, hanem elsősorban a tömegek megzavarásának, a belső ellentétek felszításának, a provokációknak, azaz a propagandának és a felforgatásnak az egybehangolt módszereit alkalmazták.
Borbándit még az MNB hivatalos vezetői is megbírálták, de nem ténymegállapításai miatt, hanem azért, mert a kialakítandó politikára vonatkozó következtetéseit az emigráció számára túl merésznek tartották. A nemzetközi helyzet megváltozását azonban az emigráció nagy része meglátta, ha nem is ilyen élesen, és tudomásul vették, hogy alkalmazkodniuk kell hozzá.
Az emigráció számára az amerikai politika módosulása volt a legfontosabb. Ebből a szempontból érdekes Borsody István cikke, aki rámutatott, hogy mi a kapcsolat az amerikai belpolitikai küzdelmek és a kelet-európai kérdés felvetése között.
„A Republikánus Párt — írta — 1952-ben, húszéves ellenzékiség után, elkeseredett kampányt folytatott a Demokrata párti kormányzat ellen, és — a nyomaték kedvéért — a háború utáni gyászos nemzetközi helyzetet (értsd: a népi demokráciák, a Kínai Népköztársaság létrejöttét), beleértve a mi népeink sorsát is, a Demokrata párti külpolitika nyakába varrta … Az 1952-es elnökválasztási kampány hevében született meg a felszabadítás jelszava is mint Republikánus párti program annak bizonyítására, hogy a Republikánus Párt jóvá fogja tenni a Demokrata párti kormány bűneit. De ez csak jelszó maradt … Az Eisenhower-kormány nem indított felszabadító politikát, folytatta nagyjából ugyanazt a politikát, amit elődje … Az elnyomott népek felszabadítása ugyan továbbra is program maradt, ám kissé változott formában. A hangsúly most már a békés felszabadításra tolódott. Különösen azóta, hogy a Szovjetunió behozta hátrányát az atom- és termonukleáris fegyverkezési verseny terén és a harmadik világháború veszélye csökkent.”
Borsody ezután az emigrációnak azon köreit bírálta, amelyek ezt a változást nem veszik észre, vagy nem veszik komolyan: „Az emigrációs politika azonban, a jelek szerint, megrekedt a Republikánus Párt 1952-es kampány-jelszavainál, ehhez folyamodik, ezekre hivatkozik … de az emigrációk és Amerika politikai együttműködésének nem sok jövőt jósolhatunk, ha ez a kapcsolat továbbra is illúziók ápolásában fog kimerülni … Az úgynevezett kijózanodás félreérthetetlenül észlelhető az amerikai politikában és elvétve az emigrációban. Ezek persze nem olyan jelenségek, amelyeket lelkendezve, vagy vérmes reményektől eltelve lenne okunk regisztrálni. A kijózanodásnak inkább kiábrándító hatásával kell számolnunk. Hiszen ábrándok világából csak fájdalmas lehet leszállni a valóság talajára.” Borsody is őszinte keserűséggel fogadta a háború lehetőségének elhalványulását, de kifejezte azt a reményét, hogy az új politika hatásosabb lesz, mint a valóságtól elszakadt ábrándozás.
Ennek az új politikának egyik legtömörebb, legvilágosabb fogalmazását Hubert Ripka, volt csehszlovák külkereskedelmi miniszter adta meg a „Manchester Guardian” hasábjain, amelyet aztán a londoni rádió 1956 július 11-i adása sugárzott: „A szovjet vezérekre háruló komoly belső nehézségek lehetővé tennék a nyugati hatalmak számára a kezdeményezést, hogy engedményeket csikarjanak ki Moszkvától a Kelet és Nyugat közötti megegyezés előfeltételéül. A szociális és politikai nyomás olyan méreteket ölthetne, hogy engedmények adására bírhatja a szovjet kormányt. A Szovjetunió különösen sebezhető a csatlós országokban, ide kellene irányítani a Nyugat propagandájának erőfeszítéseit. A cél legyen a kommunista pártokban megnyilvánuló elégedetlenség kiélezése, továbbá az antikommunista ellenzéki tényezők erősítése, végül a kiábrándult kommunisták megnyerése. Hangsúlyozza mindenekelőtt a nyugati propaganda az összes ellenzéki elemek nemzeti egyesítésének szükségét. Hogy az elnyomott népek képzelőerejét meg lehessen ragadni, a Nyugatnak hangsúlyoznia kellene azt a kívánságát, hogy a felszabadított közép- és kelet-európai országokban olyan szociális és politikai rend biztosítását óhajtja, amely haladást jelentene a múltakkal szemben.” Ripka felhívta a nyugati hatalmakat: ne elégedjenek meg a propagandával, hanem diplomáciai úton is avatkozzanak be az események alakulásába. Erre mindjárt két konkrét javaslatot is tett. Az egyik az, hogy a kelet-európai országok sorsát kapcsolják a német kérdés rendezéséhez, amelynek feltételéül a szabad választásokat kössék ki. A másik az, hogy a szocialista tábor országaiban népszerűsítsék erősebben az osztrák típusú semlegességet.
Szóljunk itt néhány szót a semlegességről. Mi üdvözöljük azt, ha egy ország kiválik az agresszív imperialista tömbből, és kezdetnek, akár csak az osztrák típusú semlegességet is választja. Még jobban örvendünk annak, hogyha egy lépéssel tovább megy és a nemzetközi békeharc tevékeny részesévé lesz. De a fordított irányú mozgás keresztezné mind a béke, mind a haladás érdekét. Az emigráció viszont nekünk, szocialista országoknak (és nem a NATO országainak) ajánlgatja ezt a semlegességet, éppen azért, hogy nemzetközileg elszigeteljen minket, kényszerítse az első lépést azon az úton, amely végül is az agresszív katonai blokkokhoz vezet.
Adolf Berle, a Szabad Európa Bizottsága elnökségének tagja, a strasbourgi Szabad Európa Egyetem elnöke még pontosabban kifejtette a „fokozatos átmenet” taktikáját. 1956 augusztus 7-én, az egyetem évadnyitóján a következőket mondta: „A régi felfogást a tulajdont és a társadalmi felépítést illetően … nem lehet és talán nem is volna helyes visszaállítani. Azt ajánlom, fogadjuk el a jelenlegi körülményeket úgy, ahogy vannak.” Ez a „reálpolitikai” kezdet.
A néphatalom aláásására, a tömegek megtévesztésére mindenféle hamis elméletet felhasználnak — a népi kapitalizmustól kezdve, az anarchista és anarcho-szindikalista nézeteken keresztül egészen az olyan fából vaskarika tételekig, mint az, hogy az amerikai kapitalizmus — szocializmus. A lényege: hogy az illető országot kiszakítsák a szocialista államok közösségéből. A többi már magától megy — legalábbis látszólag. A valóságban az imperialisták mindennek a tervét már jó előre kidolgozták:
„Az államférfiak mindezért és még sokkal többért fognak harcolni. Az urántermelést közös vezetés alá fogják helyezni. Közös vasúthálózatért fognak fáradozni … Jól átgondolt mezőgazdasági terven, közös mezőgazdasági alap megteremtésén és a Nemzetközi Parasztunió kifejlesztésén fognak munkálkodni. Közép-európai Bizottság megteremtéséért fognak harcolni … Örömmel állíthatom, hogy a munka nagy részét már el is végezték. Ennek az iskolának a diákjai, a rab országokból emigrálni kényszerült egyetemi tanárok, tudósok, gazdasági, pénzügyi, termelési, szállítási és egyéb szakértők évek óta tanulmányozzák a kérdést. Tanulmányi központokban — Amerikában és Európában — a lehető legjobb anyag áll rendelkezésre a cél megvalósítására. Nekünk nincs jogunk, hogy megnevezzük ezeket a személyeket, akik majd annak idején el fogják végezni ezt a munkát. Ezek az emberek egyidejűleg emelkednek majd ki a sztálini rendszer bomlásával.” Valóban gondos felkészülés! Nem az ő szándékukon múlott, hogy terveik gyakorlati keresztülvitelét hazánkban egy nem várt körülmény megakadályozta: a szocializmus erői szétzúzták a megindított ellenforradalmat.
Lényegében ugyanezt a programot variálták a magyar emigráns politikusok is. Kovács Imre ezt írta: „A lélektani vagy politikai hadviselés … azon a feltevésen alapszik, hogy a kommunizmus a benne szinte törvényszerűen jelentkező ellentmondások következtében, továbbá a mozgásból és tevékenységéből adódó »legális« lehetőségek tervszerű kihasználásával annyira fellazítható, hogy a Kremlnek nincs más választása, mint tárgyalni és a Nyugat feltételeit elfogadni. Ez a különleges hadviselés — amelyet azért neveznek lélektaninak, mert politikai, diplomáciai, gazdasági, kulturális és katonai nyomás mesteri kombinálásával vagy szükségszerű rotálásával a kommunizmust állandó nyugtalanságban tartja —, az egész világra kiterjed …” Más helyen kifejti: „Ne gondoljunk veszélyes akciókra, könnyen elfojtható megmozdulásra! Egyelőre az is elég lenne, ha a nemzetközi eseményekről és azok fejlődéséről helyesen tájékozódnék (mármint a magyar nép), hogy a kommunista hibákat vagy taktikai mozdulatokat a maga javára kihasználhassa. Hogy miben és mikor kezdeményezhet, azt óvatosan, szinte matematikai pontossággal kell kiszámítani. Analízisekkel segíthetjük legjobban, aztán a helyzet és a lélektani hadviselés módszertani ismeretében mindig ott és akkor fokozhatja a nyomást, ahol és amikor a leghatásosabb.”* Látóhatár, 1956 január—február. *
Az új taktika egyik fő sajátossága az volt, hogy szocialista álarcban lépett fel. Képviselői azt hangoztatták, hogy egy ideig kommunista útitársakat is hajlandók maguk mellé elfogadni. Nagy Ferenc azt írta: „A szellemi szabadságmozgalmat e pillanatban még kommunista párttagok vezetik. A nagyobb szabadságot egyelőre még a párton belül követelik … sokan vannak az emigrációban, akik elmaradtak az eseményektől és azt hiszik, hogy akár az írók sorozatos lázadása, akár a Petőfi-kör ifjúságának hatalmas megmozdulása nem egyéb, mint a kommunisták egymás közötti belső harca … Minket nem aggaszt az, hogy a harcot ma még kommunisták vezetik …”** Látóhatár, 1956 május—június. * De azért — félreértések elkerülése végett — sietve kijelenti: „Ellenezni kell magát a kommunizmust, nekünk, a demokratikus magyar emigrációnak a kommunizmus nem partnerünk. Semmiféle megjelenési formában.”
Kovács Imre is világosan látta, hogy nem lehet rögtön visszaállítani a kapitalizmust Magyarországon, legalábbis a régi formájában nem. „Aligha valószínű, hogy Magyarország egyhamar visszatérhet a kapitalista termelésre, ami a mi esetünkben különben sem ütötte meg Smith Ádám liberális mértékét, és a magam részéről ma szívesebben kiegyeznék a nyugati demokratikus szocializmus bármely eddig kialakult formájával, mintsem tátott szájjal hiába várjak a sült galambra.”* Látóhatár, 1956 május—június. *
Persze, ez a „nyugati demokratikus szocializmus” is csak a kapitalizmus egyik álneve, hiszen nem azért tartják ki a monopoltőkések az emigrációt, hogy vele építtessék fel a szocializmust!
Kovács Imre, Borbándi és társaik nézetei sokban emlékeztetnek Walter Lippmann, Adolf Berle és Sulzberger nézeteire.
Sulzberger, a „New York Times” állandó külpolitikai szemleírója, 1956 áprilisában cikksorozatot írt Jugoszláviáról, a „titóizmusról”. Ebben kifejtette, hogy a szocialista tábor egységét meg kell bontani. Jugoszláviáról azt állította, hogy nem a szocializmust építi, hanem nemzeti felkelést vitt végbe a szocialista országok egységével szemben, s ezért a „titóizmust” átmenetileg járható, sőt követendő útnak is tartotta a népi demokráciák számára. Hibáztatta a merev amerikai propagandát azért, mert engedte, hogy a semlegesség jelszavát a haladó erők használják fel az imperialista blokk-politikával szemben, s ez sok kárt okozott az amerikai politikának. Ezért sürgette ennek a jelszónak kisajátítását és felhasználását a kelet-európai országok felé, azzal a céllal, hogy elválasszák őket a Szovjetuniótól.** New York Times, 1956 április 21—23. * A cikksorozat nagy visszhangot keltett. A hivatalos emigráció számára Sulzberger túl messze ment, szerintük túlságosan engedékeny volt, mert a kapitalizmus restaurációját a „második szakaszra” halasztotta. Ezért Varga Béla válaszcikkben utasította el az ajánlott átmeneti megoldást.
Lényegében Sulzbergerével azonos nézeteket fejtett ki Walter Lippmann is, a „New York Herald Tribüné” ismert külpolitikai szemleírója (a „Manchester Guardian” 1956 június 8-i számában). Ő is hangsúlyozta: a legfontosabb, hogy az egyes országokat elválasszák a szocialista tábortól, a Szovjetuniótól. Lippmann e gondolatokat csak a magyarországi ellenforradalom után foglalta egységes rendszerbe. November 14-i cikkében megállapítja, hogy a népi demokratikus rend megdöntése két szakaszban történhet: az első szakaszban az illető országot el kell választani a többi szocializmust építő országtól (ezt a szakaszt ő álcázásképpen „titóista” szakasznak nevezi), a második szakaszban pedig felszámolják a szocialista vívmányokat, s bekövetkezik a burzsoá restauráció, vagy ahogy Lippmann mondja: „a teljes szabadság”.
Hozzájuk hasonlóan Kovács Imre is azt írta: „A Nyugat hosszú távon az eredményes titóizmust a demokrácia első állomásának tekinti.” Itt persze Kovács Imre is abból a téves nézetből indul ki, hogy Jugoszlávia nem a szocializmus építésének útján halad, hanem letér arról.
Az ellenforradalom tehát új fegyvereket is alkalmazott. Korábban a „tiszta demokrácia”, az „általános szabadságjogok” voltak a fő harci jelszavak, most pedig a „nemzeti kommunizmus” és a „nyugati demokratikus szocializmus” jelszava mellé állt. Ez az álruha megkönnyítette számára, hogy beleszóljon az itthoni vitákba, ezeket állandóan tovább élezze és burzsoá irányba terelje, hogy újból és újból felvetett kérdésekkel a dolgozókat állandó izgalomban tartsa, az erkölcsi válságot elmélyítse — egyszóval a talajt „fellazítsa”. Ezt nevezte Kovács Imre „lélektani háborúnak”, ezt nevezzük mi az ellenforradalom ideológiai előkészítésének. Az emigráció ezzel alaposan megszolgálta a „harminc ezüstdollárt”.
A kelet-európai országok elleni támadás politikai előkészítésének kétségtelenül ez volt a fő vonala. Minthogy az amerikai propaganda ezt az utat járta, az emigrációnak is az az áramlata volt az amerikaiak számára a leghasználhatóbb, amelyik ügyesen tudta alkalmazni ezt a taktikát. Ennek a feladatnak az MNB balszárnya, a „Látóhatár”-csoport és a szociáldemokraták feleltek meg, ezért ezeknek a befolyása az emigrációs politikai központokban megnőtt. — (Például Kovács Imrét 1955-ben vették be a Szabad Európa Bizottságba, s ott ő is megkapta a maga 150 dolláros júdáspénzét.)* 1956 októbere után nyugati körökben gyakran hangoztatták, hogy Magyarországon nem ellenforradalom volt, hiszen nem tűzték napirendre az államosítás és a földreform eredményeinek eltörlését. De az ellenforradalmi emigráció itt vázolt taktikája is mutatja, hogy ez az érvelés hamis, az államosítást és a földreformot az ellenforradalom nem akarta — legalábbis kezdetben — nyíltan támadni. *
Az emigráció zöme a második vonalba került, s ott a maga módján készítette elő a kapitalista ellenforradalom ügyét, elsősorban azzal, hogy az emigránsok körében „helyesbítette” Kovácsék számukra elfogadhatatlan tételeit. Szították a gyűlöletet, hangoztatták, hogy a kommunisták semmiféle csoportjával nem szabad együtt haladni, hogy nem elég a semlegesség, azonnal a NATO-hoz kell csatlakozni, támadták a békés egymás mellett élés híveit, és mindenekelőtt: követelték az azonnali, direkt, ha kell háborús akciót a Szovjetunió, a népi demokráciák ellen. Így végezték azt a feladatukat, hogy megdolgozzák a nyugati közvéleményt s állandóan ugrásra kész állapotban tartsák az emigráns ellenforradalmi erőket.
Mind a két szárny megfeszített ütemben dolgozott. Az októberi napok előtt a „taktikusok” játszották a nagyobb és fontosabb szerepet, de az emigráció túlnyomó többsége a „vadak” közé tartozott, s kritikusan szemlélték a másik csoportot.
Az emigráció a külföldi rádiók és a sajtó útján elérte, hogy októberre egyike lett azoknak a tényezőknek, amelyeknek találkozásából az ellenforradalmi szituáció Magyarországon kialakult.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!