1
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
Vizsgálati anyagok felhasználásával készült összeállítás.
Az 1956 októberi magyarországi ellenforradalom előkészítésében, kirobbantásában és eseményeinek alakításában rendkívül fontos tényező volt az imperialisták kém- és diverziós tevékenysége, továbbá az imperialisták legfőbb hazai támaszának, a magyar ellenforradalmi erőknek aknamunkája. A magyar közvélemény eddig keveset hallott erről, nem ismeri a népköztársaság ellenségeinek aknamunkáját. Ebben a tanulmányban az imperialisták és szövetségeseik régebbi tevékenységéről és módszereiről, valamint az ellenforradalom napjaiban történt beavatkozásáról lesz szó.
Az imperialisták kém- és diverziós cselekményei, valamint a hazai reakció, a „belső bitangok” tevékenysége nem egymástól különálló két dolog. Ez a kétfajta tevékenység összefonódik és kiegészíti egymást, egyik a másik nélkül nem egész, sőt egyik sem létezhetik a másik nélkül. A nyugati imperialistákat és a hazai reakciósokat összefonja az azonos osztályérdek: mindketten a szocialista társadalmi és államrendszer megdöntésére, a kapitalista kizsákmányolás visszaállítására törekszenek. Összefonja őket egymásrautaltságuk is. Természetes szövetségesek ők. Az imperialisták a hazai ellenforradalmárok és a disszidáltak közül szervezik ügynökeiket, ezek képezik az ellenforradalmi bázist. S megfordítva: hazai reakciósaink csak az imperialistákban bízhatnak, csak tőlük várhatnak anyagi és „erkölcsi” támogatást, csak tőlük várhatják „felszabadulásukat”. Ezért mindenkor tárt karokkal fogadják az imperialista ügynököket, s készek azok utasításai szerint dolgozni.
*
Mióta szocialista ország létezik, az imperialisták soha, egy percig sem haboztak, hogy beavatkozzanak annak (illetve azoknak) belügyeibe, hogy gyengítsék, és ha lehet, megdöntsék a proletárhatalmat. Ezt tették 1918—1920-ban, amikor — mint ismeretes — 14 imperialista hatalom viselt intervenciós háborút a fiatal szovjet állam ellen. 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság bukásának fő oka is az imperialisták fegyveres beavatkozása volt. A két világháború között szinte rendszeresen hajtottak végre provokációkat a Szovjetunió, a szovjet államhatárok és a szovjet diplomácia ellen. Fő bázisuk akkor is, mint most, a hazai reakció volt: a megdöntött, de sorsukba belenyugodni nem tudó és nem is akaró volt kizsákmányoló osztályok.
A második világháború nem váltotta be azokat a reményeket, amelyeket a világ imperialistái fűztek hozzá. Nem omlott össze a Szovjetunió, ellenkezőleg: megerősödött, s rajta kívül új szocialista államok egész sora született Európában és Ázsiában. A Szovjetunió kilépett elszigeteltségéből, a szocializmus világrendszerré vált. Új rohamra indultak az imperialisták ellen a felszabadulásukért küzdő gyarmati népek is. Ez a változás, az erőgyarapodás nemcsak lehetővé, hanem szükségessé is tette, hogy mind a szocialista országok, mind a gyarmati és imperialista országok kommunista és munkáspártjai kül- és belpolitikai vonatkozásban egyaránt változtassanak politikájukon és taktikájukon. Az új helyzetet mélyrehatóan először az SZKP XX. kongresszusa elemezte. Az ott elhangzott elemzés és útmutatás termékenyítően hatott nemcsak a nemzetközi kommunista mozgalomra, hanem az egész munkásmozgalomra is.
Ám a megváltozott körülmények az imperialistákat is más módszerek alkalmazására kényszerítették. A szocialista tábor ereje, a szocialista békepolitika, ennek a politikának a „saját” tömegeik előtti nagy népszerűsége arra késztette őket, hogy más hangot üssenek meg: legalább látszólag hajlandóságot mutassanak a megegyezésre.
Nem mintha az imperialisták a valóságban egy percre is megbékéltek volna azzal a gondolattal, hogy növekszik a szocialista tábor, erősödik a gyarmati felszabadító mozgalom. Nem, ők minden követ megmozgattak és megmozgatnak, hogy gyengítsék a szocialista országok belső rendjét, aláássák azok biztonságát és meghiúsítsák eszméinek terjedését. Különösen nagy gondot fordítanak a kém- és diverziós cselekmények megszervezésére, a hazai reakciósok összegyűjtésére, szervezésére és támogatására.
Azok a kém- és diverziós cselekedetek, amelyeket az egyes imperialista hatalmak más kapitalista vagy imperialista országokban folytatnak, elvileg különböznek a szocialista országokban kifejtett aknamunkájuktól. Ott azért szereznek adatokat, hogy katonai vagy gazdasági előnyre tegyenek szert. A szocialista országokban ennyivel nem elégednek meg, itt számukra a fő dolog a rendszer, a munkáshatalom megdöntésére irányuló kém- és diverziós cselekmény, a belső reakció megszervezése a munkáshatalom ellen.
Ilyen vonatkozásban az utolsó években az imperialisták, s különösen az amerikai imperialisták elvesztették maradék szemérmességüket is. Nyíltan, parlamenti és kongresszusi vitákon tárgyalják meg, hogy diverziót és aknamunkát szerveznek a szocialista országok ellen, s milyen összegeket fordítanak erre. Az Amerikai Egyesült Államokban a kém- és diverziós cselekmények szervezése, az ellenforradalmi bandák segélyezése és a szocialista országok belső rendje és biztonsága ellen való felhasználása állami vonalon folyik, szinte kormánytevékenységgé vált. Még az államelnök sem restelli közhírré tenni, hogy a felforgatók oldalán áll. 1955 nyarán Eisenhower elnök az államfők genfi tanácskozása után adott nyilatkozatában elmondta: „A külügyminiszter és én nemegyszer hangoztattuk a kelet-európai csatlós államok, a nemzetközi kommunizmus tevékenysége és hasonló kérdésekben vallott amerikai meggyőződést és nézeteket. Világossá tettük, hogy hogyan gondolkozunk ezekről a kérdésekről. A rabságban sínylődő népek békés felszabadítása mindig is egyik fő célja volt az USA külpolitikájának, és az is marad, míg a siker be nem következik.” 1955-ben karácsonykor is nyilatkozott az elnök. Ekkor így szólt a „csatlós országok” népeihez: „Az amerikai nép ismeri azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket viselnetek kell. Az amerikai nép osztozik gondjaitokban, amikkel az egyéni szabadságjogotok és a politikai szabadság helyreállítását várjátok, és veletek együtt hisz abban, hogy végül is győzni fog az igazság, és újból a világ szabad országainak sorába helyez vissza benneteket.”
Ilyen kenetteljes és magasröptű szavakkal kell beszélnie az államelnöknek, mert hiszen van a világon protokoll és nemzetközi jog. De azok a funkcionáriusok és hírszerző szervek, amelyek a háttérben, a homályban dolgoznak, s akiket nem köt magas, felelős beosztás, azok azonnal megértik az ünnepélyes szavak rejtett értelmét. Tudják, hogy ezek a nyilatkozatok azt jelentik: lehet szervezni a diverziót, az összeesküvést. S hogy sikerüljön a „békés felszabadulás”, rá lehet szabadítani a burzsoá, földesúri erőket, a társadalom alját, a börtöntöltelékeket a népre.
Dulles 1952-ben, amikor még nem volt külügyminiszter, szintén szabadabban formulázta meg a szocialista országok úgynevezett „felszabadulásának” politikáját. Azt mondotta, hogy a népi demokratikus országokban az Egyesült Államok politikájának a kapitalizmus visszaállítására kell irányulnia, s kijelentette: „Különböző helyeken ügyes munka folyik, amelynek célja a felszabadítás előmozdítása. Természetesen — tette hozzá szerényen — ezt a tevékenységet nem kell közhírré tenni.” Dulles azóta külügyminiszter lett, s mint eddigi tevékenységéből látható, régebbi véleményét és politikáját fenntartja, és arra törekszik, hogy ez az USA hivatalos politikájává váljék.
Az Egyesült Államok 1951. évi, úgynevezett „kölcsönös biztonsági” törvénye évenként 100 millió dollárt irányoz elő a Szovjetunió és a népi demokratikus országok elleni felforgató tevékenységre. Nagy összeg ez! Nagy Imréék és az ellenforradalmárok nem győztek hozsannázni, amiért az amerikaiak 20 millió dollárt ígértek ajándékként. Pedig ez a 20 millió dollár (amelyből egyébként egy centet sem láttunk) csak töredékét fedezte volna azoknak a károknak, amelyeket évek óta — éppen az erre a célra kiadott százmilliókból — népi demokráciánknak okoztak. A 100 milliós előirányzatot 1956-ban 125 millióra emelték. E fenti törvény szerint tehát az Egyesült Államok kormánya több száz millió dollárt fordított a szocialista országokban folytatott kém- és diverziós munkára.
Hogy ne legyen félreértés az összeg rendeltetése felől, idézzük az Egyesült Államok képviselőházának vitájából a „kölcsönös biztonsági” törvény egyik szerzője, Kersten képviselő szavait: „A kölcsönös biztonság biztosításáról szóló törvény, amelyet nemrég fogadtak el, s amelyet az elnök aláírt, azt a módszert irányozza elő, amelynek révén az Egyesült Államok segítséget nyújthat a kommunista országokban a földalatti felszabadító mozgalomnak.” Kersten komolyan mondja, s nem teszi idézőjelbe a felszabadító szót. Mert tőkés lelkének felszabadulást jelent a szocializmus megdöntése, a tőkés kizsákmányolás visszaállítása, a földek visszavétele a parasztoktól. Kersten módosítást is javasol a törvényhez: „A kölcsönös biztonság biztosításáról szóló törvényhez fűződő módosítás — mondotta Kersten — segélynyújtást irányoz elő azon földalatti szervezetek számára, amelyek megvannak, vagy amelyeket a jövőben fognak létrehozni. Az ilyen földalatti szervezetek vezetőséget kaphatnak, s ilyen módon tevékenységük nem lesz hiábavaló.” S hozzátette még: „A felszabadítást nem lehet elérni csupán propagandával és parlamenti manőverekkel, a felszabadítás megfelelő időben végrehajtott erős akciókat követel.” Mert Kersten szerint: „Azt mondani, hogy a terror semmiféle szerepet nem tölthet be Kelet-Európa felszabadító mozgalmában, tájékozatlanságot jelent abban a kérdésben, hogy mi is a felszabadító mozgalom.” Majd kijelentette, hogy az Egyesült Államok e politikájának célja „a rémület terjesztése”.
Kersten szókimondóbb mint az elnök: ő már nem „békés felszabadításról” beszél. Hiszen szándékukat sokkal pontosabban fejezi ki az ilyenfajta terminológia: „erős akció”, „terror”, „a rémület terjesztése”. Az ily módon terjesztett „szabadságot” magyarul rabságnak és önkénynek hívják. Azt a következtetést mindjárt levonhatjuk Kersten szavaiból, hogy a nép támogatására nem számítanak. Nincs más hátra tehát: vezetőséggel és — mi hozzátehetjük — pénzzel meg fegyverrel látják el a földalatti ellenforradalmi szervezeteket.
Kísértetiesen azonos nézeteket vall ebben a kérdésben McCarran szenátor is. „Nincs okunk arra — mondotta a szenátusban —, hogy támadásunkat a kormányakciókra korlátozzuk, a kormány béke idején nem teheti meg mindazt, amit magáncsoportosulások megtehetnek.” Kifejtette továbbá, hogy „a szavakkal és tettekkel folytatott amerikai propaganda akkor kezdi meghozni eredményeit, amikor az egyszerű és bátor célt követi: a szovjet diktatúra megdöntését bármely eszközzel”. „Felkelések provokálása a csatlós övezetekben lehetséges.” Lám, milyen határozottan és világosan beszélt McCarran!
Még konkrétabban írt erről 1952 áprilisában a „Nations Business”-ben (az amerikai kereskedelmi kamara folyóiratában) Anthony A. Leviero: „Egyetlenegy kormányhivatalnok sem fogja elismerni, de mi embereket képezünk ki, hogy a lélektani háború keményebb szakaszában kémekkel, szabotőrökkel és specialistákkal rendelkezzünk … Ezek megtanulják, hogyan kell felrobbantani hidakat, vonatokat és hadiüzemeket, kioktatják őket mindenfajta fegyver használatára, mind amerikai, mind külföldi fegyverekére … Megtalálják a közlekedés titkos módszereit, úgyhogy vissza is térhetnek azzal, amit láttak. Az ellenséges lakosság közé keverednek, nyugtalanító rémhíreket terjesztenek.”
De lehet folytatni. 1956 tavaszán kidolgozták „a világkommunizmus elleni politikai támadás programját”. Ez a program is nyíltan tartalmazza fegyveres, felforgató bandák szervezését a népi demokratikus országokban. Le van benne írva, hogy a fegyveres bandákat, amelyeket — semmi kétség — hazaárulókból és különféle bűnöző elemekből verbuválnak (ezt bizonyítja a magyar ellenforradalmi bandák összetétele is), államellenes lázadások szervezésére használják fel. A programot David Sarnoff, a „Radiocorporation of Amerika” (RCA) elnöke dolgozta ki. Memorandumában a hazaárulókról, szökevényekről és bűnözőkről ezt írja: „Kívánatos ezen emberi erő maximális kihasználása. Ezt az erőt be kell vonni meghatározott, jól szervezett és pénzzel jól ellátott kommunistaellenes szervezetekbe. Létre kell hozni az emigránsok tiszti hadtestét — 100—100 főből álló csoportokból —, amely készen áll arra, hogy alkalmas esetekben és rendkívüli körülmények között felhasználják.” Ez a program nemcsak David Sarnoff ügye. Megvitatták és jóváhagyták azt magas kormánykörökben, s kiadták az Egyesült Államok kongresszusa hivatalos okmánygyűjteményében.
Talán elég is ennyi az „ideológiából” és a „szervezeti instrukciókból”. El lehet mondani, hogy a beszédek és a dokumentumok magukért beszélnek. Ezekből is az derül ki, hogy az imperialisták engesztelhetetlenül gyűlölik a szocialista rendszert, s mindent elkövetnek, hogy súlyos, lehetőleg halálos csapást mérjenek rá. Mindent megtesznek, amit legálisan, a nemzetközi jog és a nemzetközi szokások keretében elkövethetnek, s olyasmit is, amit csak féllegálisan vagy illegálisan tehetnek ellenünk.
HÍRSZERZŐ SZERVEK
A nagy „elvi” összefüggéseket s a „fő feladatot” már elmondották Kerstenék, McCarranék és David Sarnoffék. Véleményüket megerősíti a Fehér Ház 1955 december 30-án kiadott különleges nyilatkozata, amely szerint a népi demokratikus országok „felszabadítása” volt és marad az Egyesült Államok külpolitikájának egyik alapvető célja mindaddig, amíg „a sikert el nem érik”. Ennek érdekében nagy gondot fordítanak a kémkedésre: adatokat gyűjtenek a Magyar Néphadseregről; katonai szempontból felderítéseket végeznek egy-egy nagyobb városunkról, vagy egy-egy országrészről, az ország védelme szempontjából fontos hadi- vagy egyéb üzemekről; adatokat gyűjtenek a népgazdaság helyzetéről, gazdasági nehézségeinkről, hogy az esetleges gazdasági tárgyalásoknál kihasználhassák ezeket; igyekeznek megismerni a népgazdaság egyes ágazatainak és objektumainak kapacitását. De politikai kémkedést is folytatnak, hogy megismerjék a lakosság hangulatát, s hogy milyen kérdések foglalkoztatják az embereket; adatokat gyűjtenek kisebb-nagyobb beosztású vezetőkről, hogy kompromittálhassák vagy adott esetben beszervezhessék őket; kapcsolatot keresnek és tartanak fenn ellenforradalmi elemekkel, illetve szervezetekkel. Embercsempészést is folytatnak: kiszöktetik a számukra szükséges embereket s kompromittált vagy gyanússá vált ügynökeiket.
A széleskörű kémtevékenységgel szerzett adatokat többféleképpen hasznosítják: a katonai adatokat a hadsereg, különösen a tisztek kiképzésénél, továbbá különböző hadműveleti tervek kidolgozásánál; a gazdasági életről szerzett értesüléseiket a gazdasági tárgyalásoknál értékesítik. A politikai híreket elferdítik, eltúlozzák, hazugságokkal egészítik ki, s ballon-akciók, röpcédulák, a Szabad Európa, Amerika Hangja stb. rádióadók útján a lakosság félrevezetésére, a népi demokratikus rendszer elleni izgatásra használják fel. Mindezeknek az adatoknak a birtokában adnak új utasításokat ügynökeiknek és az illegális ellenforradalmi szervezeteknek. Az imperialista kémszervezeteknek a népi demokratikus országok ellen dolgozó főrezidensei (főmegbízottai) régi, kipróbált hírszerzők, az imperialista hadseregek és egyéb állami szervek hírszerző részlegének tisztjei. Az amerikai kémszervezet vezetői pl. a következők: Salzburgban W. Emil Juhász, aki több mint 25 évig a budapesti amerikai követségen volt alkonzuli beosztásban, s közvetlenül a kiutasítása előtt az amerikai kormány visszahívta, és „eredményes munkájáért” megkapta az egyik legnagyobb amerikai kitüntetést (1954 tavaszáig Juhásznak 17 kémkapcsolatát vették őrizetbe a magyar államvédelmi szervek, s további 75—80 kapcsolatáról volt tudomásuk); Berchtesgadenben Mr. Antos őrnagy, helyettese Mr. Fischer, aki 1946-ban rövid ideig ugyancsak a budapesti amerikai követségen dolgozott; a müncheni egyik vezető a magyar származású Mr. Parker, aki korábban a wasserburgi, majd a Bad Reichenhall-i kémiroda beosztottja volt.
Sokkal többet mondanak a magyarországi származású alkalmazottak nevei. Miféle emberek felelnek meg a tudvalevőleg kényes amerikai hírszerző szerveknek arra, hogy az egyes országok „rezidentúrájának” vezetőivé és vezető munkatársaivá tegyék meg őket? Íme, néhányan a „magyar ügyeket” intéző vezető beosztású ügynökök közül: Martsa Sándor volt horthysta ezredes, jelenleg Grazban él. Az újonnan beszervezettek közül többet ő képezett ki határátlépésre és diverziós cselekedetre. Baracsi József volt csendőrfőhadnagy, az MHBK (Magyar Harcosok Bajtársi Közössége) londoni vezetője. Csia Jenő volt csendőrezredes, a Hungarista Mozgalom tagja, a nyílt fasiszták közül szervez be ügynököket. Pelsőczy Pál volt SS-főhadnagy, jelenleg a francia hírszerzésnek dolgozik. Erdődi-Harrach Tamás volt horthysta százados, a Hungarista Mozgalom grazi hírszerző szervének vezetője. Vasváry József horthysta altábornagy, az MNB (Magyar Nemzeti Bizottmány) ausztriai megbízottja, a Magyar Iroda vezetője. Dr. Decleva Jenő volt főszolgabíró, majd tüzérfőhadnagy Grazban kémeket képez ki és dob át a határon. Páter Gácser Imre volt tábori lelkész, az MNB franciaországi Magyar Irodájának vezetője, Párizsban lakik és ügynököket szervez be. Visnyei Sándor volt horthysta főhadnagy, a Gehlen-féle nyugatnémet hírszerző szerv magyar osztályának munkatársa, beszervező és kihallgató. Visnyei főnöke Kolényi György volt alezredes, vezérkari tiszt.
Milyen emberek ezek? Íme: amikor Visnyei Sándortól, a Gehlen-féle nyugatnémet hírszerző szerv hivatalos beosztottjától megkérdezték: „tehát hazaárulóvá vált?” — így válaszolt: „Ezt nem tudom elismerni, mert jelenleg a Magyar Népköztársaságot nem számítom hazámnak.” Gyulai Lajostól, a CIC és a FSS ügynökétől is megkérdezték: „Ön katona volt, esküt tett. Miért közölt hát katonai titkokat idegen állam embereivel?” Ez a válasz: „Nem értettem egyet az 1949-es alkotmánynak a hadseregre vonatkozó pontjával, valamint az akkor működő kormányzat politikájával. Úgy gondoltam, a nyugati társadalmi forma alkalmazhatóbb Magyarországra.” Ezek az emberek abból élnek, hogy napról napra rendszeresen eladják, elárulják hazájukat, nem törődnek azzal, hogy esetleg felvonulási területté vagy hadszíntérré teszik-e az országot.
Ezek az imperialisták számára megbízható emberek hallgatják ki a menekülttáborokban lakó, a „magyar irodákhoz” vagy más segélyszervekhez forduló magyar disszidáltakat, hogy ami adatot csak lehet, kiszedjenek belőlük. Ők választják ki azokat, akik hajlandók a SZER (Szabad Európa Rádió) vagy más imperialista rádió adásaiban rágalmazni, gyalázni hazájukat, s azokat is, akik még ezeken is túltesznek és kémkedésre, diverzióra vállalkoznak.
A hírszerző szervek a kémanyag egy jelentős részét a menekülttáborokban és a „jótékonysági szervezetek” felhasználásával szerzik meg. Különösen jelentős ebből a szempontból Ausztria, hiszen a disszidáltak zöme az osztrák határt lépte át, és vagy Ausztriában akar letelepedni, vagy az ott működő menekültügyi szervek segítségével akar tovább jutni.
A nyugati hatalmak azelőtt kihasználták, hogy Ausztria nem volt független állam, hogy szektorokra oszlott. A nyugati hatalmak által megszállt övezetekben szabadon működtek e hatalmak hírszerző szervei. Először ők hallgatták ki a menekülteket. A hírszerző szerveknek ez időben szabad bejárásuk volt a menekült-táborokba. Legfeljebb olyasfajta korlátozás volt, hogy a francia zónában a francia hírszerzőknek volt elsőbbségi joguk, az angol zónában az angoloknak stb. Az amerikaiak itt is biztosították elsőbbségüket, mert mind az angol, mind a francia zónában csak egy-egy menekült-tábor volt, így a menekültek zöme az amerikai zónában szállt meg, ahol több tábort tartottak fenn, s ebben a zónában, Salzburgban volt elhelyezve a kivándorlási ügyeket intéző központi szerv. Ez egyébként ma is ott van.
Ez a teljesen „szabad vásár” az osztrák államszerződéssel és Ausztria semlegességének proklamálásával megszűnt. Azóta az osztrák állam intézi a menekült-ügyeket, tartja fenn a menekült-táborokat, s látja el papírokkal a disszidáltakat. Ez nem jelenti azonban azt, hogy az imperialisták lemondtak e fontos területről, és abbahagyták az ott folytatott tevékenységüket. Nem! Új módszerekhez folyamodtak, nem törődve azzal, hogy sokszor nehéz helyzetbe hozzák az osztrák kormányt, s cselekedetükkel tulajdonképpen megsértik az osztrák semlegességet. Beépítették embereiket a magyar menekült-táborokba (Eisenstadt, Bécs, Glasenbach stb.), illetve az ott lakók közül ügynököket szerveztek be. Ők szállítják a kihallgatásra alkalmas személyeket a hírszerző szervek közvetlen munkatársaihoz, vagy ha érdekesnek ígérkezik az eset, mindjárt valamelyik „nagy főnökhöz”.
Azelőtt a hírszerző szervek szinte nyíltan tartották fenn irodáikat, kiképzőhelyeiket vagy táboraikat. Az amerikaiak pl. Bécsben a Gregor Mendel Strasse 56. szám alatt átutazó-szállást tartottak fenn ügynökeik számára. Az angol hírszerző szerv egyik helyisége Bécsben a Sebastian Platz 7. számú házban volt. Salzburgban az amerikaiak a többi között a következő helyeken végeztek kihallgatásokat: Residenz Platz 1. USA konzulátus; a Hinterholzer Franz Kai-on levő egyik épületükben, amelyben többek között a Joint-ot is felhasználták fedőszervként; General Key Gasse — ugyancsak az USA konzulátus irodái voltak itt; Faberstrasse 7/a. SZER-kirendeltség.
Salzburgtól 20—25 km-re (volt amerikai zóna) egy hegyoldalban az amerikaiak kiképző-tábort tartottak fenn. Welsben az amerikaiak 1001. számú táborát szintén az amerikai hírszerzés tartotta fenn. Ezt a tábort annak idején a „gyilkosok iskolájának” nevezték. Sorolhatnók tovább.
Ma a kémszervezetek kénytelenek fedőszerveket létesíteni, ahol a kihallgatást, a beszervezést és egyéb ügyeiket intézhetik. Innsbruckban pl. egy Timpex nevű vállalat az amerikai titkos-szolgálat fedőszerve. Ugyanilyen célt szolgál Kőffer Viktor magyar származású fogász bécsi rendelője. Az amerikai kémkedés gazdasági ügyeinek egy részét egy kereskedelmi ügynökség bonyolítja le, az ügynökség a Kärtnerstrasse egyik szerény mellékutcájában húzódik meg. Felhasználják fedőszervül a Szabad Európa Rádió legálisan működő szerkesztőségeit és kirendeltségeit is. Ezeket a helyeket persze a menekültek tömegesen nem látogatják. Itt elsősorban a hírszerző szervek vezetői és rezidensei dolgoznak. Ide csak a már kiválasztottak mennek el.
A menekültek tömegesebb megismeréséhez és kihallgatásához újfajta fedőszervek voltak szükségesek. Ilyenek a Magyar Irodák, a Magyar Caritások vagy a Zsidók Szakmai Képzésének Világszervezete (ahol főképpen rádiós kémeket képeznek ki a hírszerző szervek számára). Ezek természetesen a legkülönfélébb emigráns szervezetek, s az emigráns lapok szerkesztőségei. Nagyon érdekes ebből a szempontból, hogy az előbb említett kereskedelmi ügynökség felsőbb kapcsolata Lengyel Béla volt horthysta altábornagy, az amerikai Magyar Segély bécsi főmegbízottja. Az ügynökség Lengyelnek számol el. Grazban a Magyar Menekültügyi Szolgálat egyik vezetője Szentgyörgyi László volt horthysta főhadnagy, angol ügynök; Salzburgban Magyar Caritas-vezető Bartha János Gehlen-ügynök; Münchenben a Magyar Segítő Szolgálat vezetője báró dr. Ordódy Krisztina. Ezek, természetesen, a „segélypénzt” eredeti rendeltetésére — kémkedésre költik.
A Magyar Irodákat az amerikai kormány támogatásával alakult úgynevezett Magyar Bizottmány szervezi és tartja fenn. Ilyen irodák működnek Grazban, Salzburgban, Münchenben, valamint más osztrák és nyugatnémet városokban. A Magyar Irodák bevallott feladata: pénz-, ruha- és egyéb segéllyel támogatni a menekülteket. Ezért a disszidensek sűrűn keresik fel ezeket az irodákat. A valóságban azonban a Magyar Irodák bevallott feladatukkal törődnek a legkevesebbet. Az irodákon dolgozó „kutatók” igyekeznek felkutatni azokat, akiket érdemes kihallgatni vagy akik alkalmasak a beszervezésre. Ilyenkor aztán működésbe lépnek a Timpex-féle „kereskedelmi vállalatok”, amelyeknek nem bevallott, de űzött foglalkozásuk a lélekvásárlás, a hazaárulók gyártása.
A Magyar Irodákhoz hasonlóan fedőszervül szolgál egy sor más intézmény is, pl. a Vöröskereszt irodái és táborai vagy a „magyar egyházi” intézmények. Bizonyos Magyar nevű nyugatnémet ügynök állandóan a Vöröskereszt Rechnitz városbeli helyiségében tartózkodik, ott szervezte be és küldte haza kémkedni Kispál Józsefet is. Kispál első feladatait végre is hajtotta, sok kémadatot gyűjtött a szovjet hadseregről, de a második határátlépésnél „szerencsétlenül járt”, elfogták.
Glumercz Imrét a passaui táborból emelték ki. A kiképzés alatt szállodában lakott. Egy bizonyos „Feri bácsi” képezte ki, neki kellett volna átadni a szovjet hadseregre vonatkozó kémanyagot is. De őt is elfogták. Hogyan találta volna meg Glumercz Imre „Feri bácsit”? Egyszerűen! Csak Salzburgba kellett volna mennie, az ottani magyar katolikus egyházhoz, s ott bárki, akitől megkérdezi, hogy „hol a Feri bácsi”, azonnal értesítette volna őt. (Persze, nem vezetik el hozzá, mert konspirálnak.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!