Jemnitz János
2
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
Mi volt a nyugati imperialista politika válságának oka? A válság rugóit elsősorban nem a gazdasági életben kell keresnünk, bár kétségtelen, hogy a tízéves fejlődés súlyos milliókat húzott ki a Wall Street és a City zsebéből. Tény az is, hogy a nemzetközi feszültség tartós enyhülése, a háborús állami megrendelések elmaradása újabb millióktól fosztotta volna meg a tőkés monopóliumokat (e milliók ma a jelenlegi tőkés konjunktúra fontos tényezői). Igaz az is, hogy a tőkések még soha sem engedtek ki önként „zsíros üzleteket” a kezükből (Szuez és az azzal kapcsolatos közel-keleti olaj pedig nyilvánvalóan ilyen „zsíros üzlet”). De gazdasági vonalon a válságjelenségeket akkor ismerjük fel leginkább, ha nem a múlt veszteségeit, hanem a jövő távlatait vizsgáljuk. Látnunk kell, hogy Szuez kezdete lehetett volna egy nagy államosítási hullámnak, amelynek eredményeként a nyugati monopóliumokat és ezzel az imperialista pozíciókat érzékeny veszteség érné. Az államosítási hullám Délkelet-Ázsiából tovább gyűrűzne az arab világban, és veszélybe kerülne a közel-keleti olaj is. (Emlékeznünk kell arra, hogy öt évvel ezelőtt Iránban megkísérelték az olajforrások államosítását, de a végrehajtást az imperialista hatalmak nyílt beavatkozással megakadályozták.) És ha igaz az, hogy tíz év alatt rohamosan meggyorsult a gyarmati rendszer szétesése, igaz az is, hogy a gyarmattartó hatalmaknak még van mit veszteniük:
Gyarmati bevételek* (nettó)
(millió dollár)
| 1955 | 1956 | |
| Nagy-Britannia | 1246 | 1341 |
| Hollandia | 418 | 320 |
| Belgium | 296 | 292 |
* International Financial Statistics, 1957 augusztus. *
Végül a kérdés gazdasági vonatkozásait nemcsak a lehetséges veszteségek, hanem a lehetséges nyereségek oldaláról is meg kell néznünk. Közismert a nagy monopóliumok profitéhsége. Nemcsakhogy nem engedik magukat kiszorítani a volt gyarmati területekről, hanem még kedvezőbb feltételeket igyekeznek biztosítani a függő országoknál — bár az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján ez nem nagyon látszik valószínűnek. Meg kell még említeni az 1957-ben utat törő, az Eisenhower-elven alapuló újabb politikai nyomást, a durva állami erőszakot, azt a politikai gyakorlatot, amelyről a demokrata párt volt alelnökjelöltje, Kefauver szenátor kijelentette: „Túlságosan sok bizonyíték merült fel amellett, hogy ennek a programnak úgy szabták a ruháját, hogy az elsősorban a nemzetközi olajtársaságok alakjára illjék. Az olaj, ahelyett, hogy csak egyik tényezője lenne a külpolitika kialakításának, döntően befolyásolja azt.”* Nemzetközi Szemle, 1957 szeptember. *
A felsorolt gazdasági szempontok ellenére a válságjelenségek elsősorban és hangsúlyozottan politikai természetűek. A politikai indokokat a tekintélyes és megfontolt londoni „The Times” nyomán így foglalhatjuk össze: „A genfi csúcsértekezlet megölte a félelmet”, megerősödtek a semlegességi irányzatok, kiéleződtek a kapitalista országok közötti ellentétek, megkezdődött a NATO-politika bírálata, kétségbevonták az Egyesült Államok politikai hegemóniáját. Mindez közvetlenül és negatív formában hat vissza a Wall Street és a City gazdasági stabilizálására. E folyamat hatásáról az Egyesült Államok kongresszusa gazdasági bizottságának vezetője 1956 júliusában kijelentette: „Világos, hogy a lemondás a védelem céljaira való mozgósításról, vagy a mozgósítás méreteinek csökkentése nagy hatást gyakorol gazdasági életünkre.”** Sz. Krusinszkij, V. Majevszkij, P. Jefimov, M. Ogyinyec. Sto proizoslo v Vengrii. Moszkva 1956. *
A nyugati politikusok válaszút elé kerültek. Vagy tudomásul veszik az erőviszonyok megváltozását és a békés vetélkedés alapján hosszúlejáratú tervet dolgoznak ki az ellentámadásra (mint azt Churchill tette), vagy agresszív módon, erőszakkal próbálják a történelem órájának mutatóját visszaállítani. A vélemények megoszlottak. Voltak hívei a status quo-nak, és a status quo anténak (vagy ahogy nyugaton mostanában nevezték, a „roll back” — visszaszorítási — politikának) is.* A „roll back”-politika elve az, hogy nem ismerik el az 1945-től végbement történelmi változásokat, erőszakos úton akarják megdönteni a népi hatalmat Kínában és a többi népi demokratikus országban. * Az utóbbi időben — a válságjelenségek elmélyülésével — az utóbbi irányzat erősödött meg.** A történelem bizonyítja, hogy amikor az uralkodó osztályok politikája válságba jut, a reakciós agresszív módszerek híveinek pozíciói erősödnek meg. Ez a folyamat természetesen nem zárja ki, hogy a másik irányzat, a reálpolitika irányzatának hívei ne érvényesíthessék elképzeléseiket. Az imperialista politikusok közötti nézeteltéréseknek lehettünk tanúi 1956-ban is. *
A „roll back”-politika jelentkezett már a genfi csúcsértekezleteken is, ahol Eisenhower többször felvetette a „kelet-európai országok” kérdését. Eisenhowernek ez a fellépése nem volt elszigetelt jelenség. Karácsonyi elnöki üzenetében ugyanezt a gondolatot találjuk, mely szerint az elnök biztosítja a kelet-európai „sínylődő” népeket afelől, hogy az amerikai nép osztozik gondjaiban, és a szabadság helyreállításában segítséget fog nyújtani.
A „roll back”-politika kerekedett felül, amikor a nyugati hatalmak visszautasították a kollektív biztonsági szerződések megkötését, a Kínai Népköztársaság elismerését, Németország, Vietnam, Korea békés egyesítésének megoldását, valamint abban is, hogy katonai blokkok és stratégiai támaszpontok gyűrűjét építették ki a szocialista országok körül — tagadhatatlan támadó célzattal. A „roll back”-politika érvényesülésével párhuzamosan a nyugati politikusok körében megerősödött az agresszív, hidegháborús hangulat. Sir Gladwyn Jebb, Anglia párizsi nagykövete 1956 tavaszán kijelentette: „A konfliktus a természetes állapot Kelet és Nyugat között.”*** Palme Dutt. Labour Monthly, 1956 május. * Drew Middleton, a „New York Times” nagy-britanniai tudósítója egy magasrangú kormányhivatalnok szavait idézi: „Anélkül, hogy észrevettük volna, a háború utáni periódusból átmentünk a háború előtti szakaszba. Mi tudjuk ezt. Reméljük, Washingtonban is tudják …”**** New York Times, 1956 március 22. *
Tudták. Tudták mindenekelőtt azt, amit A. Eden angol miniszterelnök így összegezett: „A kommunista hatalmak és a nyugati demokráciák harcának jellege megváltozott, és nem előnyösen …” Ez félreérthetetlenül azt jelenti, hogy a már felsorolt tényezők hatására az imperialista körök a demokrácia erőivel szemben defenzívába szorultak. Nixon, az Egyesült Államok alelnöke, 1956 október 11-én, San Franciscóban elmondott választási beszédében az Egyesült Államok külpolitikájának lényegét a következőkben összegezte:
1. Sohasem szabad alábecsülni a kommunista veszélyt.
2. Gondoskodni kell arról, hogy az Egyesük Államok erős maradjon.
3. A „vasfüggöny” mögötti erőket nem szabad, magukra hagyni.
4. A külpolitikában érvényesíteni kell az Egyesült Államok gazdasági kapcsolatait, erejét.* MTI 1956 október 12. *
Szeptember végén Brüsszelben nemzetközi katolikus nagygyűlést tartottak. A felszólalók között volt R. Schuman és Adenauer is. Schuman azt hangsúlyozta, hogy az antikolonialista (gyarmatosítás ellenes) gyűlöletet le kell törni — míg Adenauer, európai kérdésekkel foglalkozva, vészjeleket adott le, hogy a nyugati hatalmak széthúzása következtében a Szovjetunió nemzetközi befolyása megerősödött, Ázsiában új erők léptek fel, tehát, ha a nyugat-európai imperialista körök nem akarnak az erős mezőnyben lemaradni, fokozni kell a NATO hatékonyságát, további lépéseket kell tenni a nyugat-európai integráció terén.** Le Monde, 1956 szeptember 27. *
Amint látjuk, a nyugati imperialista hatalmak politikájában a „roll back”-elv előtérbenyomulásával egyidejűleg a dollárdiplomácia háttérbe szorult, és egyre inkább a „nagy bot”, a politikai nyomás, a katonai erőszak módszere érvényesült.
A nyers erőszak alkalmazása már 1956 nyarától előrevetítette árnyékát. A „The Times” 1956 június 28-án a Szuezi Csatorna Társaság államosítását olyan önkényes cselekedetnek nevezi, amely szerinte „… kimeríti a nemzetközi fosztogatás tényét és következményeiben a legsúlyosabb csapást jelenti, amelyet a Nyugattal szemben ezideig egy úgynevezett semleges ország elkövetett …” Éppen ezért a legerélyesebb katonai beavatkozást is természetesnek tartja. A legjellemzőbb a cikknek az a része, ahol a katonai erőszak jogosultságát indokolja: „… ha Nasszer demonstrálhatja, hogy büntetlenül kisajátíthat nyugati tulajdont és lábbal tiporhat nyugati érdekeket, akkor bizonyos, hogy előbb vagy utóbb mások is követni fogják példáját. A közép-keleti olajmezők, amelyektől Nagy-Britannia életszínvonala olyan nagymértékben függ, pillanatnyilag baráti közép-keleti államok területén fekszenek. Az arab politika futóhomokján azonban biztosra vehető, hogy a minden országban megtalálható szélsőséges elemek az egyiptomi példa követése érdekében fognak nyomást gyakorolni. A helyzet minden esetre nem olyan, hogy elegendő csupán tiltakozó jegyzékek átadása …”
A szuezi válság egyre inkább elmélyült, és minthogy Egyiptom a politikai nyomásnak, valamint a dollárdiplomáciának ellenállt, megérett a nyílt fegyveres agresszió terve. Nutting angol külügyi államtitkár a konzervatív párt külügyi vitáján kijelentette, hogy ő a békét csak az igazság alapján tudja elképzelni.* MTI 1956 október 12. *
A nyugati kardcsörtetést katonai intézkedések követték. Anglia tüntetően csapatokat vont össze a Szuez közelében lévő Cipruson. Később francia egységek is érkeztek a szigetre. Egymást érték az Egyiptom-ellenes provokációk a Közel-Keleten. A politikai nyomást kiegészítette a katonai erőszak. A kairói Közép-Keleti Kutató Intézet által kiadott Fehér Könyv adatai szerint az Egyiptom elleni támadás október első felében már elhatározott akció volt, amelynek végső terveit október 16-án egyeztették Eden, Lloyd, Mollet és Pineau párizsi találkozóján. Ezután jelentette ki Mollet a francia képviselőházban: „Bízzanak bennem …, valami történni fog … nem mondhatok többet …, diplomáciai titok, amit nem szeghetek meg.” A nemzetközi közvéleményt az utolsó pillanatokig igyekeztek félrevezetni, Selwyn Lloyd még október 25-én is azt hangoztatta, hogy „újabb reményteljes kilátás van a szuezi kérdés békés rendezésére”, ugyanakkor Izrael már elrendelte a mozgósítást.
Washington, a Közel-Kelet felé irányuló agresszív politikájával a feszült helyzetet kihasználva, többrétű feladatot akart megoldani: megtörni Egyiptomot, kiszorítani az angol és a francia versenytársakat, csökkenteni a Szovjetunió politikai befolyását — és ezek után, ami a lényeg, a „légüres térben” biztosítani az Egyesült Államok politikai és gazdasági hegemóniáját.
Az amerikai politika európai gépezetében a legveszélyesebb ponton meglazultak a csavarok. Liberális, polgári demokratikus körökben egyre komolyabban értékelték a Szovjetunió békepolitikáját, amely a XX. kongresszus után mind nagyobb teret hódított. Nehrunak az a véleménye, hogy a bagdadi paktumot, a SEATO-t fel kell számolni, a békés együttélés szellemében normalizálni kell az Egyesült Államok és Kína kapcsolatát* Szabad Nép, 1956 március 21. *, már nem hatottak keleti egzotikumként, olyannyira, hogy Anglia, Franciaország, Nyugat-Németország és Olaszország gyakorlati lépéseket tettek az Egyesült Államok embargo-politikájának lebontására. A Kínai Népköztársasággal folytatott politika kérdésében az Egyesült Államok és európai partnerei között szakadás állott be.
Az európai országokban, Bonnt leszámítva, tért hódított az általános politikai kérdések olyan szemlélete, amely különbözött az amerikai szemlélettől. Mindenekelőtt kiemelkedő volt Mollet, Pineau és Gronchi fellépése, amikoris a többéves amerikai politika nyílt visszautasítására került sor — részben a közvélemény nyomásának engedve, részben arra számítva, hogy a „roll back”-politika ellenfelei megerősödnek. Az európai agresszív körök gyengülésével együtt vesztett európai befolyásából a Wall Street és a Pentagon. Claude Bourdet a „France Observateur”-ben Guy Mollet moszkvai látogatásáról a következőket írta: „A Szovjetuniónak fontos, hogy a francia külpolitika módosuljon, hogy ne igazodjék továbbra is teljesen az amerikai politikához, sőt ellenkezőleg, hogy hozzájáruljon az enyhülés meggyorsításához. Ez pedig elsősorban a Köztársasági Front és a SFIO (Francia Szocialista Párt) állásfoglalásától függ. A helyzet ilyen alakulása elméletileg nem lehetetlen, és nem összeegyeztethetetlen a SFIO jelenlegi téziseivel …”* Francé Observateur, 1956 január 12. *
Az amerikai propaganda Európában tért vesztett és kényelmetlen helyzetbe került. Míg eddig az agresszió elleni védekezésről beszéltek, most azonban olyan kényes és „népszerűtlen” akciókat kellett foganatosítaniuk, mint a nyílt békeajánlatok sorozatos visszautasítása.
E politikának elkerülhetetlenül jelentkezett az ellenhatása: egyre inkább tapasztalható volt a közvélemény elítélő nyomása, a kommunista pártok tömegbázisának és akciói jelentőségének, továbbá politikai befolyásának megnövekedése, a szociáldemokrata pártokon belül szaporodtak az ellenzéki fellépések, megerősödtek a politikai változást követelő baloldali csoportok, a nemzetközi munkásmozgalom életét figyelők már észrevették az első jeleket, melyek az akcióegység irányába mutattak. Ennek a sokoldalú mozgásnak, fejlődésnek alapja a népek béketörekvése volt. S mivel a béketörekvések vezető ereje a szocialista tábor, természetes, hogy ezekben a hónapokban jelentős néptömegek fordultak szembe az Egyesült Államokkal.
Ebből a szempontból kell megítélnünk a nemzetközi munkásmozgalomban tapasztalható változásokat is. Többéves fejlődés eredményeként a békemozgalom 1956-ban olyan szervezett erőkre tudott támaszkodni, mint a Szakszervezeti Világszövetség 88 millió munkása, a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség 200 millió asszonya, a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség 85 millió fiatalja. A fenti szervezett tömegekhez hozzá kell számítanunk a béke ügyének legáldozatkészebb katonáit, a kommunistákat. Azokat a kommunistákat, akiknek tábora az 1939-es 4,2 millió főről 1956-ig 33 millióra emelkedett (ebből a 33 millió kommunistából 5 millió a kapitalista országokban harcol az imperializmus ellen).** Voproszi Isztoriji. KPSZSZ. 1957. I. sz. *
Az 1956-os nemzetközi politikai helyzet fojtogatta a burzsoáziát: (a gyarmati felszabadító mozgalmakat nem említve) a békemozgalom, valamint a kommunista pártok megerősödtek (a nyugati kapitalista országok kommunista pártjai szívós harcot vívtak külpolitikai síkon a háborús törekvések, belpolitikai síkon pedig a monopóliumok ellen, demokratikus változásokért stb.), a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban a XX. kongresszus a szocializmus fejlődésének új, szélesebb útjait világította meg, jelentős segítséget nyújtott elavult módszerek és régi hibák kiküszöböléséhez. A kongresszus nyomán a dolgozók érdekében egy sor új intézkedést foganatosítottak — s természetes, hogy mindez a demokratikus egységfrontért folytatott küzdelemre vonatkozóan sem maradhatott eredmény nélkül: 1956 március végén Bécsben a baloldali szocialisták kezdeményezésére országos munkásértekezletet tartottak, amelyen részt vettek kommunista, szociáldemokrata és pártonkívüli munkások; Franciaországban több helyen akcióegység jött létre a Poujade-féle fasiszta mozgalommal szemben; Berlinben a Szocialista Egységpárt országos értekezletén, kommunistákkal egyetemben, sok nyugatnémet szociáldemokrata is részt vett; a nemzetközi szociáldemokrácia ismert képviselői (Cole, Huysmans) a kommunista és szociáldemokrata mozgalom közeledésének, a munkásegységnek a húrjait kezdték pengetni.
Marceau Pivert — a Francia Szocialista Párt Szovjetunióban járt küldöttségének tagja — 1956 tavaszán megírta, hogy a szociáldemokrata és a kommunista mozgalom között nemzetközi síkon, a béke védelmében elképzelhető az együttműködés.* Francé Observateur, 1956 május 24. * E kijelentés súlyának megértésére idézzük Claude Bourdet-t: „a szocialista vezetők viszont úgy tudják, hogy a Kommunista Párthoz való bizonyos közeledést követelő irányzat, amely a párt országos tanácskozásának legutóbbi ülése alkalmával is érezhető volt, a választások után csak még jobban megerősödik …”** Ugyanott, 1956 január 12. *
A munkástömegek mindenütt egyre fokozódó mértékben követelték a békét, a munkásegységet, a demokratikus haladást. Guy Molletnak még sohasem volt olyan erős ellenzéke, mint 1956—1957-ben. Amikor Algériában és a Közel-Keleten belesüllyedt a gyarmati háború posványába, tekintélyes ellenzéke támadt D. Mayer, A. Philip és csoportja személyében.
Az Olasz Kommunista Párt sürgető felhívásaira 1956 tavaszán a demokratikus közvélemény strukturális politikai változásokat követelt. E követelések főbb pontjai: a kormány kezdeményezőleg lépjen fel a nemzetközi feszültség csökkentése érdekében, az alkotmány szellemében tegyen intézkedéseket a monopóliumok ellen, államosítson fontos iparágakat, vegye védelmébe a munkanélkülieket, a technikai újításoknál biztosítsa a munkásellenőrzést, hajtsák végre a földreformot stb. Olaszországban a helyi választásokon Nenniék törtek előre, miközben a párt szervezett munkásmagja elhárította a Szocialista Internacionálénak azt a kísérletét, hogy a szocialistákat Saragatékkal elvtelen egyesülésre bírják. Az ellentétek, nem véletlenül, a külpolitikai kérdésben éleződtek ki: a szocialista munkások visszautasították Saragaték „atlanti szolidaritását” — a háborút.
Nyugat-Németországban a baloldali ellenzék külön lapot jelentetett meg, az „Andere Zeitung”-ot, amelynek olvasótábora egyre növekszik. Ebben a feszült helyzetben Nyugat-Németország választások előtt állott. Az SZDP Adenauert háborús politikával vádolta, az amerikai függés lazítására törekedett. A német munkástömegek és a szociáldemokrata baloldal a Szociáldemokrata Párt vezetőségétől megkövetelték, hogy akciókat kezdjen a béke védelmében. Hosszú évek után először alakult ki Bonnban kormányválság. A demokrata párt miniszterei kiváltak a kormányból. Az Egyesült Államok legbiztosabb európai szövetségesének, Adenauernek politikai befolyása meggyengült.
A Szocialista Internacionálé a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után napirendre tűzte a kommunista pártokkal való együttműködés kérdését, és bár a konferencia az együttműködést elutasította, önmagában már az is eredmény, hogy a jobboldali vezetők kénytelenek voltak a probléma jogosultságát elismerni. Még nagyobb eredmény, hogy olyan fontos pártokból alakult ki a kapcsolatok felvétele mellett szavazó kisebbség, mint az angol, a francia és a kanadai szociáldemokrata pártok.
Megjavult a viszony a Szovjetunió és egy sor nyugat-európai szociáldemokrata párt között. Elősegítette ezt a francia, a dán, a svéd és a belga szociáldemokrata kormányküldöttségeknek a szovjetunióbeli látogatása. Több szakszervezeti küldöttség is tett baráti látogatásokat a szocialista országokban.
Az imperialista politikát tehát a kül- és belpolitikai helyzeten túlmenően a nemzetközi munkásmozgalom alakulása is közvetlen veszéllyel fenyegette. A nemzetközi feszültség csökkenése ezen a területen is a demokratikus-szocialista-
Az imperialista hatalmak a fő tüzet a legveszélyesebb ellenség, a szocialista tábor ellen irányították. Ennek a támadó politikának hosszú története van — részben már érintettük e rövid áttekintés elején. A már ismertetett tényeket a következő adatokkal kell kiegészítenünk: 1951-ben az Egyesült Államokban elfogadták a „kölcsönös biztonsági törvényt”, amelynek alapján 100 millió dollárt irányoztak elő a népi demokráciák elleni felforgató tevékenységre (később ezt az összeget felemelték). Egész sor olyan kém-, diverziós és propaganda szervezetet hoztak létre, amelyeknek feladata: hangulatkeltés a népi demokratikus kormányokkal szemben, azoknak erőszakos megdöntése (a törvény egyik szerzője, Kersten, már akkor kijelentette: a felszabadítást nem lehet elérni csupán propagandával és parlamenti manőverekkel, a felszabadítás megfelelő időben végrehajtott erős akciókat követel).
Az imperialista provokációk mérete, technikája, a támadások ereje az utóbbi időben fokozódott, amikor az elkövetett hibák miatt egyes népi demokratikus országokban a népen belüli ellentmondások kiéleződtek. A kommunistaellenes rágalomhadjárat, a szocializmust építő országok ellen irányuló aknamunka új lendületet vett a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa után. A kommunistaellenes „lélektani háború” teoretikusai igyekeztek megkapaszkodni a kongresszus által elítélt téves vagy hibás módszerekben, a Sztálin által elkövetett hibákban, és e hibákkal az egész mozgalmat, a szocializmust építő országokat, magát a szocialista gondolatot igyekeztek befeketíteni, kompromittálni. Céljuk az volt, hogy a szocialista fejlődést megzavarják.* A népi demokratikus országok ellen irányuló politikában fontos szerepe volt az ideológiai zavarkeltésnek. A nyugati körök a XX. kongresszus után főleg arra törekedtek, hogy a szocializmust építő országok együttműködését megbontsák. Ezért került a nyugati propaganda homlokterébe a szovjetellenes, nacionalista érzelmek felszítása. * A XX. kongresszus feltárta a munkásmozgalomban meghonosodott hibákat, és gyakorlati lépéseket tett e hibák kijavítására. Ugyanakkor olyan új távlatokat nyitott meg, amelyek lényegesen megkönnyítik az antifasiszta, antiimperialista népfrontok kialakulását, illetve megerősödését.
Az SZKP XX. kongresszusát követően a nemzetközi feszültség megenyhült. Az élet igazolta a kongresszus megállapításait. A kommunista pártok által alkalmazott új módszerek sikerei joggal aggasztották a nyugati imperialista köröket. Washington és London nehézségei növekedtek.
A továbbiakban az imperialisták az eszközök felhasználásában nem voltak válogatósak. A támadás skálája széles volt. Kezdődött a hivatalos állami diplomáciával, folytatódott a sajtóval és rádióval és véget ért a diverzáns akciókkal, provokációkkal, amelyekben bűnözőket, nyilasokat, horthysta tiszteket használtak fel, egyszóval mindenkit, aki hajlandó volt saját népe ellen törni — a hazaárulókat. McCarran szenátor a népellenes akcióknak ezt a sorozatát annak idején úgy fogalmazta meg: „Felkelések provokálása a csatlós országokban lehetséges …” A „roll back”-politika McCarran szenátorhoz hasonló gondolkodású hívei 1956-ban érettnek találták a helyzetet ilyen provokációkra. A történelmi fejlődés következtében két irányból fenyegette veszedelem a nyugati imperializmus állásait: Washington—London—Párizs felelete mindkét irányban — a szocialista és a volt gyarmati országok, illetőleg a gyarmati felszabadító mozgalmak ellen — a háború és provokáció volt. Nem maradt más eszközük a haladással szemben.
A szocialistaellenes támadás elsősorban két ország, Lengyelország és Magyarország ellen irányult, ahol a belső ellentétek különösen kiéleződtek. Az imperialista körök kihasználták a hibákat és nehézségeket, és fokozták bomlasztó tevékenységüket.
A nyugatról jövő támadás több vonalon is megindult: a politikai előkészítés, a nehézségek mesterséges eltúlzása, a talaj „fellazítása”, majd a belső és külső nyílt ellenforradalmi erők anyagi, erkölcsi, politikai és fegyveres támogatása.
Az SZKP XX. kongresszusát követő politikai fellendülés időszakában elterjedt az a hibás szemlélet, amely csak a kedvező jelenségekről vett tudomást, és nem figyelt fel eléggé az imperialisták agresszív támadó hangjára. Ezt a folyamatot elősegítette, hogy a nemzetközi helyzetnek bizonyos „túlérett” problémái voltak, pl. Szuez és a közel-keleti helyzet. Ugyanakkor az emberek bizonyos mértékig megszokták már a háborús feszültséget, és nem hitték, hogy a háborús feszültségből háború is lehet.
Így állott elő az a veszélyes helyzet — amelyre már Lenin figyelmeztette az emberiséget: az imperialista háborúkat homályban készítik elő —, hogy 1956-ban az imperialista agressziós terveket körülvevő homályt nem sikerült időben szétoszlatni. Bizonyos értelemben az egész magyarországi ellenforradalom is a ködfüggöny szerepét játszotta a közel-keleti agresszió végrehajtásához. Nem véletlen, hogy az egyiptomi katonai akciókat a magyar ellenforradalom idején kezdték meg, amikor azt hitték, hogy a Szovjetunió figyelmét Magyarország köti le, a nemzetközi közvélemény pedig nem tudja megosztani figyelmét, nem tudja nyomon követni a közel-keleti agressziót, ugyanakkor pedig arra számítottak, hogy az ENSZ akcióképességét megbéníthatják a „magyar üggyel”. Ez, természetesen, nem azt jelenti, hogy a magyarországi ellenforradalom célja egyszerűen a szuezi agresszió elősegítése volt. Az imperializmus erői érvényesültek itt is, ott is, más-más formában és viszonyok között. A magyarországi ellenforradalom esetében a két rendszer került egymással szembe, és a magyar ellenforradalmárok csak azért merték vállalni a kockázatot, a harcot, mert várták a megígért nyugati segítséget.
A nemzetközi helyzet azonban lehetetlenné tette az agresszív tőkés körök számára, hogy az ígért segítséget megadják. A Szovjetunió és a szocialista országok támogatásával a magyar ellenforradalmat viszonylag gyorsan letörték, a Szovjetunió és a nemzetközi haladó közvélemény nyomására az angol—francia egyiptomi agresszió abbamaradt. Washington—London—Párizs tehát egyik irányban sem ért el átütő eredményt.
Bizonyos sikereket azonban elkönyvelhetnek. A népek akaratát kijátszva sikerült az 1953-tól növekvő nemzetközi enyhülést megakasztani, elindíthattak egy új hidegháborús hullámot. A NATO 1956 decemberi ülésszakán kihajszolták a tagállamok katonai költségvetésének emelését, ezt követően a bonni kormány bejelentette, hogy a nyugatnémet hadsereget 18 hónapon belül atomfegyverekkel szerelik fel. Az újabb hidegháborús hullám alapozta meg Adenauer választási győzelmét is. És végül ezt a politikát fémjelzi az ománi, jemeni, szíriai provokációk egész sora, az algériai háború, a Tunisz-ellenes provokációk és főleg az Eisenhower-elv, valamint az Eisenhower—Macmillan találkozó.* A találkozóról kiadott hivatalos közlemény 11. pontjában ezt olvassuk: „Megegyezésünk annál hatékonyabb lesz, minél erősebb a visszhangja a szabad népek körében. Ha valamennyi szabad nemzet összefog, a biztonságot meglehet őrizni, a kommunista despotizmus veszélyét idejében szét lehet zúzni …” (Neue Zürcher Zeitung, 1957 október 27.) * 1956 elején a belső válsággal, ellentétekkel küzdő imperialista tömböt Washingtonnak amerikai vezetéssel ideiglenesen sikerült a „kommunista veszedelem” ellen összefogni.
A provokációknak azonban csak ideiglenes hatásuk lehet, a hidegháborús hullámnak pedig el kell ülnie. Washington—London—Párizs—Bonn bármit tesz, az eltolódott erőviszonyokon nem tudnak változtatni, és — amint azt az elmúlt évtizedek története beszédesen bizonyítja — a történeti fejlődés ledönti az imperializmus által emelt akadályokat.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!