(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
3
Mindszenty leleplezésének és letartóztatásának természetesen nemcsak a reakciós táborban volt visszhangja, hanem világszerte, ott is, ahol az emberi szabadságért küzdenek. Ezeknek a táborában Mindszenty elítélése és leleplezése a legnagyobb helyesléssel találkozott. Ez a tábor, amely a Szovjetunió és bölcs vezére, Sztálin elvtárs vezetésével fáradságot és türelmet nem kímélve küzd a béke megtartásáért, a háborús uszítok ellen, lelkesedéssel támogatja a magyar demokrácia harcát a reakció egyházi köntös mögé bújt képviselőivel szemben. Érzi és tudja, az a csapás, amelyet a magyar demokrácia ellenségeire mértek, a világ reakcióját éri.
Számunkra ebben a kérdésben a legjelentősebb volt természetesen saját népünk állásfoglalása. És itt érte a reakciót a legsúlyosabb vereség: a magyar dolgozó nép lelkes helyesléssel és megnyugvással fogadta Mindszenty letartóztatását és perét. Hiába jártak a nyugati reakciós sajtó képviselői a tárgyalás utáni napon szerte a fővárosban és a templomokban. Semmi nyoma nem volt az általuk oly hőn óhajtott izgalomnak vagy éppen elkeseredésnek. Az a nyugalom és az a helyeslés, mellyel a magyar munkások, parasztok, a haladó értelmiség az ítéletet fogadta, egyben mutatta, hogy a demokrácia négy esztendő alatt milyen mély gyökeret eresztett és menynyire megnyerte a dolgozók bizalmát és támogatását.
Mi örülünk dolgozó népünk és a haladó világ helyeslésének és újabb igazolását látjuk benne annak, hogy jó úton járunk, amikor Mindszenty garázdálkodásának gátat vetettünk. De még inkább igazolja lépésünk helyességét az imperialisták dühkitörése és gyűlölethulláma, amely még jobban alátámasztja bennünk azt a szilárd meggyőződést, hogy helyes volt, amit tettünk és hogy tántoríthatatlanul tovább kell mennünk a megkezdett úton. A reakció lármája és gyűlölete egy milliméterrel el nem fog téríteni bennünket attól a céltól, amelyet a magyar dolgozó nép, a nemzetközi proletár-szolidaritás és a békefront érdekében helyesnek és követendőnek tartunk.
Áttérek most egy másik kérdésre. A demokrácia megerősödésével már jut idő és energia olyan kérdések tisztázására, amelyeket eddig elhanyagoltunk. Most tisztáztuk népi demokráciánk államának jellegét. Megállapítottuk, hogy a népi demokrácia olyan állam, melynek segítségével a Szovjetunió győzelmének eredményeként és a Szovjetunióra támaszkodva, a dolgozó nép, a munkásosztály vezetése alatt halad a kapitalizmusból a szocializmus felé. A népi demokrácia funkciójára nézve proletárdiktatúra, szovjetforma nélkül.
Nézzük meg, hogy állunk a népi demokrácia vezető osztályával, az ipari munkássággal.
Az ipari munkásság döntő része Pártunkon belül foglal helyet és teljes erővel támogatja a népi demokrácia, a szocializmus építésének célkitűzéseit. A magyar munkásosztály egyre inkább belenő a dolgozó népet vezető szerepébe. Ez a szerep nemcsak vezetést és példaadást, de rengeteg áldozatot is követel. A magyar ipari munkásság megértette nagy tanítónknak, Leninnek a szavait: „Az ipari munkások nem tudják azt a világtörténelmi küldetésüket elvégezni, mellyel megszabadítják az emberiséget a tőkés járomtól és a háborúktól, ha bezárkóznak szűk céhbeli és szakmai érdekeik körébe s önkielégülten azokra a fáradozásokra korlátozódnak, melyekkel nem egyszer tűrhető kispolgári helyzetüket akarják megjavítani.”
A magyar ipari munkásság már a felszabadulás utáni nehéz hónapokban példamutató áldozatkészségével bizonyította be, hogy alkalmas ennek a történelmi szerepnek betöltésére. Ismételten bebizonyította ezt az infláció szörnyű hónapjaiban, a reakció elleni politikai harcban, de még inkább a munkapad mellett. És újra bebizonyította, éppen ezekben a napokban, amikor — az új, szorosra fogott termelési normákkal — újabb áldozatot vállalt magára, a normák több munkát követelő áldozatát. Mint az utolsó hetek mutatják, a magyar ipari munkásság az új, szigorúbb normákat nemcsak megértéssel fogadta, hanem már túl is teljesítette. Ugyanakkor új, lendületes munkaversenybe fogott és ezzel válaszolt azoknak a reakciós köröknek, amelyek az új normák megállapításától az ipari munkások elkedvetlenedését, a termelés csökkenését várták. A munkaverseny, mely az öntudatos diósgyőri munkások kezdeményezésére megindult, már majdnem ezer üzemre terjed ki. Az a körülmény, hogy e verseny közvetlenül a normák megszigorítása után keletkezett, külön csattanó bizonyítéka a magyar proletariátus erejének, áldozatkészségének és megnövekedett politikai öntudatának.
De más téren is mutatkozik, hogy ipari munkásságunk együtt nő a ráháruló szocialista feladatokkal. Ha egy félévvel ezelőtt még magyaráznunk kellett, hogy az ország vezetése minden téren áldozatokat követel, hogy az ipari munkásság legjobb fiait adja oda az államgépezetnek, a hadseregnek, a rendőrségnek, még akkor is, ha ez számára átmenetileg anyagi hátrányokkal is jár, úgy ma már nyugodtan állíthatjuk, hogy ezen túljutottunk. A demokratikus rendőrség toborzására 26 000 munkás- és parasztifjú jelentkezett és mi rajta leszünk, hogy valamennyiüket beállítsuk a demokrácia építésének szolgálatába. A magyar ipari munkásság és a szegényparasztság egyre inkább megérti, hogy jövője és fejlődése csak akkor van biztosítva, ha az ország minden fontos pozíciójában ott állnak a dolgozók vagy gyermekeik és szocialista öntudattal végzik ott munkájukat.
Rendkívül nagy a fejlődés az ipari munkások szövetségese, a dolgozó parasztság körében is. A mostani Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetségének választásánál megmutatkozott, hogy a demokrácia mellé nemcsak a szegényparasztság, de egyre inkább a középparasztság is felsorakozott. Szerte az országban megállapítható, hogy a szövetkezeti mozgalom — a dolgozó parasztság felvirágoztatásának egyetlen útja — kezd gyökeret verni. A meglevő szövetkezetek erősödnek, gyarapodnak s az érdeklődés, a megértés egyre nő velük szemben. Egyre több helyről halljuk, hogy ma már kinevetik azokat, akik a kolhozokkal kapcsolatban közös vályúról, csajkáról beszélnek.
Mikor a középparasztságban tapasztalható fordulatot aláhúzzuk, ugyanakkor rá kell mutatnunk arra, hogy Pártunk vidéki és falusi szervei sorozatosan követnek el olyan hibákat a dolgozó parasztsággal szemben, melyeknek továbbtűrése, vagy ki nem javítása komolyan veszélyezteti a falun minden eddigi sikerünket.
Hogy rávilágíthassak ezekre a hibákra, legyen szabad ezen a téren is a nagy Szovjetunió és a Bolsevik Párt tapasztalataira hivatkoznom. Lenin és Sztálin a parasztságot a munkásosztály felszabadító harcában a legfontosabb közvetlen tartaléknak tekintette. Amikor a feudális cárizmus megdöntésére kellett az erőket összpontosítani, akkor a Bolsevik Párt jelszava az volt, hogy az ipari munkásság az egész parasztsággal — a kulákokkal is — vállvetve harcoljon.
Mikor 1917 áprilisa után a szocialista forradalom előfeltételeit érlelte meg a fejlődés, Lenin és Sztálin ezen a jelszón változtattak. A jelszó ekkor az lett, hogy a munkásság és a vele szövetséges szegényparasztság együtt döntsék meg a kapitalizmust. A győzelem első esztendejében a Bolsevik Párt politikája a szegényparasztsággal való szövetség mellett, a középparasztság semlegesítése és a kulákság elleni harc lett. Mikor a szovjethatalom megerősödött, ezen is változtattak. A szegényparasztságra való támaszkodás és a kulákság elleni harc mellett irányt vettek a középparasztság megnyerésére is. Sztálin erről a következőt írta:
„Lenin jelszavának veleje az, hogy pompásan találó módon határozza meg a Párt falun kifejtett munkásságának hármas, de mégis egységes feladatát, amelyet egy tömör formulában juttat kifejezésre: a) támaszkodj a szegényparasztságra, b) egyezz meg a középparaszttal, c) egy pillanatra se szüntesd meg a harcot a kulák ellen.”* Sztálin. A leninizmus kérdései. Id. kiad. 240. old.*
Mikor 1920-ban a Kommunista Internacionále II. Kongresszusán a Kommunista Pártoknak meg kellett magyarázni ezt a programot, Lenin pontosan kidolgozta azt, hogy mit ért a szegényparasztság, a középparasztság és a kulák alatt. Az ipari munkásság legszorosabb szövetségesei közé sorolta a földmunkásokat, azután a félproletár paraszti elemeket, akiknek olyan kevés a földjük, hogy abból magából megélni nem tudnak s kénytelenek bérmunkát is vállalni, s végül azokat a kisparasztokat, akiknek földje éppen csak arra elég, hogy családjukat eltarthassák.
A középparasztokhoz azokat számította Lenin, akik rendszerint nemcsak családjukat és gazdaságukat tudják eltartani, hanem — legalább is jó években — olyan felesleggel is rendelkeznek, melyet tőkésíteni tudnak. Ez a réteg gyakran, ha csak átmenetileg is, de idegen munkaerőt is foglalkoztat. Lenin például Németországban az 5—10 hektáros, azaz 9—19 holdig terjedő birtokokkal rendelkező parasztokat számította ebbe a kategóriába. És a statisztika alapján megmutatta, hogy az ilyen középparasztok közül, pl. Ausztriában, minden harmadik bérmunkást is tartott.
A harmadik kategóriába a nagyparasztokat, a „kulákokat” sorolta és bennük látta a forradalmi munkásság legszámosabb, legközvetlenebb és legelszántabb ellenségét. Ennek megfelelően követelte a velük szemben való kíméletlen harcot is.
Lenin külön rámutatott arra, hogy a középparasztságot a munkásság a forradalom első idejében nem tudja a maga oldalára állítani és ezért semlegesíteni kell.
„A forradalmi proletariátus — mondotta Lenin — legalább a legközelebbi jövőre és a proletárdiktatúra időszakának kezdetére — nem tűzheti ki feladatául azt, hogy ezt a réteget a maga oldalára vonja, hanem arra a feladatra kell szorítkoznia, hogy ezt a réteget semlegesítse, azaz a proletariátus és a burzsoázia harcában semlegessé tegye. Ennek a rétegnek ingadozásai e két erő között elkerülhetetlenek s az új korszak kezdetén ez a réteg a fejlett kapitalista országokban inkább a burzsoázia felé húzódik majd. Itt ugyanis túlteng a magántulajdonosok világszemlélete és hangulata; e réteg közvetlenül érdekelt a spekulációban, a «szabad» kereskedelemben és a tulajdonban; a bérmunkásokkal szembeni ellentét nyilvánvaló.”* Lenin. Válogatott művek. Id. kiad. II. kötet. 773. old.*
Ennek a középparasztságnak a magatartásáról mondotta Sztálin:
„A középparaszt sápítozott és ingadozott a forradalom és ellenforradalom között, míg a burzsoáziát megdöntöttük, míg a Szovjetek hatalma nem volt szilárd, amiért is a középparasztot semlegesíteni kellett. A középparaszt felénk kezdett fordulni, amikor kezdett meggyőződni arról, hogy a burzsoáziát «komolyan» megdöntöttük, hogy a Szovjetek hatalma megszilárdul, hogy a kulákot legyűrjük, hogy a Vörös Hadsereg győzni kezd a polgárháború frontjain. Csak ezen fordulat után vált lehetségessé Pártunk harmadik sztratégiai jelszava, melyet Lenin a Párt VIII. kongresszusán adott ki: a szegényparasztságra támaszkodva s a középparaszttal tartós szövetséget teremtve — előre a szocialista építőmunkáért.”** Sztálin. A leninizmus kérdései. Id. kiad. 204. old.*
Ez volt a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának a politikája a parasztkérdésben. Nézzük, hogyan alkalmaztuk mi ezt a magyar viszonyokra?
(Beszéd és zárszó a MDP Központi Vezetőségének 1949 március 5—6-i ülésén.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!