(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
4
Zárszó
Kedves Elvtársak!
Körülbelül harminc hozzászóló volt és amennyire meg tudtam állapítani, egyetértenek azzal a vonallal, amelyet itt a Politikai Bizottság megbízásából a konferencia elé terjesztettem, úgyhogy különös vitapontokra való válaszolásnak a szükségessége nem forog fenn. Ellenben felmerült egy csomó új szempont, vagy olyan kérdés, amit mi még nem világítottunk meg eléggé és ezért ezekre részben a hozzászólók sorrendjében válaszolok.
Mindjárt azzal kezdem, amiről Dögei elvtársunk, mint utolsó felszólaló beszélt, és amit Simó elvtárs Csanádból, mint első felszólaló ugyancsak megpendített: ez a panaszkodási láz. Való, hogy a demokráciában rengeteget panaszkodnak. Ezt magam is gyakran tapasztalom. Kimegyek pl. a piacra, észrevesz az egyik elárusítónő, örömében összecsapja a kezét és elkezd kiabálni: „Asszonyok, asszonyok, itt van Rákosi elvtárs, gyertek, panaszkodjatok!” (Derültség.) Az asszonyok körém gyűlnek és azt mondom: „Hátha nem is panaszkodni akarnak, hanem dicsekedni.” Erre elnevették magukat és senki sem panaszkodott. (Derültség, taps.)
Kedves Elvtársak, a panaszkodásnak csakúgy, mint a suttogó propagandának szerepe van a demokrácia és a reakció harcában. A reakció a panaszkodáson keresztül akarja fokozni az elégedetlenséget, vagy a panaszkodásokon keresztül akarja elmosni, elkenni azt a tényt, hogy a demokráciának igenis, nagy sikerei vannak. Erre nézve éppen Simó elvtárs mondotta, hogy amikor felvették ezzel a panaszkodási lázzal a harcot, egyszerre szinte dicsekvési lázba csaptak át. Beszélt egy nem kommunista újgazdának a leveléről, aki leírta, hogy életében először él végre emberi módon. Hasonló levelet írhatna lényegében a 700 000 újgazda és földhöz juttatott igen jelentékeny része is. Ahol az emberek alap nélkül panaszkodnak, ott meg kell nekik magyarázni, hogy a panaszkodásnak is legyen már határa. Mi is a demokrácia pozitív oldalaira fektessük a súlyt annál is inkább, mert kezd lenni már elég eldicsekedni valónk is.
Bencze elvtárs felhívta figyelmünket arra, hogy Zemplén megyében, Kossuth megyéjében a Párt sikerének jelentékeny részét annak köszönheti, hogy meg tudta nyerni a pártfunkciók számára a tekintélyes középparasztokat. Azt hiszem, Elvtársaim, ezt a jó szokást nemcsak Zemplén megyében, de az egész országban el kell terjeszteni. Mi már két esztendő óta kérjük az elvtársakat, hogy vigyázzanak arra, hogy a Kommunista Párt a rendes, megbecsült, dolgozó emberek pártja legyen. Természetes, hogy rendes, megbecsült, tekintélyes dolgozó emberek a faluban nagyon gyakran a középparasztok között vannak. Le kell gyűrni azt a régi világból való, kissé szektáriánus elképzelést, hogy a Kommunista Párt tulajdonképpen a teljesen elesett, földhözragadt, szegény emberek pártja. Ez a beállítottság akadályozza, hogy megnyerjük magunknak azokat a középparasztokat, akik egyébként helyesnek, jónak látják Pártunkat és szívesen belépnének hozzánk, ha nem ütköznének ebbe a szektáriánus, szűkre szabott szellembe. Minden megyebizottságunk figyelmébe ajánlom, tanulmányozzák a zemplénmegyei módszereket.
Köböl elvtárs felhívta a figyelmünket arra, hogy most, amikor a szociáldemokrata balszárny támadásba ment át és a szociáldemokrata jobbszárny érzi, hogy kezd talajt veszíteni, hirtelen színt változtat, mint a kaméleon és helyenként szélsőbaloldali húrokat penget. Ez nem új taktika náluk és vigyázni kell, hogy senki be ne dőljön nekik. Mi már ezt ismerjük, láttuk az utolsó három évben néhányszor. Minket meg nem tévesztenek, de nem felejtjük el azokat a szeptemberi napokat, amikor a szociáldemokrata jobboldal nyíltan színt vallott és a magyar reakció szélső jobboldalát képezte. Meg kell szűnni annak a helyzetnek, hogy a magyar reakció a Szociáldemokrata Párt jobbszárnyában lássa reménységét és időnként előharcosát.
Balogh elvtárs felvetette azt a kérdést, hogy a taggyűlésekre engedjük be a pártonkívülieket. Kedves Elvtársaim! Én ezt a javaslatot üdvözlöm és helyesnek tartom. Különösen a falun rendkívül fontos, hogy a kommunisták taggyűléseikre is engedjék be a pártonkívülieket. Előfordulhatnak nagy ritkán kényes kérdések, amik csak a pártot illetik, ilyenkor zárt taggyűlést lehet tartani. Ilyen egy esztendőben ritkán lesz, nem minden hónapban; a többinél pedig jöjjenek oda a pártonkívüliek. Ez emelni fogja a Párt tömegbefolyását, hozzászoktatja a pártonkívülieket vagy a többi párt embereit, hogy a Kommunista Párt politikai taggyűlésén keresztül tanulják meg megismerni az ország kérdéseit. Azonkívül eltűnik az a sértődöttség, ami néha a falun tapasztalható amiatt, hogy a kommunisták nehezen engedik magukhoz a többieket. Ez a javaslat megszívlelésre méltó: el kell fogadni.
Sós elvtárs beszélt arról, hogy hiba volna az egyházat a reakcióval azonosítani. Én ezzel teljesen egyetértek. Nekünk tucatszámra vannak írott bizonyítékaink arról, hogy a demokratikus alsó papság igen jelentékeny része egyáltalán nem ért egyet azzal a reakciós vonallal, amit mondjuk Mindszenty visz. A mi Pártunk fiatal és még gyakran szélsőségekben dolgozik, vigyázzon arra, hogy egyik szélsőségből a másikba ne essen. A soproni elvtársakról például a szomszéd megyék azt állítják, hogy náluk a Kommunista Párt kezd már vallásos egyesületté alakulni.
Én ezt így nem tudom ellenőrizni, a soproni elvtársak mindenesetre nézzék meg, hogy meddig mentek e téren. Másrészről azonban vigyázzunk, hogy most, mikor a Központi Vezetőség napirendre tűzi a demokrácia és az egyház kérdésének rendezését, nehogy az elvtársak hirtelen valami általános egyházellenes rohamot kezdjenek, mint ahogy egyik-másik elvtársnak a felszólalásából ez kicsendül. Szóval: ne essünk szélsőségekbe, hanem az eddigi helyes vonalat folytassuk.
Hidasi elvtárs Kispestről jó önkritikával azt mondotta, hogy hiba volt részünkről, hogy a munkában kizárólag csak a szociáldemokratákra vettünk irányt. Az ő gyakorlatukban előfordult, hogy amikor a kispesti, egyébként szélsőjobboldali szociáldemokratákkal nem tudtak boldogulni, akkor előbb meggyőzték a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front többi pártját. Amikor így elszigetelték a jobboldali szociáldemokratákat, akkor azok is beadták a derekukat. Ehhez csak azt akarom mondani, hogy ez, sajnos, országos méretben is előfordul, valahányszor a Szociáldemokrata Párt vezetősége a jobboldal befolyása alá kerül. Amikor például a Pfeiffer-féle félfasiszta párt kiiktatásáról volt szó, kénytelenek voltunk ehhez a politikához folyamodni. Meggyőztük a Kisgazdapártot, a Parasztpártot, sőt még az ellenzéki Radikális Pártot is ennek a lépésnek a helyességéről és csak miután a Szociáldemokrata Párt látta, hogy egyedül maradt, akkor tudta saját kebelén belül a jobboldali ellenállást, a Pfeiffer-barátok ellenállását legyűrni. Egyébként a kilenc kommunista párt lengyelországi tanácskozásán más pártok is szóvátették, hogy ismételten előfordult, hogy a Szociáldemokrata Párt jobbszárnya náluk is a reakció élcsapata. Sok tekintetben nálunk ma is még ez a helyzet.
Moravecz elvtárs a XIII. kerületből szóvátette, hogy a hároméves tervet nagyon sok üzem nem veszi komolyan. Sajnos, ez így van. Még mindig nincs meg az a lendület, ami nélkül a hároméves tervet nem fogjuk tudni pontosan és eredményesen végrehajtani.
Szerencsére nemcsak ilyen negatív jelenségek vannak, hanem pozitív jelenségek is. Ma pl. megjelentek itt a pécsi Meszhart bányászainak képviselői és közölték velünk, hogy ők a hároméves tervben megszabott mennyiségen felül az első öt hónapban 363 ezer mázsa elsőrendű szenet termeltek. (Nagy taps.) Azt is bejelentették ezek a bányászok és bányamérnökök, hogy ők fokozni tudják a hároméves tervben előírt követelményeket és vállalkoztak arra, hogy a hároméves terv termelését két és fél esztendő alatt el fogják érni. (Zúgó taps.) A Meszhart derék bányászai most felhívással fordulnak a többi bányavidékhez és ipari munkáshoz, hogy kövessék példájukat. Biztos, hogy az ilyen példa sok követőre fog akadni, mert hiszen derék, öntudatos, hazafias munkások nemcsak a Meszhartnál, de szerte az országban szép számmal vannak.
Jóború elvtársnő felhívta figyelmünket a nőmozgalom hiányosságaira és sikereire is. Elvtársaim, nekem régi szokásom szervezeteink erejét azon mérni, hogy mennyi nő vesz részt a munkában. Ebből a szempontból, ha végignézünk ezen a pártkonferencián, meg kell állapítanom, hogy bizony gyengécske. Itt csupa férfi van jelen, a nők talán három vagy négy százalékot képviselnek. Ez nem felel meg a Párt összetételének, ahol a nők tudvalevőleg most már 25 százalékon felül vannak és még kevésbbé a dolgozók összetételének. Ezen változtatni kell. Ha nálunk a központi vezetőségben négy elvtársnő van, akkor egy ilyen pártkonferencián a jelenlevőknek legalább 15—20 százaléka nő kellene hogy legyen. (Nagy taps.) Ezen az sem változtat, hogy a jelenlevők nem küldöttek, hanem pártfunkcionáriusok. Úgy látszik, van egy titkos összeesküvés, ami a pártfunkcionáriusok közül lehetőleg kiszorítja a nőket. Ezen feltétlenül változtatni kell. (Nagy taps.)
Helyeslem Jóború elvtársnőnek azt a követelését, hogy a MNDSz-ben és egyéb nem pártszerű nőszervezetekben, tekintélyes kispolgári asszonyoknak juttassunk szerepet. Ez ugyanaz a kérdés, mint falun a középparasztoknak a kérdése. Munkásasszonyokat a mi viszonyaink mellett a kispolgári nők még nem szívesen fogadnak el vezetőül és megfordítva: rendes, demokratikus kispolgári asszonyoknak sokkal nagyobb a hatása, ha meg tudjuk őket nyerni a MNDSz-ben.
Molnár elvtárs Biharból megdicséri a sarkadi földművesszövetkezetet és teljes joggal. Úgy látszik, hogy ez a szövetkezet nagyon jó munkát végez. Meg lehet állapítani, hogy majdnem minden megyében van egy-két ilyen jó termelőszövetkezet, amelyik rendes, sikeres munkát végez. Én már felvetettem azt a gondolatot, hogy az ilyen termelőszövetkezet ismertesse a munkamódszerét. Írja meg őszintén és szépítés nélkül, hogy hogyan kezdték a munkát, mennyi volt a vagyona, milyenek voltak a bajok és hogy győzték le őket. Azt se tagadják el, ha néha lopás vagy más baj történt, vagy hogyha a lusták lopták a napot. A többi újgazda, aki töri magát és keresi a boldogulás útját, megérti belőle, hogy itt nem valami rózsaszínűre festett elbeszélésről van szó, hanem a sarkadi újgazdák merész küzdelméről és szövetkezeti életük eredményéről. Meg vagyok győződve róla, hogy az ilyen lenyomtatott történetből a többi újgazda is sokat fog tanulni.
Mi, mint Kommunista Párt, teljes erővel támogatni fogjuk Molnár elvtársat abban, hogy a szövetkezetekben levő korrupt elemek és tolvajok börtönbe kerüljenek még akkor is, hogyha kommunista párttagsági könyv van a zsebükben. (Nagy taps.) A szövetkezeti mozgalom olyan fontos és nagyjelentőségű, hogy csírájában el kell fojtani benne minden korrupciót. Egyetlen korrupciós eset egy egész megyében rossz hírbe hozza a szövetkezeti eszmét. Ezért ezen a téren vaskézzel kell fellépni.
Mi, kommunisták, nem vagyunk soviniszták, de pacifisták sem vagyunk. A kommunisták és a szocialisták már akkor sem voltak pacifisták, mikor még az elméletük kidolgozásának kezdetén voltak. Aki a marxizmus fejlődését ismeri, az tudja, hogy Marx is, de főleg Engels mennyit foglalkozott a katonai tudományokkal. Nem véletlenség, hogy Engelst „tábornoknak” nevezték egymás között ismerősei. Mi tudjuk, hogy az erős demokráciának, az erős népi demokráciának csak használ, ha erős, öntudatos, demokratikus hadserege is van. (Lelkes taps.)
Ezen a téren egyébként nem vagyunk egyedül. Látom, hogy az olasz testvérpárt kongresszusán felmerült ez a kérdés. Amikor híre járt, hogy az amerikaiak tengerészgyalogságot szándékoznak Olaszországban partraszállítani, Sforza külügyminiszter azt mondotta, hogy ebben az esetben nem tehet semmit. Erre a kommunisták nyugodtan azt válaszolták: nekünk még megvannak a mi nagyszerű partizánjaink, akik nem ijedtek meg Hitler bandáitól és nem ijednek meg semmiféle más partraszálló katonaságtól. (Viharos taps.) A magyar kommunista tehát legyen tudatában a hadsereg jelentőségének és gondoskodjon arról, hogy oda a munkások, a parasztok legöntudatosabb, legfegyelmezettebb, legegészségesebb és legfejlődőképesebb fiai kerüljenek be.
Nagy elvtárs, szatmármegyei titkárunk szóvátette az árvízzel kapcsolatban a kommunisták magatartását. Mi nagy örömmel értesültünk róla, hogy az árvízi mentési munkálatoknál a hősi önfeláldozás és példaadás terén mindenütt elsősorban a kommunisták, köztük a Kommunista Párt titkárai és egyéb funkcionáriusai jártak elől. Ez így helyes, ennek így is kell mindig lennie. A kommunista ne csak a politikában, ne csak a munkában járjon elől, hanem mindenütt, ahol a népnek, a közösségnek segítségre van szüksége. Ezért üdvözöljük ebből az alkalomból a szatmármegyei árvízsújtotta területek kommunistáit, akik mind a mai napig hősiesen és példaadóan viszik az árvízzel szemben a harcot. (Hosszantartó lelkes taps.)
Molnár elvtárs felvetette azt a kérdést is, hogy kinek a befolyása alá kerül az újgazda. Ez nagyon fontos kérdés. Mi 1945-ben abba a hibába estünk, hogy azt hittük, hogy abból a körülményből, hogy a Kommunista Pártnak volt döntő szerepe a földreform kivívásában és megvalósításában, magától adódik, hogy az újgazdák ránk fognak szavazni. A 45-ös választásokon kiderült, hogy ez tévedés volt. Azóta megtanultuk, amit Sztálin elvtársunk mindig tanított, hogy a legjobb politika, a legjobb utasítás magában véve nem segít, ha azt szakadatlan, szívós aprómunkával, a helyi viszonyokra való alkalmazással alá nem támasztjuk.
Az újgazda annak a befolyása alá fog kerülni, aki többet tesz érdekében. Magától, mint ahogy a víz folyik, az újgazda nem jön a Kommunista Párthoz. Az újgazdát szakadatlan és állandó törődéssel, munkával, segítéssel kell meggyőzni arról, hogy a Kommunista Pártban van a helye. A választások tapasztalata azt mutatta, hogy a falujárás és az aprómunka száz más fajtája ezen a téren jelentékeny eredményeket hozott. A dunántúli szavazataink emelkedése — majdnem százezer szavazatról van szó — elsősorban azoknak az újgazdáknak köszönhető, akik 1945-ben még nem szavaztak ránk, de 1945-től 1947-ig megtanulták a kommunista aprómunkából, hogy mi vagyunk az ő pártjuk. A kérdést, hogy kinek a befolyása alá kerül az újgazda, mi úgy válaszoljuk meg, hogy aki többet tesz érte. És mi fogunk érte többet tenni! (Viharos taps.)
Az Elvtársak aránylag keveset beszéltek itt a még megmaradt reakcióról. Az volt az érzésem, hogy talán túlságosan sikerült meggyőznöm a konferenciát arról, hogy a reakció meg van verve. Ezért szeretném figyelmükbe ajánlani Leninnek azt a tanítását, hogy a megvert ellenség, amikor rájött arra, hogy mit veszített, megtízszerezi erejét és úgy fog ellentámadásba menni. Mi tehát ne felejtsük el ezt, ne bízzuk el magunkat. Tartsuk mindig szem előtt, hogy olyan ellenséggel állunk szemben, amely évszázadokon keresztül minden vereséget kihevert és most, hogy a földre terítettük, még rendkívül komoly itthoni és még komolyabb nemzetközi tartalékai vannak. Ezért tehát ugyanakkor, amikor az Elvtársak azzal a tudattal mennek haza, hogy a Kommunista Párt végre kezdi betölteni a magyar népi demokrácián belül azt a történelmi szerepet, amit előtte Bulgáriában, Lengyelországban a többi Kommunista Párt már betölt, ugyanakkor legyenek tudatában annak is, hogy van még munka előttük éppen elég.
Végül Gerő elvtársnak egy megállapítására akarok visszatérni. Gerő elvtárs nagyon helyesen annak fejében, hogy az ország most kezd a dolgozó népé lenni, új alapokon nyugvó munkafegyelmet követel. Teljesen igaza van. Ez az egyik hatalmas erő, amelyik gazdasági területen képes most előrevinni a magyar demokráciát.
Az Elvtársak emlékezzenek vissza az 1945-ös esztendő tavaszára, amikor élelem és fizetés nélkül, rongyosan és életveszélyek között a magyar munkásság és a magyar parasztság is példátlan lelkesedéssel fogott neki az újjáépítésnek. Mi volt ennek a lelkesedésnek a hajtóereje? A munkásoknak az a meggyőződése, hogy maguknak építik az országot, az újgazdáknak az a tudata, hogy végre kezükbe került az évszázadok óta áhított föld, az a tudat, hogy magunknak építjük az országot. Ez a felismerés 1946-ban és talán 1947 elején is a reakciós ellentámadások folyamán kissé elhomályosult, a háttérbe szorult. Most az a feladatunk, hogy — az új viszonyok között most már nem mint jövő reménységet, hanem a demokrácia gazdasági és politikai tényleges megerősödésének alapján — újra szítsuk fel ennek a munkalelkesedésnek a tüzét. Gondoskodjunk róla, hogy ennek a lelkesedésnek egyik eredménye a munkafegyelem megerősödése legyen.
És ezzel be is fejezem, Elvtársaim. Remélem, hogy ennek a konferenciának a célját, azt a tudatot, hogy a népi demokráciával egyben a szocializmust is építjük, az Elvtársak magukévá tették, elterjesztik a Pártban, a dolgozó nép között. Ezzel új erőforrást nyitnak meg, olyan erőforrást, mely újabb, nagyobb győzelmekre, demokráciánk és benne Pártunk hatalmas erősödésére fog vezetni.
(A hallgatóság helyéről felállva, sokáig tapsol és éljenzi Rákosi elvtársat.)
(Beszámoló és zárszó a MKP funkcionáriusainak értekezletén, 1948 január 10-én.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!