(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
1
Angyalföld dolgozó népe! Kedves Hallgatóim!
Köszönöm a szíves fogadtatást és az ajándékokat. Rajta leszek, hogy mint a múltban, a jövőben is megfeleljek azoknak a várakozásoknak, amelyeket a magyar dolgozók hozzám fűznek. A mai nagygyűlésünket annak a napnak az évfordulójára tűztük ki, amikor ugyanezen a helyen bejelentettem, hogy 1946 augusztus 1-re megteremtjük a jó pénzt, az értékálló forintot. (Éljenzés, taps.) Megnéztem a Szabad Nép 1946 május 10-i számát, ahol az itt tartott beszédem le van nyomtatva. Az első, ami a szemembe ötlött, az a felirat: ára kétmillió pengő. Négy nappal később a Szabad Nép egy-egy példánya ötmillió pengőbe került. S egy újabb hét múlva már az volt ráírva: ára 30 millpengő. Amikor ezekre a számokra pillantottam, eszembe jutott a pénzromlás minden keserűsége. Eszembe jutott az is, hogy milyen kétkedéssel fogadták a Magyar Kommunista Pártnak azt az ígéretét, hogy „aratás után jó pénzünk lesz”. Megnéztem az akkori lapokat, hogy hogyan válaszoltak arra a tervünkre, amely a jó pénzt augusztus 1-re meg akarta teremteni.
Meg kell mondanom, hogy ezek a válaszok egyáltalán nem voltak bátorítok, ellenkezőleg, igyekeztek a nehézségeket aláhúzni, kétkedéseiket minden formában kifejezésre juttatni és rámutatni azokra a feltételekre, amelyek nélkül teljesen kilátástalan a stabilizáció kísérlete. A Kis Újság, a Független Kisgazdapárt lapja a múlt év május 16-án természetesen a külföldi kölcsönre helyezte a fősúlyt. Tudni akarta a stabilizáció előtt a béke végleges feltételeit, jóvátételi kötelezettségeink pontos ismeretét és rámutatott arra, hogy — szó szerint idézem — „… a pénzügyi kormányzat a felelősséget csak úgy vállalhatja, ha egyetemi tanáraink, pénzügyi és valutaszakértőink és külföldi szakemberek bevonásával nyilvános és zárt ankétokon megtárgyalják a reform minden részletét”. Meg kell vallanom, hogy az egyetemi tanárok, külföldi szakértők és egyebek bevonása nélkül fogtunk a jó pénz megteremtéséhez és amint a tények mutatják, ez a körülmény nem ártott a forint értékállandóságának. (Derültség.)
Az ugyancsak kisgazdapárti „Demokrácia” című hetilap tavalyi május 26-i száma — melynek ára közbevetőleg szólva, 400 millpengő volt — erősen megkérdőjelezett „Lehet-e jó pénzünk augusztus l-re?” című cikkének egyik vastagon nyomott része így hangzik: „Valutáris csodaszerek nincsenek, huszárvágással, rámenőssel ezt a döntően fontos problémát megoldani nem lehet.” Felsorolja ez a cikk a stabilizáció 12 előfeltételét, köztük ilyenek is vannak: „a közrendet és a személyi biztonságot a tömegek és egyes hatósági közegek ellen vaskézzel meg kell védeni … Fegyelmezett, bátor és törvénytisztelő közigazgatásra és rendészetre van szükségünk … Ismernünk kell a kialakítandó új, nemzetközi fizetési rendszer alapelveit és a nagyhatalmak felfogását a magyar pénzrendszerről.”
Amint látják, kedves Elvtársaim, ha mi a „Demokrácia” című lap tanácsait megfogadtuk volna, még mindig csak a stabilizáció előkészületeinél tartanánk (taps), mert pl. az új nemzetközi pénzrendszer alapelveit még senki a világon nem ismeri és nem ismeri a nagyhatalmak felfogását a magyar pénzrendszerről sem. A Kis Újság tavalyi május 23-i száma arra hív fel, hogy „… ne hangoztassunk túl sokat pontos dátumokat” és megint elfújja azt a nótát, hogy „rohammunkát a pénzügyi egyensúly megteremtésében ne várjon senki”. A kisgazdapárti „Igazság” tavaly június 20-án, amikor már meglehetősen előre haladtak a jó pénz megteremtésének előmunkálatai, még mindig felveti az ú. n. aggódó kérdést: „Adva vannak-e a jó pénz feltételei, kellően előkészítettek-e a stabilizációt, sikerül-e értékálló pénzt teremteni?” És felveti a másikat, ami ebből szorosan következő még súlyosabb kérdés: mi lesz, ha nem sikerül? Egyben jóslásokba bocsátkozik, pl. azt írja: „Jól tudjuk, hogy a stabilizáció … esetleg teljesen megakasztja a gazdasági élet vérkeringését”, vagy a „magángazdaság alig éledő ütemét lényegesen meglassítja majd a stabilizáció súlyos operációja”. Természetesen a nagyarányú, hosszúlejáratú külföldi kölcsön követelése szintén nem hiányzik a cikkből.
A magyar nép szerencséjére a Kommunista Párt nem engedte magát befolyásolni ezektől az aggodalmaskodóktól és sötétenlátóktól. Nem várt nagyszabású külföldi kölcsönre, hanem ismerve a magyar munkás szorgalmát, a magyar paraszt földszeretetét és szakértelmét (nagy taps), a kisiparosok, kiskereskedők, az értelmiség vágyát, hogy minél előbb véget vessünk a pénzromlás gyötrelmeinek — ha tetszik, huszárvágással is — nekiállt a feladat megoldásának. Ez többek közölt rohammunka is volt, a szó legszorosabb, legjobb értelmében. Hónapokon keresztül, éjjel-nappal a Párt legjobb erői dolgoztak a stabilizáción és ez a lendület és a magyar gazdaság erőibe vetett hit voltak a stabilizáció legfőbb tényezői.
Mindazok az előfeltételek, amelyekhez mi most egy éve a jó pénz megteremtését kötöttük, lényegében helyesnek és megalapozottnak bizonyultak. A mi kiindulási pontunk az volt, hogy amennyiben a magyar gazdaság termelése a folyó esztendő folyamán eléri a békebelinek a 70—75%-át, rendbe tudjuk hozni a pénzromlás legfontosabb összetevőjét, az államháztartást. Azt mondottuk, ebben az esetben az augusztus l ével kezdődő gazdasági év állami kiadásainak 80%-át adókkal és egyéb jövedelmekkel fogjuk fedezni és a maradékot kölcsönökkel és egyéb pénzműveletekkel egészítjük ki.
Ami a termelést illeti, ezen a téren az iparban nagyban és egészében már most elértük azt a fokot, amit csak ez év augusztusára terveztünk. (Taps.) A szénbányászat, hála a széncsata bányászhőseinek (nagy taps), ma már nincs messze az 1938-as színvonaltól, jelenleg napi 2800 vagon körül mozog. Az acél- és a vasgyártás is egészen közel jár az 1938-as termeléshez. A textilgyárak legfontosabb része, a pamutot feldolgozó, szintén nincs messze az 1938-as termeléstől. (Nagy taps.)
Ami az államháztartás egyensúlyát illeti, kiadásaink 83 százalékát a különböző adókkal és egyéb állami jövedelmekkel fedeztük. Ennél a számnál tekintetbe kell venni, hogy tavaly augusztusban, amikor a stabilizáció kezdődött, falun még alig volt forint. Az állam jövedelmei ebben a hónapban alig folytak be és csak szeptemberben kezdtek felfejlődni. Hozzá kell tenni, hogy januárban, februárban és márciusban szokták a legkevesebb adót fizetni, mert pl. a gazdáknak ezekben a hónapokban kevés az eladnivalójuk. Az idén áprilisban már az állami jövedelmek a kiadások 95%-át fedezték és megvan az a remény, hogy a következő hónapban ez az arány megmarad, sőt talán meg is javul.
Összehasonlításul legyen szabad rámutatnom, hogyan áll ez a kérdés a többi országokban. A csehszlovákiai államháztartás erre az évre 35%-os hiányt irányoz elő. Pedig ennek az országnak nem kell jóvátételt fizetnie. A belga államháztartás hiánya több mint 10 milliárd belga frank, ami körülbelül megfelel a mi hiányunk arányának. Pedig ez az ország sokszázmillió dollárt kapott a háború alatt a gyarmatain felgyülemlett hadiszállításokból. A francia államháztartás csak 60%-ban fedezi rendes kiadásait bevételeivel, 40%-a pedig deficit, pedig ez a győztes ország ebben a gazdasági évben 900 millió dollár kölcsönt is felhasznált. A hatalmas Anglia ezévi háztartási hiánya 570 millió fontsterling, százalékban kifejezve ez is valamivel nagyobb, mint a miénk. Pedig Anglia a folyó államháztartási év első nyolc hónapjában 1 milliárd 100 millió amerikai dollár kölcsönt használt fel.
Amint az Elvtársak látják, ezek a számok azt mutatják, hogy nincs mit restelkednünk gazdasági teljesítményeink miatt. Különösen alá kell húznom, hogy eredményeinket komoly külföldi kölcsön nélkül értük el. A külföldi kölcsönsegítség nem teszi ki két esztendő alatt a magyar termelésnek félszázalékát. Amit újjáépítettünk és termeltünk, annak 99 és fél százaléka a magyar munkás, a magyar szorgalom gyümölcse és eredménye. (Taps.) Nem csoda, ha a jó pénz megteremtéséről és a magyar stabilizációról a külföld is csak a legnagyobb elismerés hangján szól.
Ennek a képnek azonban megvan a maga árnyoldala is. A jó pénz megteremtéséért és a gazdasági stabilizációért elsősorban a dolgozó tömegeknek és azon belül az ipari munkásoknak kellett hallatlan áldozatot hozniok. A munkásság, a tisztviselők beleegyeztek abba, hogy az 1938-as életszínvonal felével is megelégszenek, csakhogy megszabaduljanak a pénzromlás szinte elviselhetetlen csapásától. A dolgozó parasztság hasonlóképpen, életszínvonalának alapos csökkenésével járult hozzá, hogy a jó pénzt megteremthessük. Az első hetekben mindenki megkönnyebbülten látta a forint sikerét és vásárlóképességének állandóságát. Ahogy azonban múltak a hónapok és távolodott a pénzromlás szörnyű keserűségének emléke, úgy jelentkezett a jogos követelés, hogy most már kezdjünk hozzá az életszínvonal megjavításához. Ez a követelés teljesen jogos és feltétlenül teljesíteni kell. (Helyeslés.) Én azt szoktam mondani, hogy aki a vízben fuldoklik, az boldog örömmel kapja el a mentőövet, de senki ne kívánja tőle, hogy ennek az örömnek a hatása alatt ezentúl, mondjuk, Győrből Budapestre gőzhajó helyett mentőövvel közlekedjék. (Derültség. Taps.) Márpedig egyben-másban ehhez hasonlít azoknak a szándéka, akik a magyar dolgozó népet továbbra is azon a gazdasági színvonalon szeretnék tartani, amelyet tavaly augusztusban, az infláció megállításakor csak kiindulópontnak tekintettünk.
A helyzet ma az, kedves Elvtársak, hogy a városi dolgozók abból a bérből és fizetésből, amit kapnak, jól-rosszul, be tudják szerezni élelmiszerszükségletüket. Azért mondom ilyen óvatosan, mert éppen ezekben a napokban és hetekben, amikor a tavalyi termés kezd kifogyni és az új főzelék még csak nagyon gyéren jelentkezik, a dolgozók egy nem kis részénél a rendes élelmezés megszerzése is nagy gondot okoz. Ebben kétségkívül része van a spekulációnak is és annak a körülménynek, hogy az árak ellenőrzését, úgylátszik, az erre illetékesek megint lazán kezelik. Itt az ideje, hogy e kérdéshez újra kemény kézzel hozzányúljunk. (Úgy van! Taps.) Meg kell értenie mindenkinek, hogy a magyar dolgozók, akikhez nemcsak az ipari munkásokat, de a tisztviselőket, kisiparosokat, kiskereskedőket, a parasztság zömét is számítjuk, most már nem elégednek meg többé a puszta élelemmel. A magyar dolgozóknak most már több kell. Elsősorban ruházatra, cipőre van szükségük (helyeslés) és jelentkeznek a kulturális igények is: a könyv, mozi és hasonló. Meg kell állapítanunk, hogy a dolgozók zöme ma nem tud ruhát vagy cipőt vásárolni magának. Nagyon súlyos ez a kérdés ott, ahol a család nagyszámú. Ilyen helyen a ruházkodás a mostani kereseti viszonyok mellett szinte megoldhatatlannak látszik. A magyar gazdaság továbbfejlesztésének döntő előfeltétele tehát az, hogy most a dolgozó tömegeknek ruhát, cipőt juttassunk. Azt hiszem, ebben a kérdésben mindenki egyetért velem. (Óriási taps.)
(1947 május 9-én az angyalföldi Láng-gyárban tartott nagygyűlésen elmondott beszéd.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!