(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
3
Meg kell mondanom, hogy ezen a téren mi még nagyon rosszul állunk. Még messze vagyunk azoktól a követelményektől, amikre szükség van, ha azt akarjuk, hogy gyorsabban és eredményesebben haladjunk előre. Ez döntő kérdés. Pártunk energiájának igen jelentős részét fordítja arra, hogy e téren az évtizedes elmaradottságot, amely a Horthy-rendszer elnyomásának következménye, leküzdjük. Nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy az oktatás terén a mi pártunk egyedül többet tesz, mint a magyar demokrácia összes pártjai együttvéve. Mi felismertük ennek a jelentőségét, tudjuk, hogy milyen hiányokat kell pótolnunk és azért a jövőben is a párt energiájának és anyagi eszközeinek jelentékeny részét fogjuk az oktatásra fordítani.
Amikor ezt tesszük, akkor újra a Bolsevik Pártnak a tapasztalataira hivatkozunk. A Bolsevik Pártban ez mindig központi kérdés volt. Sztálin elvtárs azt mondotta:
„Akármilyen jók a káderek, ha az elmélettel baj van, akkor a jó káderek sem segítenek.”
„ … ha … valami okból elkezd sántítani a pártpropaganda, ha senyvedni kezd kádereink marxista-leninista nevelése, ha gyengül munkánk e káderek politikai és elméleti színvonalának emelése terén, maguk a káderek pedig ezzel kapcsolatban megszűnnek érdeklődni további haladásunk perspektívái iránt, nem értik meg többé ügyünk igazát és perspektíva nélküli, korlátolt, gyakorlati emberekké válnak, akik vakon és gépiesen hajtják végre a felülről jövő utasításokat — akkor ezt egész állami és pártmunkánknak feltétlenül meg kell sínylenie. Sarkigazságnak kell elismernünk, hogy mennél magasabb az állami és pártmunka bármely területén működő funkcionáriusaink politikai színvonala és marxista-leninista tudata, annál magasabbrendű és termékenyebb maga ez a munka, annál hatékonyabbak a munka eredményei, és — megfordítva — mennél alacsonyabb a funkcionáriusok politikai színvonala és marxista-leninista tudata, annál valószínűbbek a bajok és kudarcok a munkában, annál valószínűbb maguknak e funkcionáriusoknak az elsekélyesedése és kicsinyes, korlátolt emberekké való átvedlése, annál valószínűbb elfajulásuk. Bátran kimondhatjuk: ha kádereinket a munka minden területén ideológiailag ki tudnók képezni és politikailag annyira megedzeni, hogy szabadon tudnának tájékozódni a belső és a nemzetközi helyzetben, ha teljesen érett marxista-leninistákká tudnánk őket tenni, akik komoly hiba nélkül meg tudják oldani az ország vezetésének kérdéseit — akkor minden alapunk megvolna arra, hogy kérdéseink kilenctized részét már megoldottnak tekintsük.”* Sztálin. A leninizmus kérdései. Id. kiad. 704. old.*
Sztálin elvtárs ezt akkor mondta, amikor a Szovjethatalom már majdnem húszéves volt. Képzeljék el elvtársak, hogy ha mi őszinte önkritikával nézzük a mi marxista-leninista színvonalunkat, akkor milyen panaszszózattal kellene nekünk fellépnünk. Ez a mi Pártunknak egyik legnagyobb gyengéje. Gyakran hivatkozom arra, hogy a többi párt még gyengébb. A mi Pártunk bizonyos fokig a vakok között az egyszemű király. Mindenki tudja, hogy jobb kétszeműnek lenni. Tudatunkba bele kell vésni, hogy még a kezdet kezdetén állunk. Mi több mint 60 000 elvtársat vittünk eddig keresztül a hat hónaptól két hétig tartó különböző tanfolyamokon. De mindez csak kezdet. E téren még hallatlan erőfeszítésekre van szükség. Természetesen vigyáznunk kell arra, hogy ha egyrészt a szakmai, másrészt a politikai tudásra fektetünk súlyt, a kettő egyensúlyban legyen. Éppen a kezdő marxistának baja az, hogy szélsőségekben mozog és ezt a mi elvtársainknál is gyakran tapasztaljuk. Ha a politikai tudásra fektetjük a fősúlyt, abban a pillanatban már elhanyagolják egy kicsit a gyakorlati, a szakmai tudást és megfordítva: ha nagyon hangsúlyozzuk nekik a szakmai tudást, akkor kezdik elhanyagolni az elméletet. Ez természetesen nemcsak nálunk van így, a Bolsevik Pártban is voltak ilyen bajok. Sztálin elvtárs erről a következőket mondotta:
„… nem lehet valódi leninistának tartani azt az embert, aki leninistának nevezi ugyan magát, de begubózott a maga szakmájába, bezárkózott, mondjuk a matematikába, a növénytanba, vagy a vegyészetbe és a saját specialitásán túl semmit sem lát. A leninista nem lehet csupán kedvelt tudományágának specialistája — hanem egyúttal politikusnak és társadalmi embernek is kell lennie, élénken érdeklődnie kell országa sorsa iránt, ismernie kell a társadalmi fejlődés törvényeit, tudnia kell alkalmazni ezeket a törvényeket és arra kell törekednie, hogy az ország politikai vezetésében aktív része legyen.”** U. o. 705. old.*
Szóval vigyáznunk kell a kiegyensúlyozottságra. Amikor Sztálin elvtárs ezeket a dogokat mondotta, ezeket a nézeteket kifejtette, én a börtönben ültem és némi meglepetéssel hallottam arról, hogy a párt tagjainak például javasolták, hogy tanuljanak meg táncolni. Csak utólag értettem meg, hogy ez hozzátartozik ahhoz, hogy a kommunista ne csak politikus és specialista, hanem társadalmi ember is legyen. A társadalmi léthez hozzátartozott a tánc — ma is hozzátartozik. Sztálin nagy súlyt helyezeti — húsz esztendővel a forradalom győzelme után — a bolsevik káderek sokoldalúságára, társadalmi emberekké való nevelésére.
A nevelésben — még egyszer ismétlem — nem lehet megelégedni azzal, hogy a kádervezető valamelyik munkára odahelyezte az elvtársat és utána nem törődik vele, hanem szakadatlanul figyelni kell a fejlődését vagy visszafejlődését, serkenteni és fejleszteni kell a jó oldalait és lefaragni róla azt, ami hátráltató vagy rossz. Ha megakad, hóna alá kell nyúlni, el kell hárítani előle a nehézségeket. Ha pedig rossz irányban fejlődik, akkor vissza kell rántani, figyelmeztetni kell hibáira és elsősorban fel kell használni azt a türelmet, amiről Lenin is, Sztálin is ezzel a kérdéssel kapcsolatban beszélt.
Nagyon könnyen dobnak el nálunk embereket. Nagyon gyorsan mondják ki felettük az ítéletet. Első pillantásra valóban könnyebbnek látszik valakit eltávolítani és helyébe másvalakit ültetni, semmint nehéz, fáradságos, szorgalmas munkával megvizsgálni azokat az okokat, amelyek miatt az illető beosztásában nem tudott megfelelő eredményt elérni és azután nem kisebb fáradsággal gondoskodni az akadályok elhárításáról és az elvtárs fejlődésének biztosításáról. Különösen nálunk nagyon veszélyes ez a tünet. Amikor az ember megnézi leváltott funkcionáriusainknak számát, néha megdöbben; főleg az alsó, legérzékenyebb szervekben, a járási és körzeti titkároknál igen nagy a hullámzás. De, sajnos, ez megvan még a megyei titkároknál is. Nem engedjük az elvtársakat gyökeret verni, nem tudunk még kidolgozni olyan módszert, amellyel különösen a Központtól a legmesszebb és a legnehezebb viszonyok között dolgozó elvtársakat, a körzeti vagy járási titkárokat — ahelyett, hogy mechanikusan leváltanánk őket — munkájukban segítenénk, hogy gyökeret verhessenek, megismerjék a helyi viszonyokat, az embereket.
A jó káderesnek ezért egyik nagy előnye a türelem, hogy meg tudja nézni a bajokat, meghallgatja a panaszokat, hogy tanítani és egyben tanulni tudjon. Hiszen a káderes sem tud mindent és rendkívül sokat tanul és fejlődik munka közben. Nagy baj az, hogyha a káderes nem érti meg a tanítva-tanulás módszerét.
Sztálin elvtárs a Vörös Hadsereggel kapcsolatban a káderekkel való törődésről a következőket mondotta:
„Az a jelszó, hogy »minden a káderektől függ« — azt követeli, hogy vezetőembereink a leggondosabban törődjenek funkcionáriusainkkal, »kicsikkel« és »nagyokkal« egyaránt, akármilyen területen dolgoznak is azok, gondoskodjanak arról, hogy fejlődjenek, segítsenek nekik, mikor támogatásra van szükségük, biztassák őket, mikor első sikereiket felmutatják, léptessék elő őket …”* Sztálin. A leninizmus kérdései. Id. kiad. 582. old.*
E tulajdonságok elsajátítását különösen a mai kádereseinknek javasolom, elsősorban azoknak, akik a perifériákon dolgoznak. Az a meggyőződésem, hogy a mi Pártunk kádermunkájának egyik legnagyobb gyöngéje a perifériákon van. A jó káderes feltétlenül ismerje elvtársainak, a funkcionáriusoknak személyi viszonyait. Ez odáig menjen, hogy kísérje figyelemmel például egészségi állapotát, ha megbetegszik, vagy ha családtagja betegszik meg, nézzen utána, nem keletkeznek-e anyagi gondjai, ami miatt nem végezheti el jól munkáját. Segíteni kell ilyen esetekben is.
A pártmunkás érezze, hogy a párt az élet minden viszontagságai között mögötte áll, a hóna alá nyúl, figyelemmel kíséri és igyekszik rajta segíteni. A kádervezető lássa, hogy a pártmunkás nem esik-e a korrupció áldozatául, nem kezd-e fényűző vagy erkölcstelen életmódot. Ilyenkor természetesen közbe kell lépnie, annál is inkább, mert — ismétlem — a mi népünk, elsősorban a falu népe, nem annyira az elvet, mint inkább az elv hirdetőjének magatartását veszi szemügyre. Néha egy-egy funkcionáriusunk, aki elvált feleségétől és valami fiatal pártiskolást akar feleségül venni, ezzel a tettével hosszú hónapok pártmunkáját rontotta el a maga területén. Sok ilyen kisebb-nagyobb esetünk volt, amikor elvtársak magánélete jelentős kárt okozott a Párt befolyásának. Ez százféle formában jelentkezhetik. Jelentkezhetik például abban, hogy az illető, aki azelőtt egyszerű munkás vagy kisember volt, most megyei titkár, főispán lesz, vagy képviselő, elbizakodik, fejébe száll a dicsőség. Néha elkezd kocsmázni, lányok után szaladgálni, rokonait helyezi el elsősorban és nem egy helyen basáskodik is.
Az elvtársak tudják, hogy egyidőben, különösen 1945-ben, de még 1946 első felében is, Pártunk fejlődését nagyban hátráltatták a helyi kiskirályok, akiknek sorait sikerült kemény munkával megritkítani, de akik időnként még most is felütik a fejüket. Ezeknél a speciális eseteknél is résen kell lennie a káderesnek. Vigyázni kell arra, hogy a funkcionárius ne szakadjon el a Párttól, ami bizony elég gyakori jelenség. Különösen szakszervezeti vonalon tapasztaljuk, hogy az az elvtárs, aki a szakszervezetbe kerül — de gyakran egyéb tömegmunkára is — elszakad a Párttól. Kiesik a Párt ellenőrzése alól és csak akkor figyelünk fel, amikor már valahol botlást követett el és nagy károkat okozott önmagának, a szervezetének és a Pártnak is.
Természetesen vigyázni kell arra, hogy a nem káderes elvtársak a kádermunkát a világért se tekintsék reszortmunkának, olyannak, mint a könyvvitelt, vagy valami hasonlónak, hanem a Párt összmunkájának és ezért minden erővel segítsék a kádervezetőt. Ha valahol feltűnik valami jó erő, vagy valahol valami hibát tapasztalnak, arra hívják fel idejekorán a káderes figyelmét és ne legyenek önzők a Párt kádereinek nevelésében. Szakadatlan a panasz pl., hogy az iskolákban nem tudunk megfelelő jó erőket kapni, mert a helyi emberek, akikre a választás van bízva, sajnálják azt a két hónapot, vagy hat hónapot, ami alatt az illető távol van és inkább rossz emberanyagot küldenek; ez hozzájárul ahhoz, hogy a Párt fejlődése ahelyett, hogy meggyorsulna, meglassúbbodik. Ennek folyományaképpen viszont nem egyszer előfordul még ma is, hogy amikor valaki az iskolát tudásban gyarapodva elhagyja, akkor afféle féltékenységgel fogadják otthon. Ahelyett, hogy a hóna alá nyúlnának és teljes erővel segítenének neki a munkában, bizonyos fokig elnyomják, eldugják. Volt egy idő, amikor valóságos expedíciókat kellett szerveznünk, hogy kiássuk a kéthónapos, néha a hathónapos iskolát végzett elvtársakat, akiket a helyi vezetők eldugtak olyan munkára, ahol nem volt módjukban tudásukat megfelelően érvényesíteni.
Rendkívül fontos az elvtársakat az önkritikára nevelni. Az önkritika különösen azért is fontos, mert elég gyakori nemcsak nálunk, hanem, amint Dimitrov elvtársnak egy cikkéből látom, Bulgáriában és egyebütt is, hogy az elvtársak, akik vezető, felelős helyekre kerültek, összemelegednek, elnézik egymás félrelépéseit és hibáit, nem adnak megfelelő jelentéseket a központba. Természetes, hogy ez egészségtelen légkört teremt, amit csak akkor fedezünk fel, amikor már a füstje vagy a szaga eljut a központba. Az önkritika döntő része a bolsevik nevelésnek és így a kádernevelésnek is. Hogy az önkritikát Lenin is, Sztálin is milyen nagyra becsülte, azt talán eléggé jellemzik Lenin elvtársnak a pártról mondott szavai:
„A politikai pártnak a saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbiztosabb ismérve a párt komolyságának és annak, hogy miként teljesíti a valóságban kötelességét osztályával és a dolgozó tömegekkel szemben. A hibát nyíltan elismerni, okait felfedni, kielemezni a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — íme ez jellemzi a komoly pártot, ilymódon teljesíti a párt kötelességét, így neveli és tanítja az osztályt s azután a tömegeket is.”* Lenin. Válogatott művek Id kiad. II. köt 713. old.*
Továbbá:
„Az összes forradalmi pártok, amelyek eddig elpusztultak, azért pusztultak el, mert elbízták magukat és nem tudták megérteni azt, hogy miben van erejük és féltek attól, hogy saját gyöngéikről beszéljenek. De mi nem pusztulunk el, mert nem félünk attól, hogy gyengéinkről beszéljünk és megtanuljuk, hogyan kell a gyengeségeket elhárítani.”** Lenin Művei XXVII. köt. 260—261 old. (oroszul)*
Mégegyszer ismétlem Elvtársaim: Lenin szerint az összes forradalmi pártok, amelyek eddig elpusztultak, nem utolsósorban önkritika híján pusztultak el. Azt hiszem, ebből is látják, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonítottak a mi nagy tanítóink ennek a kérdésnek. Lenin egyébként 1920-ban azt mondotta:
„Nem az az okos, aki nem követ el hibát. Ilyen emberek nincsenek és nem is lehetnek. Az az okos, aki nem nagyon lényeges hibákat követ el és aki ezeket a hibákat könnyen és gyorsan jóvá tudja tenni.”*** Lenin. Válogatott művek Id. kiad. II. köt. 622. old.*
Nekünk is ilyen embereket kell nevelnünk, mert tényleg olyan ember nincsen, aki hibákat ne csinálna és olyan kádervezető sincs, aki ilyen pártfunkcionáriusokat tudna nevelni. De arra rá lehet nevelni őket, hogy ne csináljanak katasztrofális hibákat s ha hibákat csinálnak, gyorsan észrevegyék, felismerjék és kijavítsák. Ezt el lehet érni és erre kell törekednünk.
A mi Pártunknak legnagyobb gyengéje a tömegmunka. Ez részben történelmi okoknak az eredménye. Nem feltétlenül velejárója az illegalitásnak az, hogy a párt nem érti a tömegmunkát. A Bolsevik Párt az illegalitásban is nagyszerű tömegmunkát tudott kifejteni. A mi Pártunk, sajnos, ebben a tekintetben rendkívül elmaradt és az eredmény az, hogy most, amikor legalitásban vagyunk, nem tudjuk a 25 esztendős illegalitás hibáit levetkezni, nem becsüljük eléggé a tömegmunkát. Ezért kádereseinknek döntő feladata: tömegembereket, tömegvezetőket nevelni. Ez a legfontosabb káderfeladat. Olyan embereket kell nevelni, akik összenőnek a dolgozó néppel, akik a Párt nagy vonalát értik s az apró mindennapi munkában keresztülviszik a maguk területén: a szakszervezetben, az üzemben, a szövetkezetekben, a sportban és az életben mindenütt. Olyan tömegembereket kell nevelni, akiken keresztül a Párt mélyen, kiszakíthatatlanul belegyökerezik a népbe, a tömegekbe. Ezt a típust kell nekünk kimunkálnunk, Elvtársaim, ez a mi kádervezetőinknek legdöntőbb feladata. Itt vagyunk a legjobban elmaradva és ezen gyorsan kell változtatni, meri az idő nem vár és ha nem eresztünk elég gyorsan mély gyökeret a tömegekben, ennek feltétlenül a kommunista ügy látja kárát. Hogy ez milyen fontos kérdés, hogy a Bolsevik Párt milyen óriási jelentőséget tulajdonított ennek, errevonatkozólag engedjék meg, hogy felolvassam azt az idézetet, amellyel a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetét befejezték annak írói, elsősorban Sztálin elvtárs. A befejezés így szól:
„A Párt legyőzhetetlen, ha — mint Lenin mondja — ért ahhoz, hogyan kell a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletártömegekkel, de a nemproletár tömegekkel is összekapcsolódni, hozzájuk közelkerülni, velük bizonyos mértékig, ha úgy tetszik, összeolvadni.
A Párt elpusztul, ha elzárkózik a maga szűk csigahéjába, ha elszakad a tömegektől, ha bürokratikus réteg rakódik rá.
Szabályként ismerhetjük el — mondja Sztálin elvtárs —, hogy a bolsevikok mindaddig, amíg megőrzik kapcsolatukat a nép széles tömegeivel, legyőzhetetlenek lesznek. És fordítva: csak az kell, hogy a bolsevikok elszakadjanak a tömegektől s elveszítsék a velük való kapcsolatukat, csak az kell, hogy belepje őket a bürokratizmus rozsdája — s egyszeriben elvesztik minden erejüket és semmivé válnak.
A régi görögök mitológiájában egy nagy hős szerepel, Anteusz, aki, a mitológia szerint, Pozeidonnak, a tengerek istenének és Geának, a föld istennőjének, volt a fia. Ez az Anteusz különösen az édesanyjához ragaszkodott, aki szülte, táplálta és felnevelte. Nem volt olyan hős, akit ez az Anteusz le ne győzőit volna. Legyőzhetetlennek tartották. Miben volt az ereje? Abban, hogy valahányszor az ellenféllel viaskodva szorult helyzetbe került, megérintette a földet, szülő és tápláló édesanyját, s mindig új erőt kapott tőle. De neki is megvolt a maga gyöngéje: az a veszedelem, hogy valamiképpen elszakítják a földtől. Ellenségei számontartották ezt a gyöngéjét és leselkedtek rá. És akadt ellensége, aki kihasználta ezt a gyöngéjét és legyőzte Anteuszt. Ez Herkules volt. De hogyan győzte le? Úgy, hogy elszakította a földtől, fölkapta a levegőbe, elvette tőle annak a lehetőségét, hogy megérintse a földet és így, fönt a levegőben, megfojtotta.
Úgy gondolom, hogy a bolsevikok emlékeztetnek a görög mitológia hősére, Anteuszra. Nekik is, mint Anteusznak, abban van az erejük, hogy tartják a kapcsolatot anyjukkal, a tömegekkel, akik szülték, táplálták és nevelték őket. És mindaddig, amíg tartják ezt a kapcsolatot anyjukkal, a néppel, minden kilátásuk megvan arra, hogy győzhetetlenek maradjanak.
Ebben van a bolsevik vezetés győzhetetlenségének kulcsa „*A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Rövid tanfolyam. Szikra, 1949. 381. old.*
Ezt mondotta Sztálin elvtárs és azt hiszem, amit a Bolsevik Pártra mondott, az vonatkozik az összes kommunista pártokra. A tömeghez való kapcsolatában áll vagy bukik minden kommunista párt, a Magyar Kommunista Párt is. Ezért tömegbázisunkat, a magyar dolgozó néppel való összekötöttségünket minden erővel fokozni kell. Ez a döntő feladat. Egyetlen biztosítéka annak, hogy Pártunk erős lesz, fejlődő és legyőzhetetlen, ha gyökereink egyre mélyebben, egyre szélesebben ereszkednek a magyar dolgozó nép talajába. Ehhez viszont az kell, hogy kineveljük a kommunista tömegembert, azt a kommunista funkcionáriust, aki úgy úszik a tömegben mint hal a vízben, akinek a tömeg az életeleme, aki vér a munkástömeg véréből és hús a dolgozó nép húsából. Ez most a mi kádervezetőink legfontosabb feladata. A mi kádermunkánkban mint a cseppben a tenger, fog visszatükröződni az egész Párt eredménye vagy eredménytelensége. A kádermunka az a tükör, amelyben meglátszik az illető szervezet munkastílusa, a vezetés helyes vagy helytelen volta, a politikai érzék fejlettsége vagy elmaradottsága, a szervezni tudás, az emberismeret és végül, de természetesen nem utolsósorban a politikai, marxista-leninista tudás. Ezért fordítja most a Párt figyelmét újra a kádermunkára és ezért állítjuk ezt most a Párt figyelmének központjába. Kérjük az Elvtársakat, hogy a kádermunka jelentőségének tudatában fokozzák, erősítsék eddigi működésüket, hogy a kommunista tömegfunkcionáriusok kinevelésével meggyorsítsák, siettessék Pártunk győzelmét. (Hosszantartó, lelkes taps.)
(Előadás a kádervezetők tanfolyamán 1947 május 6-án.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!