A Tanácsköztársaság jelentősége
TIZEDIK TÉMA
(idézet: A magyarországi forradalmak 1918-1919 MSZMP)
KÍSÉRLET A MUNKÁSHATALOM BELÜLRŐL VALÓ
MEGDÖNTÉSÉRE
A szervezkedő ellenforradalom a Vörös Hadsereg északi hadjáratának előkészítése, majd sikeres megvalósítása napjaiban lendült ismét támadásba. A Belügyi Népbiztosság politikai nyomozó osztálya Korvin Ottó vezetésével május folyamán a kisebb-nagyobb ellenforradalmi szervezkedések sorát derítette fel a fővárosban és környékén. Ezek még nem jutottak el a tényleges cselekvésig. Május végén azonban széles körű, összehangolt terv alapján a Dunántúl több pontján robbant ki ellenforradalmi lázadás. A Forradalmi Kormányzótanács azonnal felismerte a megmozdulások veszélyességét: előbb öt megyét, majd a Dunántúl teljes területét hadműveleti övezetté nyilvánította és nagy erőket mozgósított az ellenforradalmi csoportok felszámolására.
A lázadássorozat május 29-én a muraszombati járásban kezdődött, ahol ellenforradalmár tisztek az intéző bizottság néhány tagjának támogatásával átvették a hatalmat és kikiáltották a Mura Köztársaságot, egyúttal bejelentették elszakadásukat a Tanácsköztársaságtól. A mintegy ezer főnyi felfegyverzett lázadó megtámadta a környező helységeket. Két nap múlva Tolna megyében indult gazdag parasztokra, iparosokra támaszkodó ellenforradalmi akció, majd gazdasági jelszavakkal, de ellenforradalmi politikai célzattal sztrájkba léptek a szombathelyi vasutasok. E munkabeszüntetés hamarosan átterjedt a dunántúli üzemek jelentős részére és számos közhivatalra. Június 5-én az ellenforradalom felütötte a fejét Kőszegen és környékén, továbbá Sopron megye több községében. A Forradalmi Kormányzótanács néhány nap alatt felszámolta a hátországban kirobbant és könnyen veszélyessé váló megmozdulásokat. A sztrájkoló vasutasokat meggyőzték, hogy érdekeikkel ellentétes célokért küzdenek. A rend helyreállításában kiemelkedő jelentőségű szerepet töltött be Szamuely Tibor és gyorsan mozgó karhatalmi egysége. Noha a rend fokozatosan helyreállt a Dunántúlon és ennek fenntartásában a Vörös Őrség helyi egységei, valamint a munkásalakulatok fontos szerepet játszottak, a dunántúli vasútvonalak mentén ismételten felütötte fejét a lázadás.
Június második felétől új ellenforradalmi lázadássorozat kezdődött, ezúttal a Duna két partja mentén. Június 18-án a Vörös Őrségben meghagyott egykori csendőrök a birtokos parasztságra támaszkodva lázadást robbantottak ki Kalocsán és környékén. Rövid időn belül magukhoz ragadták a hatalmat Solton, Dunapatajon, Dunatetétlenen, Dunavecsén, Dunaegyházán és Nagyapostagon. Az ellenforradalmárok letartóztatták a munkástanácsok tagjait, az ellenálló vörösőröket, és közülük sokat meggyilkoltak. A lázadók hatalmukba kerítették Dunaföldvárt és Dunapentelét is, majd Kiskunhalas, valamint Kiskőrös irányában törtek előre. A franciák által megszállt Szegedtől nem messze zajló események átterjedtek Paksra, majd Szekszárdra és hamarosan Tolna megye területének jelentős részére. Az ellenforradalom várakozása ellenére azonban a Dunántúl teljes területét nem sikerült lángba borítani.
A megmozdulás leverésére Szamuely Tibor indult el egy páncélvonattal. Néhány nap alatt felszámolta a Duna—Tisza közén kialakult veszélyes helyzetet. A Dunántúlra átterjedt szervezkedés elfojtásában a Vörös Hadsereg alakulatai működtek közre. A vidéki ellenforradalmi zendülések gyors, határozott felszámolásával meghiúsult az az elképzelés, hogy a vidéki megmozdulások elvonják a fővárosból a karhatalmi erők egy részét. Erről a taktikáról írt Bizony László ellenforradalmi szellemű kötetében: „A koncepció az volt, hogy a falvak felkelése le fogja kötni a vidéken levő vöröskatonákat, sőt esetleg a fővárosból is el fog vonni katonai erőket, a fővárosban maradó csekély erőket pedig le fogják verni az ellenforradalmárok.”
Június második felében növekedett a feszültség, és a budapesti munkásság demonstrációkat szervezett a készülő ellenforradalommal szemben. Június 23-án több mint félszáz gyűlést tartottak a fővárosban és ezeken az ellenforradalmi agitáció elleni küzdelem szükségességét hangsúlyozták. Követelték, hogy a Forradalmi Kormányzótanács lépjen fel keményen az ellenforradalommal szemben. Másnapra — június 24-re — összehívták a Budapesti Munkástanácsot, az ülés napirendjén egyetlen kérdés szerepelt: az ellenforradalom elleni harc. Alig kezdődött meg a tanácskozás, amikor Szamuely Tibor megjelent a teremben és bejelentette: ellenforradalmi lázadás indult a fővárosban.
A budapesti ellenforradalmi lázadás része volt a vidékről kiindult akciónak, bázisát a Ludovika Akadémia és az Engelsről elnevezett tüzérlaktanya képezte. Szervezése már hetekkel korábban megkezdődött, akkor, amikor a Hadügyi Népbiztosság, a gödöllői főparancsnokság, illetőleg a IV. hadtest egyes tisztjei Stromfeld Aurél és Haubrich József megnyerésével akartak a lázadás útjára lépni. Mikor e vezetőknél kemény visszautasításra találtak, látszólag letettek tervükről, de sötét aknamunkájukat tovább folytatták. Amikor június 24-én délután 4 órakor telefonon megérkezett a jelszó: „Mehet-e az autó Vörösvárra?”, az Engels tüzérlaktanya félrevezetett katonái ágyúlövéseket adtak le. Az egység tisztjei azzal vezették félre a katonákat, hogy meg fogják mutatni, milyen az „igazi diktatúra, mi az igazi kommunizmus”. Ezzel egyidőben három monitor kifutott a Dunára és elindult a Belváros felé. Az újpesti Mauthner Bőrgyár gyárőrsége csatlakozott a lázadókhoz és kivonult a Váci útra. A Ludovika Akadémia legénysége lezárta a környéket, majd elfoglalta a József telefonközpontot.
A lázadás hírére Jancsik Ferenc, Kun Béla és Szántó Béla a IV. hadtest parancsnokságára sietett. Szántó Bélát megbízták a monitorok elleni küzdelem irányításával, Haubrich Józsefet pedig a József telefonközpont visszafoglalásával. A budapesti munkások nem csatlakoztak az ellenforradalomhoz, hanem elítélték, így a tömegtámogatást nélkülöző megmozdulás leverése nem jelentett nehéz feladatot. Rövidesen lefegyverezték a Mauthner Bőrgyár gyárőrségét is, amely a lázadás egyik gócpontjává válhatott volna. Haubrich József egy ideig semmit sem tett a József telefonközpont visszafoglalására, s itt a harc csak késő éjszaka kezdődött meg, amikor Szántó Béla megjelent a helyszínen. A lázadók hamarosan a telefonközpontnál és a Ludovika Akadémiánál egyaránt letették a fegyvert. Alig hajnalodott, amikor máris megindultak a mentőakciók az őrizetbe vett ellenforradalmárok kiszabadítására, megmentésére.
Június 25-én reggel már csak a lázadó monitorok tartották magukat. Ezek a délelőtt folyamán ismét megjelentek a Szovjetház előtt, azonban a rájuk zúdított tüzérségi tűz menekülésre kényszerítette őket lefelé a Dunán. Paksnál szabályos folyami ütközet alakult ki a tanácsállamhoz hű és a lázadó hajóegységek között. A lázadó hajók a szerbek megszállta Duna-szakaszra menekültek.
A Forradalmi Törvényszék a lázadás vezetői közül 11 személyt halálra ítélt, 66 ellenforradalmárt pedig hosszabb-rövidebb fegyházbüntetéssel sújtott. A halálos ítéleteket nem hajtották végre.
Az ellenforradalmi lázadássorozat leverése a munkáshatalom jelentős sikere volt. Bebizonyította, hogy a munkások a nehézségek ellenére is kitartanak a tanácshatalom mellett, a proletárdiktatúrát belső erőkre támaszkodva nem lehet megdönteni. A Forradalmi Kormányzótanács és a Szövetséges Központi Intéző Bizottság június 25-i ülésén a kommunisták erélyes intézkedéseket javasoltak. Ezek zöme azonban a szociáldemokraták ellenállása, a tisztikar vagy az antantmissziók fellépése, mentőakciója miatt meghiúsult. A Kormányzótanácsot felhatalmazták, hogy a jövőben erélyesen lépjen fel a szervezkedő ellenforradalommal szemben. Számos városban megerősítették a munkásalakulatokat, megtiltották a csoportosulást, a fővárosban éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el. Bevezették a hadseregfőparancsnok-
A VISSZAVONULÁS
ÉS A TISZAI OFFENZÍVA ELŐKÉSZÍTÉSE
Június 22-én a német nemzetgyűlés jóváhagyta a békeszerződés aláírását és ezzel a németországi forradalom lehetősége bizonytalanná vált. Egy nap múlva, Ferdinand Foch marsall, a szövetséges haderők főparancsnoka elrendelte a Vörös Hadsereg hadműveleteinek beszüntetését és a csapatok azonnali visszavonását június 28-ig, anélkül, hogy akár csak említette volna is a román haderő visszavonását.
A tanácsállam vezetői ismét súlyos döntés elé kerültek, de nem volt más választásuk, mint a diktátum elfogadása. Böhm Vilmos válaszában közölte, hogy elfogadja a fegyvernyugvást, kérte a pontos határvonalak megállapítására szakértők kiküldését, de a kiürítés időpontjára nem reagált. Ugyanakkor ismételten kérdést intézett a békekonferenciához: „Minő garanciákat nyújt arra nézve, hogy a román királyi csapatok a Clemenceau-jegyzékében közölt területet ki fogják üríteni, és a máris okozott károkért kárpótlást fognak adni. Ennek tisztázása annál is inkább szükséges, minthogy a román királyi csapatok a Tisza-hidak június 21-re virradó éjjel történt felrobbantásával nemcsak azt tették egyelőre lehetetlenné, hogy csapataink az általuk kiürítendőknek megjelölt területeket megszállhassák, hanem máris pótolhatatlan károkat okoztak …”
A fegyvernyugvásról szóló megállapodást június 24-én Pozsonyban aláírták, és a csehszlovák hadsereg francia főparancsnoka hozzájárult a visszavonulás határidejének két nappal történő meghosszabbításához. Kun Béla ezzel egyidőben ismételten garanciákat kért a Tiszántúl kiürítésének a végrehajtására. A román kormány azonban egyelőre semmiféle választ nem adott.
Az elfoglalt északi területek kiürítését a Vörös Hadsereg fegyelmezetten, szervezetten hajtotta végre, noha kissé túl gyors tempóban. A Szlovák Tanácsköztársaságra való tekintettel, valamint az esetleges további tárgyalás lehetőségének a reményében jobban el kellett volna nyújtani a kiürítés menetét. A Vörös Hadsereg alakulatainak egy része tiltakozott a visszavonulás ellen, más csapattestek egyetértően fogadták a döntést. Stromfeld Aurél elkeseredetten megvált vezérkari főnöki tisztétől és pihenni utazott. Példáját számos magas rangú, jól képzett tiszt is követte.
A Forradalmi Kormányzótanács kiáltvánnyal fordult a visszavonuló Vörös Hadsereghez. Ebben a dokumentumban fogalmazta meg a lélegzetvételi szünet alatt megvalósítandó feladatokat is. „A proletárhaza érdekei most pillanatnyilag nem azt parancsolják nektek, hogy előre menjetek, és diadalt diadalra halmozzatok — hangzott a kiáltvány. — A proletárhaza most még nagyobb áldozatot követel tőletek, azt követeli, hogy hagyjátok el a diadalmas csatákban elfoglalt területek egy részét, és menjetek át egy más területre, amelyet jelenleg a román bojárok rabló csapatai tartanak megszállva …
Az időt, ha nyugton hagynak a rablók, arra használjuk föl, hogy megszilárdítsuk a Tanácsköztársaság belsejében a dolgozók hatalmát, hogy kiépítsük a szocialista gazdaság szervezetét, megvalósítsuk célunkat, hogy csak az egyék, aki dolgozik, hogy megcsináljuk a munkásigazgatást, jó, olcsó és becsületes közigazgatást teremtsünk, és végleg megszabadítsuk a dolgozókat minden herétől, minden élősditől.”
A július első napjaiban befejeződött kiürítéssel párhuzamosan nyilvánvalóvá vált, hogy a román kormány nem vonul vissza a Tiszántúlról, illetve azt olyan feltételekhez köti (a Vörös Hadsereg leszerelése, neki tetsző kormány megalakulása), ami elfogadhatatlan. Mindez azonban tulajdonképpen már a kiürítés megkezdésekor a román kormány nyilatkozataiból ismert volt.
A visszavonulás után a Vörös Hadsereget átszervezték. Az V. hadtestet feloszlatták, vezetői ismét átvették a II. hadtest irányítását. A kiegészített munkásegységeket a Dunántúlra vezényelték élelmiszer rekvirálására. Ennek megfelelően az I. hadtest a Duna—Tisza közén, a II. a Dunántúlon, a III. Miskolc—Tokaj—Sátoraljaújhely térségében helyezkedett el, míg a IV. továbbra is a fővárosban maradt. Stromfeld Aurél helyét Julier Ferenc alezredes foglalta el. Július közepén a Vörös Hadsereg parancsnokának tisztét Landler Jenő vette át, Böhm lett a Tanácsköztársaság bécsi követe. Az új vezérkari főnök — Julier Ferenc — hozzákezdett a Tiszántúl felszabadítására irányuló terv kidolgozásához.
A Forradalmi Kormányzótanács júliusban hatalmas munkát végzett a belső front megszilárdítására. Pogány József és Nyisztor György javaslatára ismét felmerült a földosztás gondolata, abban a formában, hogy gazdag paraszti és kisebb úri birtokok rovására osszanak ki néhány holdas parcellákat. Kun Béla olyan intézkedéseket szorgalmazott, amelyek érezhetően megjavítják a munkásosztály életszínvonalát, ellátását. Elkezdték a bankjegyek egységesítését, új adórendszert dolgoztak ki, lazították a szesztilalmat: a falvakban engedélyezték napi fél liter bor fogyasztását, erélyes eszközökkel javították a közellátást, megkezdték a megbízhatatlan, ellenséges érzelmű tisztviselők eltávolítását a Külügyi Népbiztosságon, a Vörös Őrségnél, a magasabb katonai parancsnokságoknál, a tanácsoknál. Kampányt indítottak a korrupció ellen. Megtartották a tanácsválasztást az északi hadjárat során felszabadított és később ki nem ürített területeken. Számos pártszervezetben — ahol a kommunisták megfelelő befolyással rendelkeztek — megkezdődött a tagság felülvizsgálata.
A Forradalmi Kormányzótanács július 10-én tárgyalta meg a tiszai támadás tervét és mivel a román királyi hadsereg békés kivonulására nem látott reményt, meghozta a hibás és végzetesnek bizonyult döntést: elfogadta a tiszai támadás tervét. A Kormányzótanács elhatározását az motiválta, hogy a békekonferencia a Tiszántúlt Magyarországnak ítélte, egy esetleges győzelem az antanthatalmakat talán ismét tárgyalásra késztethetné, továbbá közeledett az aratás ideje, jó lett volna a Tiszántúlon a sokat nélkülöző magyarországi proletariátus számára aratni. A támadás kezdetét július 20-ra tűzték ki, egy nappal előbb, mint amikorra az európai szakszervezetek tiltakozó megmozdulásokat hirdettek a Magyarországi Tanácsköztársaság és Szovjet-Oroszország védelmében. A munkáshatalom vezetői a „világsztrájktól” olyan hatású akció kibontakozását várták, amely lefogja az antant-imperialisták kezét.
Július 11-én Kun Béla ismételten jegyzéket intézett Georges Clemenceau-hoz: szerezzen érvényt a Tiszántúl kiürítésére tett ígéretének. Egyúttal kérte Lenint, hogy a szovjet Vörös Hadsereg indítson offenzívát a román királyi hadsereg ellen. Clemenceau válaszában közölte, hogy amíg a kormány a fegyverszüneti egyezményt megsérti — a Vörös Hadsereg létszámára célzott —, addig nem hajlandó tárgyalni. Kun Béla viszontválaszát a francia miniszterelnök már elutasításra sem méltatta.
A párizsi értekezlet július 5-i ülésén ismételten napirendre került a magyarországi Tanácsköztársaság elleni intervenció kérdése és a katonai beavatkozás hívei fölénybe kerültek. Még folyt a támadó tervek jóváhagyása, amikor megindult a tanácshatalom tiszai offenzívája.
A franciák nem ismerték el gróf Károlyi Gyula Aradon megalakult ellenforradalmi kormányát, de július 12-én ideiglenesen elismerték a P. Ábrahám Dezső vezetésével Szegeden megalakult ellenforradalmi kormányt. Horthy Miklósnak engedélyezték, hogy főparancsnokként kézbe vegye a „nemzeti hadsereg” szervezését.
KÍSÉRLET A TISZÁNTÚL FELSZABADÍTÁSÁRA
Július 20-án hajnalban 300 ágyú tüzet nyitott és a Vörös Hadsereg egységei Szolnoknál, Tokajnál és Csongrádnál megkezdték az átkelést a Tiszán. A hadművelet nem a legjobb előjelekkel indult, hiszen még a harcképes alakulatokat sem megfelelően mozgósították, a tiszti szabotázs számos területen gátolta a felkészülést. A román parancsnokság ugyanakkor fő vonalaiban ismerte a támadás tervét. A Vörös Hadsereg erői a Tisza vonalán elhelyezett román egységekkel szemben túlerőben voltak, a tartalékokat figyelembe véve azonban a román hadsereg jóval erősebb volt.
A „világsztrájk” előestéjén a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja felhívással fordult a világ proletariátusához: „Magányos szirtként emelkedünk ki a bennünket mindenünnen körülvevő imperialisztikus áradatból. Magányosan, de szabadon és azzal a büszke elszántsággal, hogy vívjuk tovább, lankadatlan erővel a ránk kényszerített, az álnok szószegés és brutális erőszak eszközeivel ellenünk folytatott osztályháborút is. Tudjuk, hogy ellenségeink napjai meg vannak számlálva, mert közeledik a nap,,amikor a proletariátus nemzetközi egysége a végső, halálos csapást méri a haldokló burzsoáziára.” A nemzetközi méretű sztrájk számos országban általános jelleget öltött, de éppen a Tanácsköztársaság sorsa szempontjából döntő államokban zárult kevés sikerrel. A túlzott várakozást csüggedés váltotta fel.
A támadásról Kun Béla jegyzékben tájékoztatta az antantot és arra hivatkozott, hogy a Vörös Hadsereg az antanttal szembeszegülő román hadsereg ellen kívánja érvényesíteni a Négyek Tanácsának döntését a Tiszántúl kiürítéséről. Válaszként megérkezett a hír, hogy a békekonferencia Nyugat-Magyarországot Ausztriának ítélte.
A Tiszán átkelő vöröskatonák merész és túl gyors akciókkal megkezdték az előrenyomulást, felszabadították Szentest, Karcagot és Hódmezővásárhelyt. A július 24-től kezdve kibontakozó román ellentámadást azonban nem tudták megállítani és nem maradt más lehetőség, mint vagy a hősi halál, vagy a visszavonulás. A Kormányzótanács politikai ellenőrzésének lazulását egyes tisztek egyéni akciókra használták fel és pánikszerűen hajtották végre a visszavonulást. A nemzetközi ezred, amely szembefordult a háromszoros túlerővel, feláldozta magát a munkáshatalom védelmében.
Július 26-án a Vörös Hadsereg egységei egy kicsiny szolnoki hídfőtől eltekintve ismét visszatértek a Tisza bal partjára. Egyre világosabbá váltak a súlyos helyzet várhatóan súlyos következményei, mert a csehszlovák hadsereg megkezdte a június 24—i fegyverszünetben kijelölt semleges övezet megszállását. Másnap a román hadsereg általános támadást indított most már a Tiszán való átkelésért, és elfoglalta a szolnoki hídfőt.
Kun Béla — akinek hamis illúziói voltak az ukrán front helyzetéről — ismét Leninhez fordult segítségért, kérve a román katonai erő lekötését. A szovjethatalomnak azonban ebben az időben az ellene folyó intervenció miatt erre nem volt lehetősége. Közben folytatódott a belső bomlás. A Szakszervezeti Tanács támogatásáról biztosította Peyer Károlynak az antant megbízottakkal folytatandó megbeszéléseit, Haubrich József a hatalom átvételére készült, míg Julier Ferenccel az élen a vezérkar tétlenül szemlélte az események alakulását.
A Forradalmi Kormányzótanács július 29-én Landler Jenő előterjesztése alapján megtárgyalta a katonai helyzetet. A román hadsereg jelentős túlerővel a III. hadtest ellenállását leküzdve hídfőállást létesített a Tisza jobb partján. Landler Jenő bejelentette, hogy néhány népbiztos társával együtt a III. hadtesthez utazik a vöröskatonák harci szellemének a helyreállítására.
A további hadműveletek sorsa július 30-án eldőlt, mert három román hadosztály átkelt Szolnoktól északra a Tiszán. A III. hadtestnél járt népbiztosok eredménytelenül tértek vissza, a Vörös Hadsereg alakulatainak nagy része már nem volt harcképes. A katonai kudarcokkal párhuzamosan romlott az ország közhangulata is, a vöröskatonák közül egyre többen kimerülve a harctól a családjukhoz való visszatérést választották.
Kun Béla a királyhidai állomáson találkozott Böhm Vilmossal, Weltner Jakabbal és Peyer Károllyal, akik a tanácskormány lemondására kívánták rábírni. Böhm Vilmos már július 23-a óta Kun Béla tudtával tárgyalt, de tudta nélkül megállapodott a bécsi brit misszió képviselőjével a Kormányzótanácsot felváltó ún. demokratikus kormány alakításáról. Királyhidán további tárgyalásokra kapott megbízást, de Kun Béla kérte, hogy ne kössön megállapodást.
Július 31-én éjjel a román hadsereg heves ellenállásba ütközött Kiskörénél, sőt a III. hadtest ellentámadást indított egy átkelt egységük ellen. Kun Béla és Landler Jenő ekkor Cegléden megbeszélést tartott a hadtestparancsnokokkal, akik augusztus 1-re a Szolnoktól északra indítandó ellentámadás tervét dolgozták ki. Ennek megfelelően megindult az I. hadtest megerősítése, a csapatok összevonása, azonban a román lovasság gyors előretörése meghiúsította a tervet. Amíg a ceglédi megbeszélés folyt, a Szakszervezeti Tanács is értekezletet tartott és Weltner Jakab jelentését meghallgatva úgy döntött, hogy a Forradalmi Kormányzótanácsot lemondásra szólítja fel.
A FORRADALMI KORMÁNYZÓTANÁCS LEMONDÁSA
Augusztus 1-én Stromfeld Aurél megjelent Gödöllőn, hogy megkísérelje menteni, ami még menthető. A katonai helyzet azonban egyre romlott: az I. hadtestet hamarosan körülzárták. A román erők elvágták a Budapest—Miskolc vasútvonalat.
A Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-én megtartotta utolsó ülését. Kun Béla őszintén ismertette a katonai helyzetet, a politikai fejleményeket és javasolta a munkástanács összehívását, a budapesti munkásezredek bevetését. Meggyőződése ellenére azt a hitet keltette, hogy az antant ellenzi Budapest román katonai megszállását. A kommunista és baloldali szociáldemokrata népbiztosok többsége a további ellenállás mellett foglalt állást, míg néhányan új forradalomra számítottak. Varga Jenő kijelentette, hogy „ne küzdjünk a végsőkig, mert az új rezsim néhány hónap múlva úgyis összeomlik, s akkor jön az új munkásforradalom”. Haubrich József ellenezte a munkásezredek bevetését és a proletariátus fellázításával fenyegetőzött. Kun Béla és elvtársai ebben a helyzetben nem tudták megakadályozni a Forradalmi Kormányzótanács lemondásáról szóló állásfoglalás elfogadását.
Délután három órakor összeült a Budapesti Munkástanács. Rónai Zoltán beszédében javasolta, hogy fogadják el a Forradalmi Kormányzótanács lemondását és azt a látszatot keltette, mintha létezne az antant kormányok által máris jóváhagyott megállapodás, amely a munkásmozgalom számára a legalitás meghagyását biztosítja. Beszéde után lépett a terembe Kun Béla, akit a munkástanács tagjai felállva ünnepeltek. Kun Béla beszédében nem hagyott kétséget afelől, hogy a szakszervezeti vezetőkből alakítandó kormány csak átmenet lesz a fehérterrorhoz, azonban elkeseredésében a bukásért a munkásságot hibáztatta. Utolsó szavaival hitet tett a jövő új harcai mellett. A Budapesti Munkástanács elnöke ezután felszólította az intéző bizottságokat, maradjanak továbbra is a helyükön. A leendő ún. szakszervezeti kormány miniszterelnöke — Peidl Gyula — nem jelent meg a munkástanács ülésén, ugyanis nem értett egyet a Rónai Zoltán által elmondottakkal. Talán Kun Bélának sem kellett volna megjelennie, célszerűbb lett volna elhatárolnia magát a lemondástól.
A történtekről Kun Béla táviratban tájékoztatta Lenint: „A mai nap folyamán Budapesten egy jobboldali szocialista kormány alakult, amelyben a diktatúrát ellenző szakszervezeti vezérek és a diktatúrában részt vett jobboldali szakszervezeti vezetők foglalnak helyet. Ezt a fordulatot részint hadseregünk bomlása, részint magának a munkásságnak a diktatúraellenes magatartása okozta. Mikor ez történt, a helyzet olyan volt, hogy mindenféle harc a hamisítatlan, de sajnos vizenyős diktatúra fenntartásáért hiábavaló lett volna.”
A Vörös Hadsereg formálisan parancsot kapott a további ellenállás beszüntetésére, erre azonban lényegében már nem volt szükség. Az I. hadtest közel negyvenezer katonája és ezerkétszáz tisztje a román hadsereg fogságába került.
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGE
A Magyarországi Tanácsköztársaságot a külső katonai túlerő döntötte meg. Ezzel lényegében elbukott a polgári demokratikus forradalom minden lényeges eredménye is. A nagyobb történelmi távlat fényénél azonban a magyar munkáshatalom küzdelme nem volt hiábavaló. Létrejött a magyar munkásmozgalom élcsapata, a Kommunisták Magyarországi Pártja, és a forradalmi harcban felnőtt első, nagy tettekre képes nemzedéke. A Magyarországi Tanácsköztársaság bukásához hozzájárultak a belső hibák és gyengeségek is, de vereségét végső soron nem ezek okozták.
A Tanácsköztársaság győzelmével, fennállásával először törte szét a magyar nép életében a kizsákmányolás uralmát, először mutatta meg, mire képes a munkásosztály a hatalom birtokában, milyen sikereket érhet el a szocialista társadalom megteremtésében. A magyar proletariátus elsőként követte orosz munkástestvéreit a szocialista forradalom útján és ezzel a nemzetközi proletariátus győzelméért is küzdött.
A Magyarországi Tanácsköztársaság története bebizonyította, hogy a tanácsrendszer nem „orosz” sajátosság, hogy a proletárdiktatúra lényege — a megvalósulás különböző formái ellenére — azonos, a munkásosztály viszonylag békés úton, a fegyveres küzdelem elkerülésével is megragadhatja a hatalmat, és a munkásosztály egységének megvalósítása megsokszorozza erőit. Ugyanakkor a 133 nap története azt is bizonyította, hogy a megdöntött burzsoázia foggal-körömmel harcol elragadott hatalma visszaszerzéséért.
A Magyarországi Tanácsköztársaság fennállásának 133 napja alatt új típusú államhatalmat hozott létre, olyan államhatalmat, amely a munkásosztály és a parasztság szövetségére épült, amely egyesítette a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, amely a lehetőségekhez mérten nagyszabású gazdasági-szervező, kulturális-nevelő munkát végzett, forradalmi harcban védte a proletárdiktatúrát a külső és belső ellenséggel szemben, kisajátította a termelőeszközöket, megkezdte széles körű kulturális és szociális programjának megvalósítását.
A Tanácsköztársaság története számos vonatkozásban gazdag tapasztalatokkal szolgált a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom számára. Megteremtésének körülményei egyértelműen igazolták a marxizmus—leninizmus klasszikusainak a hatalom megragadásáról, a szocialista forradalom győzelméről, a szocializmushoz vezető utak sokféleségéről szóló tanítását. A Tanácsköztársaság tapasztalatai is bizonyították, hogy a kizsákmányolás felszámolásának, a munkáshatalom védelmének nélkülözhetetlen feltétele a szilárd, erős proletárdiktatúra.
A Tanácsköztársaság tapasztalatai — negatívumaival együtt is — igazolták és gazdagították a marxizmus—leninizmus klasszikusainak tanítását a helyes és jól alkalmazott szövetségi politika fontosságáról. A munkás-paraszt szövetség a proletárhatalom számára alapvető fontosságú és ennek megteremtéséhez elengedhetetlen az agrárkérdés megfelelő rendezése. A Tanácsköztársaság létrejöttének, 133 napjának eseményei alátámasztották Lenin tanítását az új típusú pártról, a munkásosztály politikai egységének fontosságáról. A munkáshatalom története egyértelműen feltárta, hogy a munkásosztály nemzeti és nemzetközi érdekei számos vonatkozásban azonosak, a proletariátus hazafisága és nemzetközisége elválaszthatatlanul egybefonódik.
Ellenőrző kérdések:
Milyen következményekkel járt a Vörös Hadsereg visszavonulása a munkáshatalom belső és külső helyzetére? Mi indokolta a tiszai offenzívát?
A belső ellenforradalom kísérletei a Tanácsköztársaság megdöntésére.
Melyek a Magyarországi Tanácsköztársaság történetének legfontosabb tanulságai?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!