HETEDIK TÉMA
(idézet: A magyarországi forradalmak 1918-1919 MSZMP)
A VÖRÖS HADSEREG LÉTREHOZÁSA
A Forradalmi Kormányzótanács tudatában volt annak, hogy előbb vagy utóbb, de szembe kell néznie a környező burzsoá államok katonai támadásával. Ezért létkérdés lett a Vörös Hadsereg megszervezése. A proletárdiktatúra a polgári kormánytól mintegy hatvanezer főnyi katonaságot örökölt. A személyi állomány zöme rokonszenvezett a munkáshatalommal, de a hadsereg fegyelme nagyon laza volt. A legütőképesebb egység, a székely hadosztály csak a történelmi Magyarország épségéért kívánt harcolni, a proletárhatalomért nem.
Március 25-én jelent meg a Vörös Hadsereg létrehozásáról szóló rendelet, amely lényegében önkéntes forradalmi fegyveres erő megszervezését tűzte ki célul. A vörös katonák egy segédmunkás bérének megfelelő zsoldban részesültek és emellett ellátást és egyéb kedvezményeket is kaptak. Az alapító rendelet hangsúlyozta, hogy a Vörös Hadsereg osztályhadsereg és feladata a forradalom védelme, a világproletárság felszabadítása. Bevezették a politikai biztosi rendszert és április elején feloszlatták a katonatanácsokat. A régi tisztikar egy részét meg kellett tartani, mert kevés volt a szakember — igyekeztek ellenőrizni őket. A Vörös Hadsereg szervezése — néhány hónappal a súlyos véráldozatot követelő világégés után — a szükségesnél lassabban haladt. Április elejéig mintegy húszezer önkéntes jelentkezett, akik mellett megközelítőleg hasonló létszámban megmaradtak a polgári kormány hadseregéből is.
A Forradalmi Kormányzótanács április 3-i átalakítását követően a hadsereg szervezése meggyorsult és a román támadás napján létszáma már megközelítette a hatvanezret, noha felszerelése, utánpótlása még nem mindenben volt megfelelő. Ekkor a Vörös Hadsereg hat gyalogoshadosztályból, a székely hadosztályból és a tengerészdandárból állt, azonban bevethető, harcrakész csak a székely hadosztály volt. Április 8-án a budapesti nagyüzemek munkásai gyűléseken döntöttek a gyári osztagok felállításáról, a munkás tartalékzászlóaljak létrehozásáról.
A burzsoá hadseregek intervenciójának megindulásakor a Vörös Hadsereg katonái a csehszlovák fronton háromszoros, a román fronton kétszeres túlerővel és igen jelentős anyagi fölénnyel álltak szemben. A déli fronton és az osztrák határ mellett — mivel a támadás valószínűsége ezen a részen kisebb volt — csupán néhány zászlóalj rendezkedett be védelemre.
A Hadügyi Népbiztosság nagy jelentőségű intézkedése nyomán elkezdték a nemzetközi ezredek felállítását. Az első, az egykori orosz hadifoglyokból alakult nemzetközi zászlóalj március végén szerveződött meg. Április elején hozzájuk csatlakozott Leó Rothziegel vezetésével 1200 osztrák önkéntes. Később a Forradalmi Kormányzótanács felhívására sok ezer, a tanácskormány területén élő albán, bolgár, délszláv, kárpát-ukrán, lengyel, olasz és szlovák forradalmár jelentkezett a Vörös Hadseregbe.
A ROMÁN HADSEREG OFFENZÍVÁJA
Az offenzívára felkészült román hadsereg április 15-én este tüzérségi előkészítés után támadást indított, amely másnap a keleti fronton általános támadássá fejlődött. A támadás fő irányában a mintegy másfél száz kilométer szélességben elhelyezkedő székely hadosztály foglalt állást. A hadosztály parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes dilemma elé került: visszavonuljon és ezzel területet engedjen át a román hadseregnek, vagy szembeforduljon a támadókkal és így közvetve a Tanácsköztársaságot is védje. Kratochvil végül a visszavonulás mellett döntött. „Április 16-án és a következő napokban a frontot saját elhatározásomból vettem vissza azon szándékkal — írta emlékiratában —, hogy a 150 kilométer széles vonalban elosztott csapatokat egy kisebb térre összpontosítsam, hogy ütőerő gyanánt rendelkezésemre álljanak.” A székely hadosztály így csak mérsékelt ellenállást fejtett ki, noha rendezetten vonult vissza.
A fronton levő 6. hadosztály is már az első nap otthagyta állásait, mert a túlerőnek nem tudott ellenállni. Ezért azután az állásait tartó 39. dandárnak is a visszavonulást kellett választania, amennyiben el akarta kerülni a körülzárást. A reménytelennek tűnő helyzetben a visszavonulást mindinkább pánikszerű menekülés váltotta fel, sok egység rendezetlenül, szervezetlenül özönlött a Tisza felé. A Hadügyi Népbiztosság az ország más részeiből átirányított alakulatokkal Nagykároly környékén kívánt erőt gyűjteni az ellentámadáshoz, de a gyors visszavonulás keresztülhúzta a számításokat.
A Forradalmi Kormányzótanács április 18-án tárgyalta meg a front helyzetét, és noha a katonai helyzet súlyosságát a népbiztosok egy része még nem látta teljesen tisztán, mindegyikük a harc folytatása mellett foglalt állást. Landler Jenő pedig egyenesen azt ajánlotta, hogy a Vörös Hadsereg indítson támadást a francia és a jugoszláv csapatok ellen és ezzel vállalja a kétfrontos háborút. Landler Jenő javaslatának elfogadása bizonyosan forradalmasító hatást gyakorolt volna a délszláv népekre, azonban a Tanácsköztársaság nem rendelkezett elengedő erővel egy ilyen terv megvalósításához.
A Kormányzótanács ülésén számos javaslat merült fel a hátország megerősítése érdekében is. Lukács György és Szamuely Tibor felvetette a szegények diktatúrájának következetes érvényesítését, Kunfi Zsigmond a földosztásra utalt, Garbai Sándor pedig a szesztilalom visszavonását indítványozta. A tanácskormány elhatározta: felhívással fordul az ország proletariátusához és munkásalakulatokkal erősíti meg a Vörös Hadsereget. A döntéssel összhangban másnapra összehívták a Budapesti Munkástanács ülését, amely a katonai helyzetről kapott kendőzetlen tájékoztató után úgy döntött, hogy a Forradalmi Kormányzótanácsnak, a Munkástanácsnak és a munkásosztálynak a fele menjen ki a frontra.
Április 20-án a népbiztosok és a Magyarországi Szocialista Párt titkárságának a tagjai vidékre utaztak. Népgyűléseken szólították fel a dolgozókat, hogy jelentkezzenek a Vörös Hadseregbe. A fegyverbe hívó szó nem maradt hatástalan. Két hét alatt a Vörös Hadsereg létszáma hetvenezerre emelkedett. Jelentősen megváltozott a személyi állomány összetétele, hiszen a vöröskatonák közel harmada ezekben a napokban már a fővárosi és környéki munkásság soraiból került ki. A munkásosztály lelkes felfegyverkezését nem nagyon követte a társadalom többi rétege. Kevés paraszt jelentkezett és még kevesebb értelmiségi és kispolgár.
A katonai nehézségek hatására színre léptek az ellenforradalmi csoportok is, és elsősorban a Tiszántúl északi területein került sor kisebb ellenforradalmi megmozdulásokra. Válaszként erre elrendelték a túszok szedését az egykori előkelőségek, a vagyonos rétegek, vidéken a helyi nagyságok soraiból. A túszszedés azonban — mivel a tanácsállam egyetlen alkalommal sem gyakorolt retorziót velük szemben — nem tartotta vissza az ellenforradalmárokat a szervezkedéstől, de ellenérzéssel vegyes félelmet váltott ki az értelmiség és természetesen a kispolgárság soraiban.
A proletariátus mozgósítása természetszerűleg egyik napról a másikra nem jelenthetett fordulatot a katonai események menetében. A Vörös Hadsereg egységei kénytelenek voltak kiüríteni az erdélyi forradalmi mozgalom központját, Nagyváradot, majd amikor a székely hadosztály a harcérintkezést is megszüntette az ellenséggel, a visszavonulás üteme felgyorsult. A román parancsnokság a vártnál kisebb ellenállás láttán célul tűzte ki a Tiszántúlon harcoló erők teljes megsemmisítését. Ennek megfelelően április 22-én új offenzívát kezdett, amelynek másnapján Debrecen elesett. A túlerő ellen küzdő egységek felmorzsolódtak. Súlyos veszteséget szenvedtek a bécsi önkéntesek is, hősi halált halt parancsnokuk Leó Rothziegel. Az osztrák forradalmár halála előtt írott levele elszántságot sugárzott: „Holnap tűzbe kerülünk. Boldogan megyek akár a halálba is a proletárok felszabadulásáért, boldogan és büszkén. Örömmel hullatom véremet Szovjet-Magyarországért, amelyet a nemzetközi proletariátus hazájának tekintek … A hazai szociálárulókkal és szociáldiplomatákkal szemben felgyülemlett egész gyűlöletemet az imperialisták e bérencein akarom kitölteni.”
A katonai vereségekből a Kormányzótanács gyorsan vont le tanulságokat. Felismerte, hogy a Hadügyi Népbiztosság Budapestről képtelen megfelelően irányítani az alakulatokat. Felállította a hadseregparancsnokságot, vezetését a következetes baloldal és a jobboldal között ingadozó Böhm Vilmosra bízta. Ezt ellensúlyozta, hogy a vezérkar főnöke Stromfeld Aurél, a kitűnő és haladó gondolkodású katonai szakember lett.
Stromfeld feladta a frontális védekezés tervét és hozzákezdett három erős hídfőállás kiépítéséhez a Tisza partján, bár még nem döntött a Tiszántúl kiürítése mellett. Április 26-án azonban baljós fordulatot hozott, hogy a székely hadosztály zöme letette a fegyvert. Ezáltal reménytelenné vált a Tiszántúl megtartása, most már csak az lehetett a fontos, hogy a Vörös Hadsereg egységeit gyorsan és szervezetten vonják vissza. A katonai helyzet további romlását mutatta, hogy április 27-én a francia egységek szerb csapatok támogatásával elfoglalták Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét. Felmerült a déli frontról kiinduló támadás veszélye is, később azonban erre nem került sor. A déli támadás lehetőségénél nagyobb, valóságos veszélyt jelentett, hogy a csehszlovák hadsereg is támadásba lendült április 26-án és megkezdte Ruténföld (ma Kárpát-Ukrajna) megszállását. A cseh és a román csapatok április 28-án találkoztak. Ezzel Ruténföldön megszűnt a szovjethatalom és elveszett annak a lehetősége, hogy közvetlenül vasúti összeköttetés jöjjön létre a magyar és a szovjet tanácsállam között.
A súlyosbodó katonai helyzetben Kun Béla kísérletet tett az antanttal való tárgyalások fonalának a felvételére. Azt remélte, hogy engedmények árán elérheti a tanácskormány a blokád feloldását, a román hadsereg visszarendelését. Az antanttal való tárgyalások gondolata Dovcsák Antal népbiztost arra indította, hogy a Forradalmi Kormányzótanács április 26-i ülésén felvesse a hatalomról való lemondás gondolatát. Ezt azonban nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem az ingadozó szociáldemokraták is visszautasították. Ezek az ingadozók nem akartak lemondani a hatalomról, de a proletárdiktatúra „enyhítésével” kívánták megszerezni a kispolgári tömegek nagyobb támogatását.
A Forradalmi Kormányzótanács bizonyos mértékig túlbecsülte a velük tárgyaló antant tisztek felhatalmazását, az ismételt kapcsolatfelvétel lehetőségét. Erre alapozva állapította meg Kun Béla, hogy „ez a lélegzetvétel lehetőséget biztosít számunkra és nem vagyok kapható arra, hogy a szocializmus szempontjából a lehető legkisebb engedményt is megtegyük. A forradalom, az osztályharc számára kell felhasználnunk ezt az időt, a nemzetközi propaganda számára is, amint Lenin csinálta.”
A katonai helyzet azonban egyelőre nem javult. Április végén a Vörös Hadsereg befejezte a tiszántúli területek kiürítését, ugyanakkor a csehszlovák hadsereg elfoglalta Sátoraljaújhelyt. A román hadvezetés a hadműveletek tovább folytatását szorgalmazta, a Tisza vonal átlépésére, Budapest megszállására azonban nem kapott engedélyt — erről azonban a munkáshatalom vezetői nem tudtak.
A csehszlovák alakulatok előrenyomulását április végén az északi fronton nem sikerült megállítani, itt azonban a Vörös Hadsereg harcoló egységei szívós ellenállás közepette vonultak vissza és küzdelmüket mindenhol támogatta a vidék munkássága, a bányászok. A tanácskormánynak azonban minden lehetőségre fel kellett készülnie. Emiatt a népbiztosok és családtagjaik részére menedékjogot kértek Ausztriától, ugyanakkor a kommunisták az illegális pártmunka megindítására tettek előkészületeket.
A Forradalmi Kormányzótanács április 30-án Wilson amerikai elnökhöz küldött jegyzékében békeajánlatot intézett a csehszlovák, a román és a jugoszláv kormányhoz. „Ismételten ünnepélyesen kijelentettük — hangzott a jegyzék —, hogy nem állunk a területi integritás elve alapján, és most közvetlenül is az Önök tudomására hozzuk, hogy fenntartás nélkül elismerjük az Önök összes területi-nemzeti követeléseit. Ezzel szemben követeljük az ellenségeskedés azonnali beszüntetését, a belső ügyeinkbe való be nem avatkozást, a szabad tranzitó [átmenő] forgalmat, olyan gazdasági szerződések megkötését, amelyek mindkét fél gazdasági érdekeinek megfelelnek, az Önök területén maradó nemzeti kisebbségek védelmét. Ezzel Önök elérték mindazt, amire törekedtek … Ha a háborút mégis tovább folytatják, az csak idegen érdekekért, a külföldi imperializmus érdekeiért, mindenekelőtt a magyar uralkodó osztályok érdekeiért történhet.” Az antant biztosnak tekintette a munkáshatalom összeomlását és érdemben nem is foglalkozott a jegyzékkel.
A Moszkvába is eljuttatott jegyzékre egyedül Csicserintől érkezett biztató válasz. Szovjet-Oroszország és Szovjet-Ukrajna április utolsó napjaiban számottevő erőket vont össze Bukovina és Besszarábia határán. Május elsején a szovjet kormány ultimátumban követelte Besszarábia, majd külön jegyzékben Bukovina kiürítését. Emiatt a román hadvezetés kénytelen volt nagy erőket átcsoportosítani a Tisza vonaláról Besszarábiába, s ezzel meggyengítette Tiszántúlon állomásozó egységeit. Azt, hogy ezen erőátcsoportosítás elhatározásában a magyarországi munkáshatalom megsegítése játszott döntő szerepet, N. I. Podvojszkij ukrán hadügyi népbiztos nyomatékosan kinyilvánította: „A románok és csehek támadása Magyarország ellen, melynek célja Budapest elfoglalása és a fiatal Magyar Tanácsköztársaság megfojtása, valamint a románok kegyetlenségei Bukovina munkásaival és parasztjaival, kényszerítették Ukrajna munkás-paraszt kormányát, hogy Ultimátumot intézzen a román kormányhoz. Nyugaton koalíciót alakítanak ellenünk. A szovjetköztársaságok koalíciójának ellencsapással kell erre válaszolni és elsősorban aktív segítséget nyújtani Tanács-Magyarországnak.”
FEGYVERT FOG A MUNKÁSSÁG
A proletárforradalom helyzete soha nem volt olyan ellentmondásos, mint az első szabad május elsején. A városok és falvak lakossága a világforradalom győzelmébe vetett hittel ünnepelt, miközben a külföldi megfigyelők bizonyosak voltak a munkáshatalom összeomlásában. Münchenben ekkorra már vérbefojtották a Bajor Tanácsköztársaságot, a tanácshatalom egyetlen nyugati szövetségesét. A Magyarországi Tanácsköztársaság katasztrofális helyzetét mutatta, hogy miközben a főváros utcáin munkásalakulatok vonultak fel, a román hadsereg Tiszához érkezésén felbátorodott ellenforradalmárok elfoglalták Szolnokot. A csehszlovák hadsereg Salgótarjánt fenyegette; itt viszont szervezetten készültek a város védelmére. A támadó ellenséges csapatok bármikor átléphették a Tisza vonalát, és megindulhattak Budapest ellen. Ez volt a drámai kérdés: megvédhető-e a forradalom fővárosa a sokszoros túlerővel szemben, vagy pedig kapituláljon a munkáshatalom.
Az első szabad május elseje legalábbis egy napra minden gondot és bajt feledtetett. A Forradalmi Kormányzótanács megbízásából Szamuely Tibor irányította a májusi ünnep előkészületeit. A főváros nagyszabású feldíszítésében sok-sok művész vett részt, az egész munkát Bíró Mihály — a „Kalapácsos ember” alkotója — irányította. A budapesti utcák és terek ünnepi díszt öltöttek május elsejére, a házakat fellobogózták, diadalkapukkal, szobrokkal, képekkel dekorálták a főútvonalakat. Kora délelőtt mintegy hatszázezer dolgozó vonult végig az Andrássy úton (ma Népköztársaság útja) a Hősök terére. A forradalmi demonstrációt a Városligetben tréfás játékok, sportversenyek, népgyűlések sorozata követte. Az ünnepségeket a Gellért-hegyi színes tűzijáték zárta le. A budapestihez hasonló ünnepélyes körülmények között zajlottak le a május elsejei demonstrációk a vidék városaiban, falvaiban is.
Ahogy azonban a nap alászállt, az ünnepi hangulatot súlyos gondok váltották fel. Kun Béla és Szántó Béla a Hadügyi Népbiztosság nevében a következő utasítást küldte a hadsereg parancsnokságnak: „… Feladata hadműveleti körzetében a románoknak a Tiszán való átkelését megakadályozni, a cseheknek előnyomulását a Duna és a Tisza között feltartóztatni és a harcvonalból jelenleg visszavont erőket mielőbb harckész állapotba helyezni, abból a célból, hogy ezekkel az erőkkel egységes ellentámadást intézhessen az ellenségnek ama részei ellen, amelyek a -Tanácsköztársaság központját, Budapestet, a leghathatósabban veszélyeztetik, vagy amelyek ellen az ellentámadásnak a legtöbb sikerre van kilátása.” A kommunista hadügyi népbiztosok utasítása a Vörös Hadsereg megszilárdításának, a tanácshatalom megvédésének a programját tartalmazta.
Miközben a főváros lakossága a tűzijátékban gyönyörködött, jobboldali szakszervezeti vezetők delegációja megjelent a Szovjetházban (az egykori Hungária Szálló) és lemondásra szólította fel a Forradalmi Kormányzótanácsot. Követelték a hatalom átadását az általuk alakítandó 12 tagú direktóriumnak. A tanácskormány Politikai Bizottsága késő este ülést tartott, amelyen részt vettek a szakszervezeti küldöttség tagjai is, azonban végleges állásfoglalás nem alakult ki. Másnapra — május 2-ra — összehívták a Forradalmi Kormányzótanácsot, a Budapesti Munkástanácsot, a fővárosi munkásezredek képviselőit, valamint a vasasszakszervezet bizalmi testületét.
A Politikai Bizottság megvitatta a katonai helyzetet is. Böhm Vilmos a valóságosnál is sötétebb képet festett a román hadsereg előrenyomulásáról. A kommunisták a munkásosztály mozgósítását javasolták, ezt azonban Böhm „forradalmi romanticizmusnak” minősítette és elvetette. A tanácskozás következtetéseit Böhm Vilmos a saját szája íze szerint értelmezte és másnap reggel parancsot adott, hogy Miskolcnál, Bajánál és Szolnoknál a Vörös Hadsereg tegyen fegyverszüneti ajánlatot.
Május 2-án délelőtt ellentmondásos hírek érkeztek a hadműveletekről. A nap folyamán lassan tisztázódott a helyzet és biztatóbb kép kezdett kialakulni. A román hadsereg megállt, nem kelt át a Tiszán. A déli fronton a francia és a szerb haderő nem mozdult. A Vörös Hadsereg néhány napos lélegzetvételi szünetre számíthatott, amelyet sorai rendezésére használhatott fel.
Délben a párttitkárság tagjainak és a szakszervezetek elnökeinek és titkárainak társaságában összeült a Forradalmi Kormányzótanács. A „jól értesült” külföldi megfigyelők a munkáskormány lemondását várták. A tanácskozás alaphangját az határozta meg, hogy Kun Béla, akit nagyon letörtek az előző nap komor hírei, ismét a régi határozottsággal vette kezébe az irányítást. Beszámolójában tájékoztatott a katonai helyzetről és a Politikai Bizottság éjszakai ülésén kialakult véleményekről: „Szolnokot harc nélkül feladta a Vörös Hadsereg. Miskolcra bevonultak a csehek. A csapatok harci értéke nulla. A főhadiszállás Gödöllőn van. Böhm minden hadműveletet beszüntetett. A kapott hírek alapján fegyverszüneti ajánlatot tett mind a három ellenséges országnak. A fegyverszüneti ajánlatot elküldte Wilsonnak is, elküldte továbbá az éjszaka folyamán Bolgár követ ajánlatára Cunninghame-nek is. Bejelenti, hogy az éjszaka folyamán a Kormányzótanács rögtönzött ülést tartott, amelyen az a terv merült fel, hogy a kormány mondjon le, és adja át a hatalmat egy 12 tagú direktóriumnak. Más vélemény szerint viszont a munkásezredek volnának összehívandók, és velük volna közlendő a helyzetnek végzetesen komoly volta, azzal a figyelmeztetéssel, hogy amennyiben a munkások az utolsó szál emberig talpra nem állnak, minden küzdelem reménytelen, és Budapest elesik.” Kun Béla ezután bejelentette, „hogy délután 3 órára meghívta a munkásezredek bizalmi férfiait, este 7 órára pedig összehívatta a Munkástanácsot. Bejelenti egyben, hogy a hadműveletek beszüntetésének meggátlására Landler és Szántó elvtársakkal egyértelműleg járt el, és azoknak hozzájárulásával intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt.” A Forradalmi Kormányzótanács szűkszavú jegyzőkönyve nem adja igazán vissza Kun Béla nagy hatású beszédét, amellyel megfordította az ülés hangulatát. Kun Béla a nemzetközi forradalom szükségszerű megvalósulásából kiindulva elvtársai segítségével még egyszer megkísérelte mozgósítani a munkásságot.
Az ülésen a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták határozottan Kun Béla mellé álltak. Szamuely Tibor felvetette, hogy a Kormányzótanács tegye át székhelyét a Dunántúlra. Szántó Béla „gyávaságnak és a munkásság cserben hagyásának tartja a hatalom átadását. Míg a munkásság a Kormányzótanácsot el nem kergeti, addig mindenkinek a helyén kell maradnia.” Landler Jenő a tanácskormány jegyzőkönyvének tanúsága szerint szenvedélyes szavakkal fordult szembe a defetizmussal: „Az az őszinte meggyőződés állított a diktatúra mellé — jelentette ki —, hogy a szocializmust a diktatúra nélkül megvalósítani lehetetlen. Éppen ezért, minthogy a diktatúrát nemcsak a magyar munkásság, de az egész világ proletársága érdekében valónak tartja, ki kell a diktatúra mellett tartani. A Forradalmi Kormányzótanácsnak minden körülmények közt a helyén kell maradnia. Az ügynek legjobban az ártana, ha munkásokat szolgáltatna ki a Kormányzótanács a fehérterrornak.”
A reformista szociáldemokraták nem voltak egységesek. Közülük néhányan hajlottak a kommunista javaslat elfogadására, míg mások értelmetlennek látták a további küzdelmet. Kunfi Zsigmond pedig jóhiszemű, de annál veszélyesebb illúziókat hirdetett. Nem ismerte fel, hogy a Kormányzótanács lemondásával nemcsak a szocialista forradalom, hanem a polgári demokratikus forradalom vívmányai is elvesznének. Felvetette, hogy „meg kell tudni, akar-e és képes-e a proletariátus a diktatúra megtartásáért harcolni? A hadsereg jelenlegi magatartása az ellenkezőjét mutatja ennek.” Majd levonva a következtetést, javaslatot is tett: „Minthogy a munkásságban ez idő szerint nincs meg a harchoz szükséges erő és képesség, véleménye szerint, a szervezett és fegyveres munkásságból alakuljon egy testület, amely a hatalmat átveszi, mert az antant a Forradalmi Kormányzótanáccsal nem tárgyal.”
A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták határozott fellépése nem maradt eredménytelen. A tanácskormány kimondta: helyén marad, elhatározta a főváros védelmének a megszervezését, a munkásság képviselőinek megkérdezését a harc továbbfolytatásáról, és Haubrich Józsefet kinevezte a budapesti fegyveres erők parancsnokának. Haubrichnak, a régi szakszervezeti vezetőnek e magas beosztása egyelőre biztosította a további együttműködést a Forradalmi Kormányzótanács és a szakszervezeti vezető csoport között.
A Kormányzótanács ülését követően került sor a fővárosi és környéki vasas bizalmiak értekezletére és a munkásezredek bizalmiainak tanácskozására. A vasas aktíva egyöntetűen foglalt állást a harc folytatása mellett, míg a munkásezredek képviselői — ha nem is egyöntetűen — ugyancsak megszavazták a küzdelem folytatását, Budapest védelmét. A Munkástanács esti ülésére így aztán már biztatóbb összkép alakult ki, mint délelőtt, ezért Kun Béla most már nem a harc folytatásának eldöntését várta a munkástanács tagjaitól, hanem arra kért választ, hogy milyen módon védhető meg a forradalom fővárosa. Kun Béla szónoki lendülete magával ragadta a Munkástanács tagjait, a felszólalók egymás után foglaltak állást a munkásosztály általános mozgósítása mellett.
Az esti órákban a Forradalmi Kormányzótanács ismét összeült és döntött a proletariátus általános mozgósításáról. A tanácskormány utasítására parancsot adtak, hogy „az összes frontok részére a legerélyesebb ellenállás kifejtését rendeli el. Budapest összes munkásai kiküldetnek a frontra, hogy a csapatokat megerősítsék. A csapatok frontról való visszaszállítása haladéktalanul beszüntetendő, és a már esetleg visszairányított csapatok is azonnal a frontra küldendők vissza.”
Május 3-án reggel a népbiztosok felkeresték a budapesti gyárakat, üzemeket és rögtönzött gyűléseken ismertették a tanácskormány döntéseit. Igazolódott a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták bizakodása: nemcsak a fővárosi munkásság állt szinte egyemberként csatasorba, példáját követte a vidéki ipari centrumok proletársága is. A munkásság tömegeinek lelkes csatlakozása számos jól felkészült, „régivágású” katonatisztet is arra ösztönzött, hogy támogassa a tanácshatalom hadseregét. Közülük sokukat Stromfeld Aurél neve vonzott vissza a hadseregbe. A szociáldemokrata vezetők egy része nem értett egyet a fordulattal és nem kívánta támogatni a forradalmi honvédelmet. Böhm Vilmos pl. május 5-én felmentését kérte hadseregparancsnoki és hadügyi népbiztosi tiszte alól. Kérését azonban a tanácskormány nem teljesítette.
FORRADALMI ERŐGYŰJTÉS
Május első napjaiban a román hadsereg változatlanul a Tisza bal partján állomásozott. A további előrenyomulást nem engedélyezte az antant, de a román haderő nem is volt egyelőre felkészülve erre.
Május folyamán hat hétre sztrájkba léptek a román vasutasok, amely gátolta a katonai szállításokat is. A legdöntőbb az volt, hogy Szovjet-Oroszország — mint fentebb már utaltunk rá — ultimátumban követelte Besszarábia és Bukovina kiürítését, majd a szovjet Vörös Hadsereg egységei támadást indítottak a Dnyeszter mentén. Ez arra késztette a román katonai vezetést, hogy a Tiszánál levő alakulatai egy részét átcsoportosítsa.
A csehszlovák hadsereg május első napjaiban tovább folytatta támadását. Az előrenyomulás célja egyelőre Salgótarján és a nógrádi medence elfoglalása volt. A várost védő 80. dandár gyenge ellenállást tanúsított: május 7-én az intervenciós egységek Salgótarján határáig jutottak. A Forradalmi Kormányzótanács a védelem megszervezésére Salgótarjánba küldte Hevesi Gyula és Rákosi Mátyás népbiztosokat. Ők a munkások és a bányászok felfegyverzésével megszervezték a város védelmét. Kibontakozott az ellentámadás; május 11-én az ideiglenesen fegyverbe hívott proletárok visszatérhettek munkahelyükre, és az újjászervezett 6. hadosztály folytatta a nógrádi medence teljes felszabadítását.
Május első napjaiban a fővárosból számos munkásalakulat a frontra ment. Az eltávozó mintegy 15 000 felfegyverzett proletár pótlására újabb nyolc munkásezredet szerveztek és így a budapesti tartalékalakulatok létszáma megközelítette a huszonötezret. Több üzemben, gyárban oly sokan jelentkeztek önként, hogy a termelés és a forgalom fenntartása érdekében a tanácskormány kénytelen lett korlátozni a bevonulást. A Vörös Hadsereg megerősödött a munkásalakulatokkal, létszáma május közepére elérte a 120 ezret. Negyvennégyezren május első napjaiban vonultak be. A rendkívül fegyelmezett és öntudatos munkásegységek kedvezően befolyásolták a többi alakulat hangulatát is, elősegítették a Vörös Hadsereg harci moráljának megszilárdítását.
A májusi napokban ismét kiszélesedett a munkáshatalom társadalmi bázisa. A korábban ingadozó kispolgári, értelmiségi rétegek kiálltak a honvédő háború mellett. A hadsereg társadalmi összetételében a kívánt fordulat nem következett be, változatlanul kicsiny volt a parasztság jelentkezési aránya. A Tiszántúl elvesztésével ugyanakkor le is szűkült a szegényparasztság tudatos, harcos rétege, hiszen ez jórészt a Viharsarokban és környékén élt. A munkásállam a kedvezően alakuló belső helyzetet további intézkedésekkel igyekezett megszilárdítani. Ennek érdekében rendelkezéseket adtak ki a bérek emeléséről, a munkanélküli-segély fenntartásáról, a parasztság adómentességéről, szorgalmazták a bezárt üzletek forgalmának a megindítását. A 100 holdnál kisebb birtokok adóelengedésével a munkáshatalom támogatóinak a körét kívánták kiszélesíteni. A rendeletet azonban az ellenforradalmi agitáció úgy magyarázta, hogy az adóelengedés a kisbirtok megszüntetésének a nyitánya. A rémhírt a tanácshatalom vezetői számtalan esetben cáfolták, de hatását teljesen megszüntetni mégsem tudták. Nem változott a gazdaságpolitika, továbbra sem rendeltek el földosztást. Ez pedig korlátozta a paraszti tömegbázis aktivizálását, szélesítését.
A májusi napokban szinte egymást érték az ellenforradalmi lázadások. Legtöbbjük a csehszlovák hadsereg által veszélyeztetett területeken, illetve a Dunántúlon ütötte fel a fejét. A Tisza és az Ipoly között kialakuló fehér övezetet a tanácskormány fegyveres erői felszámolták. Szamuely Tibor különítménye Abonyt és Szolnokot tisztította meg az ellenforradalmároktól, míg egy tengerészegység a Jászságot, a kispesti munkásalakulat pedig Hatvant és Egert. A Dunántúlon főleg a nyugati határ mentén: Csornán, Körmenden és Szombathelyen kaptak lábra az ellenforradalmi akciók. Dunántúlon nagyobb volt a klérus befolyása és az úri rétegek (hivatalnokok, tisztek) is jobban megőrizték befolyásukat. A dunántúli ellenforradalmi mozgolódásoktól bátorítva a Szmrecsányi-különítmény Ausztria felől május 6-án Brucknál kísérletet tett a Lajtán való átkelésre, azonban a Vörös Őrség visszakergette a támadókat.
A májusi napokban az antantmissziók támogatásával megalakultak az első ellenforradalmi kormányok is. Bécsben elsősorban Bethlen István és környezete szerzett befolyást és a bécsi magyar követség kifosztásával — a kereskedelmi kirendeltség 135 millió koronát tartalmazó pénztárát rabolták el — anyagi alapot is a további szervezkedéshez. Aradon de Lobit tábornok kezdeményezésére alakult ellenforradalmi kormány előbb Návay Lajos, majd gróf Károlyi Gyula vezetésével. A május 5-én megalakuló kormányt azonban nem vették komolyan, sőt a román hatóságok a miniszterek egy részét kéthetes fogságban tartották. Amikor azután az aradi kormány eljutott Szegedre, napokon át személyi vitákkal volt elfoglalva és csak május végén lépett a nyilvánosság elé — alaposan megváltozott összetételben. (Lásd erről a továbbiakban a 10. fejezetet.)
Ellenőrző kérdések:
Milyen helyzetet teremtett a román királyi hadsereg intervenciós támadása?
Hogyan juttatta győzelemre álláspontját a tanácshatalom forradalmi szárnya május első napjaiban?
Milyen politikai és katonai eredményeket hozott a munkásság általános mozgósítása?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!