ÖTÖDIK TÉMA
(idézet: A magyarországi forradalmak 1918-1919 MSZMP)
A Tanácsköztársaság célja a szocializmus megvalósítása. A Forradalmi Kormányzótanácsnak „Mindenkihez!” című felhívásában már megfogalmazódott, hogy „haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát a szocializmus, a kommunizmus előkészítésére és megvalósítására”. A proletárdiktatúra gazdasági és politikai intézkedéssorozata — mai fogalommal — a szocializmus alapjainak lerakásával ért fel. E téren a tanácshatalom alkotómunkája egyfelől a szocializmus haladéktalan megvalósításának koncepciójára, másfelől a honvédelem és az új gazdasági rendszer létrehozásából fakadó feladatokra épült.
A MUNKÁSÁLLAM GAZDASÁGPOLITIKÁJA
A Tanácsköztársaság gazdaságpolitikájának kidolgozását és megvalósítását kiválóan felkészült gazdasági szakemberek — Hevesi Ákos, Hevesi Gyula, Kelen József, Lengyel Gyula, Varga Jenő — irányították. Munkájuk során már felhasználhatták Szovjet-Oroszország első tapasztalatait. A tanácsállam a hadsereg ellátásának biztosítását alapvető gazdasági feladatának tekintette, és ennek érdekében számos, a hadikommunizmusra jellemző intézkedést vezetett be, de a magyarországi Tanácsköztársaság gazdasága mindezek dacára nem volt hadikommunizmus, csupán hadigazdaság.
A munkáshatalom súlyos örökséget kapott gazdasági téren is. A közel ötéves háborús rablógazdálkodás következtében a készletek kimerültek, a termelés jelentősen visszaesett. Az országterület egy részének elvesztése felborította a hagyományosan kiépült termelési szerkezetet és kapcsolatokat. Ezen a helyzeten a polgári demokratikus rendszer nem sokat tudott változtatni. A proletárdiktatúra kikiáltását követően sem javult a helyzet, a termelés folytatásához szükséges alapvető nyersanyagok és energiahordozók behozatala lehetetlenné vált.
A Forradalmi Kormányzótanácsban márciusban napokig vitatkoztak arról, hogy milyen mértékig szocializálják az ipari termelést. Voltak, akik a 10, és olyanok, akik a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek köztulajdonba vételét javasolták, mások meg valahol a két határpont között akarták megszabni a szocializálás mértékét. Azután úgy döntöttek, hogy minden 20 főnél több munkást foglalkoztató ipari üzem, bánya és közlekedési vállalat államosítását elrendelik. A köztulajdonba vett üzemek élére a Szociális Termelés Népbiztossága termelési biztosokat nevezett ki, az üzemvezetés ellenőrzésére pedig 3—7 tagú munkástanácsokat állítottak fel. A kisajátítás folyamata zökkenők nélkül zajlott le, és Hevesi Gyula adatai szerint több mint 27 ezer ipari üzemre terjedt ki. A magyar ipar államosításáról V. I. Lenin is elismeréssel szólt: „A magyar kormány politikája igen határozott volt és olyannyira kommunista irányt vett, hogy addig, míg mi a munkásellenőrzéssel kezdtük és csak fokozatosan tértünk át az ipar szocializálására, Kun Béla a maga tekintélyével, abban a biztos tudatban, hogy óriási tömegek állnak mögötte, egyszerre életbe tudott léptetni egy olyan törvényt, amely szerint Magyarország minden kapitalista ipari vállalata társadalmi tulajdonba megy át.”
Rövid időn belül valóságos szocializálási hullám öntötte el az országot: a 20 munkásnál kevesebbet foglalkoztató gyárak dolgozói is meg akartak szabadulni a tulajdonostól és még hatósági ellenkezés dacára is kisajátították az üzemet. Ennek hatására a Kormányzótanács módosítani volt kénytelen a szocializálási rendeletet és lehetőséget teremteni a magasabb termelékenységű malmok, a vegyipar, a gyógyszeripar, filmgyártás és -forgalmazás, a gázgyártás, az áramfejlesztő telepek, a raktárak, a fuvarozótelepek, a takarító vállalatok, a szociális, egészségügyi és oktatási munkával kapcsolatos üzemek és más kisebb termelőegységek államosítására. A köztulajdonba került kisüzemek termelését, nyersanyagellátását nem minden esetben tudták biztosítani a hatóságok, ami végső soron bezárásukhoz vezetett. Kísérletek történtek kisipari szövetkezetek létrehozására, illetve a központi irányításuk megteremtésére.
Kezdetben a Szociális Termelés Népbiztossága közvetlenül irányította az ipari termelést. Április 22-én azonban létrehozták a helyi és a kerületi ipari termelési tanácsokat és néhány kulcsfontosságú gyár kivételével rájuk bízták az üzemek irányítását. Hozzákezdtek az azonos termelési profilú gyárak összevonásához, az energiarendszer egyesítéséhez. A szűkös nyersanyagkészletek elosztására és a valóban fontos társadalmi, katonai szükségletek kielégítéséhez szükséges alapanyagok előteremtésére felállították a központi anyaghivatalokat.
Mivel a Forradalmi Kormányzótanácsnak április közepétől egyre inkább a katonai, politikai teendők irányításával kellett foglalkoznia, mind nehezebben tudta koordinálni az egyes népbiztosságok, hivatalok gazdasági munkáját. Az ebből fakadó hiányosságok megszüntetésére május 19-én felállították a Népgazdasági Tanácsot és alája rendelték a gazdasági népbiztosságokat. A Népgazdasági Tanács maga alá rendelte a korábban felállított termelési tanácsokat és azokból kerületi népgazdasági tanácsokat, később kerületi gazdasági hivatalokat szervezett. A centralizálás mértéke ellen a helyi tanácsok tiltakoztak, mivel az csorbította önállóságukat.
A tanácsállam április közepén bevezette a napi 8 órai munkaidőt, eltörölte a teljesítménybérezést és egységesen az időbérre tértek át. Később módosították a tisztviselők fizetési rendszerét is és megszüntették a munkás és tisztviselői bérek közötti különbséget. A teljesítménybérezés eltörlése hozzájárult a termelékenység csökkenéséhez, a munkafegyelem bomlásához. Egy ilyen jellegű intézkedés bevezetésének anyagi és tudati előfeltételeit a munkáshatalom 3—4 hét alatt nem teremthette meg. A döntés ellen hamarosan maguk a munkások is tiltakoztak, mert igazságérzetüket sértette, hogy sokan a korábbinál lényegesen alacsonyabb produktivitásért is ugyanazt a bért kapták.
A Kormányzótanács az üzletek árukészletének az elrejtését azzal kívánta megakadályozni, hogy elrendelte a közellátást végző boltok kivételével minden üzlet bezárását, majd az árukészletek leltárba vételét és a nagykereskedelem államosítását, a 10 eladónál többet foglalkoztató vállalkozások kisajátítását. A kiskereskedők zöme nem kívánta kiárusítani árukészletét hatósági áron, ezért zárva tartotta boltját.
A Tanácsköztársaság a rászorulók ellátása érdekében az alapvető közszükségleti cikkek elosztására jegyrendszert vezetett be. A béremelések, az infláció, a fokozódó áruhiány nehezítette a kereslet és a kínálat összhangjának a megteremtését. A régi kereskedőréteg korábbi összeköttetései segítségével ügyesen kihasználta a feketepiac nyújtotta lehetőségeket. A munkásság jobb ellátásának megteremtésére hamarosan beszerzési csoportokat hoztak létre, amelyek a falvakban élelemre cserélték be az üzem termékeit.
A tanácsállam monopolizálta a külkereskedelmet és nagy erőfeszítéseket tett fellendítésére. A párizsi békekonferencia március 28-án brit javaslatra a Magyarországgal szembeni gazdasági blokád fenntartása mellett döntött. Ebben a helyzetben a szűkre szabott legális árucsere lehetőségét más formákkal is ki kellett egészíteni. A tanácshatalom mindent megvásárolt, amire szüksége volt és amit meg tudott venni, így ékszíjat Svájcból, csukamájolajat Norvégiából, gyufát, petróleumot, papírt, hadianyagot Ausztriából és Olaszországból és folyt a jugoszláviai illegális állatforgalom is. A kivitel fő tételei élelmiszerek, bőrök és szeszes italok voltak.
A Kormányzótanács a hatalomátvételkor zárolt pénzintézeteket március 27-én részben államosította. A nagyrészt vagy teljes egészében külföldi tulajdonban levő bankokat nem szocializálták. Korlátozták a bankbetétek felvételét és elrendelték a nagyobb értékű ékszerek beszolgáltatását. A bankok a proletárdiktatúra napjaiban hiánytalanul megőrizték a rájuk bízott értékeket és pénzkészleteik felhasználásával fedezték az üzemek, vállalatok kiadásait. Az ellenőrzést fokozatosan kiterjesztették az összes pénzintézetre, államosították a biztosító- és nyugdíjintézeteket. A pénzintézetek ellenőrzési rendszere a banktisztviselők segítségével eredményesen megvalósult. A munkáshatalom a bankok köztulajdonba vételével, ellenőrzésével meggátolta, hogy a burzsoázia akár ellenforradalmi célokra, akár korábbi fényűző életének fenntartására betétjét felhasználhassa.
A Tanácsköztársaság pénzügyi poétikájának nagy érdeme, hogy a súlyos gazdasági helyzet feltételei között is mérsékelni tudta az infláció ütemét és kísérletet tett a fehérpénz kibocsátásával előállott helyzet megszüntetésére.
A munkáshatalom gazdaságpolitikája az ipar, a kereskedelem, a pénzügy területén jelentős eredményekről adhatott számot. A tanácsállam gazdaságpolitikusai ugyanakkor szembekerültek az adott korban szinte megoldhatatlannak tűnő gazdasági kérdésekkel is. A megoldás helyes útjának a kidolgozását részben objektív okok — gazdasági blokád, intervenció — részben szubjektív tényezők — tanácstalanság, tapasztalatlanság — gátolták. A munkásállam gazdasági vezetőinek érdemeit nem kisebbítheti sem ez, sem az a tény, hogy a megoldhatatlannak tűnő gondok egy részére a választ, a megoldás útját — két évvel később — a lenini új gazdasági politika (NEP) adta meg.
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG AGRÁRPOLITIKÁJA
A proletárdiktatúra legtöbb vezetője jól tudta, hogy egy agrárországban létkérdés a nagybirtokrendszer szétzúzása. Lenin több alkalommal is felhívta erre a figyelmet, többek között a Kun Bélával szikratávírón váltott első üzenetében is. A Tanácsköztársaság vezetői többször is tárgyaltak az agrárrendelet kiadásáról, de a földek tulajdonjogának szabályozása körül hosszan elhúzódott a vita. A Kormányzótanács tagjai egyetértettek abban, hogy a kisajátított földek felosztása sem a társadalom fejlődését, sem a parasztság félemelkedését nem szolgálja, de többen hangsúlyozták, hogy ha minden földet köztulajdonba vesznek, ez a birtokos parasztság széles rétegeit fordítja szembe a munkáshatalommal. A népbiztosok többsége gyors döntést javasolt, néhányan viszont a halasztás mellett voltak. Az elhúzódó vita erősödő nyugtalanságot keltett vidéken. Ezért igen szerény keretek között megengedtek földosztást, házhelyjuttatást, illetve jóváhagyták a már korábban megtörténteket. Ezek az intézkedések elsősorban Békés, Heves és Hajdú megyében váltottak ki kedvező hatást.
A közép- és nagybirtokok szocializálásáról szóló rendelet április 4-én jelent meg. Kisajátították a közép- és nagybirtokokat, míg a kisbirtokok változatlanul magántulajdonban maradtak. Megtiltották a köztulajdonba vett birtokok felosztását, azokon termelőszövetkezeteket kellett alakítani. A rendelkezés megnyugtatta a kisbirtokos parasztságot és a középbirtokos gazdák egy részét, de nyugtalanságot okozott a módosabb középparasztoknál, mivel nem szabályozta a kisajátítás határát. Ennek megállapítását a megyei tanácsokra bízták. A megyei tanácsok a kisajátítás határát általában 100 magyar holdban határozták meg, de pl. Csongrád megyében 150—200 holdban, Veszprém megyében pedig 200 holdban.
Az országban a szocializálás mintegy 5 millió 628 ezer hold földre terjedt ki, termelőszövetkezet azonban ennél jóval kisebb területen alakult. Szövetkezetek elsősorban azokban a megyékben jöttek létre, ahol már a proletárdiktatúra győzelmét megelőzően is kezdtek alakulni. — Somogy és Fejér megye —, illetve ahol erre a politikai feltételek létrejöttek: Heves, Nógrád, Pest, Győr, Tolna, Vas és Veszprém megyében. A Dunántúl és a Duna—Tisza köze mezőgazdasági termelés szempontjából alapvető fontosságú kilenc megyéjében a ténylegesen megalakult, mintegy egymillió hold földet magukba foglaló szövetkezetek irányítására a Földművelésügyi Népbiztosság létrehozta a szövetkezetek központját. A szövetkezetek szervezete mai fogalmaink szerint inkább olyan állami gazdaságra hasonlított, ahol a munkástanács széles körű ellenőrzési, véleményezési jogokkal rendelkezett, és érvényesült a munkahelyi demokratizmus. A szövetkezeti mozgalom sikereiről, hatásáról, eredményeiről lelkes hangon számoltak be Móricz Zsigmond somogyi és Krúdy Gyula Fejér megyei tudósításai.
A parasztság — a nagybirtokok cselédségének jó részét kivéve — földosztást várt a munkásállamtól és ezért csalódott az ezeréves per ilyen módon történő lezárásában. A földosztás elmulasztása a Tanácsköztársaság legsúlyosabb hibája volt, hiszen végrehajtása forradalmasította volna a parasztságot, elmaradása viszont fokozta politikai passzivitását. A földosztás gondolata június végén, július elején ismételten felmerült azok részéről, akik a parasztkatonák lelkesítése érdekében vetették fel javaslatukat, kedvező döntés azonban ekkor sem született.
A működő szövetkezetekben is sok volt a gond. A cselédség egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a régi tulajdonos, a korábbi gazdatiszt megtartotta irányító szerepét. És bár ezek az emberek pozíciójuk megőrzése érdekében szorgosan munkálkodtak, vezetési módszereikkel háttérbe szorították a demokratikus önkormányzat légkörét. Jól jellemezte ezt a helyzetet Varga Jenő, amikor némi túlzással megállapította, hogy „sok helyen megmaradt a régi tulajdonos, mint a kormány által kinevezett termelőbiztos … külsőleg az ilyen uradalmakon semmi sem változott. A régi földesúr megmaradt régi lakásában, tovább is négylovas hintón járt, és a kevésbé forradalmi érzelmű cselédséggel és munkássággal szemben ugyanolyan módon földesúrként viselkedett, mint azelőtt. A földművesproletárok tetemes része ilyenformán a diktatúrában nem forradalmasodott, a diktatúrából nem látott egyebet, mint hogy most az eddiginél magasabb bért kap.”
A tanácshatalom számos kedvező intézkedéssel igyekezett támogatni a kisparaszti gazdaságokat. Megszüntették a korábbi dohánymonopóliumot, hiteleket, nyugodt termelési feltételeket teremtettek. A szövetkezetek esetében már-már a rentabilitást is veszélyeztető mértékű bér- és juttatási rendszert dolgoztak ki és vezettek be. A Tanácsköztársaság intézkedései gazdaságilag is kedvezően hatottak: 1919-ben jó termést takarítottak be, megakadályozták az állatállomány további csökkenését, biztosították a lakosság ellátását, a Vörös Hadsereg jó élelmezését.
A kedvező gazdasági intézkedések azonban nem ellensúlyozhatták a földosztás elmaradásának politikai következményeit. Erre vallott, hogy a Vörös Hadseregbe aránylag kevés szegényparaszt jelentkezett. Az események „tragikus kontrasztja”, hogy a Tanácsköztársasággal szembenálló ellenséges csehszlovák, román és délszláv állam — ha korlátozott keretek között is, de — végrehajtotta a földreformot.
A PROLETÁRDIKTATÚRA SZOCIÁLPOLITIKÁJA
A munkáshatalom népjóléti intézkedései döntő változást jelentettek az életszínvonal, a szociális ellátás terén. A tanácshatalom a szűkös anyagi lehetőségek maximális kihasználásával azonnali, számottevő változást kívánt elérni az életkörülmények javításában. A Tanácsköztársaság vezetői azt is sokszor hangsúlyozták, hogy a nyomor végleges felszámolása, a szociális elesettség teljes megszüntetése csak hosszú évek munkájával, a termelés megfelelő mértékű emelésével valósítható meg.
A Forradalmi Kormányzótanács április 17-én általános bérrendezést határozott el. A megállapított órabérek a polgári demokratikus rendszer utolsó heteiben emelt béreket javították. A béreket napi nyolcórás munkaidőre állapították meg, az üzemi munkástanácsok viszont eléggé liberálisan igazolták a teljesített munkaórákat, túlórákat. A munkáshatalom javított a tisztviselők, a közalkalmazottak és a pedagógusok anyagi helyzetén is. Különösen számottevően emelkedett a tanítók, a tanárok fizetése. A nemzet egykori „napszámosainak” bérét úgy állapították meg, hogy egy tapasztalt pedagógus megközelítőleg akkora fizetést kapott, mint a népbiztosságok vezető munkatársai. Nagy szociálpolitikai vívmány volt az évi fizetett szabadság bevezetése.
A tanácshatalom igen nehéz körülmények között biztosította a munkásság, az alkalmazottak ellátását. Az, hogy az országban senki sem éhezett — nem úgy, mint az antant-segélyt „élvező” Bécsben — az egyenlő elosztásnak, a jegyrendszer bevezetésének volt köszönhető. Sok gondot okozott a zsírhiány és a ruházati cikkek szűkös készlete. A háborúból hazatért katonák egy része kényszerűségből továbbra is korábbi egyenruhájában járt.
A munkabérek, a természetbeni juttatások emelkedése a mezőgazdaságban jelentősebb, mint az iparban. A mezőgazdasági napibér mintegy 25—30%-kal növekedett. A nagy nyári mezőgazdasági munkák időszakában a napibért ismételten emelték. A fizetésnél is nagyobb mértékben emelték a természetbeni juttatásokat, a gabona járandóságot, az illetményföldet, az aratórészt, a szalonna-, a tüzelő- és a petróleum juttatást.
A Tanácsköztársaság jelentős szociális intézkedésrendszert dolgozott ki a társadalmi egyenlőség megteremtése érdekében. A kötelező baleset- és betegségi biztosítást kiterjesztették az összes dolgozóra és szövetkezeti tagra, emellett lehetőséget teremtettek a kisgazdák önkéntes biztosítására is. A biztosítottakat ingyenes orvosi ellátás illette meg. A táppénz időtartamát a korábbi 20—26 hétről egy évre emelték. Míg korábban a táppénz a fizetés feléig terjedhetett, addig a tanácshatalom napjaiban a munkásokat a betegség időtartamától függően 60—70%-os táppénz illette meg. Meghatározott esetben a táppénz a fizetés teljes összegére emelkedhetett.
A Tanácsköztársaság alkotmánya mintegy előrevetítve a kommunista társadalom képét, deklarálta az általános munkakényszert és a munkához való jogot, valamint megállapította: „A munkaképteleneket, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, de akiknek az állam munkát juttatni nem tud, az állam tartja el.” A munkáshatalom ezzel igen nagy terhet vállalt magára, mivel ebben az időben sok volt a munkanélküli. Továbbra is megkapták bérüket az ideiglenesen munka nélkül maradt dolgozók, alkalmazottak, tisztviselők. A tanácsok számos kísérletet tettek a munkaalkalmak számának szaporítására. Terveket dolgoztak ki pl. a feleslegessé vált tisztviselők, alkalmazottak mezőgazdasági munkára való átirányítására.
Tervezet készült a 60 éves kortól járó általános nyugdíj bevezetésére. A tanácshatalom jelentősen emelte a rokkantsági juttatást, a hadiözvegyek, hadiárvák anyagi támogatását. Különös gondot fordított a gyermekvédelemre, a terhes anyák gondozására. A kismamákat terhességük utolsó négy hetében már táppénz illette meg, míg a szülést követően nyolc héten át kapták teljes fizetésüket. Az anya ezt követően még tizenkét héten keresztül kapott szoptatási segélyt. A tanácsállam a gyermekek egészségügyi ellátása érdekében kiépítette az iskolaorvosi hálózatot, bevezette a kötelező orvosi vizsgálatot 6—14 éves kor között. A gyermekről való gondoskodás teljes mértékben állami feladattá vált és ez az ellátáson, a ruházkodáson kívül a gyermeküdültetés megszervezését is jelentette.
A beteg gyermekek részére iskolaszanatóriumokat állítottak fel a korábbi luxusvillákban. Megnyitották az ifjú nemzedék előtt a parkokat és felszámolták a háború éveiben elterjedtté vált gyermekmunkát. Külön szabályozták a tanoncok — mai fogalommal ipari tanulók — jogait. Nem engedték, hogy a korábban szinte általánosan elterjedt gyakorlatnak megfelelően házimunkára fogják őket, meghatározták napi munkaidejüket is.
A helyi tanácsok széles körű segélyezési programot dolgoztak ki, és megkezdték a magányos öregek, nyomorékok, vakok felkutatását, összeírását, a róluk váló gondoskodás megszervezését. A proletárhatalom nemcsak rendelkezéseket adott közre az orvosi, a szociális ellátásról, hanem széles körű propagandatevékenységet is kifejtett az egészségügyi műveltség terjesztése, a népbetegségek felszámolása érdekében.
A proletárdiktatúra győzelmének pillanatában rendkívül súlyos volt a lakáshelyzet. Egyedül a fővárosban mintegy negyedmillió ember lakott heted- vagy többedmagával egy szobában. A kialakult állapotokon csak gyors és radikális intézkedéssel lehetett változtatni. Budapesten közel százezer embert költöztettek be a nagypolgárok tágas, sokszobás lakásaiba, villáiba. A lakásbizottság emellett minden feleslegessé vált helyiséget a lakásigénylőknek juttatott. A tanácshatalom természetesen nem tekintette végleges megoldásnak a radikális döntést, hanem nagyvonalú terveket dolgozott ki lakótelepek építésére. A tervek megvalósítására részben az építőanyagok hiánya, részben az idő rövidsége miatt nem kerülhetett sor.
A Tanácsköztársaság az ismertetett terveken, intézkedéseken túlmenően széles körű társadalmi programokat, terveket dolgozott ki. A munkáshatalom emberközpontú szociális terveinek a teljes körű megvalósítására a 133 nap kevésnek bizonyult. Számos esetben még az elképzelések megvalósításának megkezdéséig sem jutottak el. Emellett a tanácshatalom erejének, energiájának, erőforrásainak jelentős részét lekötötték a katonai és gazdasági feladatok.
A TANÁCSHATALOM MŰVELŐDÉSPOLITIKÁJA
A munkáshatalom a művelődésügy területén is a tennivalók sokaságával került szembe. A korabeli Magyarország hat éven felüli lakosságának közel egyharmada volt analfabéta, és a munkások, parasztok tízezrei soha életükben nem juthattak el egy könyvtárba, színházba vagy múzeumba. A proletárdiktatúra állama nemcsak hozzáférhetővé kívánta tenni a kultúra eredményeit, hanem ösztönözte annak megismerését is.
A Forradalmi Kormányzótanács az oktatásügyet állami feladatnak tekintette és ennek megfelelően valamennyi oktatási és nevelési intézményt kisajátított, beleértve az egyházi iskolákat is. A tanácskormány szétválasztotta az államot az egyháztól és a helyi tanácsokra bízta, engedélyezik-e az iskolákban a hitoktatást. A fővárosban és számos vidéki iskolában a tanácsok nem járultak hozzá a hittanórák megtartásához, noha ezt a rendelkezést ellenezték a vallásos szülők, akik ugyanakkor más kérdésekben támogatták a munkáshatalmat.
A Tanácsköztársaság hozzákezdett az óvodáktól az egyetemig terjedő oktatási és nevelési reform kidolgozásához, megvalósításához. Az óvodát olyan játékiskolává szervezték át, ahol elsőrendű feladatnak tekintették a gyermekek felkészítését a közösségi életre, az iskolai tanulásra, a munkára. Hozzáláttak az óvodai hálózat széles körű bővítéséhez. Az iskolák kisajátításával egyidőben megkezdődött a tantervek, tankönyvek egységesítése, a pedagógusok továbbképzése és átképzése. A megszállt területekről menekült tanárok elhelyezésével nagyon enyhült a pedagógushiány. Teljes felszámolása érdekében a más foglalkozású értelmiségiek egy részét is a pedagógus pályára kívánták átirányítani. Azokban a községekben, ahol több tanító dolgozott, hozzákezdtek az osztatlan iskolai oktatás megszüntetéséhez.
A szocialista pedagógusok által kidolgozott tervek szerint az 1919—1920-as tanévben már működött volna az új, egységes nyolcosztályos általános iskola. Ekkor vezették volna be a társadalmi ismeretek oktatását. Az általános iskolai tankönyvek kidolgozása is megindult, az osztályszemlélet szempontjából legérzékenyebb történelemoktatást a Néptanítók Lapjában közölt programokkal alapozták meg. A középiskolában ötosztályos, illetve négyosztályos iskola létrehozására került volna sor. A tanterv jelentősen csökkentette a holt nyelvek — ógörög, latin — tanítására fordított időt, előtérbe állította a munkaiskola jelleget, a természettudományi tárgyak és az élő nyelvek oktatását. A tervek között szerepelt az érettségi megszüntetése és a szociológiai oktatás bevezetése, melynek keretében a társadalmi fejlődés törvényszerűségeit, a marxista irodalom kiemelkedő alkotásait kívánták oktatni, tanulmányozni. Az általános középiskolákkal párhuzamosan szándékozták létrehozni az ipari, a mezőgazdasági és az elosztóüzemi (kereskedelmi) szakmunkásképző intézetek hálózatát.
Az egyetemeken és a főiskolákon folyó oktatás korszerűsítésére is megkezdődött a reformtervek kimunkálása. A Tanácsköztársaság az egyetemi oktatók sorából eltávolította azokat, akik kinevezésüket nem tudásukért kapták, és helyettük katedrához juttatta a magyar szellemi élet kiválóságait, köztük Babits Mihályt, Bolgár Eleket, Mannheim Károlyt, Pólya Györgyöt, Vadász Elemért és másokat. Ekkor lépett először nő magyar egyetemi katedrára Dienesné Götz Irén személyében. A budapesti egyetem jogi karán és a jogakadémiákon felfüggesztették az oktatást, részben mert ez az ágazat telítődött a leginkább a burzsoázia osztályszempontjaival, részben pedig azért, mert túl sok volt a szükséglethez képest a jogászvégzettségű értelmiségi.
A felsőfokú oktatásban olyan elképzelések születtek, hogy szétválasztják a gyakorlati szakemberek és a tudósok oktatását, képzését. A moszkvai munkásegyetem példájára megszervezték a fővárosban a Marx—Engels Munkásegyetemet azzal a céllal, hogy a szervezett munkásokat megismertessék üzemviteli, könyvviteli, szervezési, közgazdasági alapismeretekkel. Az egyetemen társadalomtudományi, természettudományi és közgazdasági tanfolyamokat kívántak indítani. A társadalomtudományi és a természettudományi oktatás közel kétszáz hallgatóval a munkáshatalom napjaiban megindult. A tanfolyam elsődleges célja a proletárok felkészítése lett a termelés, a közigazgatás, a kultúra különböző területeinek irányítására.
A Tanácsköztársaság jelentős erőfeszítéseket tett az analfabetizmus felszámolására, a munkásegyetemre való felvételre előkészítő tanfolyamok megszervezésére, a legszélesebb körű ismeretterjesztés lehetőségeinek a biztosítására. A munkáshatalom első két hónapjában csak a fővárosban közel hétezer érdeklődő részére indult tanfolyam. Az ismeretterjesztés hatékonyabbá tétele érdekében Budapesten létrehozták Európa egyik legnagyobb szemléltető központját.
A kulturális és művészeti élet irányítását a Közoktatásügyi Népbiztosság felügyelete alatt működő művészeti direktóriumok látták el. Ezek a testületek a haladó művészek, írók legjobbjait tömörítették. Az írói direktórium tagja lett Babits Mihály, Balázs Béla, Kassák Lajos, Komját Aladár, Lukács György, Móricz Zsigmond; a művészeti és múzeumi direktórium keretében dolgozott Berény Róbert, Kozma Lajos, Ferenczy Béni; a színházi ügyeket irányító tanácsban helyet foglalt Csortos Gyula, Somlay Artúr, Ódry Árpád, Rátkai Márton és Törzs Jenő; a zenei élet vezetését ellátó testületben részt vett Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán és Reinitz Béla.
A szocialista forradalom biztosította a tudományos és a művészi alkotás szabad kibontakozását. A Tanácsköztársaság erejéhez mérten nagyvonalúan gondoskodott az alkotó művészek támogatásáról, műveik megjelentetéséről, népszerűsítéséről. Felkarolta a tehetséges munkásfiatalokat, akik részére nemcsak a fővárosban, hanem Nyergesújfalun is képzőművészeti tanfolyamot indított. A képzést ellátó tanárok sorában ott volt Kernstock Károly, Medgyessy Ferenc, Uitz Béla, akiket bármelyik európai képzőművészeti akadémia szívesen látott volna tanárai között. A tanfolyamok számos tehetséges munkásfiatalt indítottak el művészi pályáján, köztük Derkovits Gyulát.
A könyvkiadás és -terjesztés irányítására létrehozták a Szellemi Termékek Országos Tanácsát, amely 334 könyvet, brosúrát adott ki közel 26 millió példányban. A megjelentetett művek sorában jelentős helyet foglaltak el Marx, Engels és Lenin legfontosabb alkotásai, és más szocialista teoretikusok művei. A marxizmus egyik legnagyobb alkotásának „A tőké”-nek magyar nyelvre fordítására munkaközösséget hoztak létre. A népművelésből kivette a részét a politikai propaganda is. Neves írók tollából jelentek meg rövidebb lélegzetű írások, amelyek a Tanácsköztársaság rendeleteit ismertették, népszerűsítették.
A Forradalmi Kormányzótanács már március 22-én elrendelte a magánkézben levő művészi alkotások köztulajdonba vételét. Néhány hét alatt több ezer rangos művészi alkotás került a munkásállam birtokába, köztük számos Brueghel, Goya, Delacroix, Manet, Renoir, Rembrandt és Tintoretto mű. A színházak műsoráról lekerültek a reakciós szellemű, vagy gyenge színvonalú színdarabok és helyüket olyan klasszikusok foglalták el, mint Shakespeare, Strindberg, Gorkij, Shaw vagy Hauptmann. Új, forradalmi szellemű alkotások bemutatására kevés volt az idő, de a színházak közönsége napok alatt teljesen átalakult. „Ma nemigen látni látcsövet — írta a rendszeres színházlátogató Kosztolányi Dezső. — Akik mostanában járnak színházba, azoknak oly üde és oly öröm látni és hallani, hogy nem kell fűszerezniük, a szemük még nem romlott el a színek élvezésében, még nem lettek színházi rövidlátók. Ők a kezükön se viselnek kesztyűt, a szemükre se tesznek semmit. Meztelen kézzel, meztelen szemmel, meztelen szívvel fogadják az élet álmát, a játékot.
Ha pedig a színész mostanában a nézőtérre pillant, csak eleven tüzeket lát, szemeket, kék, barna, fekete, sárga, zöld, szürke lángokat, melyek — színes templomi mécsek, áhítatosan lobognak a homályban.”
A munkáshatalom 133 napja alatt 35—40 játékfilm készült, emellett a celluloid szalag megörökítette a Tanácsköztársaság politikai, gazdasági és kulturális eseményeit, eredményeit, a honvédő háború döntő pillanatait. A művészi filmek mellett sokirányú elképzelések születtek a filmgyártásnak az oktatás, ismeretterjesztés, szakmai képzés szolgálatába állításáról. A közművelődési munka fontos bázisát nyújtották a könyvtárak, a kisajátított könyvgyűjtemények. Széles körű tervek születtek a könyvtári hálózat országos kiépítéséről. A tanácsállam sort kerített új múzeumok felállítására is, így létrehozták a munkásmozgalmi emlékek ápolására, őrzésére a Proletármúzeumot.
A proletárdiktatúra kultúrpolitikusai, művészeti életének vezetői messzetekintő programokat dolgoztak ki a szocialista művelődéspolitika széles körű megvalósítására. A legtöbb terv és elképzelés megvalósítására azonban már nem maradt idő. Hogy megszülettek, arról a levéltárakban őrzött iratok tudósítanak.
Ellenőrző kérdések:
Melyek voltak a munkásállam legfontosabb gazdasági, gazdaságpolitikai intézkedései?
Mi jellemezte a Tanácsköztársaság agrárpolitikáját?
Mi a jelentősége a proletárdiktatúra szociálpolitikájának?
Milyen törekvéseket szolgált a tanácsállam művelődéspolitikája?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!