A támadás összeomlása a tisztikar árulása és a jobboldali szociáldemokraták aknamunkája következtében.
A Tanácsköztársaság bukása.
A Magyar Vörös Hadsereg hadműveletei
(idézet: A Magyar Vörös Hadsereg – 1919)
A Vörös Hadsereg visszavonulása és a csapatok átcsoportosítása nagyjából zavartalanul folyt le.
Július első napjaiban nyilvánvalóvá vált, hogy az antant tudni sem akar a tanácskormánynak tett ígérete megvalósításáról, és nem vonja vissza a Tiszántúlt megszállva tartó román csapatokat.
Július 5-én Julier, a Vörös Hadsereg új vezérkari főnöke a következőket közölte az I., II. és III. hadtest parancsnokságával: ,,A Hadseregparság szándéka, tekintet nélkül arra, hogy a románok a tiszántúli területet kiürítik vagy nem, a hadsereg zömével a Tiszán átkelni, és egyelőre a reánk erőszakolt demarkációs vonalig előnyomulni”100. Lásd e kötet 242. sz. dokumentumát.*
Az utasítás szerint a hadtesteknek július közepéig kellett felkészülni a hadműveletekre.
Amint azt a későbbi események bizonyították, súlyos hiba volt e támadás elhatározása és megkezdése a túlerőben levő, pihent román csapatokkal szemben.
Kétségkívül sok reális tényező szólt a támadás mellett. A Tiszántúl felszabadításával az ország élelmiszerellátása szempontjából igen nagy jelentőségű mezőgazdasági területeket nyert volna vissza a Tanácsköztársaság. A Vörös Hadsereg katonáinak jelentős része tiszántúli volt, akik az áprilisi visszavonulás során elszakadtak otthonuktól. Ezek a katonák szerették volna felszabadítani szülőföldjüket.
A támadás megindítása mellett szólt a tanácskormánynak az az értesülése is, hogy az imperialisták július folyamán egyesített erőkkel koncentrikus támadást akartak indítani a Tanácsköztársaság ellen. Az imperialisták támadását megelőzően, az egyik legjelentősebb ellenséges hadseregre mért sikeres csapás felboríthatta az ellenség terveit.
Az is kétségtelen, hogy a meglehetősen demoralizálódott csapatok harci kedvét egy sikeres támadással vissza lehetett volna állítani.
Ezek az érvek meggyőzték a Forradalmi Kormányzótanács többségét. Sajnálatos módon háttérbe szorultak a támadás megindítása ellen szóló józan megfontolások, pedig nyilvánvaló volt, hogy az a párhetes nyugalmi időszak, amely az északról történő visszavonulás és az új hadműveletek megindítása között a Tanácsköztársaság rendelkezésére állt, nem elégséges sem a Vörös Hadsereg megfelelő feltöltéséhez, újjászervezéséhez, a fegyelem helyreállításához, sem a hátország megszilárdításához. Sajnos, a Tanácsköztársaság vezetői nem ismerték fel, hogy a Vörös Hadsereg az adott helyzetben nem rendelkezett annyi erővel és felszereléssel, amennyi a széles folyón való átkelés után a nagy erőt képviselő tiszántúli román csapatokkal szemben a sikert biztosíthatta volna. Ezt mindenekelőtt a hadsereg vezérkarának kellett világosan látnia. A tisztán katonai szempontok annyira a támadás ellen szólottak, hogy fel kell tételeznünk: a vezérkarban felelős beosztásban dolgozó ellenforradalmárok tudatosan olyan tervet sugalmaztak a Forradalmi Kormányzótanácsnak, amely a Vörös Hadsereget katasztrófába vitte.
A Hadseregparancsnokság július 5-én kiadta intézkedését a román hadsereg elleni támadás előkészületeire. A hadművelet végrehajtására két csoportot alakított. Az I. hadtest parancsnoksága alatt a 2., 6. és 7. hadosztályt Szolnok környékén, a 8. hadosztályt Csongrádnál összpontosította. Az 1. és 5. hadosztályt, valamint a 2. és 3. dandárt a III. hadtest parancsnoksága alatt Tokaj környékére vonta össze. Az I. hadtest feladatául azt tűzte ki, hogy főerőivel Békéscsaba, a 6. hadosztállyal Nagyvárad irányában nyomuljon előre. A III. hadtestnek az alárendelt egységek zömével Debrecen, egy dandárral Nagykároly irányában kellett előnyomulnia. A támadás tüzérségi támogatására a Hadtestparancsnokság egyelőre az I. hadtestnek körülbelül 40, a III. hadtestnek 34 üteget helyezett kilátásba101. Lásd e kötet 242. sz. dokumentumát.*
A 80. dandár azt a feladatot kapta, hogy az I. és III. hadtest között, Poroszlóról kiindulva, tüntető átkelést és támadást hajtson végre, s ezzel lekösse az ellenség figyelmét.
A hadsereg tartalékát a 3. hadosztály és a 4. hadosztály néhány alakulata képezte. A 4. hadosztály zömének a Duna—Tisza közén kellett védelemre berendezkednie, hogy biztosítsa a támadás déli oldalát.
Július folyamán, a román hadsereg elleni támadás előkészítése során előtérbe került az orosz és magyar Vörös Hadsereg stratégiai együttműködésének kérdése. A magyar Vörös Hadsereg szempontjából mérhetetlen jelentősége lett volna annak, ha a román hadvezetés arra kényszerül, hogy keleti frontján nagy erőket vessen harcba. Július 11-én Kun Béla táviratot küldött Moszkvába, amelyben kifejtette, hogy a „Galíciai offenzíva létkérdés számunkra”102. A Marxizmus—Leninizmus Intézetének Levéltára. Moszkva, f. 21/49/op. 1. 9. A csepeli szikratávíró anyaga. „Elküldött táviratok.”* Ugyanezt megismételte az offenzíva megindulása előtti napon.
Sajnos, a fiatal Szovjet-Oroszország katonai helyzete ebben az időben igen válságos volt, és minden erejét a létét fenyegető halálos veszély elhárítására kellett összpontosítania. Amíg a tavaszi hónapokban az ukrán Vörös Hadsereg diadalmasan tört előre nyugat felé, most Gyenyikin nagyszabású támadása miatt összes energiáját a Don-medence védelme kötötte le. „Bekövetkezett a szocialista forradalom egyik igen válságos, sőt, minden valószínűség szerint a legválságosabb pillanata”103 Lenin Művei. 29. köt. Szikra 1953. 445. old.* — írta Lenin július 3-án, a pártszervezetekhez intézett levelében.
Májusban a román vezérkar kénytelen volt 3 hadosztályt kivonni a Tiszántúlról, de az Ukrajnában megváltozott hadihelyzet következtében júliusban ismét meg tudta erősíteni a tiszántúli hadsereget a Besszarábiában felszabadult hadosztályokkal.
Mivel az orosz Vörös Hadsereg frontjairól nagyobb erőket nem lehetett elvonni, Lenin utasítására Kijevben megkezdték egy internacionalista hadosztály szervezését, hogy azzal segítsék a Magyar Tanácsköztársaságot. A szervezés azonban lassan haladt, mert a volt hadifoglyok legjobb elemei már régen az orosz Vörös Hadseregben harcoltak. Ilyen körülmények között nem lehetett arra számítani, hogy a magyar Vörös Hadsereg támadásával egyidejűleg a román hadsereg keleti frontja ellen is nagyszabású hadművelet indul, ami a román hadvezetést nyugati frontjának meggyengítésére kényszeríti104. A Magyar Tanácsköztársaság és Szovjet-Oroszország fegyveres szövetségének kérdéséről lásd: Liptai Ervin. Adalékok a Magyar Tanácsköztársaság és Szovjet-Oroszország fegyveres szövetségének kérdéséhez. Hadtörténelmi Közlemények, 1958. 1—2. sz.*
Míg a Vörös Hadsereg a tiszántúli támadás előkészületeit folytatta, az imperialisták is szervezték a maguk összefogott hadjáratát a Tanácsköztársaság megdöntésére. Foch marsall, az intervenció szervezője, megkérdezte Presan tábornokot, a román hadsereg vezérkari főnökét, milyen erőkkel tud bekapcsolódni a koncentrikus támadásba. Presan július 17-i válaszában közölte, hogy Románia a legszélesebb lehetőségeket nyújtja. Rámutatott arra is, hogy szükség esetén egy-két hadosztályt elvonhatnak azok közül, amelyek a Dnyesztert örzik105. Kiritescu. Istoria razboiului pentru intregirea Romaniei. 1916—1919 (Románia kiteljesedéséért folyó háború története.) 2. kiad. Bukarest, é. n. 430. old.* Foch kérdést intézett a csehszlovák kormányhoz is, hajlandó-e a támadásba bekapcsolódni. Masaryk július 15-én, katonás rövidséggel válaszolt: „Haderőnk az Ön rendelkezésére áll”106. KKL A köztársasági elnök katonai irodájának anyagai. 167—1/52. 357. sz. távirat.*
Július eleje óta Erdélyben francia, román, jugoszláv, olasz katonai vezetők rendszeres értekezleteket tartottak a támadás előkészítésére. Néhány megbeszélésre a szegedi ellenforradalmi „kormány” képviselőit is meghívták. Az értekezleteken kidolgozták a támadás tervét. Román, jugoszláv és francia csapatokkal a Duna—Tisza közéről északi irányban Budapest felé akartak előnyomulni. A szegedi, főleg tisztekből álló ellenforradalmi bandának a rohamcsapat szerepét szánták. A csehszlovák vezérkar a Budapest ellen indítandó támadás céljaira Nyugat-Szlovákiában 4 hadosztályt kívánt összevonni. A támadás megindulásának időpontját pontosan nem állapították meg, mindenesetre július 20-a után szerették volna megkezdeni.
A Vörös Hadsereg az offenzíva előkészületeit már új hadseregfőparancsnok, Landler Jenő irányításával folytatta, aki a III. hadtest élén tanúbizonyságot tett nagyszerű parancsnoki képességeiről. Böhm Vilmos ugyanis július első napjaiban, betegségére való hivatkozással, lemondott. Rövidesen ezután mint a Magyar Tanácsköztársaság követe Bécsbe távozott, ahol szabadabban folytathatta áruló tevékenységét.
A Hadseregparancsnokság július 14-én kiadott parancsában107 HIL M. Tan. Közt. iratai. 57. csomó. VHP 713/7. hdm. sz.* a tiszántúli támadás megkezdésének időpontját július 20-ban határozta meg. Az időpont megállapításánál döntő szerepet játszott, hogy a III. Internacionálé július 21-re egész Európa munkásságát a Szovjet-Oroszország és a Magyar Tanácsköztársaság melletti szimpátia-tüntetésre és sztrájkokra hívta fel. A tanácskormány azt remélte, hogy Európa proletariátusának megmozdulása a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervenció beszüntetésére kényszeríti az imperialistákat.
A román burzsoá hadsereg a Vörös Hadsereg támadását teljesen felkészülten várta. A Vörös Hadsereg főhadiszállásán működő árulók gondoskodtak arról, hogy a támadás tervei, a Vörös Hadsereg hadrendje a legapróbb részletekig az ellenséges vezérkarok tudomására jussanak108. A vezérkarban levő árulók a Vörös Hadsereg hadrendjét és felvonulási terveit eljuttatták a bécsi angol követségre. Innen Pallavicini őrgróf, angol futárlevéllel ellátva vitte az okmányokat Szegedre, ahonnan haladéktalanul továbbították a román vezérkarhoz. Ezzel egyidejűleg az angolok a francia katonai missziók útján az okmányok másolatait megküldték a Magyar Tanácsköztársaság ellen háborút folytató országok vezérkarának. Ezt bizonyítja, hogy például a prágai Központi Katonai Levéltárban, a szlovákiai nyugati csoport parancsnokságának anyagában (7-es csomó) a legapróbb részletekig megtalálhatók a Vörös Hadsereg júliusi hadrendjének, csoportosításának okmányai.*
Az ellenség már a támadás előtt is nagyobb erővel rendelkezett, mint a Vörös Hadsereg két hadteste. Míg az I. és II. vöröshadtest ereje hat hadosztályból, négy önálló dandárból és egy lovasezredből állott, a Tiszántúlon nyolc hadosztály és egy erős különítmény várta a magyarok támadását. Az erőviszonyok összehasonlításánál figyelembe kell venni, hogy a Vörös Hadsereg parancsnoksága nem rendelkezett olyan tartalékokkal, amelyeket szükség esetén — a siker továbbfejlesztésére vagy az ellencsapások visszaverésére — bevethetett volna, ugyanakkor a román hadvezetésnek még jelentékeny tartalékai voltak. A Vörös Hadsereg támadásának megindulása után a román vezérkar újabb két hadosztállyal és három ezreddel erősítette meg tiszántúli frontját.
Az offenzíva kezdetéig a Vörös Hadsereg támadó erőinek csoportosulásában csupán egy lényeges változás történt: a Hadseregparancsnokság a Szolnoknál támadó főcsoport erejének növelésére a III. hadtestnek alárendelt 5. hadosztályt az I. hadtest alá rendelte.
Július 20-án, a hajnali órákban rövid, de nagy erejű tüzérségi előkészítés után, Szolnoknál a 7. hadosztály megkezdte az átkelést a Tiszán. Annak ellenére, hogy a folyó áradása az átkelést jelentősen megnehezítette, estig a 7. hadosztályon kívül a 6. és az 5. hadosztály is sikeresen átkelt, s mintegy 10 kilométer mélységben nyomult előre, keleti irányban.
Csongrádnál a 2. hadosztály átkelése is sikerrel járt, s a támadás első napján elfoglalta Mindszentet.
Tokajnál a III. hadtest szintén átkelt a Tiszán, és a nap folyamán elfoglalta Tiszaeszlárt és Rakamazt.
A Poroszlóról induló 80. dandárnak nem sikerült az átkelés.
A támadás első napja tehát eredményesen zárult. A Vörös Hadsereg döntő erőinek sikerült a Tiszán átkelni és a keleti parton megvetni a lábát.
Míg a támadás első napján a Vörös Hadsereg meglehetősen gyenge ellenállásba ütközött, július 21-én már jelentősebb erőkkel kellett megküzdenie. A támadás déli szárnyán a 2. hadosztálynak sikerült elfoglalnia Szentest. A főirányban a 7. hadosztály Szolnoktól délre igen erős ellenállással találkozott. Tőle balra az 5. hadosztály szintén csak lassan tudott előnyomulni. A szolnoki csoport balszárnyán támadó 6. hadosztály egy zászlóalja behatolt Törökszentmiklósra.
A 80. dandár átkelési kísérlete az ellenség szívós ellenállásának következtében ezen a napon is kudarcot vallott.
Tokajnál az 1. hadosztály visszavert egy erőteljes ellentámadást, és egy-két kilométer mélységben nyomult előre.
Július 22-én tovább fokozódott az ellenállás. Szentesnél a 2. hadosztály déli szárnyán erős ellenlökés indult, amelyet azonban a hadosztálynak sikerült visszavernie. A szolnoki csoport ellen a kisújszállás—szolnoki vasútvonaltól délre szintén ellentámadás indult, de a 7. hadosztály, az 5. hadosztály segítségével sikeresen leküzdötte. A 6. hadosztály, üldözve a visszavonuló román csapatokat, Fegyvernek—Szapárfalu vonalába tört előre. Kisújszállás—Kenderes és Kunhegyes irányában a hadosztály egy-egy megerősített századot tolt előre.
A 22-re virradó éjszaka a 80. dandárnak is sikerült átkelnie a Tiszán.
Északon az 1. hadosztály közepén és északi szárnyán súlyos harcokban, lassan nyomult előre.
Július 23-án a 2. hadosztály a túlerőben levő ellenség támadása következtében kénytelen volt visszavonulni.
Ezen a napon a főerők jelentős sikereket értek el. A 7. hadosztálynak sikerült Mezőtúrig előnyomulnia, az 5. hadosztály elérte Túrkevét. A főerők északi szárnyán a 6. hadosztály elfoglalta Kisújszállást és Kenderest.
A 80. dandár 23-án Egyekig és Csegéig jutott előre. Az 1. hadosztály Gáva—Tiszaeszlár vonalát érte el.
A román hadvezetés kétségkívül nem számított arra, hogy a Vörös Hadsereg támadása — elsősorban a főirányban — ilyen sikereket fog elérni. A szolnoki csoporttal szemben, a román hadsereg első vonalában álló erők komoly veszteségeket szenvedtek, s egyes csapatoknál pánik tört ki. A román vezérkarnak még sem kellett kétségbeesnie, mert óriási tartalékokkal rendelkezett.
Július 24-én délelőtt a hadosztályok a főirányban tovább nyomultak előre. A 7. hadosztály egyik előretolt százada megközelítette Dévaványát, az 5. hadosztály Pusztaecsegnél a Berettyóig nyomult. A 6. hadosztály egy különítménye elérte Karcagot.
A déli órákban azonban alapvetően megváltozott az események menete. Ekkorra már felfejlődtek a román hadsereg tartalékai, és megkezdték támadásukat az előnyomult magyar csapatok bűnösen fedezetlenül hagyott szárnyai ellen. A szolnoki csoport északi szárnyán három hadosztály, a déli szárnyán két erős különítmény fejlődött fel.
A 6. hadosztályt a túlerő ellenséges támadása visszaszorította Kisújszállás—Kenderes vonalába. Ennek következtében kénytelen volt visszavonulni az 5. és a 7. hadosztály is. A 2. hadosztály csapatai, az ellenség gyenge nyomására, a Tisza keleti partján egy szűk hídfőbe vonultak vissza. A hadosztály vezérkari főnöke, az áruló Politovszky ezredes, Horthyék utasításának megfelelően szabotálta egységének a vezetését.
A 80. dandár Tiszafürednél súlyos vereséget szenvedett. A túlerőben levő ellenség támadása beszorította a dandárt a Tiszába. A katonák egyik része vízbe fulladt, másik része elpusztult az egyenlőtlen harcban. A dandár tragédiáját a vezérkar tudatos szabotázsa okozta. Ütegeihez nem megfelelő kaliberű lőszert szállítottak, és ugyanakkor, amikor átkelő eszközök hiányában a dandár nem tudta a csapatokat a Tiszán átszállítani, Füzesabonyban mellékvágányra állíttattak egy teljes hadihíd-készletet109. A vezérkar valóban tudatos szabotázsát bizonyítja a főhadiszállás volt magasbeosztású tisztjeinek hivalkodó beismerése is: „Mindjárt az első mozzanatnál nagyon komoly és különös jelenségek mutatkoznak. Az egyetlen 15 cm-es autósüteg lőszere az előző nap, vasúti szállítás közben, eltévedt. A hadihidak anyaga hiányos volt. A Tiszafürednél átkelő nemzetközi dandár vaktöltényekkel indult harcba.” Lakatos és Fleischhakker: A főhadiszállás. Lásd: Gratz G. szerkesztésében: A bolsevizmus Magyarországon. 302. old.*
Az 1. hadosztály szívós harcban megtartotta állásait.
24-én este a Hadseregparancsnokság utasította az I. hadtestet, hogy térjen ki a döntő harc elől, és csapatait megfelelő védőállásba vonja vissza, majd csoportosítsa át, és az erősítés megérkezése után ismét nyomuljon előre110. Lásd e kötet 254. sz. dokumentumát.*
Július 25-én a 2. hadosztály súlyos veszteséget szenvedett, és megkezdte visszavonulását a Tisza jobbpartjára. A nap második felében a szolnoki csoport északi és déli szárnya ellen is erőteljes támadás indult, s a csapatoknak Szajol—Szandaszőllős vonalába kellett visszavonulniuk.
Bár az I. hadosztálynak a nap folyamán sikerült állásait megtartania, a Hadseregparancsnokság úgy intézkedett, hogy a Szolnoknál kialakult helyzetre való tekintettel a hadosztály 26-ra virradó éjjel vonuljon vissza a Tisza nyugati partjára.
Július 26-án az I. hadtest Szolnok irányában folytatta visszavonulását.
Ezen a napon a csehszlovák csapatok is támadásba mentek át.
Július 27-én a Vörös Hadsereg szolnoki csapatai az ellenség nyomása miatt nem tudták tartani a Hadseregparancsnokság által kijelölt hídfőt, és a Tisza nyugati partjára vonultak vissza.
A román csapatok nem igen zavarták a Vörös Hadsereg egységeinek a Tisza nyugati partjára való visszavonulását, mégis az egységek jelentős része bomlásnak indult.
A tanácskormány és a Hadseregparancsnokság arra számított, hogy mint májusban, a román csapatok most is meg fognak állni a Tisza vonalánál, és így alkalom nyílik a Vörös Hadsereg újjászervezésére.
Még július 26-án a Hadseregparancsnokság a Tisza nyugati partján három csoportot alakított. A Tisza vonalának megfigyelése, és az esetleges ellenséges átkelési kísérletek visszaverése volt a feladatuk. Egyidejűleg újból létrehozták az V. hadtestet, amelynek a 2., 6. és 7. hadosztályt rendelték alá. E hadtestnek mint hadseregtartaléknak kellett volna visszavernie a Tiszán esetleg nagyobb erőkkel átkelő ellenséget111. HIL M. Tan. Közt. iratai. 58. csomó. VHP 726/8. hdm. sz.*
Ezek az intézkedések azonban már nem tudták visszaállítani a Vörös Hadsereg ellenállóképességét. Az árulás, a visszavonulás mélyen aláásta a csapatok harci szellemét, és a kedvüket vesztett, reménytelen katonákba már nem lehetett új erőt önteni.
„A Tisza nyugati partjára való visszavonása a hadseregnek a csapatok erkölcsi értékét, harcképességét a legnagyobb mértékben tönkretette. Ezen kudarc a csapatokban a hiábavaló küzdelem érzetét keltette a további harcra minden eredményes kilátás nélkül. Ez az oka annak, hogy egyes osztagok, századok már román járőrök elől elfutnak, állásukat elhagyják, s a tüzérséget ott hagyják. Tömeges szökések napirenden vannak … A katonákra a parancsnokok és politikai megbízottak lelkesítő beszédei és a helyzetről felvilágosító magyarázatai hatás nélkül maradnak”112 Lásd e kötet 265. sz. dokumentumát.* — jelentette a III. hadtest július 29-én a Hadseregparancsnokságnak.
Július 29-én a román csapatok megkezdték az átkelést a Tiszán. A Hadseregparancsnokság kísérletet tett arra, hogy az ellenséget visszavesse a Tisza keleti partjára, ez azonban a csapatok bomlása és megfelelő friss erők hiánya miatt nem sikerült. Bár egyes egységek továbbra is becsülettel helytálltak, a Vörös Hadsereg alakulatainak nagy része már teljesen használhatatlanná vált. A tisztek elhagyták egységeiket, a vezetés nélkül maradt alakulatok katonái kezdtek elszéledni.
Ha a jobboldali szociáldemokraták és az ellenforradalmi reakció aknamunkája nem ásta volna alá a hátország, a munkásosztály hangulatát, még lehetett volna remény arra, hogy megismételve május első napjainak nagyszerű tetteit, a proletariátus általános mozgósításával visszaverjék az ellenséget. De a szisztematikus romboló munka, az árulás megtette hatását: a dolgozók reménytelennek látták a további harcot.
Mind a dolgozók, mind a Tanácsköztársaság vezetőinek állásfoglalását erősen befolyásolta az a tény, hogy a III. Internacionálé által július 21-re meghirdetett szimpátia-tüntetés, a jobboldali szocialisták árulása következtében, Európa legnagyobb országaiban nem bontakozott ki a várt mértékben.
A szociáldemokraták azzal a követeléssel léptek fel, hogy a tanácskormány mondjon le, és adja át helyét a szakszervezeti vezetőkből alakítandó kormánynak. Azt hangoztatták, hogy egy ilyen kormány tekintéllyel rendelkezne az antant előtt, és alkalmas lenne a fehérterror megakadályozására, valamint a munkásosztály alapvető szociális vívmányainak megvédésére.
A kommunisták legjobbjai nem akarták feladni a küzdelmet. Követelték az eddig érintetlen budapesti helyőrség bevetését a román támadók ellen. A budapesti helyőrségben körülbelül 22 ezer felfegyverzett munkás volt, s ennek a jelentékeny erőnek a bevetése megakaszthatta volna a román csapatok előnyomulását. Számos helyen a helyőrség katonái maguk követelték harcbavetésüket.
A jobboldali szociáldemokraták azonban szembeszállva a kommunistákkal, a harc megszüntetése mellett léptek fel.
Ilyen körülmények között a tanácskormány céltalannak látta a további ellenállást, és július 31-én lemondott.
Egyes alakulatok még augusztus 2-át követően is harcoltak, de hősiességük már nem változtathatott a befejezett tényeken.
*
A magyar Vörös Hadsereg a sokszoros túlerővel szemben vereséget szenvedett. A magyar munkásosztály erőfeszítései azonban a vereség ellenére sem voltak hiábavalóak. A proletariátus hősi harca méltó folytatása volt azoknak a nagyszerű küzdelmeknek, amelyeket dolgozó népünk évezredes történelme során szabadságának megvédéséért folytatott.
Az a bátor elszántság, amellyel a szocialista hazáját védelmező munkásosztály szembeszállt az északról, keletről és délről a Magyar Tanácsköztársaság megfojtására törő ellenforradalmi hadseregekkel, az egész világ — mind a barátok, mind az ellenség — csodálatát vívta ki.
A magyar Vörös Hadsereg katonáinak lelkesedése, hősiessége, amely a teljesen reménytelennek látszó helyzetben is ragyogó győzelmekre vezetett, ugyanazon forrásokból táplálkozott, mint a Párizsi Kommün kommünárjainak rettenthetetlensége, vagy az orosz munkások és szegényparasztok elszánt győzniakarása a polgárháború éveinek súlyos megpróbáltatásai között.
A magyar dolgozók, akik a történelem folyamán először érezhették magukat a haza birtokosának, azért ragadtak fegyvert, hogy kivívott szabadságukat, a szocialista jövőt, a világ valamennyi elnyomott és kizsákmányolt dolgozójának felszabadításáért küzdő nemzetközi forradalom magyarországi bástyáját, ha kell, életük árán is megvédelmezzék. A proletárdiktatúra győzelme nyomán fakadó új érzés: a szocialista hazaszeretet késztette a dolgozók tömegeit arra, hogy a négyéves imperialista háború tengernyi megpróbáltatása, az ország mérhetetlenül súlyos gazdasági helyzete, az ellenséges hadseregek sokszoros túlereje ellenére is vállalkozzanak a szinte lehetetlennek látszó feladatra.
A Magyar Tanácsköztársaságot minden oldalról az imperialisták hadseregei vették körül. A magyar dolgozók, a Vörös Hadsereg katonái mégsem érezték magukat egyedül. Tudták, hogy velük küzd a szocializmus győzelméért a világ valamennyi öntudatos dolgozója, és velük harcol az imperialisták ellen a hatalmas szövetséges: Szovjet-Oroszország Vörös Hadserege. Ez a tudat megszilárdította a magyar vöröskatonák győzelembe vetett hitét, optimizmussal töltötte el őket. Tisztában voltak azzal, hogy a szocializmus győzelméért folytatott harc nemzetközi frontjának egyes szakaszain átmenetileg felülkerekedhet az ellenforradalmi túlerő, de a harc végső eredménye elkerülhetetlenül az imperializmus veresége, a forradalmi erők győzelme.
A magyar Vörös Hadsereg elévülhetetlen érdeme, hogy ha csak rövid időre is, magára vonta az imperialisták balkáni haderejének egy részét, a francia, román, jugoszláv, valamint a cseh burzsoázia csapatait, s ezzel bizonyos mértékig tehermentesítette a nemzetközi intervenció ellen küzdő hős orosz népet.
A Vörös Hadsereg nagyszerű harcainak emléke az ellenforradalom nehéz éveiben hatalmas erőforrása volt a magyar nép legjobbjainak a fasizmus elleni küzdelemben.
Felszabadult népünk különös szeretettel ápolja a Magyar Tanácsköztársaság, a Vörös Hadsereg emlékét.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!