III. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
6
A munkásbizottság Schuschniggnál
Március 3-án a munkásbizottságot fogadta a szövetségi kancellár. A munkások az alábbi pontokban foglalták össze követeléseiket: „Teljes világnézeti és felfogásbeli szabadságot az osztrák munkásoknak és alkalmazottaknak, legalábbis olyan mértékben, ahogyan a náciknak.
Teljes önrendelkezési és önigazgatási jogot a munkásoknak és az alkalmazottaknak minden, számukra létesített intézményben és szociális szervezetben; a funkciókat csak a munkások bizalmát élvező személyek tölthessék be.
Ennek érdekében az árulók azonnali menesztése.
Szabad, független munkássajtó.
Olyan szociális irányvonal megteremtése, amely egyebek között bizonyos szabad mozgási lehetőséget szavatol a munkásoknak és képviselőiknek, biztosítja továbbá, hogy a szociálpolitika terén hozott retrográd intézkedéseket hatálytalanítják.”
A megbeszélésről így számol be Theodor Heinisch: „Ebben a válságos helyzetben került sor március 3-án a bécsi nagyüzemek bizalmijaiból választott és Friedrich Hillegeist által vezetett 14 tagú küldöttség több mint négyórás tanácskozására Schuschniggal. Tagja voltam a delegációnak, és mindmáig jól emlékszem a megbeszélés légkörére és lefolyására. Már amikor a Szövetségi Kancellári Hivatalba bementünk és a gárdakatonák szertartásosan köszöntöttek minket, azt mondtam Hillegeistnek: »Lehet, hogy egy hét múlva ugyanezek fognak letartóztatni minket.« Hillegeist felhívta Schuschnigg figyelmét, hogy nem »jó barátként« érkezünk, készek vagyunk azonban a munkásságot hazánk függetlenségének megvédésére szólítani.
Ennek alapfeltétele persze a legfontosabb szabadságjogok visszaállítása; ebből a szempontból az 1937-es emlékirat óta nem változott az álláspontunk. Jómagam elsősorban a háborús veszélyre hívtam fel a figyelmet. Hangoztattam, ez a veszély a továbbiakban csak fokozódik, s ennek ilyen szavakkal adtam nyomatékot: »Szövetségi kancellár úr! Elválasztanak minket 1934 februárjának nyitott sírjai, de azért ön is, mi is ugyanabban a házban lakunk: e ház neve Ausztria, e ház pedig lángokban áll. Ha még ma közös erővel eloltjuk a tüzet, holnap tárgyalhatunk róla, hogyan rendezzük be ezt a házat. Most azonban iszonyú veszély fenyeget bennünket.«
Schuschnigg mindezt nyugodtan hallgatta végig, azután utasította a két jelenlevő minisztert, Rott-ot – egy keresztényszocialista szakszervezetit – és Watzek államtitkárt – a hajdani szociáldemokratát – folytassanak tárgyalásokat velünk az osztrák munkásoknak a politikai életbe való újbóli bekapcsolásának problémáiról. Küldöttségünk elsőnek a mozgalom rendőrség előtti legalitását kérte, s ezzel kapcsolatban Schuschnigg intézkedett is.” Schuschnigg a küldöttség fogadásakor „meggyötörtnek és űzöttnek látszott”, a jelek szerint „nagy hatást” tett rá a dolog, s kijelentette, reméli: „megegyezésre kerülhet sor, ha más egyébért nem, hazánk iránti szeretetünk okán, amely összeköt önöket és engem!”
Schuschnigg a követelések teljesítésére semmilyen ígéretet sem tett, de el sem utasította őket. A bizottság engedélyt kapott szélesebb körű bizalmiértekezlet egybehívására, hogy a munkások maguk hatalmazhassák fel tárgyalásra képviselőiket. A Schuschnigg-gal folytatott megbeszélés után a munkásbizottság összeült az illegális szakszervezeti vezetőséggel, és hosszú vita után megegyezés született: tárgyaló bizottság alakul a két fél négy-négy képviselőjének részvételével, a nagy bizalmi konferenciát pedig hétfőre, március 7-re hívják össze az egykori floridsdorfi munkásotthonba.
Új taktikai nézeteltérések
Amíg a kommunisták minden erejükkel a harci szellemet szították a munkások körében, a Forradalmi Szocialisták vezetői a kishitűség légkörét terjesztették. Azt hangoztatták: a hitleri Németország elleni védelmi harcnak semmi lehetősége, esélye. „A Forradalmi Szocialisták minden kiadványa Ausztria pusztulását jósolta” – szögezi le Wisshaupt. Vezetőik nem számoltak a tömegek mozgalmával, „vigyázó szemüket” csak a kormányra szegezték, amint Otto Leichter írja, kételkedtek benne, „vajon egy ilyen kapitulációra kész kormány, mint az ausztrofasiszta Schuschnigg-rezsim, feladja-e eddigi politikáját, képes lesz-e erőt gyűjteni az elszánt harchoz”. Ezáltal a Forradalmi Szocialisták vezetői ellentmondásba kerültek saját híveikkel és a munkásság körében uralkodó közhangulattal. Mert, ezt Leichter is kénytelen elismerni, „a tömegek hangulata – beleértve a Forradalmi Szocialisták vezetőivel rokonszenvező aktivistákét is – még mindig csupa reménység volt. Az emberek bíztak benne, hogy sikerül majd megvédeni Ausztriát a nácikkal szemben.” Ezért azután a Forradalmi Szocialisták, „hogy a tömegektől s reményeiktől el ne szigetelődjenek”, kénytelenek voltak színleg engedni ebben a kérdésben.
De a Forradalmi Szocialisták vezetősége még ebben a döntő pillanatban is elsősorban arra vigyázott, hogy „el ne felejtsen” szembefordulni a kommunistákkal, akik Ausztria feltétel nélküli függetlenségét követelték.
Mialatt a munkások harcra készültek, Buttinger, a Forradalmi Szocialisták vezetője, a helyi szervezeteknek 1938. március 6-án adott utolsó utasításában azt tanácsolta, „hagyjanak fel minden tevékenységgel”. Emlékezéseiben még büszkélkedik is, „hogy az a megállapítás, miszerint »egy-két hét múlva« késő lesz már (abbahagyni a politikai tevékenység minden formáját – A. R.), kizárólag egy helyről hangzott el: a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának részéről!”
A floridsdorfi konferencia
A munkások igazi hangulata a floridsdorfi munkásotthonban teljesen legális körülmények között tárgyaló bizalmikonferencián jutott kifejezésre. A konferencián felszólaltak Ausztria Kommunista Pártjának és a Forradalmi Szocialistáknak a képviselői is. Ez volt az első ilyen jellegű találkozó, és az illegális munkásmozgalom hatalmas sikerét jelentette. A jelenlevők két tárgyaló bizottságot választottak: az egyiket a szakszervezeti, a másikat a politikai kérdések megvitatására.
De a gyűlés által jóváhagyott tárgyaló bizottság másodszor már nem jutott Schuschnigg színe elé. A szövetségi kancellár nem óhajtotta a munkások mozgósítását. Meglepő módon egészen másfajta döntést hozott: népszavazást rendelt el Ausztria függetlenségének kérdésében. Elhatározását március 5-én közölte Miklas köztársasági elnökkel. A népszavazást március 13-ra tűzték ki, és a „népakarat” megnyilvánulásának állami aktusával kapcsolatos előkészületeket a legnagyobb titokban akarták tartani, de a nácikkal megtűzdelt kormányapparátus azonnal informálta Hitlert.
Március 9-én este Schuschnigg, innsbrucki beszédében közölte elhatározását a nyilvánossággal. A népszavazás híre egész Ausztriát lázba hozta. A kommunisták mindent megtettek, hogy fokozzák a tömegeknek a náci veszély elleni mozgósítását. Követeléseik első pontja az osztrák függetlenség mindenáron való megvédése volt, jelszavaik pedig komoly visszhangra találtak. Minden osztrákot, világnézeti és politikai különbségre való tekintet nélkül harcra szólítottak a legádázabb ellenség, a hitleri fasizmus ellen. Március 10-i felhívásukban egyebek között ez állt: „A Kommunista Párt felszólít minden munkást és dolgozót, hogy a népszavazáson igennel szavazzon. Munkások, dolgozók! Az igen a szabad, független, szociális Ausztriának szól … amely … a béke, a haladás és a szabadság bástyája a fasiszta háborús gyújtogatókkal szemben.”
Nem így a Forradalmi Szocialisták. Vezetőségük baloskodó frázisai mögött pesszimizmus és csüggedtség húzódott meg. Otto Leichter, akinek komoly befolyása volt a szocialista szakszervezeti vezetőkre, az alábbi, színleg forradalmi jelszót adta ki: „Előbb szabadságot, csak az után harcot!”
A munkások Ausztria függetlenségéért
1934 óta először, a hitleri Wehrmacht bevonulása előtti utolsó napokban tüntethettek a munkások megint az utcán úgy, hogy nem kergették szét őket. A munkásifjúság zárt sorokban vonult fel a bécsi Ringstrassén. A közhangulat átragadt olyan munkásokra is, akik addig távol tartották magukat az illegális szervezetektől. A munkások eltökéltsége más néprétegekre is hatott. A nép egyre bátrabban készült a nácik hatalomátvételi kísérlete elleni harcra. A nácik számos helyen az államapparátus védelmét élvezték már, a bécsi és a szövetségi tartományok nagyvárosaiban tartott náci tüntetések mégis eltörpültek a hatalmas antifasiszta demonstrációk árnyékában. Spontán módon létrejött a nemzeti ellenállás széles frontja, és nem hagyta érintetlenül a Hazafias Arcvonal sorait sem.
A néphangulatot ezúttal is a kommunisták fejezték ki a legvilágosabban. Bár a náci párt Ausztriában az ausztrofasiszta rezsim védőszárnyai alatt igencsak megerősödhetett, nem volt kétséges, hogy a népszavazáson Ausztria függetlenségének hívei győznek, méghozzá imponáló többséggel. A kommunisták világosan látták feladatukat: bár ellenségesen álltak szemben az ausztrofasiszta diktatúrával, a függetlenségről lévén szó, igennel kellett szavazniuk. Tudták, hogy az Anschluss veszélyének elmúltával a hatalmassá duzzadt munkásmozgalmat semmilyen erő meg nem foszthatja többé a legalitástól. Bécs különféle kerületeiben a munkásság megbízottai már visszakapták a munkásotthonokat, amelyek azonnal a nemzetiszocialista- és fasisztaellenes mozgalom központjaivá váltak. Március 10-én több bécsi kerületben féllegális ülést tartottak a szabad szakszervezetek. „A gyűléseken mindenütt szabad szakszervezeti jelvények, Szabadság-köszöntések harsannak, a munkások dala zeng. Egyik-másik konferencia utcai tüntetések kiindulópontja lett” – írja egy kortárs.
A Forradalmi Szocialisták és a reformista szakszervezetek vezetői azonban folytatták szektás politikájukat, és az igent csak szervezeteik legalizálódása után akarták kimondani.
Március 10-én elhatározták: „nem tesznek nyilatkozatot a Shuschnigg-féle népszavazási jelszó mellett mindaddig, amíg a tárgyalások kimeneteléről bizonyossággal meg nem győződhetnek”. Igaz, hogy nagy munkástüntetést akartak szervezni másnap a Ringstrassén, ezt azonban a rendőr-főkapitányság nem engedélyezte.
Végül a munkások politikai érzéke győzedelmeskedett. Március 10-ről 11-re virradó éjjel a Forradalmi Szocialisták pártkonferenciája – félretolva az ellentéteket – szintén úgy határozott, hogy a munkásságot igenre szólítja fel. Az indoklás így hangzott: „Ha az osztrák munkás, nem lévén más választása, ezen a népszavazáson igent mond, nem a tekintélyuralmi rendszert és Schuschniggot támogatja, hanem Hitlert és a náci felzárkózást ellenzi!”
Schuschnigg, aki a munkásság képviselőit továbbra sem volt hajlandó fogadni, most kénytelen-kelletlen beleegyezett, hogy az illegális munkásmozgalom egyik képviselője a népszavazás előestéjén rádióbeszédet mondjon. Erre a beszédre azonban már nem kerülhetett sor.
Ausztria bukása
Schuschnigg március 11-én délelőtt megkapta Hitler ultimátumát: ne tartson népszavazást. A szövetségi kancellár képviselői még a munkásbizottsággal tárgyaltak, hogy végre egyezség jöjjön létre, a munkások az üzemekben készenlétben álltak, eközben azonban Schuschnigg és az ausztrofasizmus kapitulált. A kapituláció okait illetően korántsem tarthatók a készséges történetírás állításai, miszerint Németország katonai fölénye miatt az ellenállás reménytelensége és a nyugati hatalmak habozása lett volna a döntő tényező. Nem a külső túlerő, nem a külső segítség halogatása okozta ezt a kapitulációt. Schuschnigg tettének sugalmazója a munkásosztály iránti bizalmatlanság volt: félelme, hogy a munkásosztály mozgósítása az egész ausztrofasiszta rendszer bukásához, a demokrácia győzelméhez vezethet. Szerepet játszott természetesen a szövetségi kancellár és a legtöbb ausztrofasiszta alapjában német-nemzeti érzülete is, ők nem akartak „testvérháborút a németek házában”. Szívük mélyén Schuschnigg és elvbarátai Ausztria Németországgal való történelmi, szellemi, kulturális egységében hittek, ezért a Hitlerrel történő békekötés könnyebbnek tűnt számukra, mint a kiegyezés a marxista munkássággal. Miklas később, egy per során, nyíltan bevallotta a munkásokkal szemben érzett félelmét.
Schuschnigg engedett a hitleri ultimátumnak, és lefújta a népszavazást. De Hitler Németországa nem elégedett meg ennyivel. Göring, aki személyesen vette kézbe az Ausztria elleni hadművelet irányítását, újabb ultimátumban Schuschnigg lemondását, nemzetiszocialista kormány létrehozását követelte. Az ausztrofasiszták ebben a kérdésben is kapituláltak. Schuschnigg lemondott. Ugyanebben az időben Bécsben és a szövetségi tartományokban mindenütt munkásgyűléseket és konferenciákat tartottak Ausztria függetlenségéért. Schuschnigg azonban nyugalomra intett. Miklas államelnöknek annyi bátorsága sem volt, hogy megtagadja a náci Seyss-Inquart szövetségi kancellárrá való kinevezését. (Seyss-Inquartot 1946-ban háborús bűnösként kivégezték.) A Seyss-Inquart-kormány a német csapatok bevonulását kérte Berlintől. A német csapatok bevonultak Ausztriába, állítólag a rend helyreállítása céljából. Követte azonban a csapatokat maga Hitler és a német biztonsági szolgálat vezére, Himmler is, hogy az osztrák Anschlusst bejelentsék.
Miklast, aki a náci kabinet kinevezésével a dolgok törvényességét biztosította, március 12-én szintén lemondatták. Március 13-án Hitler aláírta az Anschluss-törvényt. Ausztria elveszítette függetlenségét, „Ostmark” néven a náci birodalom tartománya lett.
A nyugati hatalmak, mindenekelőtt Olaszország, ellenkezés nélkül fogadták a „csatlakozásnak” álcázott annexiót.
Március 13-án Hitler táviratot intézett az olasz fasiszta vezérhez: „Mussolini, ezt sosem felejtem el Önnek! Adolf Hitler.”
Ki volt felelős a katasztrófáért?
Az osztrák történetírás alig említi, hogy egyes-egyedül a Szovjetunió és Mexikó szállt síkra Ausztria annektálása ellen. 1938. március 17-én a szovjet kormány jegyzéket intézett minden külföldi hatalomhoz azzal a javaslattal, hogy a Népszövetségben vagy másutt, azonnal gyakorlati lépéseket foganatosítsanak az agresszió kiszélesítése ellen. Bár a javaslatot elutasították, a szovjet küldöttség a Népszövetség közgyűlésén,1938. szeptember 21-én azt követelte: ítéljék el Ausztria náci annektálását, és hozzák meg a szükséges rendszabályokat az agresszió feltartóztatására. A vezető nyugati hatalmak – Anglia és Franciaország – részéről ezekre a javaslatokra is elutasítás volt a válasz, mivel egy ilyen lépés veszélyeztethette volna a nevezett országok Hitlerrel szemben folytatott békülékeny politikáját.
Az ausztrofasizmus katasztrófába sodorta Ausztriát, és ez a katasztrófa önnön bukását is jelentette. Amikor azonban a bukásért felelős kapitulánsok úgy állítják be a dolgot, hogy Ausztria sorsa már „amúgy is” elkerülhetetlenül megpecsételődött, csak a maguk hibáit próbálják leplezni. Könyvünk nem vállalkozhat „esélylatolgatásra”, nem találgathatja, milyen valószínűsége lett volna a német annexiós hadsereggel szembeni katonai ellenállásnak. Idézzük azonban a svájci Weltbild című folyóirat 1968. szeptember 15-i számát, ahol az osztrák szövetségi hadsereg legbefolyásosabb tisztjének, Spannochi tábornoknak a véleménye így hangzik: „Pontos vizsgálatok megmutatták, hogy a második világháború feltehetően elmaradt volna, ha Ausztria ellenáll … A hitleri Wehrmacht elleni harc 1938 márciusában talán 30 000 halottjába került volna Ausztriának, a második világháborúban azonban 460 000 osztrák esett el.”
Bármekkora fölényben volt is a német fasiszta hadsereg, bármennyire tétováztak is a nyugati hatalmak az Ausztriának nyújtandó segítség kérdésében, a hatalom osztrák birtokosainak kötelessége lett volna szembeszegülniük a hitleri megszállással. Ez az ellenállás jeladás lehetett volna, Hitler hátrányára fordítva az európai helyzetet, elsősorban azonban szétoszlatta volna az önkéntes csatlakozás legendáját, megsemmisítő csapást mért volna Hitler nacionalista demagógiájára. Az a kifogás, hogy „a felesleges vérontást akarták elkerülni”, nem egyéb képmutatásnál, ha éppen azok mondják, akik 1934 februárjában gondolkodás nélkül vonultattak fel katonaságot, tüzérséget saját országuk munkásai ellen.
Az Első Köztársaság pusztulásáért a felelősség egyértelműen azokat terheli, akik 1934 februárjában a fasiszta diktatúra megteremtésével Ausztria függetlenségének és önállóságának leghívebb védelmezőit törték le. A Dollfussok, Feyek és Starhembergek ágyúi, géppuskái vágták azt a rést, amelyen át a német imperializmus benyomulhatott Ausztriába. A demokrácia megsemmisítése, a munkásság politikai és szociális jogainak sárba tiprása bénította meg az osztrákok ellenállását a nemzetiszocialista ideológiával szemben.
De mind a februári tragédiában, mind Ausztria bukásában hibás az ausztromarxizmus is, amely valójában osztrák reformizmus volt. Az „51 százalékról” szőtt szép álmok gátolták az osztrák munkásosztályt, hogy erejét érvényesítse, amikor valóban adva volt minden objektív feltétel. A munkások hittek vezetőik harci szellemében, s ennek eredményeként tűrték ellenállás nélkül Ausztria lassú, de biztos fasizálódását. A vezetés csődje a februári vereséghez is hozzájárult. A szociáldemokrácia Anschluss-propagandája, a német nemzet melletti hitvallása szerepet játszott az osztrák függetlenség aláásásában.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!