III. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
1
A februári harcok nemzetközi jelentősége
Az osztrák Február harcainak jelentősége nem korlátozódik kizárólag Ausztriára, ellenkezőleg, fontos láncszeme volt ez a nemzetközi munkásosztály önvédelmi harcának, amelyet a fasizmusnak a népek demokratikus jogai és szabadsága elleni offenzívájával szemben folytatott. A februári harcok – az 1923-as bolgár szeptemberi felkelés után – az első fegyveres tiltakozó akciót jelentették a fasizmus előretörésével szemben. Olyan időben robbantak ki, amikor a fasizmus elleni védekezés számos országban került napirendre. Ugyanekkor rontottak a francia nagytőke fegyveres bandái a népre, megpróbálva megteremteni a fasiszta diktatúrát. De Párizs munkásai, amikor 1934. február 6-án fasiszták tízezrei akarták megrohamozni a parlamentet, felkeltek a francia köztársaság védelmére, és elállták a fasiszták útját. Barikádokat emeltek Párizs utcáin, főként a külvárosokban. A fasiszta puccskísérlet pedig vereséget szenvedett.
1934. február 12-én, ugyanazon a napon, amikor Ausztriában kirobbantak a harcok, több mint négy és fél millió munkás és alkalmazott követte a Francia Kommunista Párt és Szocialista Párt, valamint a szakszervezeti szövetségek felhívását s kezdett általános sztrájkot, hogy kifejezésre juttassa a munkásosztály akaratát: nem juthat hatalomra a fasizmus! A francia városok utcáin több mint 1 300 000 férfi és nő tüntetett. A rendőrség és a csendőrség, valamint a karhatalom oldalán felvonuló fasiszta banditák támadásait visszaverve fejezték ki eltökélt szándékukat: a demokratikus jogok védelmét. Hivatalos adatok szerint az összecsapásoknak számos halottja és súlyos sebesültje volt. De a francia munkásosztály ezen az áron legalább meghiúsíthatta a fasiszta terveket, a fasiszta puccsot. Az utcán megvalósult akcióegység végül – nagy nehézségek leküzdésével – egységfrontegyezmény megkötéséhez vezetett Franciaország két munkáspártja közt, később pedig megalakult a demokratikus középrétegeket is tömörítő népfront, amely az 1936-os választásokon többséget szerzett, így azután létrejött az első népfrontkormány.
A harcok egészen másképp végződtek tehát Franciaországban és másképp Ausztriában. Ezekből a különbségekből a nemzetközi munkásosztály értékes tanulságokat vonhatott le. A francia nép elsősorban annak köszönhette győzelmét, hogy hatalmas kommunista pártja volt, amely tekintélynek örvendett a munkásság körében. Ez a párt, saját soraiban is leküzdve a baloldali szektásságot, a tömegek között végzett sikeres agitációval a Szocialista Párt híveit is mozgósítani tudta, s ezek nyomására a szocialista párt- és szakszervezeti vezetők is jobb belátásra tértek: hozzájárultak a munkások egységfrontjának létrehozásához.
Az egyesült munkásosztály a kispolgári néprétegek számára is hatalmas vonzerőt jelentett, ekképpen megteremtette a demokrácia védelmére, a fasiszta fenyegetések ellen vívandó közös harc alapját.
Ausztriában a Szociáldemokrata Pártnak mintegy 650 000 tagja és másfél millió szavazója volt; ekképp a munkásság 90 százaléka, Bécs lakosságának kétharmada, a városok többsége a párt mögött sorakozott fel. Ausztria Szociáldemokrata Pártjának vezetői ezért állították, hogy a munkásosztály egysége az ő soraikon belül valósult meg. De éppen Ausztria példáján igazolódott be Lenin tanításának helyessége. Lenin ugyanis újra meg újra leszögezte: „Az egység nagy ügy és nagy jelszó! De a munkások ügyének a marxisták egységére van szüksége, nem pedig a marxistáknak a marxizmus ellenségeivel és meghamisítóival való egységére.” (Lenin Összes Művei. 25. köt. 81. old.)
Az ausztromarxizmus, az osztrák Szociáldemokrata Párt azonban éppen ilyen hamis egységet testesített meg, rést ütve a munkásosztály forradalmi harci frontján. Így az osztrák munkásosztály élén, történetének fordulópontjain nem haladt forradalmi élcsapat. Ezért az elszalasztott 1918-as forradalomtól az 1934-es februári vereségig, a fasiszta diktatúra megszületéséig, igazi kálváriát kellett bejárniuk Ausztria dolgozóinak.
Ausztria Kommunista Pártjának Központi Bizottsága hetekkel, hónapokkal a februári harcok előtt már a munkások felfegyverzését, a forradalmi felkelést hirdette meg. A kommunisták újra meg újra rámutattak: képtelen, irreális elképzelés, hogy a szociáldemokraták egy bizonyos napon, váratlan módon harcot hirdetnek. Az ilyen harchoz ugyanis a munkásosztályt a részfeladatok megoldásával kell mozgósítani. Februárban a kommunisták bátran helytálltak, hősies magatartást tanúsítottak, bár a Schutzbund zárt, exkluzív jellege komoly mértékben megnehezítette részvételüket. Mindenesetre, ahol a kommunisták ott voltak, élen jártak a harcban. A kommunisták mindenütt megpróbálták kimozdítani állásaikból, támadásra ösztönözni a schutzbundistákat. Ahol a szociáldemokrata vezetők haboztak, ott a kommunisták szervezték a harcot. Bár Ausztria Kommunista Pártja a fasizmus elleni mozgósítás éveiben, 1934 előtt, mind létszámát, mind befolyását tekintve komoly mértékben megerősödött, még ekkor sem képviselt olyan erőt, amely a harc irányítását átvehette, a harc jellegét megváltoztathatta, a győzelmet kivívhatta volna.
A harcok másképp végződtek Ausztriában, másképp Franciaországban, és a különbség világosan megmutatta, milyen egységre van szüksége a munkásosztálynak. Nem passzív egységre, nem olyan szervezetre, amelynek „alattvalói” vasfegyelmét opportunista vezetők irányítják, hanem aktív harci egységre, ahogyan azt a kommunisták hirdették és szervezték. Az osztrák és a párizsi Február hősei ezt a tanulságot hagyták ránk: a legfőbb követelmény a munkásosztály harci egysége.
A kudarc ellenére is az osztrák Február harcai a nemzetközi munkásmozgalom történetének legnagyobb, legfontosabb osztályösszecsapásainak sorába tartoznak. Fordulópont előhírnökei voltak nemcsak az osztrák munkásság fejlődésének útján, de a szociáldemokrácia és a II. Internacionálé politikájára és elméletére is súlyos csapást mértek. Hatásukra sok munkás ismerte fel a forradalmi osztályharc szükségességét. Február harcai jelentős mértékben hozzájárultak, hogy a Hitler hatalomra jutása utáni szélcsend egész Németországban véget ért, a levertség felhői oszladozni kezdtek, a munkásokban új harci szellem ébredt. Ebben az értelemben 1934 februárja új korszakot nyitott a nemzetközi munkásmozgalomban, fokozta és táplálta a fasizmussal szembeni ellentámadás elszántságát.
Február harcai bebizonyították, hogy a fasizmussal szemben nemcsak a harc nélküli kapituláció politikája lehetséges. Intő jel volt Február nemcsak az osztrák burzsoáziának, de minden ország burzsoáziájának. Erősítette a francia munkásosztályt a fenyegető fasiszta diktatúra elleni küzdelemben; fényes példa lett a Spanyol Köztársaság harcosainak szemében, amikor Franco lázadói ellen vonultak; visszhangra talált a hitleri Németország agresszióival szembeszegülök körében; hatása messze túlmutatott Európán, s feleltek rá az ázsiai és latin-amerikai országok népeinek imperialistaellenes, gyarmatosításellenes frontjai is.
A harcoló szociáldemokrácia legendája
Az ausztriai Február harcai szétoszlattak egy legendát, azt, hogy Ausztria szociáldemokráciája harcos jellegű. Megmentették az osztrák munkások becsületét, de megmutatták a reformista illúziók gyengeségét is: szó sem lehet a kapitalizmusból szocializmusba való békés, fájdalommentes átnövésről. A világ munkásai számára bebizonyították, milyen hatalmas az ellentmondás a demokrácia védelmére és a szocializmus kivívására irányuló akaratuk, illetve reformista vezetőik politikája között, még ha egyes országokban ezek a vezetők radikális, forradalmi frázisokkal leplezik is irányvonalukat. A szociáldemokrata ideológusok megpróbálták – s mindmáig megpróbálják – a munkások tetteit a szociáldemokraták pártjának tulajdonítani, a harcosok dicsőségével saját pártjuk tekintélyét gyarapítani. De a történeti kutatás leleplezi az ilyen állítások hamis voltát. Alig tíz nappal a februári harcok kirobbanása után e sorok szerzője a következőket írta a baseli Rundscbauban, a Komintern sajtószemléjében: „Az osztrák februári felkelés áldozatainak véréből a II. Internacionálé már most tőkét próbál kovácsolni. Ausztria Szociáldemokrata Pártja azt a látszatot szeretné kelteni, mintha a hősies harcok kezdeményezője és vezetője lett volna. Legendát akarnak koholni Ausztria hősies szociáldemokrata forradalmiságáról, hogy azután ezzel toldozzák-foldozzák az igencsak kopott II. Internacionálét. Ausztria Szociáldemokrata Pártjának gyalázatát lemosta Ausztria Szociáldemokrata Pártjának hősi harca: így a legenda.”
És valóban, alig akadt azóta szociáldemokrata történész, aki ezt a legendát el ne ismételgette volna. Ritka az olyan eset, mint N. Leseré, aki Otto Bauerral szemben táplált ellenérzései és Karl Renner nyílt reformizmusa iránti rokonszenve okán egyet-mást őszintén is bevall, amikor például így ír: „Február 12. semmiképpen sem dicső lap az osztrák szociáldemokrácia politikai és katonai vezetésének történelmében, nem igazolása, inkább összeomlása Bauer és Deutsch politikájának. Bauer és Deutsch később az osztrák munkásosztály nagyságának és hősiességének bizonyítékaként értékelte és ünnepelte a történteket, és ebben igazuk volt; csak éppen mit tettek ők maguk? Az általános sztrájk meghirdetésével és az utólagos heroizálás munkájával beálltak egy mozgalom mögé, amelyet annak idején vezetniük kellett volna, nem pedig – alulról jövő, kétségbeesett »függelemsértés« nyomán, az utolsó pillanatban és »lesz, ami lesz alapon« – nekiereszteni a vakvilágnak.”
Dimitrov, Hitler börtönéből szabadulva, joggal írta az osztrák munkásoknak: „Az osztrák proletariátus még 1934 februárjában is győzhetett volna, ha ti, szociáldemokrata munkások, nem követitek a szociáldemokrata vezetők politikáját … ha a kommunistákkal közösen idejében kézbe veszitek harcotok szervezését és irányítását.”
A „Vörös Október” jelszava
1934. február 20-án Ausztria Kommunista Pártja felhívást intézett a forradalmi munkásokhoz: „Egyesítsétek erőiteket a Kommunista Pártban, folytassátok harcotokat a kommunisták pártjának vezetésével. Előre a februári felkeléstől a vörös bolsevik Októberig! Le a fasiszta bitófák diktatúrájával! Éljen Szovjet-Ausztria!”
Manapság kételyek merülnek fel e jelszó helyességét illetően, hiszen a munkásosztályt nem a demokrácia visszaállításának kivívására ösztönözte, és nem készítette elő a talajt a népfront-jelszónak, amelyet később a Komintern VII. kongresszusa adott ki. Az osztrák kommunistáknak ez a jelszava tehát, legalábbis az új vádak szerint, „azoknak az időknek egyik jellegzetesen téves frázisa” volt.
Ez a szemléletmód azonban nem a konkrét helyzetből indul ki, hanem utólag felállított, absztrakt követelésekből, így hamis következtetésekhez is jut el. Az osztrák Februárt közvetlenül követő helyzet legfőbb jellemzője az volt, hogy a munkásság túlnyomó többsége korántsem érzett levertséget, leghaladóbb rétegei pedig világosan látták: az addig alkalmazott módszerek csődöt mondtak, a szociáldemokrácia politikája kudarchoz vezetett. Ebben a helyzetben Ausztria Kommunista Pártjának legfontosabb feladata az volt, hogy a munkások számára összefoglaló jellegű jelszót adjon ki, amely szolidaritásukat támogatja, harci szándékuknak célt és utat mutat. Ilyen jelszó pedig, tekintve a polgári-parlamentáris út, a szociáldemokrata út illúziójának összeomlását, csakis a proletárdiktatúra jelszava lehetett. Az osztályöntudatos munkásság akkoriban nem láthatott más alternatívát a fasiszta Dollfuss-diktatúrával szemben, mint a munkáshatalmat. Ezt nemcsak a kommunisták ismerték fel, akik 1918 óta ezt a nézetet képviselték a munkásság körében. Otto Bauer és más szociáldemokrata vezetők is kifejezésre juttatták ugyanezt, hitet téve immár a proletariátus diktatúrája mellett.* Ebben az összefüggésben nem számít, mennyire gondolták komolyan Otto Bauerék ezt a jelszót. Julius Deutsch mindenesetre elismerte, hogy a radikális szólamok 1934 után csak azt a célt szolgálták, hogy a szociáldemokrácia el ne veszítse a munkásság bizalmát. Így például a szociáldemokrata kritikus, dr. Wisshaupt által idézett 1935. április 19-i levelében Deutsch ezt írja: „A jelszavak, amelyek a kommunisták álláspontjához közelednek, nem Brünnből érkeznek, hanem magából az országból. Újra meg újra kifejeztük aggályainkat, végül azonban be kellett látnunk, hogy Brünnből nem lehet vezetni.” *
A „Februártól Októberig!” jelszó igen találóan fejezte ki ezer meg ezer munkásfunkcionárius és sok tízezer munkás ebbéli felismerését, segítette cselekvőkészségük kibontakozását.
És az sem igaz, hogy csak a jelszó alapját képező gondolat volt helyes, maga a jelszó viszont hamis. Hamis a jelszó csak abban az esetben lett volna, ha akciójelszónak szánja a Kommunista Párt, ha a „Vörös Októbert” egy felkelés időpontjának fogják fel a munkások. Nem vitás, akadtak olyan forradalmi szocialista vezetők, olyan forradalmi Schutzbund-tagok, akik komolyan azt hitték: 1934 októberéig megdönthető a Dollfuss-diktatúra. De ezzel, az általuk „rövid perspektívának” nevezett elgondolással Ausztria Kommunista Pártja sohasem azonosult. A kommunisták számára – és ezt meg is mondták a tömegeknek – ez a jelszó először is a végcél felmutatását jelentette, másodszor annak leszögezését, hogy a munkásosztály elvesztett ugyan egy ütközetet, de nem veszítette el a harcot, a harc folyik tovább, és csakis a munkások győzelmével végződhet. Így a „Vörös Október” jelszava nem volt „téves frázis”, hiszen értelme volt, célja volt: nem akarta, hogy a munkásságon levertség legyen úrrá, és ezt a feladatát tökéletesen meg is valósította.
A Schutzbund példáján még a szociáldemokrata Otto Leichter is – akaratlanul – e jelszó pozitív hatását igazolja: „A februári vereség után a Schutzbund meglepően gyorsan talpra állt s ennek oka az összetartozás érzésén és a diktatúra gyűlöletén kívül a Vörös Október vágyálma is volt, amelyet az orosz forradalommal mindig könnyen előhozakodni és párhuzamokat húzogatni kész kommunisták félreérthetetlen politikai hátsó gondolatok jegyében is szítottak: ahogyan az 1917-es márciusi orosz forradalmat a Vörös Október, a bolsevik forradalom követte, úgy követi majd Ausztriában is Februárt a kommunista Október.”
Csakhogy a „Vörös Október” jelszavának tartalma nem fetisizálás volt, hanem elvi-politikai hitvallás a szocialista forradalom ügye mellett. Aláhúzza ezt a tényt az osztrák Kommunista Párt történetének egy érdekes mozzanata. Amikor Johann Koplenig 1928. január 9-én esküdtbíróság előtt állt 1927. július 15-e áldozatainak sírjánál mondott szavai miatt, fejtegetéseit az alábbi mondatokkal zárta: „1917 júliusában az orosz munkások is sikertelenül küzdöttek, de 1917 októberében újra az utcán voltak, és győztek! Nálunk ehhez hosszabb időszakra van szükség. De az ausztriai véres pénteket is Vörös Október fogja követni.” Soha senkinek nem jutott eszébe, hogy ezekből a szavakból egyebet halljon ki, mint a kommunista harcos meggyőződését, hogy a munkásosztály Ausztriában is megragadja majd a hatalmat.
Ausztria Kommunista Pártjának természetesen szembe kellett fordulnia a „rövid perspektíva” illúzióival is, amelyeket különösen a Forradalmi Szocialisták terjesztettek. A kommunista Pressedienst egyik különkiadásában (1934. október 7-13.), „A Vörös Október jelszaváról” cím alatt a párt sokakhoz szólt, akik „alig várják már a leszámolás napját”. „Tudjuk, leghőbb vágyuk, hogy a felkelésre már most, októberben sor kerüljön … A februári felkelés után a Kommunista Párt összegezte a fegyveres harc tanulságait és az ausztriai osztályharc célkitűzéseit, kiadva a jelszót: »Előre Februártól a Vörös Októberig«. Világos, mit akart mondani ezzel pártunk: vessünk véget a reformizmusnak, fel a forradalmi osztályharcra, az elveszített februári fegyveres harctól a proletárforradalomra, a fegyveres felkelésre. A proletárforradalmat szándékosan jelöltük így: Vörös Október. Egyértelműen akartunk válaszolni arra a kérdésre: milyen is lesz Ausztriában a fegyveres felkelés? Olyan, mint a nagy proletár Októberi Forradalom volt Oroszországban! A Nagy Októberi Szocialista Forradalom legfontosabb tanulságai, tanításai ránk is érvényesek … Jelszavunk: »Előre a Vörös Októberhez« – éppen ezért sohasem alkalmazható szó szerint 1934 októberére. A jelszó azt jelenti: felkelésünk győzelmes októberi felkelés lesz, vagyis a tőkés államapparátus szétzúzása és az ausztriai munkás-, paraszt- és katonatanácsok diktatúrájának létrehozása.”
Ausztria Kommunista Pártja 1934 szeptemberében, XII. kongresszusán, világosan meghatározta álláspontját, amikor Koplenig főtitkár feltette a kérdést: „Adva vannak-e máris a feltételek, hogy közvetlen harcot kezdhessünk a hatalom megragadásáért?” Ausztria Kommunista Pártja félreérthetetlenül tömör választ adott: „Semmi kétség, a sikeres felkelés alapfeltételei jelenleg még nem adottak.” A Kommunista Párt éppen ezért azt a közvetlen feladatot szabta a munkásosztálynak: „A munkásosztály gyűjtsön új erőt, szerveződjék újjá, mérje le s acélozza meg erejét mindennapi harcaiban.” Ausztria Kommunista Pártjának jelszava a „Vörös Október”-ről ugyanazt jelentette, mint „a tömegekből újra meg újra spontánul feltörő jelszó, a »Visszatérünk!« … kifejezte az osztrák proletariátus töretlen harci szellemét”.
Az osztrák Kommunista Párt kongresszusa a párt legfontosabb feladatáról szólva leszögezte: „… tudatosítani a tömegekkel a részharcok szükségességét és lehetőségét, s ezt a felismerést minden kommunista, minden pártsejt, minden munkásszervezet és az egész munkásság forradalmi cselekvésének vezérlő gondolatává tenni”. Érvényes maradt ez a követelmény akkor is, amikor Ausztria Kommunista Pártja azt a feladatot tűzte maga elé, hogy harcoljon az antifasiszta népfront létrehozásáért. Ez utóbbi jelszót fogadta el a Komintern VII. kongresszusa is. Mint Koplenig a kongresszuson kifejtette, Ausztria vonatkozásában a legfőbb cél az volt, hogy „a proletár egységfront alapján széles tömegmozgalom jöjjön létre a dolgozók szabadságjogainak helyreállításáért, a békéért, az osztrák nép függetlenségének megteremtéséért”.
Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!