II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
15
A vereség okai:
1. A Schutzbund téves szervezetelmélete
Az osztrák munkások februári vereségének politikai, szervezeti és katonai-taktikai okai voltak.
A Schutzbund-vezetők perének során kiderült, hogy a Schutzbund vezetésében komoly nézeteltérések voltak a szervezet jellegét és taktikáját illetően. Ez igen jellemző fényt vet a vereség okaira is. Akkoriban a szélesebb nyilvánosság tudott róla, hogy Theodor Körner, a Schutzbund tábornoka ezek miatt az ellentétek miatt már évekkel azelőtt kivált a Schutzbund katonai vezetéséből. A differenciák már 1928 tavaszán a lehető legélesebben kifejezésre jutottak; akkor dolgozta ki Körner „Az erőszak és a polgárháború alapelvei”-t.
Nem mintha arról vitatkoztak volna, lehetséges-e a hatalom kivívása szavazócédulákkal is. Korántsem! Inkább a Schutzbund két lehetséges szerepét tekintve tértek el a vélemények. A kérdés az volt: milyen szerepet játsszék a Schutzbund fegyveres összecsapás esetén? Körner ellenfele elsősorban Eifler őrnagy volt, aki a szociáldemokrata pártvezetőség 1927. július 15-e után hozott határozatára hivatkozva azt a felfogást képviselte, hogy a Schutzbund merőben katonai jellegű szervezet, és ahogyan azt az 1927-ben tartott V. országos konferenciája határozata leszögezi, „a szociáldemokrata munkásság … megbízásából a munkásosztály demokratikus köztársasága által kivívott jogokat kell védelmeznie mindenfajta külső erőszakkal szemben”. Ez a merőben katonai jellegű célkitűzés két okból is hamis és káros volt. Először is elszakította a Schutzbundot tömegbázisától, amely harcainak sikerét egyedül biztosíthatta volna. Másodszor, ez a célkitűzés azt a képzetet keltette a tömegekben, hogy rajtuk ezen a téren már nem múlik semmi, passzívak maradhatnak, a Schutzbundra hagyhatják az akciókat. Körnernek teljességgel igaza volt, amikor küzdött e militarista felfogás ellen. Hivatkozott Clausewitz, Marx, Engels és Lenin elméleteire, valamint az orosz forradalom tapasztalataira. Körner gondolatmenetét vizsgálva persze nem tagadható, hogy elgondolásai messze voltak a bolsevik eszmevilágtól. Kiderül ez már kiindulópontjából is, jelesül abból a kérdésből: mikor alkalmazhat erőszakot a munkásság? Körner is azt a nézetet képviselte, hogy a hatalom kivívása csakis legális, parlamenti úton képzelhető el; azután azt is leszögezte, hogy még „a kormány részleges törvénytelenségeivel szemben is … csak a demokratikus elvek alapján szabad harcolni, és okvetlenül meg kell maradni a törvényesség alapján”. Erőszak alkalmazását Körner kizárólag abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha már a szociáldemokrácia kivívta a hatalmat, de a burzsoázia akadályozni próbálná a kormányzás tényleges átvételében. Eifler őrnagy erre teljes joggal azt felelte, hogy akkor a választások előtti fasiszta vagy monarchista államcsínyt talán tétlenül kellene szemlélni? Az a kiindulópont is hibás, amelyből Körner taktikai elgondolásait levezette. Történelmileg tarthatatlan gondolat az az állítás, amelyet vezérelvének tekintett: „A történelem során még sohasem volt nép, amely utcai harcokban képes lett volna kiharcolni a tényleges győzelmet a katonasággal szemben.” Ezért az az állítása, miszerint „a passzív védelem egyelőre az egyetlen alkalmazandó harci forma”, szintén ellentmondásban áll Marxnak és Leninnek a megelőző polgárháborúkból levont tapasztalataival. A marxizmus-leninizmus tanítása szerint a defenzíva a felkelés halála. De – Eiflerrel, Julius Deutsch-csal és az egész szociáldemokrata pártvezetéssel ellentétben – a katonailag iskolázott Körner, akinek hadtudományi ismeretei és képességei is messze meghaladták a többi Schutzbund-vezetőét, e hamis kiindulópont ellenére helyes utasításokat dolgozott ki a munkások fegyveres harcának sikeres megvívásához. Ezeknek az utasításoknak a betartása egészen más jelleget és kimenetelt biztosíthatott volna a februári harcokban, ha a politikai vezetés is másféle jellegű. Körner a győzelem első és elengedhetetlen feltételének tekintette a Schutzbundnak mint fegyveres, sodró erejű élcsapatnak szoros kapcsolatát a politikai és szakszervezeti mozgalommal, sőt a nép legszélesebb tömegeivel. Leszögezte tehát: fegyveres harcra csak akkor kerülhet sor, „ha kialakult a néptömegek eltökéltsége az állami konfliktus fegyveres elintézésére”, ha „a nép is kész részt venni az erőszak kifejtésében”. Magát a harcot illetően Körner a felőrlés taktikáját ajánlotta. A későbbiek során, az ellenállási mozgalomban és az imperialistaellenes partizánháborúban azután valóban sikerrel alkalmazták ezt a taktikát. „Polgárháborúban, katonaság vagy jól szervezett reakciós erők elleni harcban mindig egy a lényeg: a csapatok felőrlése. Történhet ez erkölcsi hatás, kifárasztás, megzavarás, kimerítés, az egységes vezetés megakadályozása, a parancskiadás megnehezítése, ellátási nehézségek előidézése, erkölcsi szorongás kiváltása (például az ellenség családjaival kapcsolatban megvalósított fenyegetések) és hasonlók révén. Hadd veszítsék el fejüket a katonai vezetők, hadd bomoljon fel a csapatok egysége.”
Körner attól félt, hogy a reguláris hadsereg módszerei szerint történő kiképzés a schutzbundisták körében – tekintve az ellenség jobb felfegyverzettségét és szervezettebb vezetését – kisebbrendűségi érzést, a munkásság soraiban szorongást válthat ki. Mást kívánt tehát. „A lényeg ez: fel kell ébreszteni, egységbe kell fogni és meg kell szervezni a munkástömegekben szunnyadó erőket; végig kell gondolni minden lehetséges esetet, hogy a polgárháborúban és a harcban önállóságot, öntevékenységet, s ekképp biztonságot fejleszthessünk ki embereinkben.”
Körner nagy figyelmet szentelt annak a kérdésnek, hogyan lehetne az állami fegyveres testületek rokonszenvét megnyerni azzal a céllal, hogy ha semlegesíteni nem is sikerül őket, legalább bizonyos fokig aláaknázzák egységüket. Mindez természetesen – és elsősorban! – a polgárháború elkerülését segíti elő. Körner félt a polgárháborútól, ezért is foglalt állást „a zárt kötelékben történő gyakorlatozással, a munkásotthonokban fenntartott állandó készültséggel, a terepgyakorlatokkal és általában mindenfajta polgáridegesítő hűhóval szemben. Mi sem természetesebb, mint hogy az ilyesmire az államhatalom is felkészül, és végső soron a Heimwehrt is segédrendőri erőként alkalmazza.”
Körner kérlelhetetlenül bírálta az Eifler őrnagy és Julius Deutsch által „különböző alkalmakra” kidolgozott akcióterveket. Így például elítélte az 1929-es „technikai utasítást”, amely Bécs „belső kerületeinek kiürítését, a körutak vonalának megerősítését és a proletár kerületek védelmét” tervezte. Az 1931-es stájerországi akciótervet Körner „meztelen, sematikus militarizmusnak” nevezte; „a gondolatvilág ugyanaz, mint a szeptember 13-i puccsot végrehajtó Heimwehr-tiszteké”. Eifler terve „egyszerűen agyonüt minden önálló gondolkodást”. Körner elsősorban azt hibáztatta ebben a tervben, hogy „nem veszi figyelembe a népet és belső erőit”. „A munkásságból az államhatalommal vívott sokéves harcok során mindig egészen meglepő erőtartalékok törtek fel. Ezeket kell puccs és államcsíny esetén is elsősorban felszabadítani. Erre az akcióterv a legcsekélyebb mértékben sincs tekintettel … Teljességgel hamis elképzelés, hogy a Schutzbund önállósul, és olyan látszatot kelt, mintha a köztársaság és a munkásosztály védelme egyedül tőle függne.” Körner azt kívánta, hogy a munkásosztályt neveljék harci kezdeményezőkészségre: „Aki a köztársaság védelmét puccs vagy államcsíny esetén a Wienzeiléről akarná irányítani (a Szociáldemokrata Párt vezetőségének székhelyéről – A. R.), képtelenséget akar. Ellenkezőleg, a legalsó szinttől felfelé minden elvtársnak tudnia kell, miről van szó, hiszen éppen komolyabb puccs vagy államcsíny esetén nem lehet bizonyossággal számítani a vezető elvtársak zavartalan tevékenységére.” 1934 februárja beigazolta, mennyire igaza volt Körnernek ebben a kérdésben.
Körner látta, hogy „a Schutzbund politikán kívülisége” és „a katonai függelem” gyengíti a munkásság erejét, mert „elvonja a párt- és szakszervezeti munka legjobb erőit, szellemet tompít, szájat némít”. Tiltakozott, amikor Eifler azt ajánlotta a schutzbundistáknak: „Ne törődjetek a politikával!” „Mindez csak az önálló gondolkodás és cselekvés elfojtásához járul hozzá” – mondta Körner. 1931-ben pedig arra intett: „Csak ha a munkásságban szunnyadó erőket maradéktalanul felszabadítjuk, ha a reakciós katonai akciókkal valami egészen mást, meglepőt, és az ellenfél számára nem teljesen érthetőt szegezünk szembe, akkor számíthatunk a munkásosztály győzelmére erőszakos összecsapások esetén, még akkor is, ha történetesen az államcsíny során az államhatalom a puccsistákkal tart.” „Gondolatok a Schutzbund munkájáról” című művében Körner azt követelte: „Óvjuk a proletariátust a katonásditól, máskülönben elveszti fölényét a reakcióval szemben. A munkás, aki évtizedeken át gazdasági és politikai harcokban vesz részt, a szellem olyan iskoláján megy végig, ami eleve fölényt biztosít számára a primitív militaristával szemben. Vagyis egészen speciális erőszaktechnikai iskolázás szükséges itt, korántsem merőben katonai. Csak így készíthetjük fel a proletariátust a végső döntésre … Csakúgy, ahogy a csapatok a tehetségtelen vezetők hibáit újra és újra jóvátették a történelem során, sziklaszilárdan hiszem, hogy a munkásmozgalom egészének tisztasága, ügyének igazsága és ereje, a munkások romlatlan ösztöne révén a döntő pillanatban itt is az történik majd, aminek történnie kell.” Körner a Schutzbund összefonódását kívánta az osztályharc vezetőivel és folytatóival, és mindez elvész, mondotta, „ha a Schutzbund a maga útját járja vagy lélektelenül militarizálódik”.
Mivel a szociáldemokrata pártvezetés Körner nézeteit elvetette és Eiflert jelölte ki a Schutzbund technikai vezetőjéül, Körner lemondott vezetői tisztéről. De ezután is foglalkozott a Schutzbundra vonatkozó kérdésekkel, és a későbbi időkből is maradtak ránk a Schutzbund helyzetét és feladatait taglaló írásai. Elemzései azonban a szervezettség kérdését – a leninizmus katonapolitikai felfogásától eltérően – lebecsülik. A bolsevikok mind az 1905-ös forradalomban, mind a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban szilárdan összefogott katonai szervezettel rendelkeztek, amely nem a tömegek harcának helyettesítését célozta, hanem a tömegek katonai támogatását, s eközben a párt az egységes, céltudatos vezetést biztosította. Ezért nem tekinthetjük a Schutzbund katonai kiképzésének és felfegyverzésének tényét hibának, a vereség okának. Harcra kész, eltökélt pártvezetés, valamint a katonailag iskolázott csapatoknak a tömegek aktivitásával való összefonódása teremthette volna meg a győzelem esélyét. Körner elképzeléseit erősen befolyásolja egyfajta téves spontaneitáselmélet. Ennek során Körner még azt is felrótta Eiflernek, hogy akcióterve törvénytelenségek elkövetésére uszította a Schutzbundot, márpedig az ilyesmi Körner véleménye szerint „a munkásosztály elleni bűn”. Ezzel Körner két szempontból is igazságtalanul ítélt. Hiszen Eifler is védelmi akcióra gondolt csupán. Tehát Körnernek igaza volt, amikor a Schutzbunddal kapcsolatos helytelen politikát bírálta és helyesen katonai-taktikai tanácsokat adott, a dolog lényegét azonban nem látta jól.
2. A politikai okok
A későbbi vereség döntő oka nem abban rejlett, amiben Körner kereste. Inkább abban, hogy a schutzbundisták és az osztályöntudatos munkások forradalmi akarata ellentmondásban állt a szociáldemokrata vezetés politikájával. Amit Körner javasolt, annak az lett volna az alapfeltétele, hogy a szociáldemokrata pártvezetés forradalmi harci szellemet keltsen a harcosokban, forradalmi célt tápláljon a schutzbundistákba. Valójában viszont a szociáldemokrácia vezetése soha nem is vette komolyan számításba a Schutzbund akcióját. A Schutzbundot – egyéb funkciói mellett, mint például a legradikálisabb szociáldemokraták aktivitásának megfékezése, az 1927. július 15-höz hasonló kitörések megakadályozása, a munkásosztály biztonságba ringatása – mindig csak a politikai nyomás eszközének tekintették. A szociáldemokrata történészek és politikusok máig is büszkék viszont a belső leszerelésre vonatkozó számtalan javaslatra, amelyek korántsem manővert jelentettek, hanem mindig nagyon is komoly szándékot. A szociáldemokrata vezetés a veszélyt – ha látta! – mindig a fasiszta kötelékek részéről látta. Soha eszébe sem jutott, hogy az államhatalom is felhasználható fasiszta diktatúra létrehozására. Eifler katonapolitikai alapelvei – a „politikamentesség” és a „katonai függelem” – csábítóan visszhangoztak a szociáldemokrata pártvezetés fülében. Minden alulról jövő kezdeményezés elfojtása, a parancsok vak engedelmességgel történő beváratása – ez kellett nekik, ez kellett a „fegyvert lábhoz!” jelszó kapitulációs irányvonalának megvalósításához. És Körner nem látta, hogy követelései egy ilyen, opportunista vezetés alatt álló szervezet keretein belül megvalósíthatatlanok. Nem is láthatta, amíg szociáldemokrata maradt. „Körner, aki a fegyveres harc szemszögéből nézve felismerte az osztrák Szociáldemokrata Párt politikájának végzetes hibáit, nem ismerte fel e hibák gyökerét (a kispolgári reformizmust), ezért nem tudta levonni a szükséges politikai következtetéseket sem. Igen jelentős mozzanat, hogy – Engels és Lenin intésére hallgatva – komolyan vette a munkásosztály fegyveres harcát, alaposan tanulmányozta e harc feltételeit, s ennek során forradalmi következtetésekre jutott. Bár maradéktalanul elismerte a politikai vezetésnek a katonai vezetéssel szembeni elsőbbségét, mégsem vonta le a kellő következtetéseket abból a tényből, hogy Ausztria Szociáldemokrata Pártjának vezetősége nem állt készen forradalmi harcra. Ez volt Körner hibája” – írta Friedl Fürnberg a Weg und Ziel 1973. 2. számában.
Egyébként azt is meg kell jegyeznünk, hogy Körner minden döntő fontosságú napon az erőszak alkalmazása ellen foglalt állást: így 1927. július 15-én, 1931. szeptember 13-án, 1933. március 15-én, sőt még1934. február 12-én is. Ekképp feltétlenül megfelel a dolgok logikájának, hogy 1945 után ismét a régi szociáldemokrata vezetés és ifjabb évjáratú követőik szolgálatába állt.
3. A defenzíva a felkelés halála
Ami a vereség katonai okait illeti, a döntő hiba az a parancs volt, miszerint a gyülekezőpontokon, elsősorban a városi házakban, fegyverkezni kell ugyan, de a fegyvereket csak az államhatalmi szervek támadása után szabad használni. Ezáltal a kezdeményezés máris az ellenfél kezébe került, s az a furcsán visszás helyzet állt elő, hogy ezek a városi házak kétségkívül kiváló védelmi támaszpontok lettek, de támadó akciókról szó sem lehetett, mert az ellenség géppuskákkal, sőt tüzérséggel vonult fel ellenük. Viszonylag kis létszámú egységek is elegendőnek bizonyultak a házakban elsáncolt schutzbundisták sakkban tartására.
Ez a döntő hibaforrást jelentő parancs szöges ellentétben állt a fegyveres felkelésről Marx és Engels által kidolgozott, Lenin által ragyogó sikerrel alkalmazott alapelvekkel. „Forradalom és ellenforradalom Németországban” című cikksorozatában, amelyet Engels Marx nevében írt, leszögezi a következőket: „Először is, sohase játssz a felkeléssel, ha csak nem vagy teljesen felkészülve arra, hogy vállald játékod következményeit … Másodszor, ha már ráléptél a felkelés útjára, cselekedj a legnagyobb határozottsággal, s mindig támadóan. A védekezés minden fegyveres felkelés halála; elveszejti a felkelést, még mielőtt az összemérné erejét ellenségeivel.” (Marx-Engels Művei. 8. köt. Budapest 1962. 88. old.)
Még ellenséges megfigyelők is elismerik, hogy a munkásoknak februárban nem kellett törvényszerűen vereséget szenvedniük, helyes stratégia és taktika alkalmazásával még győzhettek is volna. A szövetségi sajtószolgálat akkori főnöke, Dollfuss közeli bizalmasa, Emil Ludwig később így értékelte a bécsi harcokat: „Ha áttekintjük a véres összecsapások kezdetekor Bécsben kialakult helyzetet, még a laikus is kényszerűen arra a következtetésre jut: az I. kerület, a kormány székhelye, minden közigazgatási szerv központja még órákig védtelen volt! Ha a Schutzbund gyors elhatározással azonnal megkezdi a harcot s ide benyomul, semmi kétség, az I. kerület birtoklása révén egész Bécs a kezébe kerül … Nyílt kérdés persze, hogy Bécs, legalábbis Bécs legfontosabb pontjainak birtoklása a Schutzbund javára döntötte volna-e el a harcok kimenetelét. De ezt a kezdeti sikert minden nehézség nélkül elérhették volna, hiszen az I. kerület, a Belváros, megközelítési útvonalainak elbarikádozása csak a déli órákban kezdődött meg. Ezt a sikert a Schutzbund akkor is elérhette volna, ha a munkásságnak akár egy csekély része is követi a szociáldemokrata pártvezetés felhívását … Bauer és Deutsch a hadműveletek kezdetén 25 000 fős sereggel rendelkezett, fegyelmezett, iskolázott emberekkel, s ez a kormánnyal szemben eleinte jelentős túlerőnek számított. Fölényüket azonban taktikailag nem használták ki, így elsősorban – és szinte kizárólag – a városi háztömbök váltak harci objektumokká.”
Ennek a taktikai hozzáállásnak az okait ismerjük már: várni kell, hangzott a parancs, amíg az ellenség támad. A parancs azonban szervesen következett a szociáldemokrata pártvezetés alapállásából; ennek lényege az volt, hogy az erőszakkal csak fenyegetőzni kell a tárgyalások „kierőszakolása” érdekében. Kideríthetetlen, mennyiben felelt meg ez a parancs az Eifler-féle akciótervnek; a terv írásos változata ugyanis mindmáig nem került elő. Megállapítható azonban, hogy – egészséges proletár ösztöneiktől vezettetve – néhány helyen maguk a schutzbundisták is sutba vágták a defenzíva ideológiáját, és támadó akciókba kezdtek. Az osztrák honvédelmi minisztérium által 1935-ben kiadott jelentés, „Az 1934-es felkelések leverése céljából alkalmazott segédleti módszerek tapasztalatai” a 19. oldalon leszögezi: „A szövetségi tartományok kisvárosainak többségében a Schutzbund lázadó tevékenysége javarészt offenzív jellegű volt: elsősorban a szövetségi állam hivatali épületeinek lerohanása; csendőrőrsök és Heimwehr-laktanyák megtámadása, lefegyverzése; támadások a biztonsági vagy kormányerők egyes tagjai ellen; közlekedési útvonalak elvágása és hasonló cselekmények. Ezeket a bűnös akciókat szabályos harci cselekmények kísérték, melyeknek a közbiztonsági szervek és a kormányerők soraiban is számos áldozata akadt.”
Mindazonáltal a szociáldemokrata harci vezetés csődje következtében sehol sem sikerült nagyobb zárt kötelékek támadását megvalósítani. Az idézett jelentésben ez áll: „Fegyveres forradalmárok nagyobb tömegeinek támadó jellegű fellépésére – tereken vagy nyílt terepen – nem került sor. Többnyire schutzbundisták előrenyomulásairól volt szó, 50-től 300 főig terjedő kötelékekben.”
A vereség további döntő oka az volt, hogy hiányzott az egységes hadvezetés, amely az elszigetelt harci sikereket egyetlen nagy ellentámadássá összpontosíthatta volna. A Schutzbund egész akcióterve és a schutzbundisták katonai kiképzése mindenestül egy ilyen központi harci parancsnokság működésére épült. Ezért nem is nevelték a schutzbundista kötelékeket határozott és önálló kezdeményezésre, ehelyett a legszigorúbb fegyelemre, a fentről jövő parancsok bevárására utasították őket. A katonai fegyelemnek kétségkívül voltak előnyei, és katonai szervezeteknél a fegyelem elengedhetetlen. A dolog árnyoldala azonban szintén ismeretes: megvalósulhatott így egy hamis úton járó, reformista, valójában a harctól visszariadó vezetőség korlátlan uralma. A negatív oldalhoz tartozik még, hogy a schutzbundistákat nem nevelték egyéni kezdeményezésre, holott az ilyesmi mindenkor elengedhetetlen kiegészítő eleme a fegyelemnek.
A kizárólag fegyelemre nevelés téveszméjével szorosan egybefonódott egy másik hiba: a „törvénytisztelő” szellem, aminek az lett a következménye, hogy a schutzbundisták – elsősorban Bécsben – elmulasztották a legszükségesebb harci intézkedéseket, méghozzá a néptulajdon védelmének nevében. Szinte sehol sem robbantottak fel hidakat, utakat, alul- és felüljárókat, nem rekviráltak autókat, nem ejtettek túszokat, holott forradalmi felkelések idején az ilyesmi mindig elengedhetetlenül szükséges. Jellemző, hogy a harcoló schutzbundisták még élelmiszert sem voltak hajlandók „törvénytelen úton” szerezni maguknak, inkább kimerülten letették a fegyvert. A februári harcok után Wallisch felesége, Paula Wallisch ilyen problémákról számolt be a Bruck an der Mur-i törvényszék előtt: „Odajött hozzám néhány schutzbundista és azt mondta: embereik, ha nem kapnak enni, kénytelenek lesznek szerezni maguknak valahogy. Amikor férjemnek elmondtam a dolgot, azonnal rávágta: »Fosztogatni nem fogunk! Nem vagyunk rablóbanda, szabadságukért küzdő emberek vagyunk! Aki fosztogatni merészel, azt szent harcunk elárulójának tekintjük, s mi magunk teketória nélkül agyonlőjük!«” Súlyos hiba volt az is, hogy a fegyverek rejtekhelyét igen sok esetben csak olyan schutzbundista vezetők tudták, akik még február 12-e előtt a rendőrség kezére kerültek. Sőt, sokuk még örült is, hogy letartóztatják! Ennek oka is a szociáldemokrata vezetésnek a spontán akcióktól való félelme volt. A pártvezetőség nem gondoskodott a letartóztatott vagy árulóvá lett vezetők pótlásáról sem. Így estek ki eleve a küzdelemből olyan fontos Schutzbund-egységek, mint a brigittenaui, a nyugati körzetbeli vagy az alsó-ausztriai. Ha a floridsdorfi schutzbundisták egyesülhetnek a brigittenauiakkal, ha a Wiener Neustadt-i Schutzbund támogatja a simmeringieket és a favoritenieket, a katonai helyzet egy csapásra a munkások előnyére változik.
A vereség legfőbb oka azonban – és ebben ellenség és jó barát egyetért! – az volt, hogy a fegyveres harcot nem támogatta általános sztrájk. A szociáldemokrata vezetők és történészek hiába próbálják ezért a tömegekre hárítani a felelősséget. Megmutattuk, milyen módszeresen ásta alá Ausztria Szociáldemokrata Pártjának politikája a tömegek harci erejét, hogyan hagyta cserben a pártvezetőség a munkásosztály egyik csoportját a másik után – a vasutasokat, a nyomdászokat és a többieket -, s ez végül demoralizálta, elkedvetlenítette a tömegeket. Kártékonyan hatott a Szociáldemokrata Párt halogató taktikája is: az, hogy örökké a „nagy napot” várták, amikor majd mintegy gombnyomásra megvalósul az általános sztrájk, ahelyett, hogy részharcokkal teremtették volna meg a győzelem feltételeit, idejében agitáltak volna érte, megnyerve a legelmaradottabb rétegeket is. Láttuk, a szociáldemokrata pártvezetésnek még az sem sikerült, hogy a sietve – már a harcok kirobbanása után -, az utolsó pillanatban hozott határozatot valóban közölje az üzemekkel: általános sztrájkot! És azt is láttuk, hogy szövetségi tartományokban szabotálták az általános sztrájkhatározatot a helyi párt- és szakszervezeti vezetők, vagy éppenséggel átálltak az ellenséghez! De még a harcok kirobbanása után is általános sztrájkot lehetett volna hirdetni az első katonai sikerek nyomán. Katonai sikerek azonban végső soron nem voltak, s hogy elmaradtak, ez is a szociáldemokrata vezetés végzetes politikájából fakadt.
Ezért olyan hamis álláspont, hogy a mai szociáldemokrácia a februári harcosok örökösének vallja magát. Tény, hogy a harcoló schutzbundisták a Szociáldemokrata Párt tagjai voltak, tény viszont az is, hogy a pártvezetés nem akarta és nem vezette a harcot, csak a vereség okaihoz járult hozzá. A mai Szocialista Pártnak sikerült ezeket a tényeket az osztrák munkásság tudatában elhomályosítani, s éppen a februári harcosok erkölcsi tőkéjének felhasználása tette lehetővé számukra, hogy a régi párt hagyományaihoz kapcsolódjanak. De a kortársak és maguk a harcolók is éppen arra döbbentek rá 1934-ben: változtatni kell a dolgokon!
Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár
SaLa
A balrad.hu kommentje a „kunyera” után!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!