II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
8
Rendőrség a tüntetők ellen
Július 15-én reggel a villamossági művek dolgozói sztrájkba léptek, és bevonultak a Belvárosba. Csatlakoztak hozzájuk a többi üzem dolgozói is, így hamarosan hatalmas tüntetőmenet hullámzott a Ringen. A Schmerlingplatzon, a Parlament közelében, a tüntetők kis csoportnyi rendőrbe ütköztek, akiket a munkástömeg megfutamított. Schober rendőr-főkapitány lovas rendőrséget vonultatott fel az óriásivá duzzadt tüntetés ellen. A rendőrök kivont karddal rontottak a tüntetőkre, akik természetesen védekeztek. Sok embert megsebesítettek a rendőrkardok, s ez végsőkig fokozta a tömeg szenvedélyét. A tüntetők egy része az Igazságügyi Palotához vonult, és kerti padokból, kerítésekből, vasrácsdarabokból, állványzatok tartozékaiból barikádokat emelt. Fegyverül a munkások létrákat, léceket, ágakat és a villamossínek javításakor felszedett kockaköveket használtak. A Neue Freie Presse július 18-i száma azt írja az eseményekről: „A vezetés ifjúkommunisták kezébe csúszott át, akik attól fogva szakadatlanul tüzelték a tömeget, lázítottak, rossz példával jártak elöl … így végül a lovas rendőrség a tüntetés szétoszlatására kényszerült. Akkorra már az Igazságügyi Palota egész környéke a tömeg kezén volt, amelynek vezetését a kommunista ifjoncok ragadták magukhoz.” A rendőrök visszavonultak az Igazságügyi Palotába, s onnét támadtak a tömegre.
A végsőkig felháborodott tömeg, amely az Igazságügyi Palotát mindig is az osztálytörvénykezés jelképének látta, megostromolta és elfoglalta az épületet. A munkások dühét csak fokozta, hogy a palotában császárképeket és Habsburg-uralkodók szobrait találták; ezeket a köztársaság csaknem kilencéves fennállása alatt sem távolították el eredeti helyükről. Az aktákat, majd az egész palotát felgyújtották. A munkások a közeli rendőrőrszobákat is megrohamozták, majd birtokba vették a keresztényszocialista Reichspost szerkesztőségi épületét. (A Reichspost a schattendorfi gyilkosok felmentését „tiszta fejjel hozott ítéletként” üdvözölte!)
Lángokban állt az Igazságügyi Palota, a lichtenfelsstrassei rendőrőrszoba és a Reichspost épülete. Mivel a rendőrség tehetetlen volt, Schober katonai segédletet követelt; Bécs polgármestere, Seitz azonban tartományfőnöki minőségében megtagadta a hozzájárulást. A szociáldemokrata pártvezetés csak most adta ki a jelszót a Schutzbund – fegyvertelen – mozgósítására. A schutzbundistákat azonban nem a rendőrség, hanem a munkások ellen vetették be. A Schutzbund tagjai életük kockáztatásával mentettek meg életveszélybe került rendőröket; botokkal felszerelve próbáltak utat törni a tűzoltóság számára az égő Igazságügyi Palotához, mert a tömeg elállta a megközelítési útvonalakat. Példátlan eset volt ez, Bécs városa ilyet még csakugyan nem látott! Wilhelm Ellenbogen idézett emlékezései igen szemléletes képet adnak arról az elképedésről, megvetésről, amivel a szociáldemokrata vezetők a tömeg érzéseit, tomboló szenvedélyeit fogadták: „A kitörés hevessége mindnyájunkat az elemi csapások váratlanságával ért. Ahogy a Szociáldemokrata Párt parlamenti klubhelyiségében megpillantottam az őrjöngő férfiakat, akik közül egyik-másik habzó szájjal fetrengett a földön, a véresre vert rendőröket és schutzbundistákat, a hisztérikusan sikoltozó, hisztérikusan föl-le rohangáló nőket, s a Parlamenten kívül az esztelenül feldúlt tömeget, amely saját schutzbundistáit ütlegeli és a rendkívül népszerű Seitz polgármestert sem hajlandó meghallgatni, az volt a benyomásom: ezek az emberek egytől egyig tömegpszichózis áldozatai.”
Schober rendőr-főkapitánynak Seipel szövetségi kancellár most már készséggel megadta az engedélyt, hogy lőfegyverrel lássa el embereit s tüzet nyisson a tömegre. 600 rendőrt vezényeltek az égő Igazságügyi Palotához, ahol a tűzoltókocsik a szociáldemokrata vezetők – Seitz, Körner tábornok és Julius Deutsch – minden igyekezete ellenére sem voltak képesek megközelíteni a tűzfészket. A tűzoltókocsiknak, bár egyikükön maga Seitz polgármester állt, tizennégyszer kellett meghátrálniuk, és mire tizenötödszörre egy Julius Deutsch által vezetett Schutzbund-különítmény fedezetével végre áttörtek az Igazságügyi Palotához, eldördültek a rendőrsortüzek.
A Mannlicherekkel felfegyverzett rendőrség két csoportban támadott: a Bartensteingasse és a Bellaria felől. Délután 2 óra tájban hangzott fel az első sortűz, s mert a lövések több irányból estek, a fegyvertelen tömeg körében vad pánik tört ki. A vad lövöldözés délután 5 óráig tartott. A rendőrök figyelmeztetés nélkül lőttek a tüntető csoportokra, utcáról utcára vonultak, és úgy lőtték le az embereket, mint a nyulat.
Július 24-én Otto Bauer így számolt be az eseményekről: „A rendőrök járták a várost és lövöldöztek. Hulltak a sebesültek és a halottak. Amikor a helyszínre érkeztünk, hogy mentsük, ami menthető, a legnyugodtabb és leginkább megfontolt munkások is ezzel az ordítással fogadtak minket: adjatok fegyvert, hogy védekezhessünk!”
A szociáldemokrácia cserbenhagyja a munkásokat
Eljött tehát a pillanat a régi ígéretek beváltására. De a szociáldemokrata pártvezetőség nem akart harcot. A vezetők úgy határoztak: nem fegyverzik fel, inkább visszavonják a Schutzbundot. A tüntetőket kiszolgáltatták a zabolátlanul „tevékenykedő” rendőrségnek. A hatalom pribékjei két napig lövöldöztek; szabad prédájuk volt az utcán minden munkás. Bécs utcáin 90 ember vesztette életét, mintegy 1000-en sebesültek meg.
Otto Bauer és újságíró barátja, Julius Braunthal később, a meghátrálás tényét mentegetve azt állították: „öngyilkosság” lett volna a harc, a bécsi kommünre „elkerülhetetlenül ugyanaz a szörnyűséges sors várt volna, mint párizsi, budapesti elődjére”. Ezt az érvelést azonban még a fiatalabb szociáldemokrata nemzedék is elutasította. Otto Leichter így tette fel a kérdést: „De hát csakugyan öngyilkosság lett volna, ha a munkások ellenállást tanúsítanak a 600 rendőrrel szemben, és legalább ennek a vak lövöldözésnek hamarább véget vetnek? … Csakugyan öngyilkosság lett volna, ha akkor, az osztrák munkásmozgalom zenitjén állva felvesszük a harcot? Hiszen 1934-ben a párt … kénytelen volt megkockáztatni a végső, mindent eldöntő küzdelmet.”
Még a jobboldali beállítottságú Hannak is elismeri, hogy aznap „még nyerni lehetett volna”, bár riadtan nyomban hozzáfűzi, hogy „az eredmény diktatórikus rendszer lett volna”. Ez a „diktatórikus rendszer” azonban megkímélte volna talán Ausztriát az 1934-es polgárháborútól, az Anschlusstól és a második világháborútól.
A pártvezetés, hogy a tömegeket ismét befolyása alá vonja, 24 órára korlátozott általános sztrájkot hirdetett, valamint korlátlan közlekedési sztrájkot, amíg a kormány a párt követeléseit nem teljesíti. A szociáldemokraták három – teljesen mellékes, semmitmondó – feltételt szabtak: 1. A kormány ne fokozza a reakciós intézkedéseket. 2. Emeljenek vádat a vérfürdőért felelős személyek ellen. 3. Hívják össze a parlamentet.
De a kormány még ezeket a lagymatag feltételeket is maradéktalanul elutasította.
A munkások veresége
Seipel a közlekedési dolgozók sztrájkjának feltétel nélküli letörését választotta. Ausztria történetében először vetették be sztrájkolok ellen a Heimwehrt; a tiroli Heimwehr megszállta az innsbrucki pályaudvart. Ausztria Szociáldemokrata Pártjának vezetősége ismét kapitulált, a közlekedésiek sztrájkját július 19-én lefújták, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy „a reakció további tervei elleni védekezéshez a parlament összehívására van szükség, ez azonban csak a közlekedési sztrájk befejeztével lehetséges”. Az innsbrucki vasutasok végül is bátrabbaknak bizonyultak vezetőiknél, és csak a Heimwehr elvonulása után vették fel újra a munkát.
Otto Bauer kijelentette, „büszke” erre a „presztízsáldozatra”, amelyet azért hoztak, hogy „az országot a polgárháborútól” megóvják. Holott szó sem volt presztízsáldozatról, a munkásság súlyos veresége és a reakció hatalmas győzelme volt ez. Köszönhette a dolgot ki-ki a szociáldemokrata vezetés kapituláns politikájának. Parlamenti szűzbeszédében egy akkor először megválasztott keresztényszocialista képviselő, bizonyos dr. Kurt Schuschnigg, joggal ujjonghatott: „Nem közömbös a számunkra, hogy először sikerült legalább részlegesen letörnünk egy vasutassztrájkot.” A szociáldemokrácia vezetése a tömegek előtt taktikai sikernek tüntette fel július 15-ét: „Nem győztek le minket, csak kitértünk a harc elől” – állítja az Arbeiter-Zeitung 1927. augusztus 7-i száma. Mindenesetre a szociáldemokrata pártvezetés, hogy hasonló spontán kitörések megismétlődésének elejét vegye, elhatározta, átszervezi a Schutzbundot. Ettől fogva legalább kétéves szociáldemokrata párttagság kellett hozzá, hogy valaki schutzbundista lehessen. Wilhelm Ellenbogen pedig 1927. november 4-én a Nemzeti Tanácsban ekképp fordult a keresztényszocialistákhoz: „Az önök által annyira elmarasztalt július 16-i általános sztrájk eszköz és módszer volt – s ezért önöknek hálásaknak kellene lenniük nekünk hogy a felháborodás további kitöréseit kevésbé véres síkra tereljük, és ezáltal önöket is áldatlan cselekedetektől kíméljük meg.” A szociáldemokrata Arnold Eisler még konkrétabban fogalmazott a parlamentben: „A tömegek szenvedélyesen fegyvert követeltek, mi más irányba fordítottuk szenvedélyüket.”
Az általános sztrájk Bécsben és egész Ausztriában maradéktalanul megvalósult. Vidéken nem került sor összecsapásokra. A munkások csak Bruck an der Murban vették át – Wallisch Kálmán szociáldemokrata párttitkár vezetésével – a rendfenntartók szerepét, ürügyet szolgáltatván ekképp a reakciónak, hogy Wallischt a brucki tanácsdiktatúra kikiáltásával vádolja.
A Kommunista Párt már július 15-én délelőtt röplapokat terjesztett, harci lépéseket követelve a reakció ellen, nevezetesen: üzemi tanácsok konferenciájának egybehívását, általános sztrájk meghirdetését, a munkásság felfegyverzését és minden fasiszta szervezet lefegyverzését, a hadügyminiszter és a rendőr-főkapitány leváltását, a bécsi rendőrségnek a bécsi városi tanács hatáskörébe történő alárendelését. Este a Kommunista Párt központi lapja, a Die Rote Fahne különkiadásban jelent meg ugyanezekkel a követelésekkel. Idézzük:
„Mi történjék? A tüntetés egymagában nem segít Az osztrák munkásság elég erős, hogy segítsen magán. Szervezkedjetek! Hozzátok el minden szaktársatokat az üzemből! Ne hagyjátok leszerelni magatokat, amíg alábbi követeléseitek nem teljesülnek:
Minden fasiszta alakulat lefegyverzése és feloszlatása!
Vesszen Vaugoin, vesszen Schober!
A fasizmus állig felfegyverkezve, a fegyveres államhatalom támogatásával és a jogtipró törvényszékek áldásával a munkásság életére tör. Ha a munkások nem sújtanak le idejében a fasisztákra, a fasizmus sújt le a munkásságra! Követeljétek, vívjátok ki a munkásság felfegyverzését az üzemekben! A Schutzbund kezdjen azonnal akciót, de ne a rendőrség védelmére, hanem a munkásokéra! A Schutzbundnak ez a rendeltetése! A fasiszta szellemmel fertőzött rendőrség ma munkások vérével festette vörösre a bécsi utcát! A munkások gyilkosai büntetlenül járnak-kelnek! Ha győzni akartok, folytatnotok és szélesítenetek kell a sztrájkot, amíg létfontosságú követeléseitek nem teljesülnek! Követeljétek Bécs minden üzemi tanácsa közös nagygyűlésének azonnali összehívását. A mozgalom vezetésének munkáskezekbe kell kerülnie!”
Ausztria Szociáldemokrata Pártjának vezetősége és a szakszervezeti bizottság természetesen elhárítólag felelt a kommunisták követeléseire. „A kommunisták a munkásság felfegyverzését követelik; ennek a jelen pillanatban csakis polgárháború lehetne a következménye, ami pedig ezeket jelentené: 1. újabb véráldozatok; 2. iszonyú gazdasági katasztrófa, éhínség, a munkanélküliség fokozódása; 3. az agrárvidékeken, ahol a szociáldemokrácia gyenge, a dolgozó tömegek a fasizmus markába kerülnének; 4. veszélybe sodródna maga a köztársaság.
A későbbi események egész menete bebizonyította: tarthatatlan, gyáva érvelés volt ez. A polgárháború így sem maradt el, csak halasztást szenvedett, olyan időpontban robbant ki, amikor a munkásság már sokkal kedvezőtlenebb helyzetben vette fel a harcot a provokatív ausztrofasizmussal szemben.
A burzsoázia bosszúja
A győzelemtől megittasult burzsoázia bosszút szomjazott. Hőstettként, nagy sikerként ünnepelte a csaknem 100 védtelen ember agyonlövését. Seipel kijelentette: „Ez a kellőképp nem is méltatható siker, amelynek jelentőségét hazánk államrendhű polgárai, valamint a mérvadó külföldi körök is elismerték, és az Osztrák Köztársaság történetének jelentős eseményeként értékelték, egyebek között abból is eredeztethető, hogy a bécsi rendőr-főkapitányság újra az államrend legszilárdabb bástyájának bizonyult.”
A rendőrökre arany- és ezüstmedáliák záporoztak köztársasági és szolgálati érdemérmek formájában. Az amnesztiakérelemre Seipel cinikusan így válaszolt: „Ne kívánjanak semmit a parlamenttől és a kormánytól, ami akár az áldozatokkal, akár a bűnösökkel szemben lazaságnak látszhatna.” Állta is a szavát. A rendőrség megkezdte a tömeges letartóztatásokat. A bosszúhadjárat hosszú hónapokig ülte torát. A kommunisták ellen, akik bátran, életüket sem kímélve vették ki részüket a harcokból, gátlástalan uszító hadjárat indult. Még napjaink polgári történetírásában is csak úgy hemzseg a megannyi „kommunista briganti” kifejezés, bár a szociáldemokrata írók sem maradnak el ettől a színvonaltól”. 1927. július 16-án Németország Kommunista Pártja berlini szervezete és a németországi Vörös Segély vezetőjét, Wilhelm Piecket, a Német Demokratikus Köztársaság későbbi első elnökét, aki nemzetközi szolidaritási akciót akart szervezni, a rendőrség letartóztatta, majd néhány napos őrizetbevétel után kitoloncoltatta.
A júliusi vérfürdő áldozatainak sírjánál július 20-án Johann Koplenig harcba szólította a munkásokat. Beszédében ezeket mondotta:
„A pénteki és szombati események a reakció hosszú távú terveit, az osztrák proletariátus leverésére előkészített offenzívája kezdetét tükrözik. Egészséges ösztönével a munkásság már régen felismerte ezt a veszélyt … A bécsi munkások hősies harca a kormányhatalom ellen, az előretörő fasiszta reakció elleni felkelés jele volt! … Mi, kommunisták, fenntartás nélkül hitet teszünk július 15-e és 16-a mellett! Szolidárisnak valljuk magunkat a gyilkos államhatalommal szembefordult munkásokkal … Mi, kommunisták, nem több vért akarunk látni, ellenkezőleg, minél kevesebb vérontást. Éppen ezért követeltük s követeljük ma is a munkások felfegyverzését. A fasizmus menetel. A fasizmust a munkásság júliusi veresége újabb gyilkosságokra ösztönzi. De az osztrák munkásságot még nem győzték le, és nem is győzik le, ha levonja a helyes tanulságokat és megváltoztatja útját.
A burzsoázia nemhiába próbálja a bécsi eseményeket világszerte a Szovjetunió elleni uszító hadjáratra, a proletárforradalom országa elleni hecckampányra felhasználni. Ez az uszítás szorosan összefügg a hónapok óta folyó szovjetellenes háborús uszítással. A nemzetközi burzsoázia új háborújához előbb az szükséges, hogy a munkásosztály Európa minden országában földre kerüljön.
A július 15-i és 16-i események tanulságai komoly leckét jelentenek a nemzetközi proletariátusnak. Új harci jelet, hogy készen álljunk a fasizmus, a reakció, a háborús veszély elhárítására … Kimondhatatlan szomorúság vesz erőt az osztrák munkásságon. De ez nem a tehetetlenség, nem a gyengeség gyásza. Ebből a gyászból hatalmas erő sarjad, amely ítélni és büntetni fog. Halott fivéreink és nővéreink intenek bennünket: ha a proletariátus élni és győzni akar, le kell küzdeni az osztályellenséget. Forradalmi tisztánlátással kell fegyvert kovácsolnunk az új harcokra. A Kommunista Párt vállalja a júliusi felkelés örökségét. Fogadjuk, hogy bosszút állunk a tömeggyilkosságért, bosszúnk az ausztriai proletárhatalom kivívását célzó forradalom előkészítése lesz.”
A július 15-i kommunista röplapért felelősséget vállaló Kopleniget ezért a felhívásért, valamint a júliusi vérfürdő áldozatainak sírjánál elmondott beszédéért letartóztatták, és „hazaárulás” gyanújával több mint két hónapig fogva tartották. Az esküdtszéki tárgyaláson, 1928. január 9-én Koplenig mind a reakciót és a fasizmust, mind a szociáldemokrata vezetés kapituláns politikáját hevesen bírálta. Nagy vádbeszédét ezekkel a szavakkal zárta: „Mi, kommunisták, hitet teszünk július 15-e és 16-a mellett, és bosszút állunk az áldozatokért, bosszút a forradalom előkészítésével és az ausztriai proletárhatalom megteremtésével. Július 15-e nem zárja le a forradalmi mozgalmat, nem zárja le a harcot, ellenkezőleg, új harcok kiindulópontját jelenti, és e küzdelem eredménye lesz majd a leszámolás július 15-e bűnöseivel.” Az eljárás Koplenig felmentésével végződött.
A reakció előretörése
Otto Leichter „Két diktatúra között” című könyvében úgy véli, „az 1927. július 15-i katasztrófát az osztrák szociáldemokrácia hanyatlásának kezdeteként minősíthetjük”. Annyiban feltétlenül igaza van, hogy a szociáldemokrácia renyhesége révén végképp hitelüket vesztették a radikális szavak és fenyegetések, a burzsoázia pedig felbátorodott, hogy most már „mindent akarjon”. 1927. július 15-e a két világháború közti osztrák történelem egyik jelentős fordulópontja volt. Ezen a napon, valamivel több bátorsággal és kevesebb áldozattal, mint például 1934 februárjában, még mód lett volna az Osztrák Köztársaság sorsának megfordítására, a fasizmus és a reakció feltartóztatására, Ausztria demokratikus fejlődésének biztosítására. Ez a nap is egyike volt a szociáldemokrata vezetés kapituláns politikája miatt elszalasztott nagy alkalmaknak. Ez volt az ár, amelyet az osztrák proletariátusnak kellett fizetnie, mert hitt vezetői radikális frázisainak, ellentmondás nélkül törődve bele e vezetőknek a reakcióval szemben tanúsított engedékenységébe.
A burzsoázia és Seipel vezette kormánya mindenesetre gátlástalanul kihasználta az alkalmat, hogy ellentámadásba lendüljön a fasizálódás fokozása érdekében. Seipel, aki most már bizonyosra vehette, hogy a szociáldemokrata vezetőktől nem kell tartania, gondosan, a munkássággal szembeni feltűnőbb provokációk elkerülésével készítette elő döntő támadását. A reakció mind az állami végrehajtó gépezetben, mind a fasiszta terrorszervezetek kiépítésével megerősítette pozícióit. Kezdődött a dolog a bécsi rendőrség „megfegyelmezésével”. 1927 márciusában a személyi képviseleti választásokon a szabad szakszervezeti lista még 4016 szavazatot kapott 891, a reakciós listára leadott szavazat ellenében; az újabb választások alkalmával a reakciós lista már 3931 szavazatra bővült. Ennél is fontosabb volt, hogy a rendőrséget polgárháborús feladatokra szervezték át, új fegyverekkel, karabélyokkal, géppuskákkal, sőt négy páncélautóval látták el, s ekképpen katonai harci csoporttá alakították. Vaugoin hadügyminiszter vaskövetkezetességgel irtott ki a szövetségi hadseregben minden szabad szakszervezeti és szociáldemokrata befolyást. 1927-ben több mint 2500 katonát szereltek le a hadseregből, akik 1918-ban léptek a Bundesheer (a szövetségi haderő) kötelékébe; helyükre katolikus lelkészük ajánló soraival érkező parasztlegényeket vettek állományba.
Bár 1927. október 15-én a szabad szakszervezeti katonaszövetség még mindig 9379 szavazatot kapott a keresztényszocialista védegylet 6409 szavazatával szemben, a választási számbűvészkedés eredményeképpen az egylet mégis 129 mandátumhoz jutott a szövetség 117 mandátuma ellenében. A tisztek körében az egylet 1700 szavazatot kapott, s a szövetség szabad szakszervezeti programja mellett csupán 610-en szavaztak.
A rendőrség egyenes úton haladt 1927. július 15-től 1934 februárján át 1938 márciusáig, a horogkeresztes karszalag felöltéséig.
Fellendül a Heimwehr
A burzsoázia és a kormány a Heimwehr fejlesztéséről sem feledkezett meg. Az 1927-es választási fiaskó a parlamenten kívüli módszerek fokozottabb alkalmazását eredményezte keresztényszocialista körökben. Így nőtt fel a Heimwehr is a szociáldemokrata vezetők által kinevetett, ártalmatlan hordószónokokat és kocsmai politizálókat tömörítő egyletből a fasiszta fegyveres kötelékek első számú rohamcsapatává. Az egymással versengő Heimwehr-vezetőket kibékítették, és olyan szövetségi tartományokban is megteremtették a Heimwehr alapjait, ahol eddig nyoma sem volt ilyesminek: Alsó-Ausztria déli részén, Felső-Ausztriában és Salzburgban.
A Heimwehr egyre erőteljesebben politizált; olasz és német mintára hozzálátott saját ideológiájának kidolgozásához. Elhatárolta magát a régi polgári-tőkés pártoktól, „megújulási mozgalomnak” tüntette fel önmagát, szembefordult a parlamenttel és a „pártok államával”. Seipel ennek ellenére sem ártott a szervezetnek. Tübingenben tartott előadása során kijelentette: „Ausztriában erős népmozgalommal dicsekedhetünk, amely meg akarja szabadítani a demokráciát a párturalomtól. Ezt a népmozgalmat a honi véderő, a Heimwehr képviseli. Semmi kétség, a Heimwehr katonai fegyelmet követel tagjaitól, teszi ezt azonban nem a militarizmus, hanem a fegyelem kedvéért.”
Seipel törekvése mindazonáltal arra irányult, hogy a Heimwehrt az antimarxista front parlamenten kívüli, önálló és szélsőséges katonai erejévé formálja, önálló párttá válni azonban ne hagyja. Hosszú távon ez az igyekezete kudarcot vallott, és hamarosan a Keresztényszocialista Párt is érezni kezdte a Heimwehr-konkurenciát; a honi véderő épp a keresztényszocialisták hatalmát törte meg vidéken.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!