II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
4
A végzetes Anschluss-propaganda
A szociáldemokrata vezetőség nem is gondolt tehát önálló, demokratikus, szocialista Ausztriára; ezzel szemben felállította a Németországhoz való csatlakozás gondolatát. Csatlakozott így máris az 1848-as német forradalom Nagy-Németország eszméjéhez, amelyet Marx és Engels még a német proletariátus szabadságharcának nemzeti céljaként értékelt. Ez akkoriban az osztrákok beolvadását jelentette volna egy addig még sohasem létezett egységes német nemzetbe. De azóta a két birodalom német ajkú lakossága más-más úton fejlődött tovább; az 1848-1849-es republikánus nagynémet eszme veresége, az 1866-os osztrák-porosz háború, Ausztria kiválása a bismarcki, poroszok vezette német birodalomból 1871-ben, majd az ezt követő korszak mind-mind megalapozta a német ajkú Ausztria önálló nemzeti fejlődését; és ez az önálló nemzet egyre inkább eltávolodott a német nemzettől. A német ajkú osztrákoknak ezt a kezdődő nemzeti öntudatosodását, amely az osztrák nép túlnyomó többségének jobban megfelelt, mint a csatlakozási (Anschluss-) propaganda, jól jellemzi az a körülmény, hogy az Anschluss jelszó sem a Monarchia idején, sem az Első Köztársaság idején nem talált komolyabb aktív visszhangra a lakosság egyetlen rétegében sem. Maga Julius Deutsch is a csatlakozás ellen érvelt 1918 tavaszán: „A német birodalom révén nem a német kultúra terjeszti ki határait, hanem a Németországban uralkodó körök bővítik hatalmi szféráikat.”
És Ottó Bauer 1918-ban nem mert népszavazást tartani a csatlakozás ügyében, attól tartva, hogy „az egyes (szövetségi) tartományokban az erős kisebbségek még a szavazásra jogosultak többségben levő táborát is a csatlakozás gondolata ellen hangolhatnák”. Ez nem akadályozta a szociáldemokrata vezetőket, hogy folytassák nacionalista propagandájukat. Karl Renner 1918. november 12-én, „minden Gau-beli német népünkhöz” fordulva kijelentette: „Egy törzs vagyunk és egy sorsközösség.” És Friedrich Adler nem kevésbé nacionalista megfogalmazásban próbálta szétoszlatni a német imperializmussal szembeni aggályokat: „Nem össznémetség kell, vagyis ne addig nyújtózzunk, amíg a német kard hegye ér, hanem nagynémetség, vagyis ameddig a német nyelv szavai hallatszanak.”
Az egyetemeken a nagynémet ideológia szellemében nevelt; úgynevezett össznémet vagy nemzeti-német értelmiségnek csak viszonylag kis részét vezérelték nacionalista indítékok. A nagyburzsoázia egy része csupán speciális gazdasági érdekei okán érdeklődött az Anschluss iránt, az osztrák munkásság egy része pedig elfogadta a maszlagot, miszerint könnyebb lenne eljutniuk a szocializmushoz, ha az erős német munkásmozgalom oldalán harcolhatnának, amely mindig is példaképe volt az osztrákokénak.
Ma már a szociáldemokrata történészek is elismerik, hogy a csatlakozás jelszavának elsősorban az volt a célja, hogy illúziókkal táplálja a tömegeket. Hannak például ezt írja: „Ausztria néptömegeinek kellett valami, amihez a jövőt illető reményeik kapcsolódhassanak. A jelen sivárságából ez a jelszó még mindig felemelkedést sejtethetett, a jobb élet kilátásait villanthatta fel.”
A szociáldemokrácia Anschluss-propagandája nemcsak a forradalom szocialista forradalommá való továbbvitelének torlaszolta el az útját, hanem az egész Első Köztársaságra is áldatlanul hatott. Akadályozta az osztrák népet, hogy kialakulhasson saját nemzeti létének tudata; a világválság idején fogékonyabbá tette az osztrákokat a náci propaganda számára; végső soron bűnrészes volt abban, hogy Ausztria elveszítette nemzeti függetlenségét.
Az Anschluss propagandája azonban már kezdettől is áldatlanul hatott a fiatal Osztrák Köztársaság történelmi fejlődésére. A győztes országok uralkodó osztályai csakúgy, mint népei, de a Monarchia bomlása nyomán létrejött utódállamok is úgy értékelték, mint a német imperializmus újabb kísérletét, amelynek célja az első világháborúban elszenvedett vereség következményeinek enyhítése, egy tízmilliós, gazdag terület utólagos megnyerése. (Beleértve a szudéta-területeket is, amelyeket Ausztria 1918 után magának követelt volna.) Ez a világháború győztes hatalmainak további indokot s ürügyet szolgáltatott a Saint Germain-i békediktátum rablófeltételeinek szentesítéséhez; a kikötések között szerepel itt az „Anschluss-tilalom” is. És ez a körülmény még a harmincas években is súlyos károkat okozott az osztrák függetlenségért vívott harcnak.
Ausztria Kommunista Pártjának megalakulása
1918-ban számos lehetőség nyílott Ausztria előtt, hogy az ország a szocializmushoz vezető útra lépjen; a nagy alkalom mégis odalett, mert a proletariátusnak nem volt vezető harci pártja, amely a néptömegeket a reális érdekeikért megvívandó harcra egyesíthette volna. 1918. november 3-án megalapították ugyan Ausztria Kommunista Pártját, de már későn: a párt nem avatkozhatott vezető és iránymutató erőként a novemberi forradalom eseményeibe. Történeti szempontból régóta itt lett volna az ideje, hogy végbemenjen az opportunizmustól történő szervezeti elszakadás, és Ausztriában is létrejöjjön a kommunisták önálló pártja. Hiszen a szociáldemokrácia opportunista vezetői a burzsoáziával való együttműködés politikája révén gyakorlatilag rést ütöttek a munkásosztály egységfrontján. Ezt a mély szakadékot, amely a munkásosztály és a pártvezetés érdekei között már régen tátongott, már csak jól-rosszul lehetett leplezni a forma szerint egységes szervezettel.
Lenin vezetésével az orosz munkások ugyanezt az ellentmondást 1903-tól kezdve a bolsevik párt létrehozásával megoldották. A bolsevikok szervezetileg is elszakadtak az opportunistáktól. Az első világháború tapasztalatai és a világháborút követő forradalmak tanulságai odavezettek, hogy – hosszadalmas és egyáltalán nem zavartalan folyamat végén – minden országban létrejöttek azok a forradalmi pártok, amelyek a kommunista elnevezést vették fel. A Kommunista Párt megalakulásának feltételei azonban Ausztriában sokkal kedvezőtlenebbek voltak, mint például Németországban. Ott a kommunisták pártjának létrejöttét már a világháború évei alatt is hallatlanul éles harcok előzték meg; Ausztriában ilyen harcokra nem került sor, és a széles tömegek nem vonták le a tanulságot a reformizmus és az opportunizmus politikájából. A második párt létrehozásával kapcsolatos érvek és jelszavak éppen ezért nem hulltak olyan termékeny talajra, mint a párton belüli vitáké. A fiatal osztrák Kommunista Pártnak nem voltak a tömegekkel jó kapcsolatban álló káderei és vezetői sem. Friedrich Adler, akihez komoly baloldali remények fűződtek, 1918-ban a börtönből kiszabadulva nem vállalta az új forradalmi munkáspárt vezetését. Indokul azt hozta fel, hogy két évvel korábban, tehát 1916-ban talán szükség lett volna új marxista párt létrehozására, most azonban, hogy a reformista pártvezetőség is elismerte a Habsburg-monarchia 1918 novemberében bekövetkezett összeomlása utáni forradalmi változást, a kérdés többé nem aktuális. A szociáldemokrácia egykori baloldali vezetőit, így Friedrich Adlert és Otto Bauert sok forradalmi munkás még mindig érdekei hű képviselőjének tekintette; nem láttak át e „baloldaliak” centrista taktikáján. Az Ausztria Kommunista Pártjának megalakításában részt vállaló csoportok – radikális értelmiségiek és orosz hadifogságból hazatérők – alig álltak kapcsolatban az üzemekkel. A fiatal osztrák Kommunista Pártban élt ugyan a forradalmi tettvágy, izzott az eltökéltség a proletariátus ügyének képviseletére, de nem volt lehetősége a marxi-lenini stratégia és taktika elsajátítására. Ezért nem is csodálható, hogy a párt alapítói között mind jobboldali opportunista, szociáldemokrata ideológiai „csökevények”, mind – és elsősorban! – baloldali opportunista, szektás elképzelések érvényesültek, akadályozva a tömegek megnyerését. Az akkori kommunisták csak azt tudták, hogy nem szabad úgy folytatniuk a dolgokat, ahogy a szociáldemokrata vezetők csinálják, és valahogy úgy kellene cselekedni, „mint az oroszok”. De Nyugat-Európában alig akadtak olyanok, akik valóban ismerték a bolsevik párt történetét, Lenin stratégiáját és taktikáját, a csaknem 15 éves szívós és türelmes küzdelmet a munkásosztály többségének meghódításáért.
Lenin 1920-ban joggal írta a fiatal osztrák Kommunista Párt első lépéseiről, gyengéiről és fejlődési nehézségeiről: „Ausztriában a kommunizmus igen nehéz időszakon ment át, amely, úgy látszik, még nem ért egészen véget: átélte a növekedés betegségeit, azt az illúziót, mintha egy csoport, kommunistának nyilvánítva magát, a tömegek befolyásolásáért folytatott mélyreható harc nélkül is erővé válhatna, hibákat követett el a személyek kiválogatásánál (ezek a hibák kezdetben minden forradalomban elkerülhetetlenek; mi is elkövettünk számos ilyen hibát).” (Lenin Összes Művei. 40. köt. Kossuth Könyvkiadó 1974. 128. old.)
Az „egység”-ideológia
A Kommunista Párt meg akarta nyerni ügyének az osztrák tömegeket; itt azonban komoly akadályt jelentett máris a Szociáldemokrata Párt hainfeldi alakuló kongresszusa óta terjesztett „Mindenáron egység!” ideológiája, amelyet épp a centristák használtak fel saját érdekeik szolgálatában. Az osztrák munkásokat arra nevelték, hogy amikor Viktor Adler a hainfeldi kongresszuson, 1888-1889-ben pártjukat apró csoportocskák sokaságából egységes szervezetté tömörítette, megnyílt az út a hatalmas tömegszervezet létrejötte felé, a munkásság komoly sikereinek kivívásához. És csak kevesen figyeltek fel arra, hogy „a hainfeldi hagyományok” időközben elveszítették haladó jellegüket, és önmaguk ellentétébe csaptak át. Mert az eltelt idők során az opportunista vezetőknek a burzsoáziával folytatott együttműködési politikája, a Habsburg-állam iránti lojalitása aláaknázta a munkásosztály forradalmi egységét. Így a forradalmi munkások a „hainfeldi hagyományokat” valójában látszatradikális, centrista vezéregyéniségekhez kötötték, akik a maguk részéről – a nyílt reformistákkal való egység lehetősége kedvéért – szintén együttműködtek a burzsoáziával. Ekképpen a „Mindenáron egység!” hamis ideológiája a forradalmi munkásokat a burzsoázia szekere elé fogta, bekapcsolta őket a szociáldemokráciának a burzsoázia restaurációs, később fasizálódási politikájával szembeni, eleinte koalíciós, később látszatellenzéki politikájába. A szociáldemokrata vezetők remekül értettek hozzá, hogy a tömegek szemében éppen azokat állítsák be „egységbontónak”, akik mindezt felismerték, és készek voltak a szervezeti végkövetkeztetések levonására is. Így történt, hogy a tömegek, bár a viták során ezerszer felismerték a kommunista érvelés igazságát, mégsem merészeltek a Szociáldemokrata Párttal való szervezeti szakítás útjára lépni, mert attól féltek: elvész az „egység”. Az osztrák szociáldemokrácia nem utolsósorban ezért tudta – saját romboló politikája ellenére – háttérbe szorítani a Kommunista Pártot.
Lenin, aki a modern munkásmozgalomban elsőnek ismerte fel az opportunizmustól való elszakadás teljes szükségességét, mi több, meg is tette e lépést, a helyesen értelmezett egység szellemében cselekedett. A következőket írta erről: „Az egység nagy ügy és nagy jelszó! De a munkások ügyének a marxisták egységére van szüksége, nem pedig a marxistáknak a marxizmus ellenségeivel és meghamisítóival való egységére.” (Lenin Összes Művei. 25. köt. Kossuth Könyvkiadó 1970. 81. old.) Az osztrák munkásosztály számára tragédia volt, hogy ott senki sem ismerte fel kellő súllyal ezt az igazságot.
Mégis annál nagyobbak az ausztriai kommunista mozgalom úttörőinek érdemei, akik ilyen hallatlanul nehéz körülmények között is megalapították a pártot és dolgoztak érte. Az osztrák kommunisták vezetője, Johann Koplenig, visszatekintve joggal állapíthatta meg:
„Fiatal pártunkban komoly nehézségek adódtak. Erős Szociáldemokrata Párttal álltunk szemben, amely szinte agyonszorított minket számbeli fölényével, rutinjával, demagógiájával és a tömegek becsapásával. De a kommunisták ezrei fáradhatatlanul dolgoztak a párt építésén, és nem szegte kedvüket a balsikerek és visszacsúszások sorozata. Akkoriban nem volt könnyű dolog a Kommunista Párt tagjának lenni. Gúny és rágalom kísért minket, állásunkat, kenyerünket kockáztattuk. De Lenin pártjától megtanultuk, hogyan kell szívósan és kitartóan úrrá lenni minden nehézségen, hogyan kell – személyes érdekeinket háttérbe szorítva – hűnek maradni a párt és a munkásosztály érdekeihez.”
Ausztria fiatal Kommunista Pártjának saját története során, az előtte álló feladatok megoldása közben kellett – közvetlen harcban tehát – marxi-lenini párttá szerveződnie. Igen nehéz feladat volt ez, és a megoldás sem történhetett máról holnapra. Mindettől eltekintve Ausztria Kommunista Pártjának megalapítása az osztrák és a nemzetközi munkásmozgalom fontos eseménye volt. A párt kapcsolatot teremtett Oroszország győztes munkásosztályával, magáévá tette a marxizmus-leninizmus tanításait, megtanulta, hogyan alkalmazza őket az osztrák viszonyokra, hogyan továbbítsa őket Ausztria munkásosztályának.
A polgári és a szociáldemokrata történetírás makacsul azt állítja, hogy Ausztria Kommunista Pártjának sohasem volt befolyása az osztrák politikára. Ez az állítás a történelmi tények meghamisítása. Az Első Köztársaság történelmének sajátos jellemzője volt, hogy a kommunisták komolyabb hatást gyakoroltak a politikára, amint azt a felszíni jelenségekből sejteni lehetett volna. Jelszavaikat az életből merítették, s ezért hatékonyak is voltak, hiszen megfeleltek a munkásosztály érdekeinek, reményeinek. Számos baloldali szociáldemokrata munkás magáévá tette ezeket a jelszavakat, és képviselte is szociáldemokrata szervezetében. Így a szociáldemokrata vezetők is kénytelen-kelletlen tudomásul vették a kommunista eszmék létezését. Sőt félni, jogosan félni kezdtek híveiknek a Kommunista Párt táborába történő átállásától, s így bonyolult manőverekre kényszerültek, nemegyszer radikálisabbak lettek, mint maguk is akarták.
De a burzsoázia számára is veszélyt jelentett Ausztria fiatal, számbelileg még gyenge, kellő tömegkapcsolatokkal nem rendelkező Kommunista Pártja: fenyegetést, mert a dicsőséges orosz Október nimbusza övezte, és tekintélye az osztrák munkásság körében egyre nőtt. Ezért a burzsoázia, amíg attól kellett tartania, hogy az osztrák munkások a kommunisták felé fordulnak, kénytelen volt aggályosan ügyelni, nehogy a szociálpolitikai reformokkal szembeni túl makacs ellenállásával megharagítsa a dolgozókat. A Magyar Tanácsköztársaságról szólva még részletesebben kitérünk erre a kérdésre. Mindazonáltal Ausztria Kommunista Pártjának nem sikerült megoldania, hogyan rögzítse befolyását szervezeti síkon is; és ebben, legalábbis eleinte, bizonyos fokig szerepet játszott a párt akkori vezetői körében elterjedt azon tévhit is, miszerint a tömegek spontán forradalmi lelkesedéséhez már az intenzív, rendszeres szervező munka nem is szükséges. Ez a – bizonyos „baloldali” csoportok körében ma is hódító – spontaneitás-álláspont történelmileg helytelen pozíciónak bizonyult.
A szocializmusért vívott harc forradalmi céljainak propagálásában, a tőkés rendnek a dolgozók rovására történő „szanálása” és stabilizálása elleni harcban, az ausztromarxista frázisok és a gyáva kapituláns politika elleni küzdelemben Ausztria Kommunista Pártja jól állta a sarat. Különleges érdeme volt harca az Anschluss-ideológia és -propaganda ellen is. Ausztria Kommunista Pártjának VIII. kongresszusa (1925. szeptember 12-14.) egyhangú határozatot fogadott el az Anschluss-propaganda ellen. A csatlakozást „csaló polgári-szociáldemokrata manőverként …” bélyegezte meg, amelynek az a célja, hogy az osztrák proletariátus figyelmét nyomora okairól, őt magát a szükséges harctól … elterelje, s amely „az imperialisták kísérlete jelenlegi kontinentális hatalmi-terjeszkedési mohóságuk kielégítésére, a Szovjetunió elleni háború előkészítésére”. Már a IV. kongresszuson (1921. január 23-25.) a következőket szögezte le a határozat: „A kommunisták az »Anschluss« jelszavát illuzórikus és ellenforradalmi kifejezésnek tartják … és harcot hirdetnek ellene.” Az Arbeiter-Zeitung 1921. január 30-i száma felháborodottan azt írja erről: „Végül csak akadt egy német-osztrák párt, amely nyíltan az Anschluss ellen harcol: a kommunisták.”
Amikor Schober osztrák külügyminiszter Curtius német külügyminiszterrel – és az osztrák szociáldemokrácia beleegyezésével – szerződést írt alá az Anschluss első lépésének szánt vámegyezményről, Ausztria Kommunista Pártja volt az egyetlen párt, amely a tervvel szemben felemelte tiltakozó szavát. A kommunisták rámutattak, hogy a vámunió esetében is „nagy imperialista érdekeltségekről” van szó. Megbélyegezték Ausztria lépését mint a német imperializmus támogatását. A Kommunista Párt egyidejűleg lerántotta a leplet Ausztria Szociáldemokrata Pártjának politikájáról: a Szociáldemokrata Párt „a vámunióban, csakúgy mint … az Anschlussban, a harctól való elterelő manővert lát, a fennálló problémák kívülről érkező megoldásával kecsegtet”.
Ausztria Kommunista Pártja a fasiszta üldöztetések legszörnyűbb időszakában mind a mai napig hű maradt ehhez a politikájához.
A munkásmozgalom kárára az osztrák Kommunista Párt nem tudta megtörni a szociáldemokraták befolyását, nem tudta átvenni a munkásosztály burzsoáziaellenes harcának vezetését, nem volt képes alapvető változásokat kierőszakolni az osztrák politikában. Így az ausztromarxisták vezetése alatt az osztrák munkásság elindult a polgári reakcióval szembeni meghátrálás végzetes útján, amely végül vereségéhez s a fasizmus győzelméhez, egyben az Osztrák Köztársaság bukásához is vezetett.
Ausztria a tanácsköztársaságok időszakában
A köztársaság megalapítása kétségkívül az első elszalasztott alkalom volt, hogy Ausztria a szocializmus útjára lépjen, de korántsem az utolsó. A forradalmi mozgalom 1918-ban nem zárult le, ellenkezőleg, egyre nagyobb lendületet vett. A háború utáni forradalmi válság, amely elsősorban Közép- és Délkelet-Európára terjedt ki, 1919. március 21-én a Magyar, nem sokkal később, április 7-én a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltásához vezetett. Bécs ott volt hát a vörös Budapest és a vörös München között, és kezében a közép-európai forradalom sorsa. A három ország szövetsége hallatlan lendületet adott volna egész Európának. A Magyar Tanácsköztársaság visszhangra talált a környező országokban: Kárpát-Ukrajna parasztjainál, Szlovákiában, ahol rövid időre szintén tanácsköztársaság volt, Jugoszlávia néptömegeinek körében, Ausztria munkásainál. A Magyar Tanácsköztársaság, amelyet közös szociáldemokrata-kommunista kormány vezetett, azonnal felhívást intézett az osztrák munkássághoz, és szövetségi egyezményt ajánlott a két ország között. Magyarország gazdag élelmiszer-tartalékaiból csereárut kínált osztrák iparcikkekért. Ausztriában a régi császári és királyi hadsereg hatalmas készletei halmozódtak még akkor, óriási fegyver- és lőszergyárak álltak, és a magyar Vörös Hadsereg éppen ilyen felszerelésekben szenvedett hiányt. A két országot a szövetség katonai szempontból rendkívüli módon megerősíthette volna.
Az osztrák munkásságon roppant izgalom hullámzott végig. Mindenfelől a tanácsköztársaságokkal szolidaritást követelő hangok hallatszottak. A Kommunista Párt e mozgalom élére állt, s ennek következtében számottevő módon előretört. A párt sikeresen képviselte a hadifogságból hazatérők, a katonák és a rokkantak, valamint a munkanélküliek érdekeit. 1919 májusa körül már mintegy 40 000 tagja volt; vezette a hazatérők, a hadirokkantak és a munkanélküliek szervezeteit; erős pozíciót épített ki a Volkswehrben. Az üzemekben és a szakszervezetekben azonban nem tudott igazán meggyökerezni, és a munkástanácsokban is elenyésző mértékben képviseltette magát. Mégis eredményesen jelképezte a munkások körében a leghaladóbb eszméket, jelenléte a tanácsokban gyakran katalizátorként hatott radikális határozatok hozatalára. Azonnal széles körű szolidaritási kampányt szervezett a Magyar Tanácsköztársaság érdekében. Március 22-én a kommunisták felhívására 40 000 munkás tüntetett Bécs utcáin a Tanács-Magyarországgal kötendő szövetség mellett, az osztrák tőkés rend bukása érdekében. Az osztrák kommunisták pártja fegyvercsempészést szervezett a Vörös Hadseregnek, s a kommunista Leo Rothziegel 1200 főnyi harci különítményével a Vörös Hadsereg erősítésére Magyarországra vonult. Ausztria Szociáldemokrata Pártjának vezetősége viszont már március 21-én határozatot hozott, miszerint a cél: mindenáron megakadályozni a csatlakozást Tanács-Magyarországhoz. Friedrich Adler – a munkástanács nevében – a gyakorlati visszautasítást radikális szavakkal leplezte, amikor így válaszolt a magyar tanácskormány felhívására: „Felhívást intéztetek hozzánk, hogy példátokat kövessük. Szívből tennénk! De ezen az órán, sajnos, nem tehetjük. Országunkban nincs ennivaló … Teljességgel az antant rabszolgái vagyunk.” Az Arbeiter-Zeitungnak ugyanabban a számában viszont a más országokban aktuális forradalommal vigasztalják a munkásokat: „Ha az antantországok proletariátusa maga is burzsoáziája ellen fordul, szövetségben e forradalmakkal, lerázzuk béklyóinkat!” Az ausztromarxisták ügyesen és módszeresen alkalmazták ezt az eljárást, más országok forradalmi lehetőségeivel biztatták saját híveiket.
Ausztria Szociáldemokrata Pártjának vezetősége különleges rafináltsággal használta fel a munkásosztály egyik vívmányát, az 1919-ben megalakított munkástanácsokat a forradalom ellen. A kommunistáknak, a jobboldali szociáldemokrata vezetők minden tiltakozása ellenére, sikerült behatolniuk a munkástanácsokba s ezek végrehajtó bizottságaiba, de Ausztria Szociáldemokrata Pártja, e testületekben meglevő biztos többségével visszaélve, a szociáldemokrata vezetők politikáját az egész munkásosztály által helyeselt politikának állította be, mint a proletariátus egészének érdekeit képviselő testület jelszavait, melyekhez a kommunistáknak is igazodniuk kell. Így a kommunistákat, ahogyan Friedrich Adler, a munkástanácsok vezetője megállapította, „láncra verték”, alávetették őket az úgynevezett „proletárdemokrácia ítéletének”.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!