CSATÁK A SZLOVÁK HEGYEKBEN
(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)
1944-ben Szlovákiában korán beköszöntött a tavasz. A viszonylag enyhe tél után hirtelen érkezett meg. De nem csak a tavaszi nap derítette jobb kedvre a szlovákokat. Sok kedvező hír érkezett ezekben a napokban az egykor oly távolinak tetsző keleti frontról. A tél folyamán a szovjet csapatok szétzúzták a fasiszták nagy hadseregcsoportját, és felszabadították a jobb parti Ukrajnát. Március elején a hitleristákat üldöző 1. Ukrán Front csapatai átkeltek a Dnyeszteren és a Pruton, elértek a Kárpátok előhegyeihez, innen pedig már csak egy ugrás volt Szlovákia.
Elérkezett az idő, hogy a szovjet parancsnokság és a hamarosan felszabaduló Csehszlovákia területén működő csehszlovák hatóságok megállapodjanak kölcsönös kapcsolataik alapelveiről. Az 1944. május 8-án Londonban aláírt szerződés szerint az ország belügyeibe való be nem avatkozás elve alapján a szovjet parancsnokság kötelezte magát, hogy a felszabadított területen minden hatalmat átad a csehszlovák kormánynak. Ezáltal igen kedvező feltételek alakultak ki a dolgozók felszabadító harcához.
1944 tavaszán Szlovákiában több partizánegység működött. Ezek később a Csapajev-dandárban egyesültek. Hiányoztak azonban a partizánmozgalom tapasztalt szervezői. Ezért a Csehszlovák Kommunista Párt külföldi vezetősége elhatározta, hogy segítséget kér a szovjet elvtársaktól. Az ukrajnai partizánmozgalom törzskarának engedélyével a Kijev melletti partizániskolában hamarosan tanulni kezdett 60 csehszlovák hazafi, június elején pedig további 100 ember érkezett az iskolába a Szovjetunióban megalakult csehszlovák hadtestből. Később, a felkelés közvetlen előkészítésének és megindításának napjaiban, ezek az emberek aktív szervezői lettek a hitleristák és a szlovák fasiszták elleni harcnak.
Klement Gottwald kérésére az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának Politikai Bizottsága június 17-i ülésén konkrét intézkedéseket határozott el a csehszlovák hazafiak nagyobb arányú megsegítésére. Többek között úgy döntött, hogy szovjet és csehszlovák állampolgárokból álló partizánosztagokat küld Szlovákiába.
A Szovjetunióból két útvonalon juttatták el a partizánokat Szlovákiába. Egyes egységek, amelyek Lengyelország és Kárpát-Ukrajna területén harcoltak vagy szálltak le ejtőernyővel, utasítást kaptak, hogy menjenek Szlovákiába. Így érkeztek oda V. A. Karaszev, M. I. Sukajev és más híres szovjet partizánvezérek osztagai és dandárai. Szlovákiában azonban gyorsan fejlődtek az események, a nép bosszút akart állni a gyűlölt fasisztákon, ezért sürgős segítségre volt szüksége. A szlovák illegális mozgalommal még nem volt rendszeres és közvetlen összeköttetés. Az ukrajnai partizánmozgalom törzskara elhatározta, hogy légi úton küld néhány csoportot egyenesen Szlovákiába. Július 28-án éjjel az Alacsony-Tátrában, Liptovska Osada falunál földet ért a szovjet és a szlovák partizánok első, 11 főnyi csoportja, amelynek P. A. Velicsko volt a parancsnoka. Arra a bázisra, amelyet ez a csoport hozott létre, augusztus első felében újabb hat csoport érkezett A. Sz. Jegorov, E. Bielik, J. P. Voljanszkij és mások parancsnoksága alatt. Július—augusztus folyamán Szlovákiában összesen 24 csoport ért földet 404 szovjet és szlovák hazafival. Ezek szovjet—csehszlovák vegyes osztagok voltak. A parancsnoki kar is vegyes volt: ha az osztag parancsnokává szovjet tisztet neveztek ki, akkor helyettese vagy törzskari főnöke cseh vagy szlovák lett, és fordítva.
A nép körében villámgyorsan elterjedt a hír, hogy a hegyekben ejtőernyősök jelentek meg. Az önkéntesek úgy áradtak hozzájuk, hogy a kis csoportok a szó szoros értelmében néhány nap alatt valóságos partizándandárokká nőttek. P. A. Velicsko kis osztagát például már két hét múlva átszervezték dandárrá, amely három osztagból állt: egy szovjet osztagból (123 harcos), amelynek Szurkov volt a parancsnoka, egy szlovák osztagból (120 harcos) és egy francia osztagból (98 harcos), amelynek George de Lanurin volt a parancsnoka. Jegorov csoportjából szintén dandár lett, amelynek augusztusban 750, szeptemberben pedig több mint 2800 harcosa volt.
Soraiban sok munkás harcolt Podbrezováról, Ruzomberokból, Banská Bystricáról és más városokból.
A kelet-szlovákiai partizánok július közepétől augusztus végéig mintegy 60 akciót hajtottak végre.
A felszabadító harcokban különösen kitüntették magukat olyan híres csehszlovák partizánparancsnokok, mint E. Bielik, L. Kalina, J. Usiak, T. Pola, A. Sagát, S. Kastiak, I. Podhora és mások. Velük együtt bátran küzdöttek szovjet fegyverbarátaik: P. A. Velicsko, A. Sz. Jegorov, V. I. Klokov, V. A. Kvityinszkij, L. J. Berenstejn, A. Szagyilenko, I. D. Gyibrov, K. K. Popov, J. P. Voljanszkij, M. I. Sukajev, V. P. Szurkov, V. A. Karaszev és sokan mások. Megosztották szlovák barátaikkal gazdag harci tapasztalataikat, és nagy érdemeket szereztek a szlovákiai partizánmozgalom szilárd bázisának megteremtésében és a mozgalom politikai fejlődésében.
Megélénkült a helyi nemzeti bizottságok tevékenysége. Ezek a bizottságok látták el a partizánokat élelemmel és fegyverrel. A partizánok igen fontos kötelességüknek tartották, hogy szoros kapcsolatot tartsanak a Kommunista Párt helyi szervezeteivel és a nemzeti bizottságokkal.
A szlovákiai felszabadító mozgalom szempontjából rendkívül fontos volt az a tény, hogy a szlovák katonák megszűntek a Tiso-klikk engedelmes eszközei lenni. A katonák nem voltak hajlandók a partizánok ellen harcolni, sőt egész alegységek átmentek a partizánokhoz. A bratislavai hatóságok már egyetlen komoly katonai erejükben, a két hadosztályból álló kelet-szlovákiai hadtestben sem bízhattak. Ennek a hadtestnek sok katonája és tisztje nyíltan kifejezésre juttatta a Szovjetunió iránti rokonszenvét, és kerek perec megmondta, hogy nem fog harcolni a szovjet csapatok ellen, ha azok átkelnek a Kárpátokon, és szlovák területre érnek.
A szlovák hadseregben az ellenzéki érzelmű tisztek több csoportot alakítottak. A Szlovák Nemzeti Tanács kapcsolatot teremtett S. Jureh tábornokkal, a becsületes hazafival, aki gyűlölte a hitleristákat. A hadsereg tisztjei nagyon tisztelték J. Imro antifasiszta alezredest. Hajlandó volt együttműködni a Szlovák Nemzeti Tanáccsal V. Talsky ezredes is, a bratislavai hadügyminisztérium vezérkari főnöke. Jan Golian alezredes, a szárazföldi csapatok parancsnokságának törzskari főnöke befolyásos tiszti csoportot alakított ki maga körül. A csoport tagja volt M. Ferencik állatorvos alezredes, Kis-Kalina alezredes, I. Marko őrnagy, M. Vesel alezredes stb.
S. Mach, a Tiso-kormány belügyminisztere augusztus 12-én hadiállapotot rendelt el az országban, hogy megpróbálja elejét venni a népharag kitörésének. A nép döntő összecsapásra készült a kormánnyal és a hitleristákkal.
Az országban forradalmi helyzet alakult ki. A dolgozók támogatták a Kommunista Párt irányvonalát. A párt leszögezte, hogy a partizánharcot mint az antifasiszta harc fő formáját össze kell hangolni a szovjet csapatok előnyomulásával és növelni kell a nemzeti bizottságok szerepét, mert a nemzeti bizottságok egyesítik az ország hazafias erőit, s lényegében ezekben dől el a forradalom fő kérdése, a hatalom kérdése.
Az ellenállási mozgalomban azonban volt egy jobbszárny is, amely a fasiszták uralmával különféle okok miatt elégedetlen polgári csoportokból állt. Az ide tartozó politikusok is beszéltek a „felkelésről”, de vajmi keveset tettek annak előkészítése érdekében. 1944. január 15-i rádióbeszédében hozzájuk intézte szemrehányó szavait Klement Gottwald: aki a majdani nemzeti felkelésről beszél, most viszont gátolja a partizánmozgalmat — mondotta —, az arra törekszik, hogy a holnapi harcokról szónokolva kitérjen a mai harcokban való tevékeny részvétel elől.
A polgári ellenzéknek két központja volt: az egyik Londonban, Benes vezetésével, a másik Szlovákiában, ahol — mint már említettük — több egymástól elszigetelt polgári ellenállási csoport működött.
1943 végéig a polgári ellenzék nem nagyon igyekezett részt venni az antifasiszta harcban. Benes például felszólította a csehszlovák népet, hogy ne pazarolja az erejét, várja ki a megfelelő pillanatot. Ugyanilyen politikát folytattak azok a szlovák polgári politikusok is, akik csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz.
A polgári ellenzék mindkét központjának ugyanaz volt a célja: a hitleri Németország leverése után visszaállítani az országban a burzsoá rendet, megakadályozni a népi demokratikus rendszer megteremtését. A két központ között azonban jelentős ellentétek is voltak. Benes és hívei, az „egységes csehszlovák nemzetről” vallott régi felfogásukhoz híven, a München előtti Csehszlovákiát szerették volna visszaállítani, amelyben Szlovákia továbbra is Csehország mezőgazdasági függvénye lett volna. A szlovák burzsoá körök képviselői viszont Szlovákia elszakadása mellett kardoskodtak. A cseh burzsoázia emigráns körei és a szlovák burzsoá ellenzék éppen e rendkívül fontos kérdésben fennálló nézeteltérésük miatt nem tudtak egy ideig egységfrontot alkotni.
A helyzet 1943 végén megváltozott. Mint már említettük, ez év decemberében aláírták a szovjet—csehszlovák barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződést. A szlovák burzsoázia kénytelen volt számolni azzal a ténnyel, hogy a „független” Szlovákia megteremtésére vonatkozó tervei nem reálisak, s ezért bizonyos fokig közeledett Benes csoportjához. Erre kényszerült azért is, mert félt a népmozgalomtól. A szlovák burzsoá politikusok így okoskodtak: inkább élünk a cseh burzsoázia vezetése alatt álló egységes Csehszlovákiában, mint az önálló Szlovákiában, ahol a kommunisták lennének hatalmon.
1944 elejétől Benes szlovákiai hívei sokkal aktívabbak lettek. Keresni kezdték azt a személyt, aki alkalmas pillanatban irányítaná a felső körök által szervezendő katonai államcsínyt. A londoniaknak és a bratislavai burzsoá ellenzékieknek abban teljesen megegyezett a véleményük, hogy a németek számára kritikus pillanatban ezt az államcsínyt a szlovák hadseregnek kell végrehajtania, a nép részvétele nélkül.
1944 tavaszán Szlovákiába érkezett J. Kratky kapitány, S. Ingr tábornoknak, az emigráns kormány nemzetvédelmi miniszterének megbízottja, s felajánlotta Jan Golian alezredesnek, hogy legyen a Katonai Központ vezetője. Golian elfogadta az ajánlatot, és május 12-én az emigráns kormánytól és a Szlovák Nemzeti Tanácstól megkapta a hivatalos kinevezést.
Jan Golian nem volt széles látókörű politikus, nem vallott demokratikus nézeteket. Tipikus képviselője volt a München előtti burzsoá csehszlovák hadsereg tiszti kasztjának. Az egyetlen dolog, amiben az emigráns kormány szempontjából előnyösen különbözött sok más szlovák tiszttől, az volt, hogy az egységes csehszlovák állam eszméjének híve volt. Ezzel vonta magára Benes figyelmét.
A londoni emigráns körök nagyon siettek, mert arra számítottak, hogy a háború 1944 nyarán véget ér. Ingr tábornok januárban ezt írta: „ne feledkezzünk meg arról, hogy a háború ezen a nyáron a szövetségesek győzelmével befejeződik…” Június végén J. Imro és V. Talsky ezredest kinevezték Golian helyetteseivé. Ámde Imro ezredes, aki az úgynevezett szlovák műszaki dandárral Olaszországban tartózkodott, átállt az olasz partizánokhoz, ezért mást kellett helyette kinevezni. A burzsoá pártok vezetőinek választása A. Malar tábornokra, a kelet-szlovákiai hadtest parancsnokára esett, noha köztudomású volt róla, hogy szoros kapcsolatban van a hitleristákkal. Hiszen Malar nem is olyan régen, májusban, Catlos hadügyminiszterrel együtt Hitlernél járt, ahol a partizánmozgalom leveréséről és Szlovákiának a támadó Vörös Hadsereggel szembeni megvédéséről tárgyaltak. Ugyanakkor született az a döntés, hogy Malar hazatér Berlinből, ahol katonai attasé volt, és átveszi a kelet-szlovákiai hadtest parancsnokságát. Szlovákiában azt is jól tudták, hogy német származású feleségén keresztül Malar kapcsolatot tart fenn a hitleristákkal, továbbá, hogy a szovjet—német fronton folyó harcokban való részvételéért lovagkereszttel tüntették ki.
A burzsoá pártoknak azok a képviselői, akik terveik végrehajtásában a Szovjetunió támogatására számítottak, és ismerték Malar tábornok szovjetellenes nézeteit, ellenezték jelölését. Ebben a kérdésben egészen a felkelés kezdetéig viták folytak.
A burzsoá ellenzék további tevékenységével kapcsolatban felmerült nézeteltérések csak 1944 augusztus közepén simultak el, de akkor sem teljesen. A Szlovák Nemzeti Tanácsot kibővítették. Eddig a következő tagokból állt: K. Smidke, H. Husák, L. Novomesky, I. Lettrieh, P. Zatko, J. Ursini, I. Horvat. Most bekapcsolódtak a Katonai Központ képviselői is: Jan Golian, M. Ferencik, I. Marko és M. Polak.
A Katonai Központ, miután megfelelő kádereket gyűjtött, sietve kidolgozta a fegyveres felkelés tervét. A tervnek, amelyet Golian 1944 június végén mutatott be Londonban, az alábbi fő pontjai voltak:
1. A katonai fordulatot a szlovák hadsereg hajtja végre kedvező körülmények között, vagyis amikor a szovjet csapatok északon elérik Krakkót, délen pedig Miskolcot.
2. A tábori hadsereg, vagyis az 1. és 2. kelet-szlovákiai hadosztály (25 000 ember) a szovjet parancsnoksággal való előzetes megállapodás értelmében elősegíti a szovjet csapatok átkelését a Kárpátokon és bevonulását Szlovákiába.
3. A hátországi hadsereg (10 000 ember) Szlovákia középső részén, a Banská Bystrica—Zvolen—Brezno háromszögben helyezkedik el, mozgósítással két új hadosztályt szervez, rendfenntartó feladatokat lát el, s abban az esetben, ha nem tudná tartani magát a szovjet csapatok megérkezéséig, a katonákat átállítja a partizánharcra. Azután a két hadsereg csapatai a Vörös Hadsereggel együtt befejezik a hitleristák szétverését. A tábori hadsereg a Németországhoz intézett hadüzenetet követő három nap alatt felszabadítja Szlovákia nyugati és középső részét. A felkelés politikai központja Bratislava lesz.
A felkelés megindításának két változatát dolgozták ki. Az egyiket arra az esetre, ha a szovjet csapatok elérik északon Krakkót, délen pedig Miskolcot. A másikat arra az esetre, ha a hitlerista csapatok megszállják Szlovákiát.
Június 29-én a Szlovák Nemzeti Tanács ülésén megvitatták ezt a tervet, és lényegesen megváltoztatták. Az első változat szerint a felkelésnek azután kellett megkezdődnie, hogy kapcsolatot teremtettek a szovjet parancsnoksággal, és egyeztették terveiket, függetlenül attól, hol állnak a szovjet csapatok. A terv első változatának tehát fontos vonása volt, hogy a katonai fordulat időpontját a szovjet csapatok harci cselekményeitől függően állapították meg, ez pedig magától értetődően azt jelentette, hogy idejében kapcsolatot kellett teremteni a szovjet parancsnoksággal.
Mi volt a helyzet ebben a vonatkozásban?
A Szlovák Nemzeti Tanács és a Katonai Központ június 29-i ülésén úgy döntöttek, hogy közvetlen kapcsolatba lépnek a szovjet hadvezetéssel, s ezért Moszkvába küldik a Szlovák Nemzeti Tanács megbízásából K. Smidkét, a Katonai Központ megbízásából pedig M. Ferencik alezredest.
A moszkvai csehszlovák katonai misszió vezetője, H. Píka tábornok július 3-án táviratot kapott Londonból, amelyben közölték vele, hogy július 9-én a vinnyicai repülőtérre érkezik a szlovák delegáció repülőgépe. A gép fogadására Vinnyicába érkezett G. Sz. Zsukov tábornok, a szovjet vezérkar megbízottja. Három napig várta a szlovák megbízottakat, de nem érkeztek meg. Csak július 14-én vált ismeretessé, hogy az emigráns kormány ügynökeinek hibájából a repülőgép nem szállhatott fel.
Ugyanezen a napon Píka tábornok informálta a szovjet hadvezetést a Szlovákiában végrehajtandó katonai puccs tervéről, amelyet Golian június 28-án terjesztett elő. Néhány nap múlva pedig arra kérte a szovjet vezérkart, hogy állapítsa meg a fegyveres felkelés időpontját. Írásbeli választ kapott, amelyben az állt, hogy a szovjet hadvezetés nem határozhatja meg a felkelés időpontját. Legjobb, ha a szlovák parancsnokság állapítja meg azt a csapatok felkészültségétől és a frontok helyzetétől függően.
Meghiúsult tehát az emigráns kormánynak az a próbálkozása, hogy kitérjen a felkelés időpontjának meghatározása elől, és a felkelés veresége esetén a szovjet katonai vezetésre hárítsa a felelősséget. A szovjet hadvezetés nagyon helyesen úgy döntött, hogy ott helyben jobban megállapítható, mikor kezdődjék meg a fegyveres felkelés.
Bratislavában napról napra fokozódott a pánik. Még Mach belügyminiszter és Catlos hadügyminiszter is megpróbálta nyitva hagyni magának a kiskaput arra az esetre, ha a hitleri Németországot újabb vereségek érnék. Június elején a Kommunista Párt megtudta, hogy Catlos egy közvetítő segítségével hajlandó rendelkezésére bocsátani a katonai államcsínyre vonatkozó saját tervét. Ennek a tervnek az volt a lényege, hogy katonai diktatúrát kell teremteni, és a puccs után „meg kell őrizni a szlovák hadsereg függetlenségét”. Catlos kész volt repülőgépet adni arra a célra, hogy felvegyék a kapcsolatot a szovjet hadvezetéssel.
A Szlovák Nemzeti Tanács július 20-i kibővített ülésén ismét elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek Moszkvába, és kérték Goliant, hogy biztosítson a küldöttség számára repülőgépet. A küldöttség két tagjának, K. Smidkének és M. Ferencik alezredesnek terv szerint augusztus első napjaiban kellett repülőgépre ülnie a Banská Bystricától délre fekvő Tri Duby repülőtéren.
A burzsoá körök azonban ekkor is megmutatták, hogy mennyit ér a szavuk. Golian megbízottai Smidke és Ferencik tudta nélkül augusztus 2-án repülőgépen elindultak a Szovjetunióba abban a titkos reményben, hogy sikerül önállóan tárgyalniuk Moszkvában. Smidke, amikor erről tudomást szerzett, a repülőtérre sietett, és követelte, hogy bocsássanak a rendelkezésére másik repülőgépet. Augusztus 4-én egy Focke Wulf típusú repülőgépen útnak indult, és némi közjáték után (a szovjet légvédelem lőtte a gépet) másnap leszállt a 4. Ukrán Front körzetében, a következő napon pedig Moszkvába érkezett.
A szlovákiai fegyveres felkelés tervét, amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács jóváhagyott, a szovjet főparancsnokság elé terjesztették. K. Smidke tájékoztatta a tervről a Csehszlovák Kommunista Párt külföldi vezetőségét is. Klement Gottwald és más vezetők helyesnek találták mind a Kommunista Párt képviselőinek a Szlovák Nemzeti Tanácsban végzett munkáját, mind a fegyveres felkelés tervét. A Csehszlovák Kommunista Párt külföldi vezetőségének augusztus 23-i direktívája hangsúlyozta, hogy a felkelést akkor célszerű megindítani, amikor a Vörös Hadsereg Szlovákia területére lép, vagy ha a hitleristák közvetlenül meg akarják szállni Szlovákiát.
Moszkvában azt a memorandumot is megvitatták, amelyet Catlos küldöttsége hozott magával. A memorandumban az állt, hogy Szlovákia kénytelen volt részt venni a szovjetellenes háborúban, s hogy jelenleg hajlandó bizonyságot tenni „szláv érzelmeiről” és támogatni a Szovjetunió katonai erőfeszítéseit. Catlos azonban feltételt is szabott: Szlovákia ne legyen hadszíntér, nehogy a hitleristák úgy bánjanak vele, mint Olaszországgal. Azt javasolta, hogy a szovjet csapatok ne lépjenek szlovák területre, hanem a főcsapást délebbre, a magyar hadseregre mérjék. A német hadvezetés megtévesztése végett Szlovákia irányában a szovjet csapatok csak színlelt támadást hajtsanak végre. Amikor pedig a Vörös Hadsereg eléri Krakkót, a szlovák csapatok utat nyitnak neki a déli irányban való gyors előnyomuláshoz.
Noha Golian és Catlos terve között lényeges különbségek voltak, mindkettő figyelmen kívül hagyta a szlovák nép és különösen a partizánosztagok szerepét a fegyveres megmozdulásban. Sőt, egyik terv sem említette a partizánokat, mintha nem is léteztek volna, holott a népi bosszúállók ezekben a napokban különösen aktívak voltak. Kapcsolatot teremtettek a helyi kommunista csoportokkal és nemzeti bizottságokkal, nagy felvilágosító munkát végeztek a lakosság és főként a katonák körében, diverziós cselekményeket hajtottak végre stb.
A Kommunista Párt felhívást intézett a néphez, hogy erősítse a nemzeti egységfrontot, szervezze és támogassa a partizánosztagokat és a fegyveres csoportokat, minden városban és minden járásban alakítsa meg a nemzeti bizottságot mint a megszállók és az árulók elleni népi harc egyetlen vezető szervét.
Augusztus közepén a partizánok már egész járásokat ellenőriztek. Soraikba hívták a hazafiakat. A népbíróságok ítéletet tartottak az árulók felett. Megalakultak a forradalmi hatalmi szervek. Ekkor Szlovákiában már 42 partizánegység harcolt, létszámuk elérte a 10 000 főt. A Janosik-dandár ellenőrzése alatt tartotta Brezno és Dobsina környékét. A Jegorov parancsnoksága alatt álló dandár Banská Bystrica térségében, „A szlávok szabadságáért” dandár pedig Poprad és Mikulás térségében működött. A Velicsko parancsnoksága alatt álló dandár ellenőrizte Martin, Ruzomberok, Zilina vidékét.
Valóságos partizánháború bontakozott ki tehát, méghozzá elég nagy területen: e területet északon a Kárpátok, keleten Kárpát-Ukrajna, délen Magyarország és nyugaton a Nitra folyó határolta. A partizánok azonban Szlovákia középső részén voltak a legtevékenyebbek. Hatalmukba kerítettek egy-egy települést, megsemmisítették az ott állomásozó hitlerista alegységeket, és megteremtették a népi hatalmat. Augusztus 20-a és 29-e között több csatát vívtak az ellenséggel, mint a nemzeti felszabadító harc egész addigi időszakában.
A szlovák hazafiak nagy lelkesedéssel támogatták a partizánokat. A martini helyőrség katonái, akiknek parancsnoka az antifasiszta érzelmű Jan Perko ezredes volt, augusztus 22-én egy fegyverrel megrakott teherautót, néhány nap múlva pedig három harckocsit adtak a partizánoknak. Hamarosan Martinba érkezett P. A. Velicsko. Beszédet tartott a helyőrség katonái előtt, és felszólította őket, hogy harcoljanak a németek ellen. Ezt követően egy egész szlovák század csatlakozott a partizánokhoz.
Augusztus 25-én a partizánok egyik csoportja Vrútkyban teljesen megsemmisítette a Gestapo-őrséget. Breznóban a munkások abbahagyták a munkát, és a helyi laktanyába mentek fegyverért. Augusztus 28-án a városba bevonultak a partizánok. Ruzomberokban a katonák és a partizánok közösen szálltak szembe a hitleristákkal. Szlovákia középső részén sok más városban és faluban elmozdították a fasiszta közigazgatás embereit, s a hatalom a nemzeti bizottságok kezébe került.
A helyi nemzeti bizottságok ezekben a napokban nagy kezdeményező készségről és határozottságról tettek tanúságot. A munkásosztályra támaszkodva, szoros kapcsolatban a partizánosztagokkal, a népi felszabadító harc igazi szervezői lettek.
Tiso szlovák államelnök, miután egyre csökkent a hadseregre gyakorolt befolyása, s nem volt elég ereje ahhoz, hogy elfojtsa a felszabadító mozgalmat, annyira megrémült, hogy két alkalommal is — augusztus 23-án és 25-én — kérte Hitlert, szállja meg Szlovákiát. A hitleristák már összpontosították erőiket a szlovák határokon. Nagy események előszele érződött. Velicsko a helyi pártszervezetekkel együtt kidolgozta a Turciansky terület felszabadításának tervét. Erről még augusztus 18-án jelentést tett az ukrajnai partizánmozgalom törzskarának.
A szovjet hadvezetés, helyesen értékelve a Szlovákiában kialakult helyzetet, arra az álláspontra helyezkedett, hogy amíg a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttsége Moszkvában tárgyal az akciók összehangolásáról a Vörös Hadsereggel, korai volna kirobbantani a felkelést. A szovjet hadvezetés abból indult ki, hogy a szovjet partizánok nem azért érkeztek a testvéri szlovák nép földjére, hogy beavatkozzanak belügyeibe és rákényszerítsék akaratukat, hanem csak azért, hogy segítséget nyújtsanak igazságos felszabadító harcához.
Eközben a felkelés lényegében spontán elkezdődött. Pohronie településein a nemzeti bizottságok augusztus 24-én úgy határoztak, hogy fegyveres megmozdulásra szólítják a tömegeket. Martinban a Kommunista Párt helyi bizottsága az utolsó intézkedéseket tette a fegyveres felkelés előkészítésére. A martini helyőrség egyik tisztje, Kirill Kuhta kapitány szoros kapcsolatot tartott fenn Velicsko törzsével, amely nem messze, Sklabina faluban helyezkedett el.
A partizánegységek és dandárok körülfogták a városokat. Augusztus 27-én egy csoportjuk bevonult Ruzomberokba. Nyomban megtartották Ruzomberok, Liptovsky Mikulás és Poprád nemzeti bizottságainak összevont ülését, amely határozatot hozott a felkelés megindításáról. Az utekaci üveggyár munkásai a gyári sziréna jelére keltek fel. Több városban a középületekre és a gyárakra kitűzték a vörös zászlót, megalakították az üzemi forradalmi bizottságokat, amelyek mozgósították és felfegyverezték a munkásokat. Novakiban a vegyiüzem munkásai és a bányászok mind egy szálig beléptek a partizánegységbe, a handlovai bányászok pedig megalakították a saját bányászszázadukat.
A helyi pártszervezetek, amelyek ezekben a napokban rendkívül aktívak voltak, konkrét utasításokat kaptak G. Husáktól, a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjától, aki Banská Bystricába érkezett. Husák találkozott sok pártmunkással, és kérte őket, hogy gondosan készüljenek fel a fegyveres felkelésre. Szlovákiában viharosan követték egymást az események. A legcsekélyebb ürügy is elég volt ahhoz, hogy kitörjön a népből a fasisztákkal szemben érzett gyűlölet. És az ürügy nem váratott magára.
Augusztus 20-án a szovjet csapatok végrehajtották a iasi—kisinyovi hadműveletet, és szétverték a hitleristák erős hadseregcsoportját. Románia kilépett a háborúból. Néhány nap múlva Romániában kitört a fegyveres felkelés. Menekült a rengeteg hitlerista szakértő, tanácsadó, katonai misszió. Az egyik 30 tagú misszió Otto tábornok vezetésével Szlovákián keresztül tért haza Németországba, mert a németek Szlovákiát tartották Európa legnyugodtabb pontjának. Az augusztus 28-ra virradó éjszakát Martinban töltötték.
Amikor Velicsko a vasutasok révén tudomást szerzett arról, hogy a Romániából érkezett vonatban egy német katonai misszió tartózkodik, azt javasolta, hogy bármilyen ürüggyel tartsák vissza a vonatot. A vasutasok ezt meg is tették. A partizánok egy csoportja A. Ljah komisszár parancsnoksága alatt körülfogta az állomást. A vonat megrohamozása veszélyeztette volna a többi utas életét, ezért a szlovák hazafiak elhatározták, hogy kicsalják a vonatból a hitleristákat. Kuhta kapitány azt ajánlotta a misszió tagjainak, hogy amíg „a vasút javítása folyik”, töltsék az éjszakát a városi laktanyában. A fasiszták elfogadták az ajánlatot, s nyugovóra tértek a géppuskákkal védett laktanyában. Ekkor Kuhta motorkerékpáron Sklabinába ment, hogy a további teendőkre vonatkozóan tanácsot kérjen a partizánoktól. A partizánok azt tanácsolták a martini antifasisztáknak, hogy ejtsék foglyul a missziót, és vigyék a partizán-törzshöz, ha pedig a németek ellenállnak, semmitől se riadjanak vissza. Kuhta kapitány visszatért a városba, és barátaival hozzáfogott, hogy előkészítse a hitleristák letartóztatását. Augusztus 28-án reggel az akció végrehajtására kijelölt harminc szlovák géppisztolyos mindegyike a helyén volt, és tudta, hogy mi a feladata.
A német tisztek nem akartak a laktanyában reggelizni, s arra kérték Kuhtát, hogy kísérje őket az állomásra. Az első emeletről lementek a laktanya udvarára.
— Mit jelent ez? — kérdezte remegő hangon az egyik hitlerista, amikor az udvaron megpillantotta a fegyveres katonákat. Kuhta azt felelte, hogy kiképzés folyik. A fasiszták azonban nem nyugodtak meg, s a kapuhoz közeledve aggodalmas pillantásokat vetettek hátra és oldalra. Egyikük hirtelen kirántotta a pisztolyát, lelőtte az őrt és a kijárathoz rohant. Kuhta tüzet vezényelt, s a reggeli csendet géppisztolysorozatok törték meg. Egy perc múlva minden elcsitult. A laktanya udvarán harminc hitlerista holtteste feküdt.
Az esemény híre percek alatt bejárta a várost, s hamarosan tudomást szereztek róla más városokban és a falvakban is. A lakosság mindenütt spontán gyűléseket tartott, helyeselte a katonák tettét, és követelte a népfelkelés megindítását. A város gyáraiban több ízben beszédet tartottak a partizánparancsnokok, felszólalt Perko ezredes helyőrségparancsnok és Jan Mazur, a nemzeti bizottság kommunista elnöke.
Az országban tovább éleződött a helyzet. Catlos augusztus 29-én beszédet mondott a bratislavai rádióban, szidalmazta a szlovák hazafiakat, és bejelentette, hogy a „kormány” a rend helyreállítása végett behívta az országba a német csapatokat.
Némileg másképp alakultak az események Szlovákia nyugati és délnyugati vidékein, a cseh határ mentén. Itt a partizánmozgalom nem volt olyan fejlett. A nyugati területeken harcoló hazafiaknak nagy segítséget nyújtottak azok az instruktorok, akiket Szlovákia középső és keleti részéből küldtek oda a nemzeti bizottságok.
Augusztus 29-én délben híre kelt, hogy északról, Cadca felől német büntető különítmény tart Zilina felé. Körülbelül 20 000 ellenséges katona és tiszt tört be több oldalról Szlovákiába. A partizánok egy Martinból érkezett harckocsiszakasz támogatásával harcba bocsátkoztak a németekkel.
1944. augusztus 30-án, amikor a felkelés már átfogta Szlovákia egész középső részét, Golian összehívta Banská Bystricában az ott állomásozó csapatok tisztjeit, és közölte velük, hogy Benes elnök kinevezte őt az 1. Csehszlovák Hadsereg parancsnokává. Ugyanakkor a Katonai Központ felhívással fordult a lakossághoz, hogy fogjon fegyvert és szálljon szembe a megszállókkal.
Banská Bystricában tartózkodott a felkelés valamennyi vezető szerve: a Szlovák Nemzeti Tanács, a Katonai Központ, a partizán-törzskar, a Kommunista Párt Központi Bizottsága.
A partizánok és a szlovák hadsereg felkelt egységei ezekben a napokban tovább szélesítették a felkelés övezetét. Jegorov dandárparancsnok elhatározta, hogy augusztus 30-án elfoglalja Brezno várost, s így elhárítja azt a veszélyt, hogy a hitleristák Poprád felől támadjanak. Ugyanazon a napon a felkelők elfoglalták Tri Duby fontos repülőterét.
Az eseményekből jól látható, hogy a szlovák felkelés a partizánmozgalomból fejlődött ki. Augusztus 30-ra a néphatalom ellenőrzése alá került az ország területének háromnegyede; ez a szabad föld északon Lengyelországig, délen Magyarországig, nyugaton a Nitra-folyóig, keleten pedig Kezmarokig terjedt.
A szlovákiai eseményeknek a nemzetközi helyzet is kedvezett. A szovjet csapatok már végrehajtották a nagyszerű belorussziai hadműveletet, és Varsó alatt harcoltak. A déli frontszakaszon a Vörös Hadsereg Romániában nyomult előre, közeledett a bolgár határhoz, és megteremtette a feltételeket a magyarországi hadműveletekhez. A nyugati fronton is kedvezően alakult a helyzet. Franciaország északi részén partra szállva az amerikai—angol szövetségesek kelet felé nyomultak. Augusztus 25-én Párizsban felkelt a nép, és felszabadította a fővárost. Európa megszállt országaiban jelentősen megélénkült az ellenállási mozgalom. Ezért a hitleristák nehezen tudtak erőt gyűjteni a szlovák felkelés leveréséhez.
Amikor megindult Szlovákia nyílt megszállása, a Katonai Központ parancsot adott a Bardejov térségében (1. hadosztály) és Medzilaborce térségében (2. hadosztály) állomásozó szlovák csapatoknak, hogy szálljanak szembe a hitleristákkal.
Hogyan viselkedett ebben a felelősségteljes pillanatban Malar tábornok, a kelet-szlovákiai hadtest parancsnoka, aki annak idején elismerte a Katonai Központot, s ezért köteles volt végrehajtani parancsait? Eddig kétkulacsos politikát folytatott: a Katonai Központ felé is, Catlos tábornok felé is kacsingatott. Most viszont elérkezett az a pillanat, amikor egyértelműen állást kellett foglalnia. És Malar tábornok állást foglalt. Augusztus 30-án reggel Popradon összehívta a tiszteket, és beszédet mondott előttük, amelyben megtorlással fenyegette őket, ha csatlakoznak a felkelőkhöz. De ennél még tovább is ment. Tudta, hogy Popradon tartózkodik J. Solc, „A szlávok szabadságáért” partizánosztag komisszárja, s parancsot adott, hogy lőjék agyon. Amikor erről tudomást szereztek, Solc és partizánjai elhatározták, hogy a provokátornak megadják, amit megérdemel. Megindultak a laktanya felé, ahol a szóban forgó beszéd elhangzott, de Malar már kiment a repülőtérre. A partizánok ott sem érték utol, Malarnak sikerült Bratislavába repülnie.
Eközben Presovban, a kelet-szlovákiai hadtest törzsében a következő események történtek. Malar távollétében helyettese, Talsky ezredes, a hadtest törzskari főnöke volt a parancsnok. Talsky augusztus 30-án összehívott néhány tisztet, és közölte velük, hogy megkezdődött a felkelés. Másnap az előzetes megbeszélés értelmében összekötő tisztet kellett volna küldeni az 1. Ukrán Front törzséhez. Talsky azonban az utolsó pillanatban megváltoztatta döntését. Anélkül, hogy bárkinek egy szót is szólt volna és kiadta volna a szükséges parancsokat, sorsára hagyta a hadtestet, és augusztus 31-re virradó éjszaka maga repült el Konyev marsall törzséhez. Ugyanezen az éjszakán a frontot átrepülték a szlovák légierő gépei is, Trnka őrnagy parancsnoksága alatt.
Az 1. Ukrán Front parancsnoka azonnal fogadta Talksyt, s nem helyeselte tettét. Azt javasolta neki, hogy térjen vissza a hadtesthez, és szervezze meg a hitleristákkal szemben az ellenállást. Talsky visszatért, de Presovba már nem jutott el. Addigra a németek elfoglalták a várost, és augusztus 31-én árulás vádjával a repülőtéren letartóztatták a Bratislavából éppen visszatérő Malar tábornokot.
Malar árulása és Talsky felelőtlen magatartása következtében a hadtest katonái között nagy volt a fejetlenség. A német hadvezetés pedig egyre újabb csapatokat dobott át Lengyelországból és Magyarországról, hogy lezárja a Kárpátok hágóit. Ebben a bonyolult helyzetben augusztus 31-én este parancs érkezett Banská Bystricából, hogy tartóztassák le Malart és Talskyt, s hogy a két hadosztály Markus és Husar ezredes parancsnoksága alatt minél gyorsabban vonuljon Szlovákia középső részébe. De ekkor már késő volt. Augusztus 31-e és szeptember 4-e között a hitleristák, áruló szlovák tisztek segítségével, egyetlen puskalövés nélkül lefegyverezték a kelet-szlovákiai hadtestet. Letartóztattak és koncentrációs táborba küldtek 17 000 katonát, köztük 100 tisztet. Csak kevés (körülbelül 2000) szlovák katonának sikerült áttörnie a partizánokhoz, hogy egyesült erővel feltartóztassák a hitleristákat. A kelet-szlovákiai hadtest tehát a felkelés legválságosabb pillanatában nem tudott aktívan részt venni a harcban. Ez volt a felkelésre mért első súlyos csapás.
A szerencsésnek nem nevezhető kezdet ellenére a felkelés folytatódott. A nemzeti felszabadító mozgalom új, magasabb szintre emelkedett. Megkezdődött a fegyveres harc, amelynek az volt a célja, hogy a gyűlölt hódítókat kiűzzék a hazai földről.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!