I. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
2
A kormány ellenintézkedései
A szociáldemokrata pártvezetés habozásával, felemás, bizonytalan intézkedéseivel szöges ellentétben állt a kormány határozott eljárásmódja. Kíméletlenül, brutálisan, gyilkos hidegvérrel hajtotta végre a kormány az adott esetre eltervezett és jól előkészített megtorló, elnyomó intézkedések sorát; eltökélten, hogy mindenáron, vérontástól sem visszariadva, megvédi a fasiszta rendszert a munkássággal szemben. A végrehajtó hatalom képviselői már 1933 tavasza óta megbeszéléseket folytattak e tárgyban a Szövetségi Kancellári Hivatalban, és részletesen kidolgozták a szükséges lépéseket. Persze a kormány február 12-re azért nem várta a harc kirobbanását. Így történt, hogy például Emil Fey őrnagy, az alkancellár, bár épp előző nap tartott fenyegető beszédet, 12-e hajnalán elengedte feleségét – Karwinsky biztonságügyi államtitkár neje társaságában – egy bécsi külkerületbe, a munkanélküliek téli segélyakciójára.
Dollfuss szövetségi kancellár valamivel 8 óra előtt elhagyta lakását, és átment a kancellári hivatalba, hogy bizonyos utasításokat adjon, mielőtt a Stephansdomban a pápai jubileum alkalmából tartandó nagymisén részt vesz. Vagyis a harcok kirobbanása teljesen váratlanul érte a kormányt, s ez – a meglepetés mozzanata, céltudatos vezetést feltételezve – fokozta a munkások esélyeit.
A linzi harcokról Karwinsky az első jelentést közvetlenül Linzből kapta telefonon. Ekkor azonnal felhívta a lakásán Fey őrnagyot. Fey utasítást adott: a linzi felkelést a végrehajtó szervek minden erejével, szükség esetén a szövetségi haderő mozgósításával le kell törni. Egyikük sem gondolta, hogy a harc Bécsre is átterjedhet; Karwinsky úgy vélte, helyi összetűzésről van szó. Ebben az értelemben tájékoztatták Dollfuss szövetségi kancellárt, aki ezek után úgy döntött, nem mondja le tervezett nagymise-programját. A honvédelmi minisztert, Schönburg-Hartenstein herceget nem is értesítették. 11 órakor Fey és Karwinsky kivételével a kormány valamennyi tagja, a diplomáciai testület képviselőinek társaságában, ott volt a Stephansdomban. Fey a biztonság kedvéért kiküldte szárnysegédjét, Wrabel őrnagyot a külkerületbe, hozza haza autóval a két hölgyet. Minden elképzelhető biztonsági intézkedés is megtörtént: riasztották a rendőrséget és a csendőrséget, a szövetségi haderőt, a fasiszta szervezetekből (Heimwehr, Ostmark-rohamosztagok, Freiheitsbund) összetákolt úgynevezett Önkéntes Védhadtestet (Schutzkorps); legfelső fokú készültségbe helyezték valamennyiüket. A biztonsági szolgálat emberei közül ezen a hétfő délelőttön csupán 300 fő volt szolgálatban. 11 órakor az egész rendőrséget riadókészültségbe helyezték.
10 óra 15 perckor Bécs rendőr-főkapitánya, dr. Eugen Seydel, közölte a linzi harcok hírét a szövetségi haderő bécsi városparancsnokával, Eugen Luschinsky mérnök vezérőrnaggyal; megtoldva az értesítést azzal a kéréssel, hogy „helyezze szigorú készültségbe a helyőrséget”. 10 óra 40 perckor a városparancsnok elrendelte a helyőrség összevonását.
A kormány csak a Stephansdomban, a nagymise közben tudta meg, hogy a harcnak ezúttal a fele sem tréfa. A bécsi francia követ, Gabriel Puaux, aki a fasiszta kormányzattal rokonszenvezett, és jelen volt a Stephansdomban a nagymisén, az alábbiakat jegyezte fel:
„A diplomáciai testület a szentély-székeken foglalt helyet. Láttam velem szemközt a kancellár komoly, ünnepélyes arcát; komor és merev volt az egész ember. Innitzer bíboros celebrálta a nagymisét, 11 óra 47 perckor hirtelen kialudt a villany, majd megint világos lett, s csak aztán hunyt ki újra, végleg. A magas templomhajó elsötétült. A szentélyt gyéren világították meg a viaszgyertyák. Megadatott tehát a jel a zendülést bevezető általános sztrájkra; az ipari fény a marxista vezetőknek engedelmeskedett. Az oltáron tovább lobogtak a katolikus Ausztria középkori gyertyái.”
A rendőrfőkapitány-helyettes, Michael Skubl, mozgósította a lovasrendőrséget. Azonnali katonai segítséget akart kérni. „Önmagunkban gyengék voltunk, a tömeg alighanem elsöpört volna minket” – nyilatkozta később. Seydl rendőr-főkapitány is aggodalmát fejezte ki, hogy a Schutzbund esetleg megrohamozza a laktanyákat.
A végrehajtó hatalom kész volt a munkások ellen akár nehézfegyvereket is bevetni. 12 órakor tüzelésre készen állt 16 löveg; számuk az éjszaka folyamán további nyolc, két-két löveges üteggel gyarapodott.
12 óra 15 perckor fegyverben állt az egész rendőrség, őrjáratokat szerveztek. 14 órakor a rendőr-főkapitányságon megbeszélést tartottak, hogyan tovább. A rendőrség legfelsőbb vezetői azt javasolták, szállja meg a gáz- és az elektromos műveket a szövetségi haderő, a katonai parancsnokság viszont úgy vélte, ez csak az erők elaprózását jelentené és nem szavatolná a sikert. Ezért határozat született, hogy először a Belvárost biztosítják a Schutzbund ellen, s csak azután támadják meg a felkelőket a külkerületekben.
A kormány statáriumot hirdetett. A rádióban – a munkások nem rohamozták meg a rádió épületét! -, a sajtóban, a falragaszokon közzétett felhívás szerint sikerült megakadályozni a linzi „erőszakcselekmények” továbbterjedését. Valamint „Bécsben a városi elektromos művek szociáldemokraták által beszervezett munkásai beszüntették a munkát. Ezért Bécsben is szükségessé vált a rendkívüli állapot kihirdetése. A szövetségi kormány, a hatalmi apparátus teljes mozgósításával, minden szükséges intézkedést megtett a bolsevista elemek tervszerű, határozottan bűnös akcióinak csírájában történő elfojtására.”
Alig valamivel dél után a szövetségi haderő alakulatai futólépésben hagyták el a laktanyákat, megszállták a Duna-csatorna hídjait, körülbelül egy óra elteltével pedig, együttműködve a rendőri erőkkel, szögesdrót akadályokat vontak a Belváros köré. Géppuskák kerültek tüzelőállásba; a kereszteződéseknél megerősítették az őrszemeket. Fegyveres őrjáratok cirkáltak a városban; a rendőrség, miután az áramszünet kezdetét követően sebesen eltűnt az utcákról, most visszatért rohamsisakosan, az ártatlan gumibotokat karabélyokra cserélve. Addig a Belváros, a szövetségi hivatalok épületei és a legfontosabb kormányszervek székhelyei teljesen védtelenek maradtak, könnyű célpontjául bármiféle támadásnak. Ha a munkások elszántan benyomulnak a külvárosokból, nehéz helyzetbe hozhatták volna a kormányt. Ezt utólag még a félhivatalos kormányjelentés is beismerte: „A kora délutáni órák, mintegy 14 óra 30 percig, kétségtelenül bizonyos gyengeségünk jegyében teltek el, amit csak nevezett időpontban számoltunk fel, amikor három gépesített (vagyis gépkocsizó – A. R.) zászlóalj a rossaui laktanyában már bevetésre készen állt.”
De a kijelölt helyeken gyülekező Schutzbund, mint a Republikanischer Schutzbund vezetője, Julius Deutsch maga írja: „szétosztotta ugyan a fegyvereket tagjai között, de ennél többet nem tett”, hanem a végzetes utasításhoz ragaszkodva, miszerint be kell várni a kormányerők támadását, ez utóbbiaknak elegendő időt hagyott a felkészülésre, így önként lemondott a kezdeményezésről. A Schutzbund-alakulatok a Belváros szükségszerű és várható megrohamozása helyett fegyveresen csak a külvárosokban várakoztak, passzívan várva be a fasiszta Heimwehr által támogatott rendőrségi akciót. Időközben a rendőrség módszeresen bekerítette Bécs város munkásnegyedeit, településeit és kerületeit, ahol – információi és feltételezése szerint – a schutzbundisták gyülekezhettek, hogy fegyvert vételezzenek. Ennek ellenére ezeken a helyeken a munkások egyelőre még erősebbek voltak, mint az ellenség.
Az első halott
Az első halálesetre még az áramszolgáltatás leállítása előtt került sor.11 óra 10 perckor Bécs XI. kerületében, Simmeringben, Josef Schiel körzeti rendőrfelügyelő őrizetbe akarta venni az Eichenstrassén a fegyveres Franz Havlicek munkást, aki ennek során agyonlőtte.
Kirobban a harc Sandleitenben
A harcok 13 óra körül robbantak ki a XVI. kerületben, Ottakringben, a sandleiteni városi lakótelepen. A rendőrség meg akarta rohamozni a hatalmas épülettömböt, de a heves puska- és géppuskatűz visszaszorította erőit a park egyik falvonulata mögé. A Schutzbundnak az útkereszteződéseknél felállított géppuskái a rendőrnyomozók segítségére siető, öt géppuskával megerősített különítményét is visszaűzték. A rendőrök kénytelenek voltak katonai segítséget kérni. A városparancsnokságra 15 óra 30 perctől kezdve olyan sok megkeresés futott be, hogy csak nehezen tudtak mindnek eleget tenni. A katonaságot végül csupán akkor vetették be a külvárosokban, amikor kiderült, hogy a Schutzbund a Belvárost nem támadja meg. „Adva van a lehetőség, mert a Belvárosban szerencsére a legteljesebb nyugalom honol” – olvashatjuk a félhivatalos jelentésben. 16 órakor a 3. gyalogezred I. gépesített zászlóalja az önálló tüzérezred 8. hegyilöveg ütegével együttműködésben segítségnyújtásra vonult fel. A katonák és a rendőrök órákon át lőtték a Sandleitenhofot, a tüzérségi beavatkozásra azonban nem kaptak engedélyt. A munkások 18 órakor – állítólag futárok által kézbesített utasításra – meglepő fordulattal beszüntették a tüzelést. De a csapatok az időközben beállt sötétség miatt nem mertek behatolni az épülettömbbe, ezért a katonákat 21 óra 30 perckor visszavezényelték az ottakringi munkásotthonhoz, a kerületbeli harcok másik színhelyére. A védők ezt használták ki, hogy a sötétség leple alatt elvonuljanak; egy részük fegyveresen igyekezett az ottakringi munkásotthonhoz.
Reumannhof
Egy órával a Sandleiten elleni támadást követően, 14 órakor indítottak akciót a kormánycsapatok az V. kerületben, a Margaretenben, a Margaretengürtelen levő községi épülettömb, a Reumannhof ellen. A Reumannhof közelében, egy vendéglőben gyülekezett a „Szirti sas” lövészegyletnek álcázott schutzbundista „Matteotti” rohamszázad. Itt kapta Emmerich Sailer 25 éves szakaszvezető a parancsot, hogy tartsa a Reumannhof tánctermét. Sailer csak helyettes parancsnok volt, mert az illetékes Schutzbund-parancsnokot letartóztatták. A feladat értelmében a termet addig kellett tartania, amíg a fegyvereket ki nem hordják és szét nem osztják. Sailernek 30 embere volt, schutzbundisták és tornavédegyletesek; fegyverzetük pisztoly és úgynevezett „zabosrolád”. Öntöttvas vagy sárgaréz csövek voltak ezek a roládok, robbanóeleggyel töltve; kézigránátként szolgáltak. Öt centiméter hosszú gyújtózsinórjuk foszforos végét gyufaskatulyához dörzsölték; a robbanás öt másodperccel később következett be. A schutzbundisták mindegyike két-két ilyen kézigránátot kapott.
14 órakor rendőrségi rohamautó jelent meg a Reumannhof előtt. Mivel a két, őrnek kiállított schutzbundista megfutamodott, a rendőrök akadálytalanul juthattak el a pincéig. Itt azonban a Schutzbund már fegyveres ellenállást tanúsított. A rendőrök kénytelen-kelletlen visszavonultak. És akkor sem boldogultak a pince védőivel, amikor újabb gépkocsi érkezett támogatásukra nyolc fővel és egy nehézgéppuskával.
Megpróbáltak egy hátsó folyosón át behatolni, de akkor megint súlyos veszteségeket szenvedtek. Ezalatt a schutzbundisták kiásták fegyvereiket: karabélyokat és egy angol géppuskát; lőszerük azonban nem volt. Ennek ellenére folytatták az ellenállást, és mindaddig sakkban tartották a rendőröket, amíg a katonai erősítés meg nem érkezett. 19 órakor a IV. gépesített tábori vadászzászlóalj a Reumannhof felé nyomult, de a Gürtel menti parkok bokraiból ismét golyózápor zúdult a katonákra, akik csak a parkban védekező munkásokkal vívott tűzharc után tudtak továbbhatolni. Végül a nagy háztömb valamennyi kijáratát megszállták, és a roham bevezetéseként heves sortüzet zúdítottak a Reumannhofra. A táncterem ajtaját felrobbantani próbáló tisztet golyó érte, így ő maga robbant fel. De a társának sikerült az ajtórobbantás; ekkor a schutzbundisták visszavonultak a pincébe, s ott folytatták az elkeseredett ellenállást. Amikor azonban ismét kigyúlt a villany, annak jeléül, hogy az általános sztrájk feltehetőleg mégsem sikerült, megadták magukat a túlerőnek.
A katonák kedd reggel 6 óra 20 perckor vonultak vissza laktanyájukba, de a munkások már fél óra múltán újabb támadást hajtottak végre a Reumannhofnál maradt rendőrök és katonák ellen. A leghevesebb tűz a szomszédos Matteottihofból zúdult a kormányerőkre, de a meidlingi schutzbundisták is kitettek magukért: a Gürtel feléjük eső oldaláról támadtak. A Matteottihof ellen ekkor rendőri és védhadtest erőket vetettek be; ezek déltájban el is foglalták a tömböt.
Új front Ottakringben
A harmadik harci front, amely Bécsben hétfőn, február 12-én kialakult, az ottakringi munkásotthonnál húzódott. Itt a rendőrség először vetette be páncélautóit; 1927. július 15. óta volt három ilyen járművük. A rendőri erőkkel szemben komolyabb számban vették fel a harcot Schutzbundhoz nem tartozó személyek is, ezért a hatóságok helyzete válságosra fordult, amikor a munkások megtámadták a panikengassei rendőrőrszobát. Egy félhivatalos kiadvány, amely „A vörös erőd bukása” címmel jelent meg, a következőket írja erről:
„A panikengassei biztonsági erők már február 12-én megállapíthatták, hogy közvetlen közelükben – az utcán és a házakban – civil személyek fegyverkeznek. Az azonnal kiküldött rendőralakulatot minden oldalról heves tűz fogadta, minek következtében egy őrmester meghalt, három másik hatósági személy súlyosan megsebesült. A kis rendőralakulat visszatérni kényszerült a panikengassei őrszobára, ahonnét azonnali támogatást kért. Bár a támogatást az ottakringi kapitányság azonnal megadta, a helyzet továbbra is súlyos maradt.
Este 7 órakor az ellenállás megtörésére két páncélautó érkezett a helyszínre, és tűz alá vette a Hasner- és a Koppstrassét. Ekkor az őrszoba helyzete valamelyest javult. De alig vonultak el a páncélautók, ismét lövések dördültek, és a tüzelés lankadatlan erővel folytatódott. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a környező utcákban, elsősorban a Klaus- és a Kreitnergassén barikádokat emelnek. Ismét a helyszínre vonult egy páncélautó, valamint 50 rendőr, de képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten…”
A panikengassei rendőröket is csak a Sandleitentől visszavont és az ottakringi munkásotthon elfoglalására kivezényelt katonaság menthette fel.
A Schutzbund fő erői az ottakringi munkásotthonban összpontosultak. A kisebb schutzbundista csoportok, amelyek fegyveresen nyomultak a munkásotthon felé, már útközben kisebb tűzharcba keveredtek. A munkásotthon és a szomszédos Volkerthof előtt három hatalmas barikádot emeltek, és lezárták a rendőrségi lakóházaktól és a Radetzky-laktanyától oda vezető utat; ezeken a helyeken ugyanis jelentős kormányerők álltak készenlétben.
Délután a rendőrségi páncélautók és a rohamosztagok megtámadták a barikádokat, a shutzbundisták azonban visszaverték támadásaikat. Ezek után a katonaság segítségét kérte a rendőrség. A Schutzbund fegyveresei felvették a kapcsolatot a környező kerületekkel, és megpróbáltak kitörni a Gürtel felé. A kivonuló katonaság azonban visszaszorította őket a munkásotthonba, amelyet ettől fogva két nap és két éjjel ostromolt a hadsereg, a rendőrség és a védhadtest.
Ágyúval – munkáslakásokra
Ezalatt az egykori stubenringi hadügyminisztériumi épületben ülésező minisztertanács engedélyt adott, hogy a felvonult tüzérség is akcióba lépjen, és gránátokkal, aknavetőkkel lője a lakóházakat. Eddig nem tisztázódott, ki javasolta elsőként ezt a lépést. Későbbi jelentések szerint a javaslatot a hadügyminiszter, Schönburg-Hartenstein vezérezredes tette. Az egykori birodalmi német tiszt a következőképpen indokolta elhatározását: „Ha a lehető leggyorsabban és a lehető legkevesebb áldozat árán akarjuk leverni a felkelést, be kell vetnünk a tüzérséget!”
Az egész világ felháborodása követte az akciót. A saját honpolgárait ágyúval lövető Dollfuss-kormány utólag számos mentő körülményt hozott fel erre a gyalázatos lépésre. Eredetileg – legalábbis a mendemonda szerint – maga Dollfuss is ellenezte a tüzérség bevetését, és csupán a könnygáz használatát akarta engedélyezni. Amikor azonban megtudta, hogy a szövetségi haderőnek a Saint Germain-i békeszerződés idevágó tilalma miatt nincsenek könnygázkészletei, dühösen kiáltotta a telefonba: „Ezek a hülyék – őrület!” Levágta a kagylót, és csak ezek után engedett – vonakodva – Fey unszolásának: vessék be mégis a tüzérséget. Erre Fey elégedetten kiáltotta: „Nos, most majd megmutatjuk nekik!” Ezt a megható legendát azonban cáfolni látszik a szövetségi honvédelmi minisztérium 1935. évi, „szigorúan belső használatra” készített összefoglalója, miszerint: „A könnygázzal történt részleges felszerelést a szövetségi haderő ütőképessége további fokozásának tekinthetjük.”
Az ottakringi munkásotthon ostroma
A katonaság, olvashatjuk az imént idézett félhivatalos összefoglalóban, először páncélautót küldött a barikádok ellen 23 óra 45 perckor, ezt azonban a munkások heves tüze kétszer is meghátrálásra kényszerítette. Csak harmadszorra tudtak a katonák a páncélkocsi fedezetében- és a tetőről lövöldöző schutzbundisták erős tüze közepette – a Koppstrasse-Klausgasse sarkáig előnyomulni, hogy ott egy löveget állásba helyezzenek. Eközben más katonák lebontották a koppstrassei barikádot. Február 13-án 0 óra 15 perckor a tüzérség lőni kezdte a munkásotthont. Egész éjszaka záporozott az otthonra a tüzérségi és a géppuskatűz, a tetőn elhelyezkedett munkáslövészek mégis elszántan viszonozták a tüzet. A félhivatalos jelentésben ezzel kapcsolatban az alábbiakat olvashatjuk: „A lázadók ellenállását itt nem lehetett olyan könnyen megtörni, mint egyebütt. A biztonsági őrség erősebb alakulatai még az éjjel felvonultak segítségképpen, de két könnyű-, és két nehézgéppuskával sem tudták elnémítani az ellenséges tüzet. Elhatározás született a katonaság fokozottabb mértékben történő bevetésére és az akció hajnali újrakezdésére.” Fey őrnagy éjjel 3 óra 20 perckor tartott szemlét a harc színhelyén, és erősítést kért a Rossau-laktanyából.
A munkásotthon ellen összesen három lövészszázadot, egy géppuskás századot, két aknavetőt és négy tábori tarackot vetettek be. A lövegek 21 lövést adtak le az épülettömbre. 7 óra 25 perckor ismét sűrű tüzérségi tűz zúdult lövegekből, aknavetőkből és géppuskákból a munkásotthonra. A munkások nem sokáig állhatták a kegyetlen tüzet. Lövöldözésük egyre gyengült, végül alábbhagyott, elhallgatott. Visszavonultak a szomszédos épületekbe, onnét lőtték az ütegeket az ablakokból.
Fey őrnagy sem akart kimaradni abból a rohamból, amelyet ezután a szétlőtt munkásotthon elfoglalására indítottak. A Közbiztonság, a rendőrség folyóirata a következőképpen számol be erről: „8 óra 30 perckor ismét megjelent a helyszínen az alkancellár úr, és a tüzérségi tűz beszüntetése után, a kapuk és az ajtók kézigránátokkal történt berobbantását követően, maga is részt vett a katonaságnak a munkásotthon ellen intézett rohamában.” De a rohamozó katonaság a munkásotthont üresen találta. A schutzbundisták a legteljesebb rendben, fegyvereikkel együtt a csatornákon, a padlásokon és a tűzfalakon át elhagyták az épületet. A kormánysajtót ez nem zavarta, délelőtt 11 órakor már az utcán terjesztették a hazugságot: „A védők zömét foglyul ejtették.”
A munkásotthon elfoglalása utáni látványról egy berlini lap tudósítóját idézzük: „A munkásotthon háztömbje iszonyú látványt nyújt. Nincs egyetlen ép ablak. A géppuskasorozatok szétlyuggatták az épületek homlokzatát, az ágyúgolyók falakat döntöttek le, a környező házakban is súlyos pusztítást okozva.” A harcok során a polgári lakosság is sokat szenvedett. Gránátszilánk ölte meg például a szociáldemokrata nemzeti tanácsnok, Sever feleségét, valamint a szomszéd lakásban Mathilde Skodát.
9 óra 50 perckor a katonák elfoglalták még a szomszédos kreitnergasse-klausgasse-
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!