(1936—1939)
NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
17
XXVIII.
Amikor Ignacio a Barbia szanatóriumba bekerült, ahova én is elkísértem, az igazgatóság olyan megértésről tett tanúságot, amelyet csak nehezen felejthetek el. A szanatóriumba tilos volt gyerekeket bevinni, de számításbavéve körülményeinket és azt a kevés időt, amely felett rendelkeztünk, Lulit is meghívták, hogy „pihenjen” ott velünk.
— Maguk spanyolok és nagyon, nagyon örülünk, hogy ezt megtehetjük magukért — felelte az orvos-igazgató, amikor megköszöntük neki kedvességét. Szavait Luli fordította le nekünk, miközben szeme csillogott az örömtől.
Szüleimmel bejártam Németország legjobb szanatóriumait és számos más hasonló intézményt láttam Franciaországban és másutt is. De soha nem láttam olyant, amelyet ehhez az üdülőhöz hasonlítani lehetett volna. Az épület nagyon modern és nagyon egyszerű volt. A fővárostól negyven kilométernyire feküdt egy fenyőerdő közepén. Belülről inkább lehetett kényelmes szállodához, mint szanatóriumhoz hasonlítani. Bútorai célszerűek és ízlésesek voltak.
Három vidám és világos szobát kaptunk. Az idő gyorsan múlott. Síztünk, röplabdát játszottunk, sakkoztunk, olvastunk és hetenként háromszor egy nagyszerű előadó- és hangversenyteremben — mert ez is volt a szanatóriumépületben — mozielőadásokat néztünk végig. A szanatóriumnak nagyszerű könyvtára volt, amelyben minden könyvet, újságot és folyóiratot olvasni lehetett … Persze azoknak, akik értettek oroszul.
A szanatórium a kormány egyik munkás-szakszervezetének tulajdona volt. Luli tolmácsolásával beszélgettünk tisztviselőkkel, gépészekkel, tudósokkal és munkásokkal, kormányhivatalnokokkal és gépírónőkkel, akik ebben a szanatóriumban pihentek vagy álltak kezelés alatt. Egyiküknek sem kellett fizetnie sem az ittartózkodásért, sem pedig az orvosi kezelésért. Ezzel szemben nagy meglepetéssel láttam, hogy a kórházban minden orvosi ágnak megvolt a maga szakorvosa. A fogász megnézte fogainkat. Kezelték Luli orrát és torkát, mert egy ideje nem jól érezte magát és persze az orvosok Ignaciót éppen úgy, mint engem, tetőtől talpig megvizsgáltak.
Ignaciónak nem engedték meg, hogy sokat mozogjon, nehogy elfáradjon. Minden nap két órát kellett pihennie, prémekbe és takarókba burkolva egy heverőn, szobánk hóborította teraszán. Nagyon hamar összeszedte magát és arcáról eltűnt az az állandó aggodalmas és szorongó kifejezés, amelyhez már annyira hozzászoktam.
De a spanyolországi hírek nem voltak nagyon derűlátóak. Teruel elfoglalása után a helyzet gyorsan változott és Ignacio ismét elkezdett idegeskedni. Az ellenség csapatösszevonásokat végzett a nemrégiben elfoglalt város környékén. Nehezen volt elképzelhető, hogy a Köztársaság erői jelenlegi helyzetükben ellen tudjanak állni a fasiszták erős támadásának. Vezérkarunk nem használta ki kellőképpen azt a meglepetést, amelyet győzelmünk az ellenségben keltett, nem hatolt be mélyen lázadó területire, nem szilárdította meg a város védelmét és nem húzott hasznot Franco csapatainak letört hangulatából. De mindezt nagyon nehéz volt megítélni ilyen messziről. Ignacio másra sem gondolt, minthogy minél hamarabb visszatérhessen Spanyolországba.
— Azonnal vissza kell térnünk Barcelonába — mondta egy napon, amikor néhány otthonról kapott levelet elolvasott.
Az orvosok igyekeztek lebeszélni tervéről. Még itt kellene maradnia néhány hétig, mondották. De ő nem is hallgatott rájuk és én nem akartam erősködni, mivel láttam, hogy nyugtalan és a pihenés ilyen körülmények között nem sokat használna neki. Többet szenvedett volna, ha arra kényszerül, hogy távol maradjon a háborútól.
Lulitól való búcsúzásom nagyon nehéz volt, de ő előtte egyetlen könnyet nem ejtettem. Tudtam, hogy nincsen olyan gyermek a világnak egyetlen más országában sem, akit nagyobb szeretettel és gondoskodással vesznek körül, mint őt itt. A válás mégis nehezemre esett. Moszkva távol feküdt Spanyolországtól, az utazás hosszú és körülményes volt. Mikor fogom ismét látni lányomat? Megértettem, hogy nem panaszkodhatom, mert a Szovjetunióban legalább nincs kitéve légitámadásoknak, Barcelona bombázása nem okozhatja halálát. Mégis, amikor utoljára öleltem meg lányomat, a vonat kifutott az állomásról és ő már nem látott, hátradültem a fülke párnájára, hogy kisírjam a visszafojtott könnyeket.
Három napot töltöttünk Stockholmban, ahol meg kellett vámunk a hajót, amely majd Franciaországba visz bennünket. A svéd fővárosban Isabel de Palencia vendégei voltunk. Isabel a Spanyol Köztársaság svédországi követe volt, egyike a Köztársaság azon külföldi képviselőinek, akik kötelességüket teljesítették is. Alkalmunk volt látni, milyen szeretettel és tisztelettel veszik körül barátnőnket a svéd hivatalos körök éppen úgy, mint a svéd nép.
Amikor a szép fővárosból elindultunk, meg voltunk győződve, hogy legalább is ebben az országban, Spanyolország érdekei jó kezekben vannak.
XXIX.
Február elején érkeztünk Barcelonába és a pedralbesi házban nagy örömmel fogadtak bennünket. Többek között azért is, mivel külföldön minden pénzünket élelmiszerekre költöttük és ez nagyon sokat nyomott a latba azokban a pillanatokban, és kellő okot szolgáltatott a lelkes fogadtatásra.
Ignacio nem várhatott arra, hogy megtudja, mi a helyzet a frontokon, és másnap már elindult Teruelbe. Mielőtt elindult volna és azután, hogy rövid látogatást tett a vezérkarnál, egy pillanatra hazajött még, hogy megöleljen. Ezt mondotta:
— Az ellenség százával rendelkezik új repülőgépek fölött. Gyorsabb vadászgépeik és modernebb bombázóik vannak. Légierőinket hatalmas veszteségek érték, a helyzet nagyon súlyos és attól félek, hogy tarthatatlan.
Katalónia fővárosa sokat változott távollétünk alatt. Már nem volt többé a régi közömbös nagyváros. Ezekben a napokban az egész lakosság szorongásban és aggodalomban élt, mert elveszhettük a második terueli csatát és az ellenség áttörte a keleti frontot.
A hírek csak lassanként értek el hozzánk és mindig rosszak voltak. A fasiszták szinte kézzelfoghatóan, szüntelen bombázással tépték ki katonáink kezei közül a földet. Repülőgépeik, mint a felhők, folyamatosan repültek lövészárkaink fölött. Teruelből senki-földje lett. Egy nap levelet kaptunk Márta férjétől a frontról, amelyben azt írta, hogy a néphadsereg úgy védekezik, mint soha még és hogy az ellenség támadásai egyre erősödnek. De ez még azelőtt volt, hogy Teruelt ismét elvesztettük volna. Később a helyzet gyorsan változott, amíg csak egy napon a front áttörésének híre meg nem érkezett Barcelonába.
Ekkor vettük észre hatalmas és döbbenetes meglepetéssel, hogy hadseregünk szörnyű vereséget szenvedett. Az ellenség által sorainkban nyitott törést lehetetlen volt fegyverek, tüzérség és repülőgépek nélkül bezárni. Katonáinkat a lövészárkokból maguk a bombák vezették ki.
A vereséget megértettük. De nem tudtuk megérteni a fejetlen menekülést.
Mindenütt ugyanazt a választ hallottuk. Prieto, aki inkább volt politikus, mint parancsnok, az utolsó hónapokban „újjászervezte” — saját feje szerint — a hadsereget és úgy vélte, hogy Teruel elfoglalása csak még jobban alátámasztja módszereinek helyességét. Sajnos, a gyors egymásutánban következő események maguk hazudtolták meg a honvédelmi miniszter derűlátását, Prieto tudatlan és kevéssé öntudatos hadseregnek volt a híve, „mert ezek engedelmeskednek a legjobban, amint azt Napoleon hadserege is bizonyította”. Prieto szavait Matilde de la Torre szocialista képviselőnő ismételte meg nekem. Prieto nem volt hajlandó megérteni — vagy inkább a tömegektől való teljes elszigeteltsége képtelenné tette arra, hogy megértse — a mi háborúnk jellegét. Nem látta be, hogy minden egyes katonának a közös ügy iránt tanúsított megértésével és öntudatos magatartásával kell helyettesítenünk az ellenség soraiban bőven lévő, de nálunk annál inkább hiányzó fegyvereket. És a honvédelmi miniszter ilyeténvaló felfogásának persze logikus következménye volt egy kíméletlen támadás a politikai biztosok intézménye ellen. Ennek következtében csapataink egyre inkább elveszítették csak nemrégiben megszerzett néphadseregjellegüket, hogy egyre jobban hasonlítsanak a giccses operettekből ismert spanyol „katonácskákhoz”.
A új katonai parancsnokok tudták, hogy mit jelentenek a komisszárok egy olyan hadsereg kiképzésében és fegyelmének fenntartásában, mint a mienk. Sok más régi tiszt is nehézségekkel küzdött. De ezek éppen azért, mert ismerték a komisszárok önfeláldozó munkáját, ellene voltak a miniszter újításainak, mert féltek azoktól a következményektől, amelyekkel ez járhat.
A terueli vereség bebizonyította, hogy igaza volt azoknak, akik nem győzték ismételni, hogy egy néphadseregnek tudnia kell, miért harcol és okvetlenül szükséges, hogy minden egyes katona tudatos ember legyen.
De a vereség és a keleti front áttörése ellenkező hatást váltottak ki a népből és a kormány néhány tagjából. A nép hangosan követelte, hogy engedjék ismét a politikai komisszárokat a katonák mellé, hogy azok öntsenek lelket beléjük, neveljék őket bátorságra és fegyelemre a súlyos pillanatokban. A nép követelte, hogy ugyanazok, akik képesek voltak 1936 november 7-én egy emberként megmozdítani Madrid népét a város védelmére, ismét kimehessenek a frontra, ahelyett, hogy megtiltanák nekik a katonai egységhez való közeledést, amint Prieto azt elrendelte. A kormány tagjainak egy csoportja, akik között persze maga a honvédelmi miniszter is ott volt, és akik soha nem hittek a népnek a fasiszták és az idegen támadók elleni győzelmében, felhasználták a vereséget arra, hogy megadási terveikkel hozakodjanak elő.
Szándékuk híre egy délután terjedt el Barcelonában. Még aznap éjjel önmagától kialakult a legnagyobb tüntetés, amelynek Barcelona az egész háború alatt tanúja volt. Hatalmas sokaság indult el a Pedralbes-palota felé, ahol a minisztertanács gyűlt össze, hogy kérjék és követeljék: semmiképpen ne engedjenek azoknak, akik ezekben a pillanatokban szégyenletesen meg akarják adni magukat, éppen akkor, amikor csapataink hangulata és a katonai helyzet lehetetlenné teszi, hogy az ellenségre kedvező feltételeket kényszerítsünk.
De mit számított — akkor és később — a megalkuvók szemében a spanyol nép férfiainak és asszonyainak sorsa? Hiszen ők maguk és gyermekeik könnyen elmenekülhettek és jövőjük biztosítva, volt külföldön. Mit számított számukra Spanyolország? Semmit.
A tüntetésben főleg katalánok és Katalóniában tartózkodó madridi és más tartományokból való spanyolok vettek részt. Szándékaikat csak az utolsó percben tudtam meg, de én is a férfiak és asszonyok ezrei között voltam, akik elindultak otthonukból, hogy rendben, de eltökélt szándékkal vonuljanak a palota felé, hogy kívánságaikat tudassák az ott ülésező minisztertanáccsal. Amikor a tüntető menet eleje a Pedralbes-palota kerítéséhez ért, egy teherautóra szerelt hangszóró, amely az egész úton kísért bennünket, bejelentette, hogy az összes pártok képviselőiből alakult küldöttség nyújtja be a nép kívánságait a kormánynak. Amikor a Pasionaria neve elhangzott (mert őt választották ki arra, hogy a miniszterekkel beszéljen), a tüntetők lelkesedése leírhatatlan volt. Azokban a pillanatokban, amikor néhány miniszter árulása és mások gyengesége fenyegetett, Dolores Ibárruri volt a spanyol nép akaratának jelképe, amely kifejezte, hogy a spanyol nép megalkuvás nélkül akarja folytatni a harcot a fasizmus teljes leveréséig.
Hosszú várakozás után — amely idő alatt a tüntetők a legnagyobb rendben várakoztak — a küldöttség kijött a palotából és bejelentette, hogy „a miniszterelnök, dr. Negrin biztosít bennünket arról, hogy Spanyolország nem teszi le a fegyvert sem a fasizmus, sem az idegen támadók előtt”.
A megelégedett sokaság az ígéret birtokában népi himnuszok éneklése közben indult vissza a város közepe felé. Míg az Április 14-e sugárúton haladtunk végig, jöttünk rá teljes jelentőségében, milyen megalkuvó döntést fogadtunk el azzal, hogy „nem tesszük le a fegyvert a fasizmus előtt”. Az ellenség mintha csak megtudta volna terveinket, aznap éjjel repülőgépeit küldte Barcelona fölé. Fejünk fölött egyre közelebb hallottuk a motorok zúgását, amely elnyomta hangjainkat és lépéseink zaját.
A németek és olaszok akkor bombázták Barcelonát, amikor a néphadsereg elfoglalta Teruelt. Egy iskola harmincnégy tanulója fizette meg életével a köztársasági csapatok győzelmét. De 1938 március 15-én a németeknek nem volt milyen vereséget megbosszulniok és aznap éjjel Barcelonában a német és olasz gépek bombái következtében olyan férfiak és asszonyok estek áldozatul a fasiszta támadásnak, akik otthonukban nyugodtan vacsorázták megszokott lencsefőzeléküket.
Nem tudtuk, mikor érnek véget a robbanások. A fasiszta vezérkar azt tervezte, hogy három napon keresztül egyfolytában bombázza Barcelona civil lakosságát, hogy a front reménytelen helyzetéhez a hátország összeomlása is hozzájáruljon. A fasiszták képtelenek voltak megérteni, hogy a légitámadásokkal nem tudják megtörni a spanyol nép erejét!
XXX.
Március 15-ének éjjelétől 18-a alkonyaiéig olasz-német repülőgépek repültek a város fölött szörnyűséges pontossággal minden három órában szórva a halált. Nappal és éjjel. NAPPAL ÉS ÉJJEL. Amikor az első éjjeli légitámadás véget ért és a sötétségben hazamehettünk, fülünkben magunkkal vittük a robbanások zaját és a tüntetők határozott szavainak visszhangját. Otthon Ignacio várt türelmetlenül és attól félt, hogy valami bajom történt. Akkor érkezett a frontról. Reggel azonban újra el kellett mennie és én örültem annak, hogy ezekben a napokban nincs Barcelonában. Nem tudta volna elviselni a város látványát anélkül, hogy meg ne őrült volna. Végig kellett volna néznie a védtelen lakosság szüntelen bombázását anélkül, hogy egyetlen vadászgép is felszállott volna az ellenséges repülőgépek fogadására. A város csaknem teljesen légelhárítóágyúk nélkül maradt, de az a néhány is, amelynek csöve az égre fordult, lőszer nélkül állott. Egész légihaderőnk — és csak nagyon kevés gép fölött rendelkeztünk — a keleti fronton volt, hogy feltartsa az ellenséges előrenyomulást és védelmezze katonáink visszavonulását. Senkinek eszébe nem jutott, hogy repülőgépeinket Barcelonába kellene hozatni, de Ignacio számára elviselhetetlen gyötrelem lett volna, hogy saját tehetetlenségének tanúja legyen. Parancsnoka egy olyan légihaderőnek, amely nem védelmezheti asszonyok és gyermekek életét, képtelen megakadályozni az anyák fájdalmát, akik megőrülnek a bombák által legyilkolt gyermekeik látványától!
Részletesen és pontosan emlékszem azokra a napokra. Jobban szeretném, ha nem így volna. Barcelonának akkor csaknem kétmillió lakosa volt. A lakosság legnagyobb része bérházakban összezsúfolva élt és azokban a környező városnegyedekben, amelyek valaha külvárosok voltak, de amelyek a város gyors fejlődése következtében már hozzátartoztak az egészhez. Minden három órában a repülőgépek elszálltak a város felett. Minden három órában felzúgtak a szirénák és hallatszott az utcákon a mentőautók és a tűzoltókocsik zaja. És minden három órában a gyárakban, a műhelyekben, az irodákban, otthon, a kórházakban és az iskolákban férfiak, asszonyok és gyermekek egyenesedtek fel, felemelték szemüket arról, amit éppen csináltak és egymásra néztek anélkül, hogy tudták volna, mit tegyenek.
— Hova menjünk?
— Elkerüljük-e a bombát?
A második napon több mint ezer halottat temettek el. A harmadik napon a halottak száma már a kétezret is felülmúlta.
Kétezer halott. Sebesültek ezrei üvöltöttek a fájdalomtól a kórházakban. Egy láb, semmi más, egy kisgyermek lába, egy vértócsában. Nem lehetett védekezni. Nem volt hely, ahol el lehetett volna bújni. Nem volt óvóhely, amiből ne válhatott volna sír.
Nappal borzalmas volt.
Éjjel mintha csak a pokol szabadult volna a földre.
Alkonyatkor Barcelona lakossága lassan, gyalog indult el, hátán vive derékaljakat és takarókat, vagy hálózsákokat, hogy az éjszakát azoknak a domboknak a tövében töltse el, amelyek a város északi részét keretezték. Mert nappal a munkát folytatni kellett. És az embereknek szükségük volt az alvásra.
De lehetetlen volt aludni. A harmadik napon szinte megörültünk az álmosságtól, idegesek voltunk a fáradságtól és gondolataink rögeszméje volt már: aludni, semmi mást, csak aludni. De a város nem pihenhetett. Lefeküdtünk. Nyugodtan, mereven feküdtünk és szemünkben a fáradtság könnyei égtek. Végre súlyos, fáradt álomba hullottunk, hogy ismét hirtelen riadjunk fel. De minden nyugodt volt. Hány óra van? Egy gyufát keresünk, megnéztük az órát. Az alvás húsz percig tartott. Még van időnk, hogy újra aludjunk a következő légitámadásig. Tovább fekszünk mozdulatlanul az ágyban várjuk, hogy jöjjön az álom. De nem jön. Egyórás gyötrelem után már nem érzékelünk semmit. De tíz perc múlva a bombák szörnyű, robbanásai — csak néhány utcával arrébb hullottak le — ismét felébresztenek. És újra és újra, amíg csak jobbnak látjuk, hogy felkeljünk az ágyból és lemenjünk az utcára, dideregve a hidegtől, a félelemtől, a fáradtságtól, hogy megnézzük, mit csinálnak a többiek.
Ilyen volt Barcelona bombázása.
A katonai szakértők száraz jelentéseikben ezt írták: „A spanyol háború bebizonyította, hogy a civil lakosságot nem lehet megtörni légitámadásokkal. Barcelona háromnapos állandó bombázása teljesen sikertelen volt és az előbb említetteket bizonyította be. A polgári lakosság csak még nagyobb eltökéltséget mutatott arra. hogy folytassa a háborút”.
Ez igaz volt. Barcelona e három nap alatt annyit szenvedett, mint egy más város sem a világ történelmében azelőtt. És mégis a fasisztáknak nem sikerült elpusztítani erőnket, megtörni szellemünket.
Az első nap után már nem is beszéltünk a légitámadásokról. Még csak nem is említettük az ellenséges repülőgépeket, noha ezt senki nem tiltotta meg, de még csak nem is sejttette velünk, hogy így helyes. Szinte öntudatlanul távoltartottuk magunkat azoktól a kevesektől, akik nem bírták tovább és hisztérikus kiáltásokban és jajgatásokban törtek ki, valahányszor megszólaltak a szirénák. Folytattuk tovább a munkát.
A gyárak, a műhelyek, az irodák és az üzletek csaknem természetes módon működtek ezekben a napokban. Az ismert és megszokott lencsét és babot ettük. És az emberek moziba mentek. Miért is ne? Nem mindegy, hogy hol halnak meg?
A légitámadások hatását csak az emberek nézésén lehetett észrevenni és talán valami fáradt mozdulatban, valami mélyebb ráncban a száj szögletében.
„Az én” újságíróim a lehető legjobban viselkedtek ezekben a nehéz pillanatokban. Hazájuk követségei védelmet ajánlottak nekik Caldetasban, ahova nemrégiben a diplomáciai képviseletek legnagyobb része átköltözött. Ott, Barcelonától negyven kilométernyire, nyugodtan hallgathatták volna a bombák robbanását. De a külföldi sajtó tudósítói ott kellett, hogy maradjanak. Ez nem volt egy a sok légitámadás közül, mindennapos bombázás, amelynek csak néhány sort szentelnek az újság utolsó oldalán! Olyan hírek voltak ezek, amelyeket a nagy nemzetközi sajtó nem hallgathatott el, még akkor sem, ha az áldozatok csak köztársasági spanyolok voltak. Több, mint kétezer halott volt és sebesültek ezerszámra. Nem volt más választásuk. Maradniok kellett! A Majestic Hotel, ahol csaknem az összes külföldi újságírók laktak, aligha volt biztos helynek tekinthető. A Ritzbe március 15-én bomba csapott és összerombolta a báltermet.
Ekkor már a fasiszták nem korlátozták támadásaikat a kikötőre és a város lakottabb és szegényebb negyedeire (mint a csaknem teljesen földig lerombolt Barceloneta), hanem röptükben vakon dobták a bombákat a városra, amelyek épp úgy hullottak az elegáns negyedekre, mint a legszegényebb városrészékre. A külföldi újságírók általában bátran és derekasan viselték el ezeket a napokat. Egyikük-másikuk azzal igyekezett megnyugtatni felzaklatott idegeit, hogy mélyebben nézett a fenekére a konyakos üvegnek, amit utolsó utazása alkalmával Franciaországból hozott. De legtöbbjük Barcelona lakosságát figyelte, és mintha mi sem történt volna, folytatta munkáját.
Nap-nap után ott kellett maradnom íróasztalom mögött, nyugodt arckifejezéssel és kedves mosollyal mindazon látogatók számára, akiket szobámba bevezettek Én sem lehettem rosszabb, mint a spanyol nép más fiai és lányai, noha valóságos élvezetet okozott volna nekem, ha hirtelen elkezdhetek kiabálni. De ahelyett, hogy hajlandóságomat szabadjára engedtem volna, továbbra is ottmaradtam, ajkamon kényszerű mosollyal, míg a külföldi újságírók kérdéseket tettek fel nekem és engedélyeket kértek tőlem. Azt hiszem soha annyi ügyfelet nem kellett fogadnom, mint abban a hetvenkét órában. A tudósítók ki-bejártak irodámban, hogy a keleti frontról kérjenek jelentéseket vagy egyszerűen csak azért, hogy valakivel beszélhessenek. Amikor belemelegedtünk valamilyen beszélgetésbe, ismét megszólaltak a szirénák. Ilyenkor a pamlag felé indultunk, amely a szoba egyetlen olyan fala mellett állt, ahol nem voltak ablakok: mert üveg volt a két ajtón, üveg volt a széles ablakon … Jobban féltem az üvegszilánktól, mint a bombától. E két ajtó és az ablak üvegei megvakíthattak volna, míg ha egy bomba becsap, nincs mire gondolnom többé …
A harmadik éjjel sikerült elaludnom anélkül, hogy a bombázás órarendjére gondoltam volna. Repülőgépekkel és robbanóbombákkal álmodtam. Azt hiszem, azokban a napokban Barcelonában senki nem álmodott mást. Úgy tűnt fel nekem, hogy a bombák a hálószobám erkélye alá estek le és ablakomból nézve az egész város lángokban állott.
Ez nem volt álom. Teljesen felébredtem. Két benzinraktárt ért bombatalálat a kikötő közelében és ezek égtek. Barcelonát a tűzvész vöröslő lángjai világították meg. Az alsó városrész és Montjuich épületeinek körvonalai oly világosan látszottak, mint nappal. Fejem a párna alá dugtam. Azt hittem, megfulladok. Bebújtam az ágy takarója alá, hogy ne halljam a zajt, ne lássam a fényt. Sikerült ismét elaludnom.
Két órával később arra ébredtem, hogy egy hatalmas robbanás visszhangját hallom. Visszatartottam a lélegzetemet. Újabb robbanás remegtette meg a ház ablakait és alapjaiban reszkettette meg az egész épületet. Nem mertem megmozdulni Még lélegzeni sem akartam, mert meg voltam győződve arról hogy ez a cseppnyi zaj is valami szörnyű katasztrófát hoz rám. Egy harmadik robbanás hallatszott és ezt ez alkalommal üvegcsörömpölés, a földre hulló és ott eltörő üvegdarabok hangja, össze-vissza guruló bútorok és tárgyak zaja kísérte. Hirtelen felültem az ágyban és a hálószoba félhomályában igyekeztem kivenni, hogy mi történik körülöttem.
— Connie, nem történt bajod? — hallottam kívülről Márta kérdő hangját, szobám ajtaján keresztül.
— Nem, köszönöm, jól vagyok. És te? — válaszoltam anélkül, hogy tudtam volna, mit mondok.
— Én is —, felelte Márta.
Hangunk csengése túlzottan természetes volt. Az utolsó bomba a háztól két méterre csapott be. Aznap éjjel már nem tudtam aludni többé.
Azt hittük, azt reméltük, hogy a légitámadásoknak már vége. Másnap reggel a fasiszták négy, csaknem öt óra pihenést „engedélyeztek” nekünk. Az irodában fontos munkát jelentettem be, hogy ne legyek kénytelen még több külföldi látogatót fogadni. De képtelen voltam bármit is tenni. Ott ültem az íróasztal előtt és bután néztem a levegőbe. Délfelé szobám és a mellette lévő helyiség ajtajai és ablakai (ahol titkárnőm és több tolmács dolgozott), hirtelen feltárultak, mintha csak egy láthatatlan kéz nyitotta volna ki azokat. Nehéz bombák hullottak, nem mint az előző éjjel és ezúttal közel a mi minisztériumunkhoz. Ösztönösen valamennyien felálltunk. Senki nem szólt semmit, elég volt egymásra néznünk. Minden újabb robbanás közelebbről hangzott. Egy ott járkáló újságíró igyekezve természetesnek látszani, így szólt:
— Nehezebb bombákat használnak, mint tegnap.
Bólintottam. Munkatársaim nem kiabáltak, a hisztéria legcsekélyebb jele sem látszott rajtuk. Csak néhányuk keze fogta szorosabban az írógép sarkát vagy az asztal szélét.
Azt hiszem, ebben a negyedórában, 1938 március 18-án, valamennyien megtanultuk, mit jelent spanyolnak lenni.
Hasztalan lett volna a légitámadások elől védelmet keresnünk, azon egyszerű oknál fogva, hogy az egész környéken egyetlen óvóhely nem volt: semmi védekezési lehetőség a bombák ellen. Három nap és három éjjel éltünk alvás nélkül, állandó félelemben. Csak hulljanak a bombák! Mozdulatlanok maradtunk, csak feszült csendben figyeltük egymást és vártuk a halált. A többség magatartása kétségtelenül hatással volt az egyesekre.
Végre is megszűntek a robbanások és a zajok. A törött üvegek csörömpölése még eltartott néhány másodpercig. Soha többé nem hallhatom ezt a zajt anélkül, hogy ne a légitámadások jutnának eszembe. Utána csend lett.
Nem került ránk a sor.
Visszatértünk íróasztalainkhoz. Leültünk. Egy nagyon fiatal lány elkezdett sírni és mi csendes, de szemrehányó tekintettel néztünk rá.
— Semmi az egész — mondotta —. Eszembe jutott a bátyám, aki elesett a fronton.
Mindannyian, hálásak voltunk neki ezért a magyarázatért.
Délben titkárnőimnél kimentünk az irodából, hogy egy közeli vendéglőben együnk valamit. Az összes asztalok el voltak foglalva, az étterem tele volt emberekkel. Végül is találtunk egy helyet, ahol leülhettünk. Megebédeltünk. Az ebéd a szokásosnál is rosszabb volt: vízleves, egy szinte láthatatlan kicsiségű lóhús, egy salátalevél és három mandula. Ebéd közben a repülőgépek újra elszálltak a város fölött. Az egyik ablakon keresztül csaknem függőlegesnek láttuk őket.
A három nap alatt most először éreztem, hogy elveszítem az uralmat idegeim felett. Féltem. Valóságos félelmet éreztem, hogy túlélem a légitámadást. Egy földszintes épületben voltunk, fejünk felett nem volt emelet, amely ha keveset is, de védett volna. Az étterem tele emberekkel. Ha ide most beesik egy bomba és én véletlenül életben maradok, holttestek tömege között találom magamat. Képzeletemben láttam az étterem képét, a bomba becsapása után. Anélkül, hogy észrevettem volna, körmeimet a tenyerembe mélyesztettem. Haljak meg, ha becsap a bomba! Haljak meg azonnal, hogy ne kelljen elviselnem a halottak és a megcsonkítottak látványát. A tőből kitépett karokat és lábakat. Hogy ne kelljen hallanom kiáltásaikat és jajaikat. Ez a szörnyű kép fejemben világosan látszott, szinte mintha a szemem előtt lett volna. Haljak meg, ha ezerszer is, de azonnal haljak meg!
Az étteremben egy pillanatig: csend volt. Mindannyian leengedtük az asztalra a villát és a kanalat. Nem rágtunk. A pincérek megálltak s mozdulatlanul maradtak a tálcákkal kezükben. A repülőgépek motorzúgása lassan vonult el fejünk felett.
Lassan-lassan eltávolodtak és a következő robbanások már messzebbről hallatszottak. A központtól távolfekvő valamelyik városrészt bombázták.
A közönség ismét elkezdett beszélgetni. De nekem semmi nem jutott eszembe, amit mondhatnék, csak valami hatalmas megkönnyebbülést éreztem.
— Constancia, a kezeid … — mondta a titkárnőm.
Levettem a kezemet az asztalról és éreztem, hogy fáj a tenyerem. Felkeltem.
— Visszamegyek az irodába —, mondtam a titkárnőnek. — Nem kell sietned.
Egy kicsit járkáltam az utcákon. Amerre elmentem, mindenütt1 a pusztulás jelei látszottak. Hatalmas épületek, emeletes házak hevertek romokban. Az utcák szinte mintha üvegcserepekkel lettek volna kikövezve. Súlyos vas-zárak hevertek össze-vissza, elgörbülve, kitépve a keretből. A tűzvész tovább tartott.
Visszatértem az irodába. Nagyon nyugodtnak éreztem magam. A telefon csengett, de nem válaszoltam. Egyedül voltam és csend vett körül.
— Most egyedül vagyok és nem érdekel — hallottam, amint magamnak mondom. — Nem érdekel, ha visszajöttök, most egyedül vagyok.
Felkeltem az asztal mellől, mert uralkodnom kellett az idegeimen.
Aznap délután mintha csak álomban jártam volna.
És amikor éjjel hazaértem és lefeküdtem, megszakítás nélkül aludtam másnap reggelig. A légitámadások aznap éjjel nem ismétlődtek meg.
Másnap Barcelona ismét elkezdte „természetes” életmódját.
Csak kétezer halottat sirattunk.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!