(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
A déli órákban Juan jelenik meg nálunk, aki Ricardó úrnak, a zöldségkereskedőnek az elárusítója. Miután helyreállt a városok közti forgalom, újra kaphatók lettek azok a hiánycikkek, amelyeket az elmúlt fél esztendőben feketepiaci áron voltam kénytelen beszerezni.
Amikor ugyanis 1973 januárjában teljesen eltűnt az üzletekből sok alapvető élelmiszer — a cukor, a liszt, az étolaj, a száraztészta, a hentesáru, a hús, a kávé, a tea, a margarin, a mosószerek stb. —, mi, Santiagóban dolgozó külföldi tudósítók az elnökség sajtóhivatalától kértünk segítséget. Azt a sajnálkozó választ kaptuk azonban, hogy családjaink élelmezésének súlyossá vált problémáját magunknak kell valahogyan megoldanunk, mert a biztosított hatósági áron való ellátásba képtelenek bekapcsolni bennünket, hiszen a gyári munkásoknak is alig tudják ezt állandósítani. Nem maradt más hátra, mint valamilyen feketepiaci kapcsolatot szerezni. Ricardo úr, a tőlünk mintegy három kilométerrel kifelé, a Kordillerák lábánál levő zöldségüzlet tulajdonosa, úgy lett „fő szállítónk”, hogy egyszer-kétszer görögdinnyét vettem nála. Külsőmet, úgy látszik, bizalomgerjesztőnek találta, mert tisztított csirkéket ajánlott megvételre, akkor, amikor egy-egy csirkét szerezni már különleges szerencse volt. Persze a hatósági ár sokszorosát kellett fizetnem.
Ricardo úr csirkével kezdte a spekulációt, majd kiterjesztette az üzletelést lisztre, rizsre, cukorra és minden hiánycikkre, amelyeket később már két, közben vásárolt teherautójának egyikén kliensei lakására szállított. Kaphattunk már a zöldségestől fogkrémet, mosószereket is. Az árak persze állandóan emelkedtek, és egy-egy esetben elérték a hivatalos ár hat-nyolcszorosát is.
Most szinte az utolsó pillanatban jött ajánlatával, hiszen feleségem reggel az utolsó zacskó lisztből sütött kenyeret, és a pékeknél még változatlanul nem jutott mindenkinek kenyér.
Juan a sötétedés után hajtott be a kisteherautóval a kertbe. Nem egyedül jött. Bemutatta két rokonát — Manuelt, a sógorát és Josét, az öccsét. Miután megkaptuk a lisztet és a csirkéket, arról kezdett panaszkodni, hogy rosszul megy a bolt. Ricardo vevőinek egy része az úgynevezett középosztály alsó rétegeihez tartozik, és fölélte már minden pénztartalékát. Ezek az emberek — mint mondja — azt remélték, hogy október 1-én jön majd az új fizetésemelés. Mások azért mondják le a rendeléseket, mert félnek, hogy a tömbmegbízottak „gyanús tevékenység” ürügyén elhurcoltatják őket. Különben is híre ment, hogy a katonai kormányzat a feketepiaci árakon maximálja az egyes cikkeket. Ha pedig egyforma lesz az üzleti ár és Ricardo úr ára, ki vásárol majd náluk?
Juan amiatt is elkeseredett, hogy öccse és sógora éppen most jött föl a gyümölcs- és zöldségtermeléséről híres Melipilla vidékéről, ahol a Népi Egység által kisajátított földesúri birtokon 1971-ben alakult paraszti társulás tagjai voltak. Az idén áprilistól kezdve, mióta Ricardo föllendült feketepiaci üzleteléséhez megbízható embereket keresett, Juan többször is üzent sógorának és öccsének, hogy jöjjenek a fővárosba, hiszen kár elszalasztani a nagyszerű kereseti lehetőséget. Ők azonban egy jól gazdálkodó paraszti társulás tagjai voltak, és éppen nemrég költöztek új, modern házba, így könnyen ellenálltak a csábításoknak.
Most viszont — mint már ők mondják el — nem volt más választásuk, mert a puccs utáni első napon már megjelent ott egy katonai egység, és minden férfit két teljes napon át fogva tartott „kihallgatásra”. A termelő közösség elnöke és helyettese ugyanis már a puccs első óráiban elrejtette családját, ők pedig a Kordillerákban szervezkedő ellenállókhoz indultak. A társulás férfi tagjait a katonák azért faggatták, hogy árulják el, hová tűntek vezetőik. Végül is szabadon bocsátották őket, de figyelmeztették, hogy a kisajátítás, amelynek alapján a termelő közösség 1971-ben munkáját megkezdte, érvénytelen. Ezért tilos a földeken dolgozni vagy a közös vagyonból bármit is elvinni, mert ellenőrzik a leltárból. Ha bármi is eltűnik, azért valamennyien felelnek a hadiállapot szerint ítélkező katonai bíróság előtt. Mindenki maradjon tehát további intézkedésig házaiban.
— Két nap telt el így, állandó félelem és bizonytalanság közepette, amikor megjelent egy őrnaggyal az egykori földesúr, akit a közösség mintegy fele ismert, hiszen korábban is neki dolgoztunk — mondja Manuel. — Az őrnagy felsorakoztatta géppisztolyosait, bennünket pedig összegyűjtött a magtár előtt. Egy írást olvasott föl, amely szerint földesurunk ellenálló volt, és jó chilei módjára életét is kockáztatta a Népi Egység elleni küzdelemben. Ezért a mai naptól visszaadják neki minden földbirtokát. A földesúr azzal kezdte, hogy azoknak, akik azelőtt nem dolgoztak neki, öt órát ad, hogy családjukkal hagyják el a birtokát.
— A földesúr még csak annyit mondott — mesélte tovább Manuel —, hogy a további szelektálást majd a másnap érkező gazdatisztje folytatja. Mi Jóséval jobbnak láttuk, ha nem várjuk meg őt, hiszen nem sok jót várhattunk tőle. 1971-ben mi vezettük azt a csoportot, amelyik vasvillákkal és baltákkal elkergette őt, miután néhány jobboldali suhanccal megpróbálta elvinni a földbirtokos kisgépeit.
Az asztalra közben már borosüveg került, és végigkínálgatom őket. Manuel és Jósé elkeseredetten mondják, hogy vidékükről folytonosan menekülnek az emberek a rettenetes földesúri terror elől. A Santiagóból kivont katonai egységeket most vidéken vetik be „tisztogató hadműveletekre”. Ott keresik a Népi Egység körözött vezetőit, és kegyetlenül megkínoznak mindenkit, aki a földesurak szerint szerepet játszott a Népi Egység éveiben.
Manuel és Jósé most Juan faházában lakik családostul. Olyan ez, mint egy tömegszállás — mondja Juan, aki attól is tart, hogy Ricardo az üzlet lanyhulása miatt nemcsak ideiglenesen alkalmazott öccsét és sógorát, de őt magát is elküldi, hiszen korábban, amikor a boltban csak zöldséget és gyümölcsöt árusított, felesége és apósa bőven elegendő volt az üzletmenet ellátásához. Mindhárman kétségbeesve mondják, hogy amikor ilyen hatalmas a munkanélküliség, mit is kezdjenek, hiszen nincs szakmájuk, és hiába jártasak a paraszti munkában. Ahhoz, hogy egy-egy földbirtokos befogadja őket birtokára, ajánlólevelet kell kérni az előző munkaadótól.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!