NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
13
XXI.
Elhatároztuk, hogy Valencián kívül keresünk szállást magunknak. Felfedeztük, hogy családok ezrei voltak egy véleményen velünk és még előttünk kerestek lakást a városon kívül. Tíz mérföld körzetben nem volt egyetlen lakatlan ház sem. Valencia háborúelőtti lakossága ezekben az időkben megháromszorozódott. A köztisztviselők családjukkal együtt idejöttek a kormánnyal Madridból, mindenféle katonák özönlötték el a várost, külföldi újságírók, számtalan „hadi-turista” a kormánnyal együtt átköltözött követségek és azok személyzete s persze Spanyolország más vidékeiről ezrével érkező menekültek, mind Valenciában zsúfolódtak össze.
Kétszer is sikertelenül igyekeztünk szállást találni, mert mindig csak nagyon rövid idő állt rendelkezésünkre új lakóhely keresésére, de végre is sikerült egy nagyon szerény, ám lakatlan házacskát találnunk Valenciától húsz kilométernyire egy kis falu végén. Nem volt abban sem villanyvilágítás, sem folyóvíz, de csodálatos vörösszínű hegyek lábánál feküdt és noha messzebb volt a várostól, mint szerettük volna, megvolt az az előnye, hogy egy nagyszerű országút mentén feküdt. Ez az országút néhány kilométerrel távolabb véget is ért, úgyhogy meglehetősen kisforgalmú volt. Ebben a kis házban, amely Serra-hoz, a legközelebbi faluhoz tartozott, legalább nyugodtan alhattunk. Egy hét sem telt bele, már volt telefonunk, világításunk és egy kezdetleges vízvezetékünk is, amely a vizet egy, a házhoz közel fekvő tartályból vezette hozzánk. Elegendő bútor felett is rendelkeztünk: az ágy, egy asztal és néhány szék elég volt ahhoz, hogy új lakóhelyünkre átköltözzünk. A földszinten volt az ebédlő és egy kis konyha, az első emeleten pedig két hálószoba.
Még ha csak éjjeli alvásra használtuk is ezt a házacskát, mindkettőnknek nagy pihenést jelentett. Mikor reggelenként munkába mentünk, a rétek és a zöldlombú fák látványa olyan megnyugtató volt, mintha langyos fürdőt vettünk volna. Esténként, noha nagyon későn, mégis a szabadban vacsoráztunk csepp kis kertünkben és minden ilyen vacsora lakomának tűnt fel szemünkben. Semmit nem számított, hogy az étrend nem volt változatos. Mindig ugyanazt ettük: lencsét, babot, rizst, vagy csicseriborsót, egy kevés konzervhússal vagy hallal, néha és különleges alkalmakkor valami messzi faluból hoztunk bárányt.
Serra lakosainak legnagyobb része kisbirtokos volt, akik sajátmaguk művelték meg kis földjeiket. Ezek a földek nemzedékeken át voltak ugyanannak a szerény földművescsaládnak birtokában. A valenciai kertes vidék — ezen az egész gazdag zónán, amely az ibériai hegylánc lábától a tengerig nyúlik le, tele narancs- és citromfákkal, rizsföldekkel, nehéz egyetlen tenyérnyi területet is találni, amely ne volna megművelve — nagyon különbözik a castiliai földektől, mert ott a talaj száraz és kemény és a legjobb birtokok Madridban élő gazdag urak tulajdonában vannak. A valenciai kertek földje zsíros és termékeny. A birtokok néhány kivételtől eltekintve, ahol nagykiterjedésű földek vannak egy ember kezében, aki azután parcellánkint adja bérbe azt a parasztoknak, meglehetősen megoszlanak. De egy család akármilyen kis kiterjedésű földdarabon már meg tud élni.
Amikor Serrába költöztünk, a parasztok már kezdtek magukhoz térni az első ijedtségükből, amelyet a háború elején a szélsőséges és a végletekig vitt kollektivizáló őrület okozott. Ez a kényszerű kollektivizálás, amelyet az anarchisták akartak bevezetni, a valenciai tartomány legeldugottabb fészkeibe is eljutott. A katalán gyáraknak fegyvereket kellett gyártaniok a front számára, nem pedig traktorokat és mezőgazdasági gépeket és senki előtt nem titok, hogy egyéb okoktól eltekintve is, esztelen lett volna háború idején egy olyan ország mezőgazdasági termelési rendszerét megváltoztatni, mint a miénk, ahol minden, amit a föld természetes körülmények között hoz, elegendő a frontok és a hátország ellátására. És a tapasztalat azt is megmutatta, amit a legtudatlanabbak is tudnak, hogy a paraszt-kollektívák létesítésének egyik elengedhetetlen előfeltétele az, hogy kellő számú mezőgazdasági gép álljon rendelkezésre.
Caballero támogatta az anarchisták szélsőséges politikáját és így megkönnyítette a föld kényszerű kollektivizálását, anélkül, hogy a parasztok bármilyen előzetes nevelésben részesültek volna. Még azon a valenciai kert-vidéken is kollektivizáltak, ahol nemzedékek óta ugyanannak a földművescsaládnak tulajdonában volt a felosztott kis földterület. Ennek következtében a parasztok szembefordultak a kormánnyal, elrejtették terményeiket és megtagadták, hogy azokat a vásárra vigyék, ezzel is megnehezítve persze a közellátás nehéz feladatát.
A Negrin által vezetett új kormány elhatározta, hogy véget vet ezeknek a szélsőségeknek és teljes szabadságot biztosít a parasztoknak, hogy úgy műveljék a földjüket, ahogy akarják. Azokban az esetekben, amikor Spanyolország különböző tartományainak parasztjai között az azelőtt arisztokraták tulajdonát képező nagy földbirtokokat a földreform következtében felosztották, (vagy akárcsak egyszerűen a fasiszta tulajdonosok által elhagyott földbirtokokat), a Földreform Intézet és a Földmívelésügyi Minisztérium minden könnyítést megadott azoknak a parasztoknak, akik a földet megkapták, hogy továbbra is folytassák ugyanazt a termelést, mint régen, sőt ahol lehet, növeljék azt. Így nevelték a falusi lakosságot arra, hogy megértse a földműves-szövetkezetek termelésének előnyeit ott, hol a föld által nyújtott lehetőség ezt javasolja, de nem kényszerítettek senkit a szövetkezésre. A valenciai kertekben nem volt ok arra, hogy a kisbirtokosok földjét kollektivizálják és a kormány csak azt kérte ezektől, hogy termelésüket a maximumra fokozzák. Egyidejűleg támogatta a földműves-szövetkezetek megalakítását, vetőmagot és hitelt adott ezeknek a parasztoknak, iskolát és kísérleti telepeket létesített, megszervezte a mezőgazdasági oktatást az összes tartományokban, minden egyes tartomány szükségletei és mezőgazdasági termelése szerint.
Vicente Uribe, aki 1936 szeptembere óta a földmívelésügyi minisztérium élén állt és ott is maradt egész a háború végéig, nagy lendületet adott a földreform megvalósításának Spanyolországnak nagy szüksége volt erre a földreformra. Uribe alkalmazta a háború által ránk kényszerített új követelményeket, a katonai lázadás után kiadott rendeletek és törvények értelmében. Ezzel az igazságos politikával a parasztok felé — ők voltak Spanyolország legelnyomottabb osztálya — elérte azt, hogy a falusi lakosság ismét bekapcsolódott a nemzet életébe, magáévá tette a spanyol nép többi rétegeinek szabadság- és függetlenségi törekvéseit olymértékben, ahogy a múltban soha eddig elő nem fordult. Gyermekeiket a frontra küldték, mert tudták, hogy ebben a háborúban saját személyes jólétük forog kockán, az a jövő, amelynek reménye a spanyol parasztok feje felől először oszlatta el a nyomorúság sötét felhőit.
Csak Katalóniában érződött a parasztok körében bizonyos hajlandóság arra, hogy elvonuljanak a háború által felvetett problémák elől. A spekuláció, a mezőgazdasági termények elrejtése és halmozása itt gyakoribb volt, mint a többi köztársasági tartományokban. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Katalónia problémái más szempontokhoz igazodtak és hogy ezeket a kérdéseket nem olyan módon oldották meg, mint a köztársasági terület többi részein; ez abból magyarázható, hogy a katalán földreform intézése az önrendelkezési joggal bíró független katalán kormány hatáskörébe tartozott.
XXII.
Május 31-én reggel alighogy leültem íróasztalomhoz, megérkezett Alméria bombázásának szörnyű híre. Alig tudtuk elhinni! Előttem feküdt a hivatalos jelentés, amit az újságíróknak kellett továbbítanom, de úgy éreztem, hogy e szavak mögött nem lehet értelem. A köztársasági kormány parancsot adott, hogy Ibiza szigetének lázadó kikötőjét bombázzák. Ebben a kikötőben persze hajók is tartózkodtak és ezekben a bombázás károkat okozott. De tagadhatja-e valaki egy törvényesen megalakult kormánynak azt a jogát, hogy egy csapat áruló tábornok lázadása ellen védekezzék? Különösen, hogy ezeket a lázadókat két külföldi hatalom is támogatta. Nem volt-e joga a köztársasági kormánynak arra, hogy elsüllyessze a spanyol fasisztáknak petróleumot és fegyvereket szállító hajókat, még akkor is, ha közben külföldi hajók is kárt szenvednek? És ha a köztársasági kormánynak ez a védekezése megrongált egy német zseb-cirkálót, nem kézenfekvő-e, hogy feltegyük a kérdést: mi keresnivalója volt Ibiza spanyol kikötőjében ennek a cirkálónak, — mielőtt megvizsgáljuk a különböző vádakat, amelyekkel a spanyol légierők egyébként teljesen jogos támadását illetik?
De a spanyolok nem vádaskodásokat hallottak a fasisztáktól. A haditengerészet minden leplezési kísérlet nélkül ágyútűzzel támadt Alméria védtelen halászlakossága ellen. Ebben a városban talált menedéket a Malagát elhagyni kényszerült menekültek legnagyobb része. Ezt a várost nem lehetett katonai célpontnak minősíteni, mivel a köztársasági zóna többi részével való rossz összeköttetése miatt még csak kereskedelmi kikötőnek sem használták. A lakosság békésen élt és elszenvedte a háború nehézségeit. A tengerpart többi részei felől — az ellenség előrenyomulása következtében — mindenünnen a menekültek százai és ezrei érkeztek Almériába. Olyan város volt ez, ahol a gyerekek iskolába jártak, az asszonyok kiteregették a vízzel és homokkal kimosott ruhákat és az öregek órákhosszat ültek a napon.
A fasiszták bejelentették, hogy az ibizai eseményekért megtorló intézkedéseket foganatosítanak. Ám ha vártuk is Valencia kikötőjének és magának a városnak — a kormány székhelyének —, erős bombázását, soha nem tudtuk volna elképzelni magunknak ezt az igazságtalan és aljas támadást, amelyet a német flotta egy a hadszíntértől távolfekvő és teljesen védtelen város lakossága ellen intézett. Amikor a német hajók megjelentek a láthatáron. Alméria lakossága a dombok felé menekült, hogy a barlangokban rejtőzzék el. Egy német tiszt saját nyelvén parancsot adott a tüzelésre és a német tengerészek elsütötték az ágyúkat, amelyek robbanóbombák függönyét eresztették a békés városra.
A városon kívüli barlangokban meghúzódva az almériaiak hallották a robbanásokat és mikor az ágyúzás zaja megszűnt, kibújtak rejtekhelyükről és meglátták a füstöt, amely otthonuk romjai fölött lebegett. Egy órával azelőtt még békés megyei székhely volt itt, az utcákon házak emelkedtek, a házakban bútorok voltak, képek, gyerekjátékok, edények, szekrények és ládák, amelyekben kámfor között tették el az esküvői és ünnepi ruhákat. Füst szállt fel a romokból és a félig beomlott falakról. Az utcák már nem tiszta és rendezett utcasorok voltak, az épületeket már emberek nem lakhatták. Almériából pusztaság lett.
Nem tudtam elfojtani érzelmeimet, amikor a bírt a külföldi újságírókkal közölnöm kellett. Néhányan sietve Almériába utaztak, majd rövidesen visszatértek és megerősítették mindazt, amit a város elpusztulásáról hallottunk. Minden, amit eddig éreztem, akkor komor gyűlöletté és szilárd elszántsággá változott azok ellen, akik ilyen gaztetteket elkövettek és azok ellen, akik az ilyen gaztettek elkövetését megengedték.
— A világ most fel fog kelni, hogy megakadályozza Spanyolország elözönlését — emlékszem ezt mondottam balga hittel a külföldi tudósítóknak. Így akartam kifejezni azt az igazság-szükségletet, amelyet mint spanyol asszony éreztem. — Nem lehetséges az, hogy nemzetek és népek továbbra is tétlenül nézzék az eseményeket most, amikor az egész világ tanúja lett ennek a nyílt és szemérmetlen idegen támadásnak. A világ lelkiismeretének nincs más választása, mint hogy megmozduljon!
De elmúlt egy hét, amely alatt minden pillanatban vártuk, hogy történjék valami, hiszen meg voltunk győződve arról, hogy a fasiszta bombázás nem maradhat büntetlenül, még akkor sem, ha olyan világban történt, amelyben eltűrik azt, hogy az angol külügyminisztérium hetenként legalább egypárszor hazudja hidegvérrel: nincs semmi bizonyíték arra, hogy Spanyolországban idegen beavatkozás történik, és egy olyan világban, ahol a francia kormány miniszterelnöke, a spanyol köztársaság megfojtója magát „szocialistának” meri nevezni. A német fasiszták büszkék lehettek „dicsőséges” győzelmükre, arra, hogy Alméria békés lakosságát elpusztították, mert biztosak lehettek abban, hogy a be-nem-avatkozás politikáját kitaláló hatalmak közül egy sem fogja megzavarni örömüket.
Ám Alméria csak a kezdet volt. Német repülőgépek söpörték el a térképről a Guernica nevű kisvárost. Durango és más falvak és községek romokban hevertek a német fasiszta repülők „hőstetteinek” következtében. És nem fért kétség ahhoz, hogy németek voltak, akik a Baszk-föld bájos és nyugodt falvait és városait lerombolták. Valahányszor vadászgépeinknek sikerült leszállásra kényszeríteni egy ellenséges repülőgépet, kiderült, hogy a pilóta nem beszélt más nyelven, csak németül és valahányan csak foglyul estek, nem szégyellték bevallani, sőt hetvenkedtek azzal, hogy a német fasiszta repülőgépek okozták a rombolást. Abban az időben még nagyon fontos volt számunkra, hogy bizonyítékokat és tanukat gyűjtsünk össze, akik megmutatják a világnak hogy Spanyolország külföldről jövő támadás áldozata. Később, amikor ennek már nem volt olyan nagy jelentősége számunkra, maguk a német fasiszták bizonyították be a világ előtt, hogy ők változtatták át a szép Baszk-földet romhalmazzá.
Nehezen fogom elfelejteni azokat a gyötrelmeket, amelyeket Ignacio az északi harcok utolsó heteiben elszenvedett. Emberileg lehetetlen volt repülőgépeket küldeni Bilbaóba és Santanderbe. Eltekintve attól, hogy csak nagyon kevés repülőgén felett rendelkeztünk, míg az ellenség százával kapta a gépeket Olaszországból és Németországból, az idővel is számolni kellett, hogy az északi hadszíntérre olyan repülőgéneket küldhessünk, amelyek biztosan megérkeznek. A vadászgépek amelyekre továbbra is a legnagyobb szükség volt azon a vidéken, csak kis távolságra voltak alkalmazhatók és mindig ugyanarról, az ellenséges területhez legközelebb fekvő repülőtérről kellett elindulniok, hogy célhoz értenek. A fasiszták, akik megtudták nehézségeinket, ezt a repülőteret szüntelenül bombázták. Ha a vadászgépek fel is szállhattak, meg kellett küzdeniök a sűrű köddel, amely mindig megnehezítette a légiforgalmat a kantábriai partvidéken. Ha sikerült leszállniok valamelyik északi repülőtéren, kénytelenek voltak azonnal benzint felvenni és ismét felszállni, még mielőtt a német bombavető repülőgépek bombáikat ledobták volna a földön lévő „Piszékre” vagy „Legyekre”.
Kevesen tudják, hány gép veszett el azért, hogy Bilbaót megmentsük, olyan pillanatokban, amikor azt lehet mondani, minden egyes gép, amely rendelkezésünkre állott, saját aranysúlyát érte. Ám mindennek ellenére, akármilyen sokba is került ez nekünk, pilótáink minden szükséges erőfeszítést megtettek, hogy Bilbaót megmentsék, de légierőink veszteségei szörnyűek voltak.
De Bilbaot mégsem tudtuk megmenteni. A várossal csak tengeri és légiúton lehetett már közlekedni és nem tudtuk megvédeni a hős baszk népet, a két idegen diktátor hadseregének támadása ellen. Az északi tartományokat a könyörtelen földrajz szigetelte el Madridtól. Bilbao elveszett és egy kiváló külföldi újságíró szavai szerint „mindenki megcsodálta hősiességét, de mindenki elhagyta”.
Amikor a lázadók, vagyis jobbanmondva német szövetségeseik az északi tartományokat meghódították, a fasiszták között súlyos ellentétek kerültek napvilágra és egyre világosabban látható lett marakodásuk a koncért. A Franco piros és sárga zászlaja alatt küzdő különböző érdekcsoportok nehezen tudtak megegyezni a zsákmány szétosztásában. A falangista bandáknak nem volt közös alapjuk a királypárti arisztokratákkal, sem e két csoportnak a régi Karlistákkal és requeték-kel, akik a múlt században kétszer is fegyveresen keltek fel az alkotmányos királyság ellen, amelyet túlzóan liberálisnak tartottak és az önkényuralom bevezetése mellett kardoskodtak.
Az északi győzelem után a Falange balszárnya gyakorlatban akarta megvalósítani programjának huszonhat pontját, de a navarrai requeték, akik magukat tekintették Baszk-föld jogos „urainak”, nem tudták leplezni ellenérzésüket az északi tartományokban túlságosan nyilvánvaló idegen „segítség” miatt. Navarra, elszigetelt helyzete miatt továbbra is a baszk tartományok legelmaradottabbika volt. A múlt század két karlista háborújának emlékei még élénken éltek a tartomány requetéinek emlékében. Navarrát a hegyek választották el iparilag fejlettebb és a külvilág felé jobban nyitvaálló testvértartományaitól.
De Francisco Franco tábornoknak két mestere volt: Hitler és Mussolini. Az ő példájukban remélte megtalálni minden problémájának megoldását. Franco kinevezte magát a Spanyol Falangista, Tradicionalista Párt és a Nacionálszindikalista Támadó Tanács” vezérévé és ez a szótömkeleg „egyesítette” a falangista és a tradicionalista, vagyis karlista pártokat. E két utóbbi ugyanis az idők folyamán egyesült. Így az a két legerősebb és legfontosabb párt került uralomra, amely Francot támogatta, míg a vezér egy tollvonással eltörölte a többieket. De attól eltekintve, hogy XIII. Alfonz királypárti híveit nem lehetett oly egykönnyen eltenni az útból — soraikban az arisztokrácia, a földbirtokos osztály, az üzletemberek és bankárok legnagyobb része ott volt —, Francónak észre kellett vennie, hogy az egységet még akkor sem lehet egy rendelet aláírásával elérni, ha német és olasz ágyúk gondoskodnak a rendelet aláírójának védelméről. A vezérnek önmaga által adományozott nagyhangú címe, hencegő és „egyesült” cimborái még feltétlen hívei számára sem jelentettek semmit. Az „egyesítő” rendelet után továbbra is ugyanazok az ellentétek álltak fenn, mint azelőtt — sőt élesedtek ki egyre jobban —, a fanatikus és vallásos navarraiak és az olasz és német fasizmus spanyol utánzói között.
Míg a lázadó zónában rendeletileg alapozták meg az egységet és a széthúzás napról napra növekedett, a spanyol nép elfelejtette pártviszályait, hogy az új Negrin-kormány által képviselt Népfrontban találja meg a valóságos egységet. A májusi napok barcelonai eseményei értékes tanulságot adtak nekünk. Megismertük egymást: a nép ujjal mutatott árulóira. A spanyol nép célkitűzéseit legjobban képviselő és a demokratikus elveket leginkább megvalósító kormány szavára a nép magáévá tette a felhívást: „minden spanyol egyesüljön, hogy megnyerjük a háborút!”
Spanyolország átment a tűzpróbán. 1937 nyara már fegyelmezett nemzetet talált, melynek minden polgára számot adott magának arról, hogy a legnagyobb áldozatot is meg kell hozni, hogy az idegen támadókat legyőzhessük. Hitler és Mussolini napról-napra szemtelenebb és jobban állandósuló beavatkozására Negrin új irányvonalat jelölt ki a kormánynak. Tudtuk, hogy spanyolok százezrei, sőt valószínűleg milliói élnek fasiszta területen, akiknek fáj és akiket felháborít az idegen támadás, amelyet Franco önös érdekeinek szolgálatában tett lehetővé. Valójában ezeket a spanyolokat semmi nem választotta el tőlünk, hiszen mindannyian hazánk függetlenségét kívántuk biztosítani. A probléma az volt, hogyan tudunk közelükbe jutni, hogy meghallják szavunkat.
Ettől kezdve Franco hátországa legalább olyan fontos, ha nem fontosabb háborús célpont lett, mint akármelyik frontállás, annak ellenére, hogy nem tüzérséggel és repülőgépekkel kellett azt meghódítanunk.
1937 hosszú nyarán két győzelmet mondhattunk magunkénak. Az újjászervezett és a valódi néphadseregbe besorozott miliciák támadást indítottak Madridtól nyugatra, Brunetenél, a lázadók ellen.
— Ha legalább húsz Modestónk volna egy helyett! — szokta mondani Ignacio ebéd közben, amikor felhevülten beszéltünk ezekről a harcokról.
A brunetei csata elkerülhetetlen veszteségeket is hozott magával. Többek között Gerda Taro,* Gerda Taro osztrák származású volt és házassága révén lett magyarrá. Bruneteben egy tank szélén állva fényképezett, amikor a szűk utcán szembejövő másik tank lesodorta és a hernyótalpak alatt lelte halálát. (A fordító.)* egy fiatal magyar fényképész, neves újságírónő, szintén ott esett el. A támadás kezdete előtt látogatott meg az irodában. Az az időszak volt ez, amikor a külföldi újságírók napokkal előbb tudták, hol és mikor kezdenek támadni katonáink és azzal zaklattak bennünket, hogy adjunk autót nekik, hogy a madridi frontra mehessenek. Taro látta, mennyire el vagyunk foglalva és ahelyett, hogy — mint sokan mások — erősködött volna, hogy személyesen mondja meg, mire van szüksége, egy cédulát hagyott az asztalomon egy csokor virággal. „Sajnálom, hogy zavarnom kell, most hogy látom, mennyire el van foglalva az újságírók kérelmeivel, de okvetlenül Madridba kell érnem, mielőtt a támadásunk befejeződik.”
Taro nagyszerű fényképész volt és művészetével meg akarta mutatni a világnak azt az igazságot, amely Spanyolországban küzdött. Soha nem félt, mindig csak az foglalkoztatta, hogy meggyőző fényképeket készíthessen.
Aznap éjjel indult el Madridba. Amikor újra láttam, holtteste koszorúk és virágcsokrok között feküdt a ravatalon, a valenciai Értelmiségiek Házában, várva az autót, amely Franciaországba szállítja.
A háború megtanított bennünket arra, hogy ne sirassuk halottainkat.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!