(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Támadás a La Borja ellen
Egy héttel a puccs után déli egy óra körül csengetnek a kapunkon. A La Borja negyedben lakó uruguayi kollégám állapotos felesége valósággal beesik hozzánk. Annyira fölindult, hogy percek múltán értjük csak meg: elhurcolták a férjét. Fél óra is eltelik, amíg szaggatott, sírásba csukló szavaiból megtudjuk, hogy mi történt.
Reggel hét óra tájban férje lement, hogy kenyérért álljon sorba, de azzal jött vissza, hogy bármerre is indult el, mindenfelől tankok és géppisztolyos katonák zárják el a környéket a főváros többi részétől. Mindenhonnan azzal fordították vissza, hogy néhány perc múlva megkezdődik a nagy razzia, és amíg az tart, senkinek sem szabad elhagyni a házakat.
— Alighogy ezt elmondta — meséli az asszony —, az ablakon kitekintve láttuk, hogy a katonák megindulnak, és fölsorakoznak a negyed legszélső házai előtt. Hangszórókon szólították föl a családokat, hogy mindenki igazolványait előkészítve, a szekrények ajtait kitárva várja a razziázó egységeket, amelyek a legszélső épületektől több irányban haladnak befelé a telep központjába. A ház elé, amely éppen sorra került, tankok vonultak, és gépágyúkat is vontattak oda az emeleti ablakokra irányított csövekkel.
— Mi csak azt láthattuk, hogy egy-egy ablakból összetört üvegű Allende-képeket, könyveket dobálnak le. Lent pedig társaik halomba rakták ezeket, és rögtön ki is gyulladtak a máglyák a könyvégetéshez. Láthattuk, hogy több házból föltartott kezű férfiak csoportjait kísérték ki, nyilván náluk találták ezeket a könyveket.
— Reszkettem a félelemtől — folytatta —, de férjem magabiztosan csitítgatott, hogy nagyon jó igazolványt szerzett, amely szerint vidéki kistisztviselő, aki állást keresni jött fel a puccs előtti hetekben Santiagóba. Már-már úgy tűnt, hogy a házkutatást vezető parancsnok továbbhaladásra utasítja katonáit, amikor egyikük hirtelen fölfedezte a benyílóban levő, függönnyel eltakart telexgépet, amelyen annak idején férjem tudósításait adta a latin-amerikai haladó lapoknak. Tekintve, hogy férjem már hosszabb ideje nem használta, teljesen el is feledkeztünk a gépről.
— Az őrségparancsnok magánkívül ordítozott, hogy mire kell egy kistisztviselőnek telexgép, s azt mondta, majd megmutatja, hogyan kell elbánni az ilyenfajta vörös kémekkel. Ő azzal próbált védekezni, hogy ez a gép már akkor itt volt, amikor a lakást kivette, és azt sem tudja, hogy mire használják. Idegességében azonban nem vigyázott a szavaira, és az annyira jellegzetes uruguayi kiejtéssel beszélt. Most már végképp nem volt mentség: mint külföldi kém- és gerillagyanús egyént az őrmester elhurcoltatta.
Vigasztalni próbáljuk a síró asszonyt, de tudjuk, hogy férjének, sajnos, nincs sok esélye …
Néhány órával később a televízió képernyőjén a telexgépet, mint „bűnjelet” látjuk. A riporter diadalmasan közli, hogy a „vörös ügynök”, akinél megtalálták, nyilván a „nemzetközi marxizmus központjainak.” küldözgetett e gépen kémjelentéseket a junta hatalomátvétele utáni helyzetről, a csapatmozdulatokról. Arról a csekélységről azonban megfeledkezik, hogy megmagyarázza ezt a „csodát”, hiszen Santiago és a külvilág között napokig szünetelt a telexkapcsolat, s amikor újra megindult, a junta teljhatalmú megbízottai ültek bent a központban, és csak a többszörösen ellenőrzött, általuk engedélyezett előfizetők cenzúrázott anyagait voltak hajlandók továbbítani.
Kiszolgáltatott menekültek
Dr. L. A.-t, aki az asszonyt már a múltkor megvizsgálta, útba ejtjük, hogy újabb csillapító injekciót adhasson, majd visszatérünk La Borja-i lakásába.
Másnap azonban az asszony telefonja nem válaszol. Amikor nyugtalankodva elmegyünk lakására, nem találjuk otthon. A szomszédok azt mondják, hogy előző este katonák jöttek érte. Valaki úgy hallotta, hogy „az illegálisan Chilében tartózkodó külföldiek csoportjaival” visszatoloncolják őket azokba az országokba, ahonnan az üldözések elől elmenekültek. Igaz ez, vagy előrehaladott állapota ellenére kivégeztették? Éppúgy nem tudjuk meg ezt talán sohasem, minthogy arról sem értesülhetünk már, mi lett férjének sorsa.
A Chilébe menekült baloldaliak tömeges visszatoloncolása azokba az országokba, ahol a hatalmon levők körözik őket, mélységes felháborodást kelt nemcsak az ENSZ menekültügyi szervezetében, hanem sok nemzetközi testület vezető köreiben is. Jóformán nincs már olyan santiagói sajtóértekezlet, melyen föl ne tennénk ezt a kérdést a fasiszta rezsim vezetőinek.
Először tagadni próbálják a kitoloncolásokat. De kollégáim legközelebb már neveket, tényeket sorolnak föl bizonyító anyagként. Erre a junta a következő „elmés módon” próbálja tisztára mosni magát: A menekülteket sohasem „oda toloncolják ki, ahol üldözik őket”. Azaz, akiket Brazíliában keres a katonai rezsim rendőrsége, azokat Bolíviába utasítják ki, akit Uruguayban kutatnak életre-halálra, azt Brazíliába küldik. Vagyis — érvelnek — a „nemzetközi menekültügyi normák nem szenvednek csorbát”.
— Azok nem, csak az emberéletek — csapja be haraggal jegyzetfüzetét és teszi el tollát tüntető módon e magyarázkodás kellős közepén svéd kollégám. — Micsoda emberbarátok! Mintha bizony a katonai rendszerek között nem lenne cinkosság, és nem cserélnék ki egymással politikai ellenfeleiket!
A kormány szóvivője, aki a sajtóértekezletet tartja, ezután rögtön egy kiállítás megtekintésére hív meg bennünket. A volt UNCTAD-tanácskozás épületének hatalmas földszintjén fegyverek valóságos arzenálját állították ki. Vannak itt géppisztolyok, géppuskák, páncélöklök, gránátok, mindenféle robbanóanyagok.
— Ezeket mind a vörös ügynököknél zsákmányoltuk — bizonygatja a kormány szóvivője. — Egy részüket a La Borja negyedben rejtették el, de mi tudomást szereztünk erről.
Egyébként az elterjedt hírek szerint csak ebből a negyedből 700 gyanúsnak bélyegzett lakót hurcoltak el a stadionba. A fegyvergyűjtemény láthatóan nem tesz túlságosan nagy hatást a nemzetközi sajtó képviselőire, hiszen mi sem lehetett könnyebb, mint ezt ide összehordani, csak az a kérdés, hogy valójában melyik laktanya adta kölcsön …
A szóvivő alig képes leplezni csalódását magatartásunk láttán. Ezért legfőbb bizonyítékként egy fotóriporter teljes képarchívumát mutatja nekünk, amelyet a La Borja-i razzia során találtak. Magam is jól ismertem ezt a chilei kollégát. Azelőtt rendszeresen dolgozott a hadseregnek. Így megörökítette az elmúlt esztendők katonai parádéit, és megőrizte a különböző katonai akadémiák végzős hallgatóiról és tisztjeiről rendelésre készült fotókat is. A junta kiállításán ezek a képek most „súlyos terhelő bizonyítékká” lettek. A szóvivő azt állítja, hogy a képanyagot a „fegyveres ellenállást folytatók” lakásain találták, és a „vörösök” ezeknek a katonatiszteknek a meggyilkolását készítették elő.
Ezután egy haditudósító lép a színre. Diadalmasan mutogatja nekünk Santiagónak azt a térképét, amelyet úton-útfélen árusítanak az egész fővárosban.
— Nézzék csak — mondja —, e térképen tussal kört húztak a katonai akadémia köré!
Nehezen akarjuk megérteni, miért is jelent ez perdöntő bizonyítékot.
— Hát még mindig nem látják? — méltatlankodik a haditudósító. — Bizonyíték ez arra, hogy a hadsereg rajtaütésszerű razziájával a La Borja negyedben, vezető katonai személyek meggyilkolását és a katonai akadémia elleni támadást akadályozta meg!
— Ezek azt hiszik, hogy ennyire ostobák vagyunk — morogja mellettem az egyik nyugati hírügynökség tudósítója. — Hiszen egyrészt semmi sem bizonyítja azt, hogy ezt a térképet valóban ellenállóknál találták a La Borjában. Különben is egy ilyen kört bárki öt másodperc alatt berajzolhat a katonaiskola köré …
Amint kifelé tartunk a kiállításról, elterjed közöttünk a hír: katonák szállták meg a La Borja negyed kórházát is, és a Népi Egység szerintük ott „rejtőző”, betegnek álcázott vezetői után rendeznek hajtóvadászatot. A súlyos, operáció utáni betegeket is kiforgatják az ágyakból, és a lepedők alatt fegyvereket keresnek. Akit pedig „gyanúsnak” kiáltanak ki, azt — mit sem törődve betegségével — teherautókra dobálják és a stadionba szállítják.
Pedig a kórházban — mint az igazgatóság bizonyítja — nincs olyan sebesült polgári személy, akit fegyveres ellenállás közepette ért volna golyó. A junta különben is már a puccs első napján közölte, hogy akit fegyverrel a kézben ejtenek fogságba, azt a helyszínen kivégzik. Tehát ha itt polgári sebesültek vannak, azokat csakis mint járókelőket vagy ottlakókat érhettek a lövések, hiszen másként be sem juthattak volna a kórházba. Minden érvelés azonban haszontalan, a katonák nem ismernek irgalmat …
„Halottszemle” a hullaházakban
A legnagyobb santiagói kórház, a J. J. Aguirre kerítése előtt sok száz asszony ül a járdán. Batyukat, csomagokat tartanak. Kollégáimmal odalépünk hozzájuk: mire várnak? Mint elmondják, azt szeretnék megtudni, hogy a puccs első napjaiban eltűnt hozzátartozóik nem kerültek-e sebesülten ebbe a kórházba. A központi elsősegélyhelyről, ahová ugyanis szeptember 11. és 14. között percenként érkeztek a sebesültekkel zsúfolt mentőautók, sokat közülük más kórházakba irányítottak át. Később már annyi volt a sebesült, hogy a kórtermekben sem tudták elhelyezni őket, és a folyosók is tele voltak már ideiglenes fekvőhelyekkel. Így az ezután érkezőket már csak egyszerűen az udvarra tették ki a földre. Hányan meg hányan halhattak meg, mielőtt még orvosi segítséget kaptak volna? A junta mindenesetre igyekszik „következetes” lenni, és a korábban bejelentett 95 halálos áldozathoz naponta csak tíz-tizenötöt ad hozzá. Ezek — mint mondják — azok a súlyos sebesültek, akik szövődmények következtében haláloztak el, vagy újabb harci cselekményekben vesztették életüket”. Mindenki tudja, hogy a puccsista hatalomátvételnek csupán Santiagóban sok ezer halottja és sebesültje van. Eddig azonban alig 150 sebesült nevét tették közzé.
Bár látszólag be lehet menni a kórházba — a fegyveresek még az igazolványokat sem kérik —, a kapusfülkénél azonban nem juthatunk tovább.
— Járóbeteg-rendelés most nincs, a beteglátogatás pedig tilos! — közli morcosan egy tizedes. Sebesültnévsor? — néz reánk értetlenkedve. — Vannak itt katonák és civilek. De egyáltalán, mi közük hozzá? — förmed ránk. — Hiszen ez katonai titok!
Az orvosi egyetem máskor kirándulásokra használt autóbusza áll meg a kórház előtt: az újabb 24 órás szolgálatra érkezett orvosokat, ápolónőket így szedték össze lakásaikról. Az asszonyok hada körülveszi őket, és gyűrött cédulákat dugdosnak zsebeikbe, amelyekre eltűnt hozzátartozóik nevét írták. Azt remélik, hogy amikor másnap a váltás lesz, megtudhatják majd tőlük, hogy egyáltalán érdemes-e itt várakozniuk. Ott bent ugyanis — ezt már tudják — üres levesre, teára és egy-egy szelet kenyérre korlátozódik az „étrend”, és a sebesültek takarók híján ugyancsak didereghetnek a hideg téli éjszakákon. A cédulák azonban ritkán juthatnak be a kórházba. Csakis akkor, ha véletlenül humánusabb őrparancsnok teljesít szolgálatot, aki szemet huny e „szabálytalanság” fölött.
Egy negyedóra múlva kijön az előző turnus. A várakozók megrohamozzák a fáradtságtól támolygó és a bent uralkodó rettenetes viszonyoktól elkeseredett orvosokat és ápolókat. Nem sokat tudnak, egy-egy nevet mormolnak emlékezetből az asszonyoknak. Egyikük, miközben felkapaszkodik a várakozó autóbuszra, letargikusan csak ennyit szól vissza az asszonyoknak:
— Mit várnak itt hiába? Menjenek egyenesen a temetői hullaházakba!
Az asszonyok között zavar keletkezik, előbb csak néhányan, majd hamarosan csoportosan elindulnak a közeli temető felé. A pálmafákkal szegélyezett és máskor csodálatos La Paz sugárutat azonban egy sarokkal a temető előtt katonai őrlánc zárja el. A megtorpanó asszonyok elé egy őrmester lép géppisztolyával hadonászva:
— Azonnal oszoljanak! Hová mennek? Hiszen hallották, hogy gyülekezési és tüntetési tilalom van. Aki vét ez ellen, azt a hadiállapotnak megfelelően szigorúan megbüntetik!
A nők kétségbeesetten magyarázzák, hogy ők nem tüntetnek, hanem azt mondták nekik, hogy eltűnt hozzátartozóik talán már halottak, és a hullaházakban vannak. Az őrmester elvonul, majd egy őrnaggyal tér vissza, aki tisztelgéssel köszönti az asszonyokat, majd igazoltatás után húszas csoportokban beengedi őket.
Mint a fahasábok…
Gyorsan fogynak a csoportok az őrlánc előtt. Visszatérni azonban senkit sem látunk. Tudósítótársaimmal végül is rájövünk: az asszonyok nyilván a temető másik utcára nyíló oldalbejáratán át távozhatnak, nehogy elmondják a várakozóknak a látottakat. Az őrnagy meg is fenyegette őket, nehogy „rémhíreket terjesszenek”. Amikor az őrszemektől kellő távolságban a temetőből távozó asszonyokat kérdezgetni próbáljuk, tapasztalhatjuk, mennyire hatott rájuk a fenyegetés, mert némán, vagy sírva elsietnek mellettünk.
A. G., egy negyvenéves asszony azonban úgy érzi, hogy már minden mindegy. Tizenkilenc éves lányát és huszonegy éves fiát a közszemlére kitett nyilvántartás szerint még szeptember 15-én eltemették. Ők a puccs napján a kora reggeli órákban mentek be a műszaki egyetemre. Mint a temetőben közölték vele: a hatóságok később — majd „ha teljesen helyreáll a rend” — átadják a gyerekeinél talált értéktárgyakat és igazolványokat, s megjelölik a tömegsír pontos helyét is.
A. G. asszony férje két éve halt meg gyomorrákban. Azóta a gyerekeiért élt. Minden munkát elvállalt, hogy tanulhassanak. Taníttatásuk a népi rendszer éveiben könnyebb lett. A. G. asszony férje munkás volt, és természetesnek találta, hogy fia és lánya aktív szerepet vállalt az egyetemi baloldali diákmozgalomban. A puccs után, amikor napokon át hiába várta haza őket, végigtelefonálta évfolyamtársaik szüleit is, de azok is kétségbeesetten kutatták saját eltűnt gyermekeiket, hiszen a junta maga is beismerte, hogy 1600 hallgatót hurcolt el az egyetemi épületekből, mert állítólag „ellenállást tanúsítottak a razziázó katonákkal szemben’’.
A. G. sejtette a szörnyű bizonyosságot, és tulajdonképpen már napokkal előbb elsiratta szeretteit. Most már könnyezni sem tud, amikor fásultan elmondja, hogy mielőtt a listát az eltemetettekről megmutatták neki, több mint száz halottat nézett végig. De sokukat haláluk előtt annyira összevertek, mások fejét szétlőtték, hogy csak a lábaikhoz kitett igazolványaikból lehetett következtetni személyazonosságukra.
Néhány nap múlva az őrláncot diszkréten hátrább vonják. Az őrség már kevésbé feltűnő módon, a temetőkapun belül helyezkedik el. Innen kísérik a hullaházakba az eltűntek után kutatók csoportjait. Azok, akik mindennap ide járnak, azt mondják, hogy a legcélszerűbb délután öt óra után idejönni, mert addigra az előző napiakat már elföldelték, és az új holttesteket — mintha csak fahasábok volnának — végigrakják a folyosó kövein. A borzalmak láttán ők már annyira elfásultak, hogy megdöbbentő tárgyilagossággal közlik: általában 80—100 halottat tekinthetnek meg naponta. Ezekre a golyókat közvetlen közelről adták le, és nincsenek már annyira szétroncsolva, mint a megelőzőek. A junta, úgy látszik, fejleszti a „kivégzések technikáját” …
Az asszonyok közt híre megy, hogy az El Salvador kórházban sok sebesültet tartanak. A parancsnokok és a katonák itt már üzletelnek az emberi életekkel. Akik járóképesekké váltak, vagy akiket már haza lehet szállítani, azokat hozzátartozóiknak ki kell váltaniuk, mert másként a stadionba hurcolják őket. Az ár tíz-tizenötezer escudo, egy jó szakmunkás egy-másfél havi fizetése. Az alkudozás persze nem a kórház kapujában, hanem „szemérmesen”, arrébb történik.
Két napig tart ez a szörnyűséges embervásár, amikor a Buin elnevezésű gyalogos ezredet hirtelen Valparaísóból átvezényelt, kegyetlenségükről közismert tengerész-gyalogosokkal váltják fel. Első teendőjük, hogy többszörös őrlánccal teljesen elszigetelik a külvilágtól a kórházat, amelynek neve a Népi Egység kormányzásának utolsó napjaiban azzal lett hírhedtté, hogy orvosai, esküjüket megszegve, még az elsősegélyhelyre behozottakat sem voltak hajlandók kezelni.
A tengerészgyalogosok persze nem az embervásár miatt léptek közbe, hanem arra a jobboldali följelentésre, hogy a kórházban állítólag a Népi Egység több, a junta által körözött vezetőjét betegnek álcázva rejtegetik. A kórház jobboldali vezetősége, mely úgy érzi, hogy az Allende-kormányzat idején sztrájkjával „megtette a magáét” a puccs előkészítésére, ugyancsak méltatlankodik, de a géppisztolyosok velük szemben sem ismernek kíméletet. A személyzetet odataszigálják a falhoz motozásra. Az igazgató főorvosnak ugyanúgy tarkóra kulcsolt kézzel kell félórákon át állnia a géppisztolyok csöve előtt, mint az ápolónőknek. „Kedvezménye” csupán annyi, hogy őt legalább nem pofozzák, mint a segédorvosokat és a műtősöket, hogy „kiverjék belőlük a körözött személyek rejtekhelyét”.
A súlyos betegeket is kiforgatják ágyaikból, de persze senkit sem találnak a keresettekből. Így be kell érniük fél tucat „gyanúsítottnak” kikiáltott ember elhurcolásával.
A hadnagy, aki az egész akciót vezeti, dühét, hogy a feljelentés hamisnak bizonyult, az ápolókon és a takarítószemélyzeten tölti ki. Ollókat kér, és utasítja embereit, hogy nyírjanak bele a fiatalok hosszú hajába. Azoknak a nőknek, akik nem szoknyát-viselnek, el kell tűrniük, hogy a katonák trágár megjegyzések kíséretében összevissza szabdalják nadrágjuk szárát.
— Chilében ezentúl új rend lesz — közli magabiztosan a hadnagy. — A marxista nadrágviselet méltatlan a női ideálhoz, és a férfiak hosszú hajviselete sérti hagyományainkat.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!