(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Ismét riporton
Az ellenállók valószínűleg arra kaphattak parancsot, hogy az éjszaka leple alatt törjenek ki Santiagóból, ahol a hadsereg rendkívüli tűzereje és túlsúlya miatt öngyilkos vállalkozás lett volna mindenfajta fegyveres küzdelem. Bizonyára a Kordillerák nehezen megközelíthető zord hegyvonulatai, a déli tavak erdős vidékei közé vonultak vissza, hogy újjászervezzék soraikat és fölkészüljenek az új, további küzdelmekre.
A chilei főváros képe így szeptember 18-a, a nemzeti ünnep, a Haza Napjának ünnepe előtt látszólag normális. Már nemcsak az észak-amerikai érdekeltségű Mercurio, hanem az újságkonszern kora délelőtti sajtóterméke, az Ultimas Noticias és délutáni testvérlapja, a Segunda is kapható az újságárusoknál. Megjelent a Prensa, a kereszténydemokrata párt szócsöve is. Igaz, hogy az első nap a cenzúra miatt nagy fehér foltokkal, de a második napon a szerkesztők már igyekeztek hűen kiszolgálni a katonai parancsnokokat. Az csak természetes, hogy ismét az utcára került a Tribuna, az államcsíny szervezésében jókora szerepet vállalt nemzeti párt orgánuma. Az ő szerkesztőségükben a cenzoroknak ugyancsak könnyű lehet a dolguk, hiszen vezércikkíróik a legnagyobb csodálat hangnemében írnak a fasiszta hatalomátvételről.
Délelőtt meglepetésszerűen Ewing ezredes, a katonai kormány szóvivőjének irodájába hívnak. Egy hadnagy elé kerülök.
— Ön, mint a listából látom — mondta —, nemzetközi sajtótudósítóként tartózkodik állandó jelleggel fővárosunkban. Azt is megállapítottam, hogy még a Frei-kormányzat ideje alatt érkezett ide, és újságírói tevékenységét még az 1970-es választás előtt engedélyezték. Igazolványait tehát továbbra is érvényesnek tekintjük, és nevét fölvesszük jegyzékeinkre, hogy részt vehessen sajtóértekezleteinken és rendezvényeinken. Tudósításait, természetesen, a telex- vagy a telefonközpont csakis abban az esetben továbbítja, ha előzetesen jóváhagyatta azt a kijelölt katonai cenzorokkal.
Másfél óra múlva néhány újságírókollégámmal már egy gépkocsioszloppal az „első esemény” színhelye felé haladhatok, amelyre a junta hatalomátvétele óta meghívtak. A többiekkel együtt elkísérhetem Bonilla tábornok belügyminisztert néhány munkáslakta negyedbe. A cél — mint előzőleg közölték velünk — kettős: egyrészt az, hogy a nemzetközi sajtó tudósítói „saját szemükkel” győződjenek meg, hogy a „junta nem bombáztatta ezeket a városrészeket”, másrészt be akarják mutatni nekünk: „milyen erőfeszítéseket tesz a kormányzat a dolgozók közellátásának biztosítására.”
Most persze egészen másfelé haladunk, mint amerre Jaiméval jártam néhány nappal előbb.
— Micsoda primitív színjáték — fakad ki egyik nyugati kollégám. — Hiszen én magam is vagy jó tucat szemtanúval beszéltem. Olyanokkal, akik ott kint élték át ezeket a bombázásokat és véres razziákat, amelyeket a junta, legalábbis a nemzetközi közvélemény előtt, most szeretne meg nem történtté tenni …
Megérkezünk a kijelölt városszéli településre. De az utcák teljesen kihaltak, csak géppisztolyos katonákat láthatunk. Ott állnak a hadsereg élelmiszeres kocsijai is, de a házakból egyelőre senki sem merészkedik elő.
Bonilla tábornokot láthatóan kellemetlenül éri a felsülés a kicsődített nemzetközi laptudósítók színe előtt.
— Maga ott, asszonyom! Jöjjön csak közelebb kérem! — kiált oda megkönnyebbülten egy nőnek, aki kíváncsiságból elővigyázatlanul előremerészkedett a ház sarkánál.
Az asszony sírva engedelmeskedik, s ez szemmel láthatóan zavarja a tábornokot.
— Mitől fél, asszonyom? — förmed rá.
— Attól, hogy bennünket is bombázni fognak! — hallatszik a szipogó válasz.
Magyarázhatja ezek után Bonilla, hogy ők sohasem bombáztak lakónegyedeket, s hogy a hadsereg segíti a dolgozó népet; az egész propagandaakció csődöt mondott. Már az sem segít, hogy a juntával együttműködő fotóriporterek gyorsan lencsevégre kapják a tábornokot, amikor átad egy liter étolajat tartalmazó üveget a megszeppent asszonynak, és másoknak is „saját kezűleg” oszt élelmiszert.
A junta sajtóértekezletén
Alig érkezünk vissza, máris a katonaiskolába visznek sajtóértekezletre. Ettől kezdve „a magas szintű tájékoztatók” szinte futószalagon követik egymást. A hatalom új birtokosai valósággal sütkéreznek a nagy nyilvánosság hirtelen reájuk vetődő rivaldafényében.
Pinochet tábornokról, a hadsereg főparancsnokáról, a junta fővezéréről hamarosan kiderülj hogy sokkal jártasabb a katonai egységek vezénylésében, mint az újságíróknak való válaszadásban.
— Azt hittük, hogy olyan öreg emberek vagyunk, akiknek már nincs jövőjük a mai bonyolult, megváltozott világban — szólja el magát. — Most mégis felvirradt nekünk, és megragadhattuk a hatalom kormányrúdját.
Valamennyien felszisszenünk, amikor kijelenti, hogy a „katonai hatalomátvétel” (figyeljék csak a finomkodó fogalmazást) mindössze kilencvenöt halálos áldozatot követelt.
— Ugye csak nyelvbotlás volt, és valójában 9500-at akart mondani, tábornok úr? — hallom egy kolléga gúnyos megjegyzését, akit aztán nem is látunk többé.
Pinochet azonban erősködik, hogy ebben az összesítésben még az igazolványaik híján személy szerint nem azonosítható halottak is szerepelnek.
Leigh tábornok, a légierők főparancsnoka, akit hamarosan a junta „kemény emberének” titulálnak, mert a „vörös métely gyökeres kiirtását” hirdeti úton-útfélen, sokkal ravaszabb. Ő nem hajlandó a halottak számáról beszélni. Szavai viszont inkább szólnak befelé a juntának és a többi tábornoknak, amikor azt bizonygatja, hogy a légierőknek mily döntő szerepük volt a hatalomátvétel biztosításában. Mint mondják, a Moneda bombázását is azért hajtatta végre olyan sürgősen, hogy azt mondhassa, ha a repülők nem jöttek volna, akkor a védők ellenállása elhúzódhatott volna, és ki tudja, milyen pszichológiai következményei lettek volna ennek. Ugyanígy a munkáslakótelepek tömeges bombázása sem annyira a megfélemlítést szolgálta, hiszen ehhez elegendő lett volna — mint a szárazföldi erők tábornokai közül egyesek a kiszűrődött híresztelések szerint vélekedtek — egy-két faház-utcasor elleni légitámadás. Leigh nagy aktivitása már a juntán belüli helyzetének megerősítését szolgálta. Leigh sokak szerint titokban már arra pályázik, hogy idővel szerepet cseréljen a junta élén Pinochet tábornokkal. Hogy vannak-e valóban ilyen törekvései, vagy csak eltúlozzák az árnyalati különbségeket a junta fasiszta frazeológiájában, az persze e napokban nem túlságosan lényeges a népi erők számára, akik ellen ez a fasiszta katonai gépezet a fehérterror teljes fegyvertárát igyekszik alkalmazni.
Viszont Leigh az egyetlen, aki a juntából hosszú távra szóló elképzeléseket ismertet a sajtó képviselőivel. Kijelenti, hogy Chilében túl nagy volt a demokrácia, és a hadsereg majd gondoskodik róla, hogy ez az „áldatlan helyzet” megszűnjön. A junta addig marad a helyén, amíg a marxizmust — ha kell, tűzzel-vassal — meg nem semmisítik az országban. Bármiféle választás a jövőben csak az új alkotmány alapján képzelhető el, amelynek kidolgozása „alkalmas szakértői csoport” kezében van.
Amikor elképedt kollégáim rákérdeznek, és részleteket is óhajtanak tudni erről az új „alkotmányról”, a junta „erős embere” nem tagadja, hogy ha lesz majdan parlament, annak teljesen ki kell szolgálnia a rezsimet. Hogy ezt biztosítsák, a parlamentnek már eleve olyan lesz az összetétele is, hogy ne mondhasson ellent a diktatúra urainak. A törvényhozás legtöbb tagját eszerint a fegyveres erők delegálják, végtére is — figyelmeztet Leigh — ők hajtották végre a hatalomátvételt. Ugyancsak helyet biztosítanak majd az új parlamentben mindazoknak — fuvarozóknak, kereskedőknek, a gyáriparosok és földbirtokosok szövetségének —, akik „ellenállásukkal” előkészítették a katonai hatalomátvételt. A megmaradt helyeken az ellenzéki pártok osztozkodhatnak, de arról szó sem lehet, hogy a Népi Egység betiltott pártjai újra visszatérjenek a politikai életbe.
Még az Allende-kormány megdöntését cikkeikkel előkészítő jobboldali újságírók is halálsápadtan hallgatják a tábornok szavait.
— Ezek aztán ragyogó távlatok! — mormolja mellettem megdöbbenve a kereszténydemokrata Prensa tudósítója. — Nem azért csatáztunk három teljes éven át, hogy a legerősebb ellenzéki pártból, amelynek jó esélye lett volna az 1976-os elnökválasztás megnyerésére, a katonákat mindenben kiszolgáló maroknyi parlamenti csoport legyen.
Merino, a haditengerészet főparancsnoka viszont „tömeges köszönetnyilvánításra” hívja fel az ellenzéki erőket. Magyarázkodása félreérthetetlen: a jobboldal nem lehet eléggé hálás a tábornokoknak, hogy megdöntötték a Népi Egység kormányát. Így legalább — hangzik a tengernagy teljesen világos okfejtése — a „vörös agitátorok kiiktatása” eredményeként, „nem kellett vérüket ontaniuk a jómódú rétegeknek”.
Az igazoló bizottságok előtt
A „tanulságos” sajtóértekezlet után a santiagói központi vásárcsarnok mellett visz el az utam. Itt akkora a csődület, hogy jó ideig lehetetlen továbbhaladni. Géppisztolyos katonák vonulnak el az árusítóhelyek előtt. Néhányuk kezében kréta van, és látványos módon áthúzzák a kis táblákra kiírt, az utóbbi hetekben az áruhiány miatt fantasztikus magasságra emelkedett spekulációs árakat. A régi árakat negyedére-ötödére „csökkentik”, a vásárlók nagy ovációja mellett. Amint azonban továbbhaladnak, a kofák rögtön bekötik a krumpliszsákokat, visszarakják a zöldséget és a gyümölcsöt a ládákba, mondván: a kijárási tilalom kezdetére vissza kell térniük vidéki otthonaikba. Másnap aztán alig van felhozatal. A katonák most már némán tűrik, hogy a nagy kereslet miatt minden eddigit felülmúló magasságra szökkenjenek az árak.
A kikötőben most gyorsan kirakják azokat a szállítmányokat, amelyeket még a Népi Egység rendelt meg. A szállításokat újra megkezdő fuvarozók Santiagóba továbbítják az árut. A készletek azonban gyorsan fölszívódnak.
Szeptember 17-én, hétfőn, hat nappal a puccs után, a junta egységes rádióadása már a kora reggeli óráktól kezdve ismétli a fölhívásokat, hogy melyik üzem dolgozóinak, hány órakor kell jelentkezniük munkahelyükön. Aki nem veszi föl a munkát, tekintse magát elbocsátottnak — hangzik a közlemény. Valamennyi, a Népi Egység által államosított üzem élére korábban nyugalmazott jobboldali főtiszteket állítanak.
A. L., textilgyári munkás így beszél az első munkanapról:
— A szeptember 11-e előtti napok munkarendje szerint hívtak be bennünket a rádió útján. Én akkor a reggeli műszakban kezdtem mindig, így most nyolc órakor, egy órával a kijárási tilalom feloldása után kellett megjelennem a gyárban. Én azonban a város másik végén lakom, s hiába indultam el azonnal a kijárási tilalom föloldásakor, csak fél kilencre tudtam beérni. Már messziről láttuk, hogy idejében érkezett társainkat a kapu előtt géppisztolyos katonák ötös csoportokba felsorakoztatták. Futva tettük meg tehát más messze lakókkal a hátralevő utat az autóbuszmegállótól. Ott egy őrmester sorba állított bennünket, s végigpofozott.
„Majd megtanuljátok, ti piszkos disznók, hogy mi a rend! Vége a lógós paradicsomnak, most már nem az elvtársaitoknak dolgoztok!”
— Hiába próbáltam magyarázni, hogy amíg a kijárási tilalom reggel hét óráig tart, én képtelen vagyok előbb beérni. Négy külön pofon volt a büntetésem ezért a megjegyzésért. „Nem érdekelnek a magánügyeitek! Ha egyszer az a parancs, hogy nyolckor kell jelentkeznetek, akkor ennek így is kell lennie!”
— Amikor az én ötös csoportomat bekísérték az igazgatói irodába, az előszobában egy katona gyári igazolványaink alapján egy-egy papírlapra felírta adatainkat. Ezt át kellett adni bent a nagy asztalnál helyet foglaló, több tagból álló bizottságnak. A katonatisztek mellett ülő egyik civilben fölismertem az államosítás előtti idők egyik igazgatóját. Ott ült az a mérnök is, akit az új vezetés az államosítás után sem bocsátott el, pedig közismert volt jobboldali nézeteiről. Jól emlékszem, hogy egyszer a műhelybizalmink valakinek a kérdésére válaszolva, azt mondta róla: „Ugyan, miért is küldenénk őt el a gyárból, hiszen neki is élnie kell és el kell tartania családját. Hagyjuk csak, majd meggyőzzük az igazunkról.”
— Ott, a bizottság előtt — folytatta a munkás — arra gondoltam, hogy milyen naivak voltak, és mennyire túlzásba vitték a humanizmust! Most ugyanez a mérnök mondta meg mindenkiről, hogyan viselkedett a Népi Egység alatt, egyszerű dolgozó, vagy a gyárat irányító termelési bizottság és a jobboldali terrorizmus és a szabotázsok ellen küzdő éberségi és önvédelmi bizottságok tagja volt-e. Ötünk közül senki sem volt ilyen. Egyik társamat azonban a mérnök utasítására mégis kiemelték közülünk, mert szerinte túlságosan lelkesen vett részt minden munkásmegmozdulásban, és a Népi Egység tiltakozógyűlésein többször kért szót, amikor elítéltük a jobboldali akciókat. Másik társunkat, egy karbantartó lakatost a volt tőkés igazgató állíttatott külön, mert úgy emlékezett, hogy az Frei idején részt vett több munkásakció szervezésében.
— Mi hárman, akik átestünk csoportunkból a rostáláson, továbbmehettünk, és már csak annyit láthattunk, hogy a gyár katonai parancsnoka rámutat két ottmaradt társunkra:
„A stadionba, a többiek közé!”
— Mi a parancsnok aláírásával ellátott új betétlapot kaptunk gyári belépőnkbe. A nagy tanácsteremben kellett fölsorakoznunk és megvárni, amíg a rostálás véget ér. Először az üzem katonai parancsnoka beszélt hozzánk, s azt mondta, hogy a gyár most katonai terület, és föltétlen engedelmességgel tartozunk neki, és mindazoknak, akik parancsolnak. Figyelmeztetett bennünket, hogy amelyik műhelyben szabotázs történik, ott mindenkit, kivétel nélkül, a falhoz állítanak. Nekünk kell tehát megakadályoznunk a szabotázst, mert a felelősség és a büntetés kollektív. Megfenyegetett minket, hogy a munkafegyelem bármiféle megszegését a katonai parancs megtagadásának tekintik, amiért a vétkest hadbíróság elé állítják.
— Elénk állt a volt igazgató is — fejezte be A. L. —, aki fölvilágosított minket, hogy mindenfajta szervezkedés, gyűlés, bérkövetelés tilos. Azoknak pedig, akik nyomra vezető adatot közölnek a gyár előbbi vezetőiről, magas jutalmakat, fizetésemelést és rendkívüli szabadságot ígért.
Újságírókkal a stadionban
A börtönök gyorsan megteltek, annak ellenére, hogy sokakat már a helyszínen kivégeztek. Így hát a junta Santiago legnagyobb, 80 000 néző befogadására alkalmas nemzeti stadionját alakította át fogolytáborrá. A sportpálya környékét tankokkal, katonai őrségekkel hermetikusan elzárták a külvilágtól. A rabságba vetetteket a stadion lépcsőzetes beton nézőterére terelték. A pályát a nézőtértől elválasztó dróthálónál ötlépésenként, géppisztolyaikat előreszegező őrszemek álltak. Hasonló őrlánc állt a stadion legfelső lépcsősorán, lefelé irányzott géppisztolyokkal.
Santiagóban gyorsan elterjedt a stadionban uralkodó rettenetes állapotok híre. A junta, hogy „eloszlassa az álhíreket”, a külföldi tudósítókat „meghívta” a sportpálya megtekintésére.
Amikor a bennünket szállító katonai kocsik áthaladnak a rohamsisakos, géppisztolyos őrlánc első vonalán, az utca kövein ülő asszonyok és gyerekek népes csoportjait kerülgetjük. Azoknak a hozzátartozói, akiknek nyoma veszett a gyárak ostrománál, vagy akiket a munkásnegyedek elleni hadműveletek során behatoló alakulatok „gyanúsaknak” találtak és elhurcoltak. Bizonyosat persze nem tudnak szeretteik sorsáról, csak azt remélik, hogy azok között vannak, akiket a junta a stadionban tart fogva.
Bent, a sportpálya gyepén felsorakoztatnak bennünket. Úgy látszik, a sorakoztatás annyira életelemük, hogy a sajtó képviselőivel is ezt gyakoroltatják. A parancsnok tisztelgéssel üdvözöl minket, majd „bemutatja” a stadiont.
— Mint önök is láthatják, ezeket a gyanús elemeket, akiknek egy részét fegyveres harc közben fogtuk el, vagy tiltott fegyverviselésen értünk, a nemzetközi jogi normák legszigorúbb tiszteletben tartásával őrizzük. Pedig erre nem is volnánk kötelesek — állítja. — Mi mégis reggelire kávét, délben levest és kenyeret, vacsorára pedig újra kávét adunk nekik.
De már első kérdésünkre az addig magabiztos parancsnok elbizonytalanodik. Azt sem tudja megmondani, hány fogoly van a stadionban. Talán négyezer, de lehet, hogy hatezer — mondja. — Kiderül, hogy nemcsak arról nincs semmiféle nyilvántartása, hogy kit, miért hurcoltak ide az őrjáratok, de még névsora sincs a fogvatartottakról.
A foglyok egy része, amikor látja, hogy teleobjektívekkel fényképezik őket, kiáltozni kezd:
— Vizet, vizet adjanak, az isten szerelmére! — hallom.
— Mikor hallgatnak ki végre bennünket?! — kiabálnak mások.
Közelebb menni, beszélni velük nem lehet. A parancsnok csak annyit enged meg, hogy dohányzó kollégáim cigarettákat adjanak át a géppisztolyos őröknek, akik odadobálják azokat a rabok közé. Feltűnő, hogy sokan fekve maradnak a betonlépcsőkön, és még akkor sem mozdulnak, amikor a tudósítókat látják. Chilében ekkor tél vége van még. Éjszaka ilyenkor itt még fagypont alá hűl le a levegő, és a Kordillerák felől jeges szél zúdul végig a városon. A legtöbb letartóztatottat pedig ingre vetkeztetve hurcolták ide a stadionba …
Kifelé menet látjuk, hogy egy katona egy dobozt visz a kapuhoz. Azt mondják, ebben vannak azok az üzenetek, amelyeket a foglyok juttathatnak el kint várakozó hozzátartozóikhoz. Egy katona harsány hangon neveket olvas fel. De senki sem jelentkezik, pedig több ezer asszony tolong az utcán.
— Ne hagyják félrevezetni magukat — hallom, amikor a kordont átlépve a tömegbe vegyülök. — Üzenni nem lehet se be, se ki. Vagy talán maguk is olyan naivak, mint a vöröskeresztesek?
Mint megtudom, hogy a junta „megnyugtassa” a Nemzetközi Vöröskereszt ide érkezett vizsgáló bizottságát, mindennap mintegy ötven fogoly személyazonosságát igyekszik megállapítani a kihallgatásokkal. Ezeket aztán azzal hitegetik, hogy még aznap sor kerül szabadon bocsátásukra. Az éjszakai kijárási tilalom kezdete előtt alig tíz perccel nyílik meg végre előttük a stadion kapuja. Talán tíz saroknyira sem juthatnak a teljesen elnéptelenedett utcán, amelyeken már csak katonai járőrök cirkálnak. Néhány perc múlva aztán géppisztolysorozatoktól hangos a környék. Másnap kész a hivatalos magyarázat: „Mintegy ötven szélsőséges elem ellenállást (vagy szökést) kísérelt meg, amikor a kijárási tilalmat biztosító egységeink megállásra szólították fel őket …”
Ezek a halottak a santiagói temetők hullaházaiba kerülnek.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!