NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
10
XVII.
Sikerült átköltöznöm a Hotel Ripalda egy fürdőszobás szobájába és amikor napi munkaidőm hatról tizenhat órára növekedett, az ebédemet is az irodába hozattam a szállodából. Azokban az időkben még rizst is kaptunk, ló- vagy öszvérkarajjal. /Ez később a legnagyobb fényűzésnek számított már. Munkámból késő éjjel tértem haza és elkerülve az úttest gödreit, a járda széleit, elbámultam azon, hogy milyen biztosan járok már az éjszaka bármely órájában Valencia teljesen sötét utcáin.
Érkezésem után két vagy három héttél Ignacio egy nap felhívott telefonon. A tengerészeti és légügyi minisztérium utasítást adott, hogy a légügyi parancsnokságot a kormány székhelyére helyezzék át. Mi persze boldogok voltunk, hogy így ismét együtt lehetünk. Felhívott, hogy megkérdezze, tudnék-e Prietóval és vele ebédelni a minisztériumban.
Annyira örültem annak, hogy Ignacio ismét mellettem van, hogy az ebéd első részében alig figyeltem a beszélgetésre, de zárkózottságomból csakhamar kiléptem, amikor észrevettem, hogy felettesével a szokottnál nagyobb biztonsággal, komolysággal és határozottsággal beszél.
A tengerészeti és légügyi miniszter irodáit egy szörnyű palotában rendezte be. Valenciában olyan borzalmas volt a jómódú osztályok ízlése, hogy alig lehetett másutt ennek párját találni. De a beszélgetés jobban érdekelt engem annál, semmint hogy sokáig figyeljem a bútorokat, tükröket, lámpákat, szőnyegeket és egyéb apróságokat. Prietónak bizonyos „gyengéje” volt a régi hadsereg parancsnokai és tisztjei iránt, engedékenyen és szinte tisztelettel tekintett fel katonai akadémiai végzettségükre, osztályuk tradíciójára és a reakciós polgárságba mélyedő gyökereikre. Spanyolország vallotta kárát annak, hogy sok olyan katonatiszt, akiknek nem volt bizalma a népben, a lázadás kitörésekor a köztársasági zónában maradt és noha fogcsikorgatva, de a köztársasági kormány szolgálatába állott. Ez még magában nem is lett volna olyan súlyos dolog, mint az, hogy a kormányon lévők egyrésze hitelt adott szavaiknak és esküdözéseiknek, tekintetbe nem véve múltjukat. És Prieto egyike volt azoknak, akik még hittek az effajta „senoritók” hűségének. Ez és nem más volt Ignacio felhevülésének oka.
— Ha legalább — bizonygatta Ignacio — ezek a kétesmúltú katonák nagyszerű stratégák vagy elismert hírnevű szakemberek volnának … — De Prieto nem engedte meggyőzni magát és nem szállt le a lenézés magas lováról. Megvetette a miliciák és a nép soraiból származó parancsnokokat és nehezen leplezett ellenségeskedést érzett irántuk.
Ignacióval a Hotel Ripaldában rendezkedtünk be. Ki-ki a saját munkájával foglalkozott egész nap, gyakran az éjszaka nagyobbik részében is, de igyekeztünk a vacsoránál együtt lenni. Férjem, aki a légihaderők parancsnoka volt, most mellettem állott és így világosan és minden apró részletében kezdtem megérteni a katonai helyzetet.
A kormányhű Spanyolországnak voltak emberei, volt akaratereje, területe, sőt még pénze is. De hiányzott az élelmiszer, az ágyú, a lőszer, a benzin és főleg hiányoztak a repülőgépek! A „Piszék” és a „Katjuskák” és minden a Szovjetunióban vásárolt repülőgép kénytelen volt szembeszállni az olasz és német tengeralattjárók blokádjával. Kilenchónapi háború után hátrányban voltunk az ellenséggel szemben és még nagyobb hátrányban, ha a háború első hónapjaival hasonlítjuk össze a helyzetet. Mert míg nekünk minden rendű és rangú nehézséggel meg kellett küzdenünk, hogy fegyvereket, lőszert és repülőgépeket szállíthassunk kikötőinkbe és határainkra a világ egyetlen országából, amely — a háború elején érkezett első mexikói fegyver és lőszerszállítmányok után — továbbra is hajlandó volt eladni nekünk mindazt, amire szükségünk volt, a fasisztákhoz százával (és nem tízesével) érkeztek a teljesen új repülőgépek, amelyek fennakadás nélkül egyenesen Olaszországból és Németországból szálltak spanyol területre. És ha a Szovjetunió által nekünk eladott repülőgépeket tengeren vagy olyan országok határain keresztül kellett szállítani — többezer kilométer távolságból —, amelynek ellenséges érzülete napról-napra nőtt, Hitler és Mussolini közvetlen repüléssel küldhették gépeiket Francónak és ezek a gépek Spanyolországban való leszállásuk napján már készen álltak arra, hogy elkezdjenek bombázni.
Míg mi e célra oly szegényesen és hiányosan felszerelt gyárainkban igyekeztünk fegyvereket gyártani, a lázadóknak meg volt a háborúhoz szükséges könnyű és nehéz légelhárító tüzérségük.
— A német és olasz tüzérség kényszeríti katonáinkat a meghátrálásra, ők űznek ki bennünket területünkről — mondta egyik este Ignacio vacsora közben.
Néhány nappal később Malaga elvesztése, a polgári lakosság menekülésének és az almériai országúton történt legépfegyverezésének szörnyű tragédiája érttette meg mindazokkal, akik eddig még nem akarták megérteni, hogy a spanyol háború túlnő egy lázadás keretein és a háború minden jellegzetességét magán viseli. Meg kellett érteni, hogy ez nem polgárháború spanyolok között: az ország idegen hadseregek tényleges támadásának színhelyévé vált. „A történelemnek egy dicsőséges lapját írtuk meg Malagában” — írta Mancini tábornok, azoknak az olasz csapatoknak parancsnoka, amelyeknek tizenötezer embere volt az első, aki behatolt a városba. A történelemnek ez a „dicsőséges” lapja abból állt, hogy spanyol asszonyok és gyermekek ezreit pusztították el. De ne felejtsük el, hogy a fasisztáknak más az elképzelésük a „dicsőségről”.
Malaga elestével jelszó lett: „Ki az idegen támadókkal!” Az igazi spanyolok megértették, hogy ha a nép meg akarja tartani a köztársaság által elért eredményeket (mégha ezek csak papíron voltak is meg), legelsősorban nemzeti függetlenségét kell biztosítania.
Sőt mi több, a spanyolok a tragédiában megértettek, hogy az első napok szervezetlen milíciái, a különböző politikai pártok rosszul összehangolt katonai egységei, a kéteshűségű alkalmatlan tisztek már nem elegendőek a védekezéshez. Malaga elvesztése után kemény kritikával illették a hadügyminisztériumot és azokat a tiszteket, akiket Spanyolország kormányhű része katonai védelmének megszervezésével bíztak meg.
A Malaga elestét követő vasárnap hatalmas tüntetés folyt le Valencia utcáin. A tüntetést az UGT szervezte meg és a város egész lakossága, valamint a környező falvak népei vettek részt benne. Azt követelték, hogy a kormány rendelje el a hadsereg központi és egységes vezetését. A politikai pártok és a szakszervezetek milíciái, a hadsereg független egységei és menetoszlopai nem maradhattak meg függetlennek, ha a támadókat le akartuk győzni. Spanyolországnak egységes népi hadseregre volt szüksége, kipróbált hűségű és fegyelmezettségű parancsnokra és egy olyan vezérkarra, amely az összes frontok tevékenységét össze tudja hangolni.
Ám Largo Caballero, aki a miniszterelnöki tárcán kívül a hadügyi tárcát is betöltötte, ezt nem akarta megérteni. Az a földműves, aki a kertjét művelte, ha megkérdezik, azt felelte volna, hogy Spanyolország megvédéséhez egy hadseregre van szükség. De Caballero rosszkedvűen lépett ki a Benicarlo-palota erkélyére — ebben az épületben volt a miniszterelnökség —, végignézett az ablaka alatt összegyűlt tömegen, felolvasta a tüntetők által benyújtott követeléseket és a jelentéseket azokról a tüntetésekről, amelyek egyidejűleg Madridban és Spanyolország más városaiban folytak le. Mindezt azonban úgy értelmezte, hogy a nép azt kéri: ő vegye kezébe a vezetését és ő legyen az egyetlen, aki parancsol. Olyan volt ez, mint amikor valaki egy sükethez beszél, vagy vaknak integet.
Mert a miniszterelnök, akit a nép 1936 szeptemberében oly sok reménnyel fogadott, 1937 február 9-én, amikor Malaga az ellenség kezébe került, már bebizonyította, hogy képtelen a népet a győzelemre vezetni. Caballerót hízelgő és tehetségtelen katonák vették körül. Elvakították könyvekből szerzett, katonai szabályzatokból kiolvasott csekély tudásukkal. Tanácsadói szolgái és áruló újságírók voltak. Caballero teljesen saját hiúságának áldozata lett. Azt hitte magáról, hogy ő az új Napóleon. Nagyszerűen érezte magát a műkedvelő, irodában ülő katonatisztek között, akiknek egyenruháin a rangjelzés, valamint a feléáradó dicshimnuszok öntöttek bizalmat belé elszigeteltségében.
Csakhogy Caballero tábornokai minden csatát elvesztettek. Tanácsaik mindmegannyi csapás volt a kormány részére. Tétlenségük közmondásossá vált az egész országban és senki előtt nem volt titok, hogy ezek a katonatisztek ellenzik a legélesebben, hogy a miliciák parancsnokait előléptessék.
A nép követelte: „A felelős katonai parancsnokok sorainak megtisztítását, erős hadiipar létesítését, az erődítési munkák továbbfejlesztését, minden fegyver átadását a kormánynak, kötelező katonai szolgálatot, egységes vezetést.”
Hat órán keresztül ezrek és ezrek vonultak fel és táblákon vitték ezeket a hatalmas betűkkel írt jelszavakat. Rendben és énekelve töltötték meg Valencia főútvonalait. Megmutatták erejüket és kívánságaikat. Gyors léptekkel haladtak, mint azok, akiknek nincs vesztenivaló idejük.
A nép kívánsága teljesen nyilvánvaló volt. De Caballero továbbra is abban a hitben élt, hogy a felvonulás ragaszkodást jelent az ő személyéhez és egyben valamiféle tiszteletadás is akar lenni. Akik körülötte voltak, nem tettek semmit, hogy eloszlassák ezt a tévedést.
Az eredmény az volt, hogy a hadügyminisztérium nem tett semmilyen intézkedést a nép kívánságának kielégítésére. Spanyolország védelme a jól kiképzett és erősen felfegyverzett támadók ellen továbbra is az „egyéni kezdeményezés” alapján folytatódott. Egy anarchista menetoszlop labdarugómérkőzéseket rendezett az aragoni fronton, míg a Madridot védő katonák szünet és pihenés nélkül harcoltak. A fasiszták minden erejüket a front egy bizonyos részén tudták támadás előkészítésére felhasználni, mert a köztársasági haderőknek nem volt központi vezérkara, sem egységes parancsnoksága, amely képes lett volna kitervelni és megindítani a támadást egy fronton, amikor a lázadók egy másik frontszakaszon támadnak.
De a nép kívánsága az általános mozgósításra vonatkozóan egyhangú volt. Kereskedősegédek munkaidejűk végeztével és parasztok a falvakban a fegyverek kezelését egyformán tanulták. A nép Caballero ellenére is fegyvert fogott. A miniszterelnök (és egyben hadügyminiszter) kénytelen volt, ha csak részleteiben is, de teljesíteni a nép követeléseit.
José Miaja tábornokot (Madrid védelmi tanácsának volt a parancsnoka, amikor a kormány november első napjaiban elhagyta a fővárost és szinte saját tudtán kívül lett belőle „Madrid hősies védője”) nevezték ki a Központi Zóna parancsnokává. Ugyanennek a zónának vezérkari főnökévé Vicente Rojo ezredest, a toledói Alcazár-akadémia és a legfelsőbb hadiiskola volt növendékét nevezték ki. Ez a zóna lett az első, amely központi parancsnokságot kapott, hogy az összes frontok tevékenységét egybehangolja. Ott legalább a brigádok és a politikai csoportok milicista egységei nem támadhattak fejetlenül különböző hadicélok ellen, sem az nem fordulhatott elő, hogy az egyik egységet teljesen megsemmisíti az ellenség, miközben a másik pihen. Az egyes frontszakaszok felé irányított utánpótlásokat nem tartóztathatták fel az úton milicisták vagy más frontszakaszok parancsnokai, akik úgy vélték, hogy nekik több joguk van hozzá.
Caballero, annak ellenére, hogy a nép világosan kifejezte kívánságait és követelte az „egységes vezetést a néphadseregben”, az északi, katalán és a déli frontok szervezeti helyzetén semmit nem változtatott. A február 28-i rendelet csak a Központi Zónára vonatkozott. Miaja és Rojo a királyság légkörében képzett katonatisztek voltak. Kettőjük közül kétségtelenül Rojo volt az intelligensebb és sok, csaknem minden stratégiai siker, amelyet a madridi fronton elértek és Miajának tulajdonítottak, az ő érdeme volt. Rojo a háború kezdetéig főleg a legfelsőbb hadiiskolában tanított, így igyekezve növelni valamivel alacsony katonatiszti fizetését. De a nép kipróbált hűségű, harcokban edzett parancsnokokat akart látni a vezetőhelyeken, olyanokat, akik az ő ügyével azonosították magukat. Hasznos és szükséges volt a technikai képzettség, de mindenekelőtt olyan embereket kellett a felelősségteljes legfelsőbb parancsnoki állásokba tenni, akikben meg lehet bízni. Vagy talán nem éppen a hivatásos tábornokok voltak azok, akik a háborút elkezdték és akikre a reakció az országon belül és kívül támaszkodott?
Caballero nagyon keveset engedett. De a Központi Zóna egységes vezetésének első eredményei a lehető legkielégítőbbek voltak. A jaramai csata, ahol az észak-amerikai önkéntesek vállvetve harcoltak a spanyol újonc-egységekkel, nagy katonai sikert jelentett a Köztársaságnak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!