(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Nyitány a Tomas Moro utcában
Tizenegy óra öt perckor három repülőgép süvít el mélyrepülésben a házunk fölött. De nem a városközpont fölött, hanem ellenkező irányban, a Kordillerák előnyúlványainak lábánál kiépült előváros fölött köröznek. Majd bombák robbanása, heves ágyúzás hallatszik onnan. A padlásablakból láthatjuk a felszálló koromfekete füstöt. Talán tíz perc múlva a junta rádiója közli: Allende elnök Tomas Moro utcai lakását bombázták, mivel ott ellenállást tanúsítottak.
„Legyen ez figyelmeztető mindenki számára — teszi hozzá vészjósló hangon a bemondó —, hogy el vagyunk szánva mindenre, azok ellen, akik nem engedelmeskednek a fegyveres erőknek.”
Ezután a junta rádiójának jó ideig nincs semmiféle mondanivalója, csak zene hallatszik az éterből. Az első másfél órán át csak katonazenét sugároztak az egyes közlemények, parancsok, fölhívások közötti időben. Most viszont amerikai tánczenére tértek át.
A kertes ház, amelyben lakunk, a Los Leones (Az oroszlánok) sugárút nagy forgalmú részén fekszik. Az út onnan kapta a nevét, hogy kezdeténél két hatalmas kőoroszlán néz egymással farkasszemet. Miközben a városközpontban már dúl a harc, és nem túlságosan messze innen, a Tomas Moro utcában a bombázás után a katonák szobáról szobára kézitusát folytatnak a maroknyi testőrséggel, itt előttünk az utcán annyira összetorlódnak a kocsik, mint a legnagyobb koraesti csúcsforgalom idején.
E negyed lakóinak nagy része a középosztály különböző anyagi viszonyok között élő rétegéhez tartozik. Sok közöttük a jobboldali magatartású. Szomszédaink már 1972. októberében azzal fejezték ki együttérzésüket a kormányellenes sztrájkmozgalommal, hogy kövekkel betörték ablakainkat, kommunistaellenes jelszavakkal, plakátokkal ragasztották végig a kerítést. Most szinte valamennyien a tetőkön szoronganak, és várják, mikor kezdi már bombáztatni a junta az elnöki palotát.
A Tomas Moro utcai elnöki rezidenciát bombázó repülőgépek újra elsüvítenek fölöttünk. De most már a városközpont felé tartanak. Jól látható, hogy rakétáik nyomán mint gyullad ki az épület, és mint szállnak magasba a hatalmas füstfellegek az elnöki palotából. A gépek többször fordulnak, majd elcsendesedik a levegő.
Föltámad a szél és teljesen beborul az égbolt. Langyos eső permetez, de az esőfelhőket hamarosan szétkergeti a megélénkült szél.
Vajon mi lehet az elnöki palotánál? E hatalmas túlerő elleni egyenlőtlen küzdelemben meddig lesznek képesek kitartani a védők, akik legfeljebb harmincan-negyvenen lehetnek? Még tarthatják magukat — tárgyalgatjuk a történteket feleségemmel —, hiszen ha már elfoglalták volna az elnöki palotát, nem késlekednének egy percet sem a hír bejelentésével.
A tánczenei adást megszakítva, különös fölhívást olvastat be a junta.
„Allende úr! Az ön által kért tűzszünet, hogy megadhassa magát, nem megvalósítható! Az ön hívei ugyanis a háztetőkről és az ablakokból tűz alatt tartják a teret!”
Milyen szánalmas álhír — gondolom. — Vajon elhiszi ezt valaki?
Újra a városközpontban
Megcsörren a telefonom. A vonal másik végén kétségbeesett férfihang:
— Kérve kérlek, barátságunkra és mindenre, ami szent, próbálj segíteni rajtam!
Fölismerem Miguel F. uruguayi kollégám hangját. Talán egy fél éve települhetett át ide feleségével, miután Uruguayban a tábornokok hajtó vadászatot kezdtek a baloldal legforradalmibb erői ellen. Ő kapcsolatai révén megtudta: azzal gyanúsítják, hogy a Tupamaro-mozgalom vidéken való újjászervezését végzi. De még mielőtt lecsaphattak volna rá, sikerült átjutnia Argentínába.
Miguel Santiagóba való megérkezésük után az első időkben latin-amerikai haladó újságoknak küldözgetett a chilei eseményekről szóló tudósításokat, cikkeket és riportokat. Majd később az elnökség sajtóirodájának megbízásából Chile első saját hírügynökségének és a külföldnek szánt rövidhullámú adások megszervezésében működött közre.
Mint most kétségbeesetten mondja, feleségét már hetek óta az orvossztrájk miatt nem tudta elvinni a terhesrendelésre. A magánpraxist folytató orvosok is megtagadták e „kétes vörös elem” feleségének megvizsgálását. Most viszont felesége teljesen hisztérikussá vált az ijedtségtől, és azt állítja, hogy szülési fájdalmai vannak. Tudja viszont, hogy lányom a santiagói egyetemen harmadéves orvostanhallgató. Nem ismerünk-e egy olyan orvost — kérdi —, aki hajlandó volna ellátni a feleségét és esetleg kórházba is vitetni?
Rövid tanácskozás után mi folytatjuk már tovább a telefonálgatást. Dr. L. A. baloldali szülészorvos éppen percekkel ezelőtt érkezett haza. De mint közli, egy csepp benzinje sincs. Ám ha barátom odamenne érte, vagy odavinné feleségét, azonnal megvizsgálná.
Miguel a La Borja negyedben lakik. Ott még — mint mondja — nincsenek harcok. Az orvos lakása viszont alig négy sarokkal van messzebb tőlünk, s amióta az államcsíny elkezdődött, egyetlen busz és taxi sincs az utcákon.
Tíz perc múlva már Dr. L. A.-val együtt robogok kocsimmal a La Borja felé, hiszen otthon a rádióban szinte őrjítő a tánczene, és meg kell próbálni valahogyan tájékozódni a helyzetről.
Dr. L. A. még nem vesztette el a reményét, hogy a dolgok kedvezőbbre fordulnak.
— Allendét a junta nem meri bántani. Legfeljebb száműzik majd, úgy mint Viaux-t. Ha az 1955-ben eltávolított Perónnak volt arra módja, hogy Spanyolországból 18 éven át irányítsa a justicialista mozgalmat, mennyire inkább lesz ereje ehhez Allendének, aki képzett, forradalmi harcokban megedzett igazi marxista vezető …
— Meglátja, Allendének talán egy fél évre, vagy egy esztendőre sem lesz szüksége, hogy újra bevonuljon a Monedába …
Némán hallgatom a szülészorvos derűlátó szavait, és arra gondolok, hogy az elnöki palotából gomolygó füstfellegek, a junta álhíre, hogy „képtelen az elnök testi épségét biztosítani”, vészjósló figyelmeztetések arról, hogy milyen sorsot szánnak neki.
Újra a Plaza de Italián vagyok, majd befordulok az Alameda sugárútra, ahol már ugyancsak gyér az autóforgalom, hiszen néhány száz méterre innen van a harcok középpontja. A Gabriela Mistral kultúrpalota után befordulok balra, és két sarok után már meg is érkeztünk.
Miguel a kapuban vár bennünket, és fölsiet az orvossal. A motor zúgása miatt és a gyorsforgalmi útvonal nagy forgalmának zaja miatt idáig nem hallottam, hogy milyen erős a lövöldözés most a városközpontban. A csatazaj egyre közeledik, és már közvetlen közelről, valahol az Alameda sugárúton söpörnek végig a géppisztolysorozatok. Két helikopter szinte fölöttem körözget, és alacsonyan szállva, géppuskatűzzel árasztja el a háztetőket. Az utca körülöttem már teljesen elnéptelenedett.
Hol késik oly sokáig dr. L. A. ? — gondolom növekvő idegességgel, és nyugtalanul mérlegelem, hogy ha valóban szülési fájdalmai vannak az asszonynak, akkor még valamelyik kórház szülészeti osztályára is el kell vinnem.
Dr. L. A. azonban végül is egyedül lép ki a ház kapuján.
— Elég volt egy nyugtató injekció — mondja. — Az asszonyka még csak a hetedik hónapban van, s gyöngék az idegei. Amint ránéztem, rögtön láttam, hogy remeg a félelemtől: „Miért kellett éppen idejönnünk?” — ismételgette újra meg újra zokogva. Amikor elmondta a tüneteket, és megvizsgáltam, láttam, hogy nem kell a szülészetre vinni.
Húsz perccel a kijárási tilalom előtt
Az Alamedán olyan erős a lövöldözés, hogy azon nem mehetünk. Kiszállok tehát a kocsiból, és a falak mentén gyalog megyek a sarokig, hogy lássam, milyenek az esélyek a kocsival való áthaladásra.
A sugárúton, az úttest közepén két személyautó lángol. Tovább a járdán újságpapírral letakart arcú halottak fekszenek. Nagy csörömpöléssel két páncélos nyomul előre a Gabriela Mistral palota felé, és mintegy háromszáz méterre tőlünk tüzelőállásba fordul, ágyújának csövét a palota legfelső emeletére fordítva, ahonnan egész Santiago centrumát be lehet tekinteni. A Népi Egység néhány híve onnan tüzel géppuskával, ezek ellenállását próbálják megtörni. A tankok ágyúi azonban egyelőre célt tévesztenek, és a mintegy ezrednyi katona továbbra is ott lapul a készülő földalatti földhányásai s a vastag betongyűrűk mögött, hogy biztos fedezékből, vaktában lövöldözzenek.
Egy negyven év körüli férfi — elmondta, hogy már másfél órája igyekszik kijutni a harcok színhelyéről — úgy tudja, hogy a legerősebb az ellenállás az elnöki palotában, a La Nación szocialista párti újság székházában, a Chilei Bank, a Központi Bank és a Közmunkaügyi Minisztérium épületében. Úgy látszik, hogy a Népi Egység fegyveresei felismerték: a Gabriela Mistral palota tornyából az egész környéket ellenőrzésük alatt tarthatják.
Visszamegyek a kocsihoz. Erre lehetetlen átjutnunk. Visszafelé indulunk nagy kerülőt téve kifelé a városból. Közben a Providencia negyedben is, ahol lakunk, gyérebb lett az autóforgalom, és több a gyalogos. Dr. L. A.-t hazaszállítva, néhány perc múlva már engem is viharos örömmel üdvözölhet a családom.
— Rettentően aggódtunk — mondja a feleségem —, hogy idejében hazaérkezel-e. Három órától kezdve ugyanis kijárási tilalmat rendeltek el. Órámra nézek: öt perc múlva háromnegyed három.
Vajon mi történhet a Moneda körül? Erről a rádió azonban egyelőre hallgat. Feleségem csak annyit tud, hogy egy újságíró-kollégám felesége, aki férjével együtt gyakori vendégünk volt, sírva hívta fel, hogy az Agustinas utcán, az Alkotmány tértől három saroknyira levő lakásába többször belőttek. Kollégámat valahol vidéken érte a „G”-nap. így felesége pánikban van, hogy mit tegyen a ház kilencedik emeletén. A katonák ott az utcáról a háztetőt lövik, ahol még ellenállók vannak.
— Próbáltam megnyugtatni — mondja feleségem —, és azt tanácsolhattam csak neki, hogy amíg ilyen erős a lövöldözés, maradjon a konyhában, amelynek ablakai egy tűzfalra nyílnak.
Menekülő érkezik
Háromnegyed háromkor csengetnek kapunkon. Jaime T. elvtárs, a kommunista ifjúsági mozgalom egyik vezetője, az egész család kedves barátja kér bebocsátást. Fiamat azonban most határozottan félretolja, négyszemközt akar velem beszélni.
Annak idején Bolíviában Guevara osztagában harcolt, majd a bolíviai hatóságok letartóztatták, és visszatoloncolták Chilébe. Érkezésekor a Frei-kormány titkosrendőrsége egy ideig fogva tartotta, majd feltételesen engedélyezte visszatelepülését, de állandó rendőri felügyelet alatt állt. A Népi Egység éveiben az egyetemi ifjúsági mozgalom egyik irányítója volt, és mint Kubában végzett orvos, az államosított textilgyárak üzemi rendelőiben társadalmi munkában látta el a betegeket.
Őt most többszörösen is keresik: mint aki évekig Kubában élt, mint ifjúsági vezetőt és mint volt gerillát. Néhány napja éppen, amikor az egyik államosított gyárban rendelt, razziázott ott a hadsereg. Akkor egy órán át „minden gyanús elemet” — persze őt is — fogva tartották, és adatait föl jegyezték.
Mint csakhamar kiderül, Jaime tévesen azt hitte, hogy a Népszabadság tudósítójának lakása diplomáciailag védett terület, ahová katonai egységek a nemzetközi jog megsértése nélkül nem nyomulhatnak be. Egy sarokkal odébb van egyébként a kubai konzulátus, és ezért is jött ide hozzám. Menedékjogot ott egyelőre nem kíván kérni, hiszen a helyzet nem tisztázódott, és talán még van remény …
Gyors „családi tanács”: negyedóra múlva kezdődik a kijárási tilalom. Nálunk elfoghatják, de még a Providencia sugárutat sem érhetné el, amikor már megállítaná a kijárási tilalom megtartásának érvényt szerző első katonai járőr. Ezek a vérszomjas katonák még azokkal is elbánnak, akiknek a papírjaik rendben vannak, s Jaime sorsa nem lenne egy pillanatig sem kétséges. Egyébként hova is mehetne, hiszen a néhány nap előtti igazoltatásnál a katonai titkosrendőrség címét már felírta …
— Nem — döntjük el —, Jaiménak mindenképpen itt kell maradnia nálunk.
Három óra előtt néhány perccel a junta a kijárási tilalom kezdetét este hat órára helyezi át. Már semmiféle járműforgalom sincs az utcákon, és az emberek, akiket a városközpont harci cselekményei hosszú időre egy-egy kapualjba vagy az utcasarkokon a házfalaknál való lapulásra kényszerítettek, a csatazaj átmeneti csökkenését kihasználva, elindulhatnak a városszéli faházakban levő lakásaik felé.
Jaime kihasználja, hogy újra van telefonvonalunk, és egyre-másra tárcsáz. De az államcsíny esetére neki megadott titkos számok nem válaszolnak.
— Mi történhetett? — kérdi kétségbeesve. — Hová lettek elvtársaink? És miért hallgatnak azok a rádióadók, amelyeknek államcsíny esetén kellett volna megszólalniuk?
Végre egy telexszámon válaszokat kap. Halálsápadtan fordul hozzám:
— Azt mondják: lehet, hogy Allende megsebesült vagy meghalt, mert egy katonai mentőautóban ismeretlen helyre már el is szállították. A helyzet úgy látszik rendkívül súlyos számunkra. A junta tagjai a jelek szerint mindenre alaposan felkészültek. Már az első órában, amikor még azt hittük, hogy a puccskísérlet csak Valparaísóra korlátozódik, lecsaptak titkos tartalék rádióállomásainkra, összebombázták antennáikat, elfoglalták rejtett stúdióinkat, letartóztatták ott tartózkodó ügyeletes elvtársainkat. Csak ezután irányították csapásaikat a legális baloldali rádiók ellen. Így történhetett, hogy tíz óra húsz után nem volt egyetlen olyan rádiónk sem, amelyen keresztül a néppel kapcsolatban maradhattunk volna. Ez nagyon súlyos dolog, hiszen tömegkommunikációs eszközök híján nem lehet szervezni a tömegesebb ellenállást, és a junta — mivel övé a hírközlés monopóliuma — olyan álhírt terjeszthet, amilyent csak akar.
— Baj van sok illegális rejtekhelyünkkel — folytatta halálsápadtan — s a központunkkal is. Arra számítottunk, hogy ezek kiépítésével gyorsan átirányíthatjuk az elvtársak egy részét földalatti munkára, az ellenállás megszervezésére. Ma még nem tudni, hogyan: árulások folytán, vagy konspirációs hibából, vagy mert nem eléggé ügyeltünk a katonai titkosszolgálat felderítő tevékenységére, a junta tudomást szerzett a rejtekhelyek egy részéről is. Így voltak helyek, ahol már géppisztolyos katonák várták illegalitásba vonuló elvtársainkat …
— Arra is számítottunk, hogy államcsíny esetén a dolgozók elfoglalják az üzemeket, a szolgáltató intézményeket. Így azonnal megbéníthatják a közszolgáltatásokat, ellenőrzésük alatt tarthatják a telefonközpontokat, hiszen ezek is államosított üzemek.
— Sajnos, nem így történt. Elvtársainkat még a junta felhívásának közzététele előtt benyomuló katonai járőrök tartóztatták le, és a telefonhálózat teljesen a junta kezében van. Kész listákkal jöttek oda és gyanús állomások egész sorát kapcsolták ki. Így lehetetlenné tették a kapcsolattartást utasítási központjaink között.
Az utca közben teljesen elnéptelenedik, hiszen már hat óra van, a kijárási tilalom kezdete. Amint leszáll az este, kiújul a csatazaj. Zeng az ég minden oldalról, a városközpont felől csakúgy, mint a külvárosok felől. Helikopterek, harci repülőgépek zúdítanak ágyú- és géppuskatüzet az ellenállási körzetekre, és a padlásablakból jól láthatók az éjszakában a bombák nyomán támadt tüzek.
Hasbún atya jelentkezik
Bekapcsoljuk a televíziót. Csak a katolikus egyetem csatornáján van adás. Ez a televízióadó, mely a kereszténydemokrata párt jobbszárnyának befolyása alatt aktív szerepet vállalt a katonai puccsot előkészítő sztrájkmozgalmak szításában, azonnal a junta mellé állt. Ugyanazok a riporterek, akik a Népi Egység kormányzása idején annyira rokonszenveztek mindenfajta összeesküvéssel és szélsőjobboldali akcióval, most a junta közleményeit olvassák be. Cserébe elérik azt, ami a népi rendszer idején nem adatott meg nekik: a reléláncolatot. A baloldali erők gyűjtőhelyévé vált chilei állami televízióadó santiagói berendezéseit ugyanis a junta rohamcsapatai még a kora reggeli órákban használhatatlanná tették. Érintetlen maradt viszont az Aricától Punta Arenásig terjedő 45 helyi adót összekapcsoló közvetítőláncolata. A junta „engedélyezte”, hogy a santiagói 13-as csatorna — ez a katolikus egyetem adója —, e hálózaton keresztül az egész országnak közvetíthesse a junta felhívásait, parancsait, közleményeit.
A katolikus egyetem televízióadóján Hasbún atya, az állomás szélsőséges, jobboldali uszításra mindig kész főnöke, hálatelt szívvel mond köszönetet:
„Megvalósult a legdédelgetettebb álmunk — hangzik nyilatkozata. — Az elmúlt három évben csak azt érhettük el, hogy Concepciónra és Talcahuanóra terjesszük ki az igazság hangját. De most az egész országba eljuthat szavunk. Testvéreim! Könyörögjünk és imádkozzunk, hogy nemes hadseregünk elhivatott vezetői teljesíthessék történelmi és felelősségteljes küldetésüket, és szabadítsák meg országunkat a marxista mételytől, amely már hívőinket, vallásunkat fenyegette …”
— Micsoda hazugság! — fakad ki ingerülten Jaime. — Hiszen maga a santiagói bíboros, aki néhány héttel ezelőtt a kereszténydemokratákkal való tárgyalásainkat kezdeményezte, is bizonyíthatná, hogy Chilében soha nem volt akkora vallási szabadság, mint éppen az elmúlt három évben. Tegnapelőtt magam is ott voltam elvtársaimmal azon a könyörgésen, amelyet az összes felekezetek saját szertartásaik szerint együtt rendeztek a Plaza de Armas-i katedrális előtt a békés kibontakozásért és a megbékélésért. Negyvenezren szorongtak ott a téren, köztük mi; persze pártjainak utasítására.
Hasbún atyát mindenki jól ismeri Chilében. Nemrég még kereszténydemokrata ismerőseim is elhatárolták magukat vérszomjas kijelentéseitől, az egyházi hatóságokról nem is beszélve. Azt mondta ugyanis, hogy ha kell, nem sajnál több tízezer emberéletet is föláldozni, csakhogy elkerüljék az országban a „marxista vörös társadalmi berendezkedést”.
A televízió „híreiben” semmi sincs sem az elnöki palotáról, sem Allende sorsáról. Csupán hosszú listákat ismertetnek azokról a baloldali vezetőkről, akiknek haladéktalanul meg kell jelenniük a hadügyminisztériumban, vagy a legközelebbi katonai járőrnek kell „önként megadniuk magukat”, hogy letartóztathassák őket. Mindazokat, akik e keresett személyeket rejtegetik, vagy menekülésükhöz segítséget nyújtanak, a helyszínen agyonlövik — fenyegetőzik a junta.
Jaime — legalábbis egyelőre — nem szerepel ezeken a listákon.
„Allende nem Balmaceda!”
A ház hatalmas tetőantennája lehetővé teszi, hogy az esti órákban tengerentúli rádióadásokat is hallgassunk. Szokásommá vált, hogy a londoni rádió éjféli — chilei idő szerint este nyolc órakor elhangzó — hírösszefoglalóját meghallgassam az elmúlt nap eseményeiről … A BBC adásában hallom a francia AFP hírügynökség jelentését, hogy Santiagóból egy rádióamatőr útján Argentínába eljuttatott értesülése szerint a puccsista katonák chilei idő szerint délután fél három és három óra között elfoglalták a Monedát, és az elnököt holtan találták a palota dísztermében. Allende az értesülés szerint öngyilkosságot követett el azzal a géppisztollyal, amelyet korábban Fidel Castro ajándékozott neki.
Halálsápadtan ülünk a rádió mellett. Családom ötesztendős washingtoni kiküldetésem eredményeként ugyanolyan otthonos az angolban, mint a spanyolban.
— De az isten szerelmére! — fakad ki Jaime. akiről e nagy döbbenetben meg is feledkeztünk. — Fordítsák már le nekem is, hogy mi az a szörnyűséges hír, amit hallottak!
Amikor ez megtörténik, egy ideig némán bámuljuk egymást.
— Ez teljesen lehetetlen! — tör ki végül is Jaime. — Allende nem az az ember, aki bármilyen körülmények között az öngyilkosságot választaná!
Igazat adok neki, hiszen magam is jól megismerhettem őt az elmúlt három esztendőben. Allende maga cáfolta meg ezt újra meg újra előttünk, az elnöki palotába akkreditált újságírók előtt. Emlékszem, amikor nemrég egy jobboldali újságíró gúnyosan megkérdezte tőle, nem lát-e hasonlóságot az 1891-es véres polgárháborút megelőző idők, és a most kialakult helyzet között, szarkasztikusan vágott vissza neki:
„Persze, vannak hasonlóságok. A parlament ellenzéki többsége akkor is megbénította az ország salétromkincsét az imperializmustól megvédelmezni kívánó Balmaceda elnök kormányzatát. A kirobbant polgárháború akkor tízezer chilei életébe került. De akkor nem volt egy ennyire szervezett, öntudatos és forradalmi munkásosztály, mely a parasztokkal és az értelmiségiekkel együtt a lakosság 44 százalékát képes maga mellé állítani. Balmaceda akkor, nem látva más kiutat, önkezével vetett véget életének. Nem, uraim! Én forradalmár vagyok, aki soha nem hátrálhat meg! És aki tudja — bármilyen reménytelennek is látszik a helyzet pillanatnyilag —, hogy a történelmi haladás erői állnak mögötte. Ezért soha nem mondhatja: elegem van a harcból, belefáradtam a szüntelen csatákba. Könnyű egy fegyvert fölemelni és a ravaszt meghúzva pontot tenni minden gondra, megoldhatatlannak látszó problémára. Ezt megtehette a kapitalista rendszerben egy banktisztviselő, aki tudta, hogy a másnapi ellenőrzés úgyis kideríti sikkasztásait. Főbe lőhette magát a monacói játékkaszinó előtt az a chilei kistőkés, aki minden vagyonát elvesztette a kártyaasztalnál. De Chile köztársasági elnöke, akit a nép szavazatai juttattak e legmagasabb közéleti tisztségbe, történelmi felelősséggel tartozik a gyárak és a földek népének. Ha a halálba menekülne, rútul elárulná, megtagadná őket, halomba döntené reményeiket, melyeket személyéhez fűztek. Nem, uraim! Tegyenek, amit akarnak, de Salvador Allende nem lesz huszadik századbeli Balmaceda!”
Jaime csak helyesel nekem. Allende életeleme volt a forradalmi küzdelem. Amint hallotta, ma reggel is önként vállalta a harcot.
— Az első jelentés — kezdi Jaime — reggel hét órakor érkezett a Tomas Moro utcai elnöki rezidenciába arról, hogy Valparaísóban a haditengerészet egységei lázadást robbantottak ki a kormány ellen. A testőrség vezetői azonnal megjelentek Allende dolgozószobájában.
„Öt perc múlva indulunk!” — mondta nekik Allende.
„Hová? A sziklaerődítménybe?” — kérdezték.
— Néhány héttel azelőtt ugyanis a Kordillerákban egy rejtekhelyei létesítettek, ahová az elnököt államcsíny vagy. polgárháború esetén ki kellett menekíteni. E sziklák közé beépített föld alatti erődítményt különleges elektronikus berendezésekkel látták el, és az elnök innen, kormányának vezető tagjaival együtt kapcsolatot tarthatott volna fenn a megalakuló partizánközpontokkal, irányíthatta volna az ellenállást.
— Allende meghökkenve nézett reájuk — folytatta Jaime a hallottak elbeszélését. — „Csak nem képzelik, hogy itt hagyom Santiagót, hiszen a jobboldal csak erre vár. Órák alatt összeülne a parlament, az ellenzéki többség kimondaná akadályoztatásomat az elnöki tisztség ellátásában, és az alkotmány ide vonatkozó cikkelyének alkalmazásával egyszerű többséggel leváltana. Természetesen a Monedába megyünk!”
— Aki ennyire elszántan vállalta a harcot, az nem lehetett öngyilkos! — kiáltja Jaime.
A junta változata és a valóság
„Jó reggelt, Chile!” — köszönti másnap első adásában az ország lakosságát a junta egységes rádióhálózata. Az emberek többsége azonban inkább gúnyolódásnak tekintheti ezt, hiszen az egész éjjel tartó ágyúzás, bombázás, lövöldözés miatt, azt hiszem, kevesen aludhattak. Hírek helyett azonban csak parancsok, sokaságát olvassák föl. Megtudjuk, hogy egész napon át kijárási tilalom lesz, és akit az utcán találnak, figyelmeztetés nélkül lelőhetik. A telefon- és távíró-összeköttetést magánszemélyek részére a városok között is szüneteltetik. Közlik továbbá, hogy ostromállapotot hirdettek ki, a parlamentet bezárták és az alkotmányos jogok érvénytelenek.
Délelőtt tizenegy órára a 13-as csatornán filmösszeállítást ígérnek az elnöki palota ostromáról.
Közben Jaime újra felhívja a tegnapi titkos számokat, hogy tájékozódjon. Telefonunkat egyelőre még nem hallgatják le — állapítja meg szakértően Jaime. A ház ugyanis, amelynek bérlői vagyunk, egy jobboldali, a Népi Egység második esztendejében szabotázs miatt állami ellenőrzésbe vett kisüzemben főrészvényes mérnök tulajdona. Azért adta ki nekünk 1972 júliusában a házat, mert Argentínába települt át. Nagyobbik fia, akinek a házbért fizettük, a június 29-i katonai puccs után — mivel valószínűleg a „Haza és Szabadság” aktivistája volt — hirtelen forrónak érezte talpa alatt a talajt, és gyorsan Venezuelába menekült. Ezután öccse, akit a család amolyan „írmagnak” hagyott hátra Chilében, örökölte a „háziúri jogokat”. A telefon megmaradt az ő nevükön, és így a junta, legalábbis egyelőre, nem sejti, hogy kik is használják.
Amikor a beharangozott adás megkezdődik, Jaiménak már megvannak a megfelelő információi, és így állandó gúnyos megjegyzésekkel kíséri a cenzúrázott képsorokat a tegnapi eseményekről. Láthatjuk, hogyan csapódik be az elnöki palota vaspántokkal megerősített kapuja az utolsó kormány hivatalnokok mögött. Végignézhetjük, hogyan áll át a rendőrség az Alkotmány téren a lázadókhoz, és mint nyomulnak előre a puccsisták tankjai az elnöki palota köré. Mielőtt az első támadás megkezdődne, felszólítják Allendét, hogy adja át a hatalmat.
Jaime közbeszól.
— Pinochet tábornok telefonált, és azt mondta, hogy ha Allende ellenállás nélkül átadja a hatalmat a juntának, megkímélik az életét. Az elnök azonban esküszegőknek, közönséges hazaárulóknak bélyegezte a tábornokokat, és hozzátette:
„Csak az olyan gyávák, mint önök, gondolnak megadásra. Én Chile törvényes elnöke vagyok. Az én oldalamon van a jog, a törvény és az igazság. Ezért harcolni fogok az utolsó csepp véremig!”
A televízióban látni lehet, hogy mint jönnek ki föltartott kézzel a palotából a rendőrök és a detektívek még a harc kezdete előtt.
Jaime a kapott értesülések szerint a következő megjegyzést fűzi ehhez:
— Amikor az ostromlók hangszórós kocsikból fölhívást intéztek a palotában levő rendőri erőkhöz, hogy engedelmeskedjenek a juntában részt vevő új parancsnokuk utasításának és csatlakozzanak társaikhoz, Allende magához hívatta őket, és azt mondta, hogy ő a végsőkig ellenáll, és csak az maradjon vele, aki ezt vállalja, a többiek pedig távozzanak.
Ezek után indult meg az első, mintegy félórás roham, amely — mint a televízió kozmetikázott beszámolója is elismeri — „egyelőre még nem járt sikerrel”. Ekkor jelentették be, hogy a palotát bombázni fogják.
— Az elnököt akkor Leigh tábornok, a légierők főparancsnoka hívta telefonon — szólt közbe Jaime —, és ő próbálta megadásra bírni.
A bombázások kezdete előtt öt perccel az elnöki palotában levő nők elhagyták az épületet — láthatjuk a filmösszeállításban.
Jaime így számol be erről a kapott tájékoztató szerint:
— Allende a harci zaj szünetében lement a palota alagsorában tartózkodó nőkhöz, akik között, tisztviselőnők társaságában, ott volt lánya, Beatrice, és a titkárnője is. Amikor nem akartak távozni, haragosan rájuk förmedt.
„Hát még mindig nem értik? Itt bombázni fognak. Mi az utolsó csepp vérünkig ellenállunk. Mint a köztársaság törvényes elnöke, e különleges helyzetben megparancsolom: hagyják el azonnal a Monedát. Nem akarom, hogy értelmetlenül meghaljanak.”
— Elbúcsúzott lányától is, és az ablakból személyesen ellenőrizte, a csoport távozását. Ekkor már a titkárnője elbeszélése szerint a fején rohamsisak volt, kezében géppisztoly. Ugyanő azt mondta, hogy a rendőrök és detektívek távozása után az elnöki testőrség tagjaival és a mindenre elszánt kormányhivatalnokokkal együtt mintegy negyvenen maradtak a Monedában.
A bombázások után az ostromlóknak sikerült behatolniuk a palota egy félig beomlott oldalszárnyába — mutatja a puccsista televíziós összeállítás az események további menetéről készült filmfelvételt. Látjuk, hogyan haladnak lövöldözve teremről teremre, és a közben megérkezett tűzoltók mint oltják a lángoló épületszárnyakat. „Így változtatta rommá a céltalan marxista ellenállás Chile büszkeségét, az elnöki palotát” — fejezi be végül a kommentátor és vége szakad a filmriportnak, ami után máris egy nyugatnémet cirkuszi előadásról készült kisfilmet sugároznak …
Tizenhárom géppisztolygolyó
— Egy szót sem szóltak arról, mi lett Allendével! — néz rám megrökönyödve Jaime. — Persze, hiszen még nem tudják, hogyan közöljék az országgal az igazságot: az elnököt a benyomuló egységek a junta parancsára géppisztolysorozatokkal valósággal szitává lőtték. Úgy tudják, hogy tizenhárom golyó érte Allendét.
Jó négy óra is eltelik, amíg a junta rádiója rövid közleményt olvas be. Azt a változatot jelentik be, amelyet előző este a londoni rádióból már hallottunk. Eszerint Allendét a benyomuló egységek már holtan találták: öngyilkos lett. A junta azonban még hazugságaiban sem következetes. Első bejelentése szerint Allende karosszékben ülve oltotta ki életét, és a Fidel Castrótól kapott géppisztoly a térdén feküdt. Később már úgy adják elő, hogy az elnököt egy díványon fekve találták meg, és a fegyver mellette hevert a padlón.
Kimenni nem lehet, mert már az egész városban négytagú járőrök cirkálnak, és a gépkocsikon úgy helyezkednek el, hogy azonnal minden irányban tüzelhessenek, ha valakit az utcán találnak. Időnként környékünkön is heves lövöldözés robban ki. Csakis telefonon tudunk érintkezni ismerőseinkkel, barátainkkal. Az Allende haláláról szóló hivatalos változat e percekben bizonyára egész Chilében a fő beszédtéma. Akikkel mi telefonon érintkezhetünk, azok kivétel nélkül kétségbe vonják a junta közleményének hitelességét. Sokan vannak olyanok is, akik nem tudják elhinni, hogy Allende halott. Mindenfelé legendás történetek terjednek el futótűzként arról, hogy az elnököt még a tegnapi kijárási tilalom kezdete előtt, öt és hat óra között a gyárnegyedekben és a munkáslakta elővárosokban látták. A néphit azonnal megfelelő „magyarázatokat” is hozzákölt ehhez a legendához. Allende eszerint titkos alagúton menekült el, amikor a palotát már nem lehetett tovább tartani. Mások úgy „tudják”, hogy Prats nyugalmazott tábornok a kormányhű csapatokból egy kommandót alakított, és ez a csoport a bombázások alatt, amikor a puccsisták visszavonták támadó csapataikat közvetlenül a palota falaitól, vakmerően bement egy oldalbejáraton a Monedába, és a zűrzavarban kicsempészte onnan az őrnagyi egyenruhába öltöztetett Allendét.
A juntát azonban aggasztják a terjedő híresztelések, és attól fél, hogy az ellenállás ezek nyomán megnövekszik. A televízióban új filmösszeállítást mutatnak be, amely a bemondó szerint meggyőzi majd az „utolsó kétkedőket” is arról, hogy Allende nincs már az élők sorában, s főleg arról, hogy öngyilkosságot követett el.
De csak egy vöröskeresztes katonai mentőautót mutatnak az elnöki palota Morande utcai bejáratánál. Hátsó ajtaját éppen bezárja két vöröskeresztes karszalagú szanitéc. A képernyőn ezután megjelenik a televízió riportere.
„Tisztelt nézőink! Önök most valamennyien tanúi lehettek, mint szállítják el az öngyilkosságot elkövetett dr. Salvador Allende holttestét. Az autóba ugyanis éppen az imént helyezték el a holttestet, hogy a temetésre szállítsák. Itt áll mellettem a két katonaorvos, aki a halálesetről szóló hivatalos bizonyítványt kiállította.”
Az ezután következő interjú azonban csak arra jó, hogy további kétségeket ébresszen még azokban is, akik netán eddig hittek a junta hivatalos változatának. Hiszen a két állítólagos katonaorvos rendkívül zavartan és idegesen áll a televíziós kamera előtt. Még egymásnak is ellentmondanak, amikor külön-külön szóra akarják bírni őket, hogy Allende fejének melyik részébe hatolt be az állítólagos halált okozó két golyó.
A junta ezek után további „bizonyító anyagot” is ígér. A televízióban megszólaltatnak két civilt is: a junta által az államcsíny után elsőnek engedélyezett jobboldali Mercurio című lap két újságíróját, akiket közvetlenül „Allende öngyilkosságának felfedezése után” a katonai parancsnokok beengedtek a Monedába. A két újságíró azonban szintén rendkívül zavart, és végül is kinyögi, hogy voltaképpen csak néhány pillanatra léphettek a terembe, és valójában nem sokat láthattak. Villanyvilágítás ekkor már nem volt, és a falak körös-körül teljesen beomlottak. Sötét volt, ráadásul füst és könnygáz marta szemeiket, s csak a közben szintén behatoló egyik tűzoltó lámpájából származott valamelyes fény.
„Ott láttam heverni valakit a díványon, félig ülő, félig fekvő helyzetben — mondja egyikük. — Azt mondták, hogy az ott Salvador Allende, aki öngyilkosságot követett el. Valóban felismertem rajta azt a ruházatot, melyben kora reggel bejönni látták a Monedába.”
„Nem lehet így eltemetni!”
A junta közleményben jelenti be azt is, hogy Allende holttestét „egy helyi temetőben”, családtagjai jelenlétében hántolták el. Még csak azt sem akarják eleinte közölni, hogy ez Chile melyik városának, melyik temetőjében történt! De annak ellenére, hogy egyetlen baloldali rádió sem működik, mégis hamarosan elterjed a hír arról, hogy az elnököt Valparaísóban temették el. Ez annyira köztudottá” válik, hogy másnap a Mercurio sem hallgathatja el ezt tovább. A telefonkapcsolatok útján elterjedt a hír arról is, hogyan temették el Chile meggyilkolt elnökét. Özvegyének — aki szintén átélt egy ostromot, amikor a légierő bombázása után a katonák megrohamozták és elfoglalták az elnöki rezidenciát — a junta azt mondta, hogy férje sebesülten fekszik a kórházban. Először azt hitte, hogy a meglátogatását engedélyezik, amikor egy kocsihoz kísérték leányaival. Útközben derült ki, hogy a repülőtérre mennek, és Allende koporsóját kísérik el Valparaísóba. Onnan a Vina del Mar-i temetőbe hajtottak a koporsóval.
Hortensia Bussi de Allende asszony itt egy virágcsokrot kerített, hogy a koporsóra téve legalább így fejezhesse ki fájdalmát. Miközben a sírásók a koporsóval foglalatoskodtak, Hortensia Bussi asszony haraggal vegyes fájdalommal a hangjában így kiáltott reájuk:
„Chile elnökét nem lehet eltemetni ilyen méltatlan módon! Legalább önök tudják meg, hogy ez itt a koporsóban nem valamilyen ismeretlen halott, hanem dr. Salvador Allende, a Chilei Köztársaság törvényesen megválasztott elnöke!”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!