(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Gyanús csapatmozdulatok
Az elnöki palotában szeptember 10-én, hétfőn hiába várjuk, hogy Allende megtartsa az erre a napra „végső határidőként” megígért, többször elhalasztott sajtóértekezletét vagy rádióbeszédét, amelyben a helyzetet elemezné. Cademartori kommunista gazdaságügyi miniszter, akit csak hosszas ostrommal sikerült szólásra bírnunk, sokat sejtetően csak annyit mond:
— Lehet, hogy hamarosan jó híreink lesznek a fuvarozósztrájk és más munkabeszüntetések ügyében.
— Ezek szerint küszöbönáll a megegyezés? — faggatjuk.
— Ezt nem mondtam — gombolkozik be a miniszter. — De gondolhatják, hogy az elnök még vár valamire, azért halasztja el nyilatkozatát.
Néhányan átmegyünk a Chilei Kommunista Párt székházába, ahol Orlando Millas elvtárs, a Politikai Bizottság tagja hirdetett sajtóértekezletet a párt álláspontjáról a polgárháború elhárítása ügyében. Minthogy azonban ezt is elhalasztják, eléggé bizakodó hangulatban megyek át az El Siglo szerkesztőségébe.
A szerkesztőségben azonban baljós hírekkel fogadnak. A lap tudósítói az ország legkülönbözőbb részeiből, egyre-másra adnak jelentéseket furcsa csapatmozdulatokról, gyanús katonai mozgásról. Az ügyeletes szerkesztő Letelier szocialista párti hadügyminisztert próbálja telefonon elérni magyarázatért. Közben azonban a „riadóztatott” pártközpontból az ügyeletes szerkesztőt nyugalomra intik.
— Nincs ok pánikra — mondják neki. — A hadügyminisztérium felelősei arról tájékoztattak, hogy az egységek a nyolc nap múlva, a nemzeti ünnep másnapján sorra kerülő díszfelvonulásokra készülnek. A kormány tábornok-miniszterei különben is az egész napot hivatalaikban töltötték a sztrájk megszüntetését előkészítő tárgyalásokkal. Valparaísói székházunk telefonon jelentette, hogy a kikötőből röviddel ezelőtt tengerre szállt az egész hadiflotta, hogy részt vegyen az észak-amerikai hadihajók oldalán a néhány napig tartó „Unitas” elnevezésű közös hadgyakorlaton.
Mindannyian tudjuk, hogy a hadseregen belül a haditengerészet főparancsnoki karában a legerősebb a jobboldal. Ezért az a vélemény alakul ki bennünk, hogy néhány napig, amíg a hajók vissza nem térnek, nem kell tartani az államcsínyveszélytől.
A hírszerkesztés vezetője azonban nem ért velünk egyet. Azt állítja, hogy mi még mindig nem értjük a dolgot. Chilében szerinte a polgárháború a fő veszély, és az esetleges katonai puccs egy hosszabb belső fegyveres harc kezdete lesz.
— Elképzelhető — mondja —, hogy a szárazföldi hadsereg majd teljesen, vagy legalábbis túlnyomó részben a törvényes kormány mellett áll majd, szemben a megosztott haditengerészettel és a légierőkkel. Talán ez utóbbiak teljes egészükben is a puccsistákhoz csatlakoznak. Ha így lesz, akkor a lázadó hajók ágyúikkal lövik majd a partvidéket, a kikötővárosokat és meglepetésszerűen partra szállnak. A nagyvárosok lakossága is sokat szenved majd, hiszen a légierők bombázásai sok anyagi kárt okoznak és emberéletet is követelnek. De ha sikerül a mi oldalunkon megtartani a szárazföldieket, akkor a puccsisták gyalogság, tüzérség és tankok nélkül nem sokra mennek.
Razziák fegyverek után
A kibontakozó heves vitának, hogy egy államcsíny mennyire lesz egy polgárháború kezdete, további telefonhívások vetnek véget. A lap osornói tudósítója arról számol be, hogy katonák hatoltak be a város két baloldali rádióállomására, hogy „fegyverek után kutassanak”, és „véletlenül” megrongálták az adóberendezéseket. Bár a városban senki sem hirdetett ki rendkívüli állapotot, a katonák megszállták a stratégiailag fontos pontokat. Akciójukat „elővigyázatossági intézkedésnek” tüntetik fel — folytatja a tudósító —, azt mondják, hogy terrorista elemek hajnalban fel akarnak gyújtani középületeket, és meg akarnak támadni katonai laktanyákat.
Valparaíso is bejelentkezik. Hírt ad arról, hogy a város iparnegyedeinek valamennyi üzemébe katonai egységek nyomulnak be, hogy „fegyverek után kutassanak”. Az ország második legnagyobb városában a főútvonalakon csapatszállító autókat lehet látni géppisztolyos katonákkal. A térparancsnok a tudósító kérdésére azt válaszolta, hogy a felvonulás része annak a nagyszabású razziának, mellyel át akarják fésülni az iparnegyedeket.
Telefonjelentés a déli Valdiviából: a katonai egységek „terrorista merényletek veszélyére” való hivatkozással lezárták a városból kivezető utakat.
Egy gyorshír Talcahuanóból: „ismeretben kommandó” fölrobbantotta a kormányrádió antennatornyát.
A telefon most már szinte szüntelenül csörög a hírszerkesztőségben, s csupa ezekhez hasonló beszámolókat hallhatunk.
Az elvtársak tanakodnak. Az országban mindenhonnan katonai akciókat jelentenek. Vajon nem egy államcsínykísérlet közvetlen előkészületeinek lehetünk tanúi? De hiszen ennek ellentmond a hadiflotta távozása! Különben is az elmúlt napokban a Népi Egység vezetői éppen azt kérték számon a hadsereg vezetőitől, hogy nem tesznek erélyes elővigyázatossági intézkedéseket a szélsőjobboldali terrorista merényletek elhárítására. Az is meglehet, hogy egyes helyeken a zaklatott idegállapotú tudósítók valóban a díszszemle előkészületeit nézik veszélyes „gyanús mozdulatoknak”. Az pedig, hogy egyes jobboldali parancsnokok razziákat rendeznek a gyárakban, nem új jelenség — több hete folyik ez már a Népi Egység erőinek állandó tiltakozása közepette.
Lezárják a városközpontot
Az éjjel alig aludtam, már reggel hat órakor bekapcsolom a rádiót. A hírek azonban nem keltenek semmiféle közvetlen veszélyérzetet. A Corporación szocialista párti adó arról számol be, hogy újabb teherautók állnak ma munkába a sztrájk miatt kialakult súlyos élelmiszerhiány enyhítésére. A Magallanes, a kommunista párt rádiója az orvosszövetség egyik vezetőségi tagját és az egészségügyi minisztert szólaltatja meg kora reggeli híradásában, és nyilatkozataikból úgy tűnik, hogy az orvosok kormányellenes munkabeszüntetése hamarosan rendeződhet. Előre haladtak az egyezkedő tárgyalások a sztrájkban részt vevő autóbusz-tulajdonosokkal és a kiskereskedőkkel is. Beszámolnak azonban több szélsőjobboldali dinamitos robbantásról is. Közlik továbbá, hogy Allende a nap folyamán meglátogatja a műszaki egyetemen megrendezett antifasiszta kiállítást, és délután elhangzik majd többször is elhalasztott beszéde a sztrájkhelyzetről.
Az ellenzéki rádiók „szilárdságra” hívják fel híveiket, és arra uszítanak, hogy a sztrájkolok ne bocsátkozzanak semmiféle tárgyalásokba a kormánnyal. Bejelentik, hogy Santiagóban alig lesz autóbuszközlekedés, folytatódik a kereskedősztrájk. Arra szólítják fel híveiket, hogy tömegesen vonuljanak föl a déli órákra meghirdetett ellenzéki tüntetésre, vigyenek magukkal utcai verekedésekben használható „eszközöket” is, és követeljék Allende elnök haladéktalan lemondását.
Gyanús csapatmozdulatokról, katonai akciókról egyetlen szó sem esik. Így megnyugodva indulok el a városközpontban levő irodám felé.
A városközpont közelében azonban hiába próbálok befordulni, nem tudok eljutni a Huerfanos utcába. Rendőrkordon zárja el az utat, és még a nemzetközi tudósítói igazolványom sem biztosíthat átjárást. Minden városközpont felé vezető utcán hasonló a helyzet. A Mapocho pályaudvarig eljutva választhatok: vagy folytatom visszafelé az utat az elővárosok felé, vagy még egy kísérletet teszek egy másik útvonalon. Szerencsém van, mert rátalálok az egyik „gyalogos átkelőpontra”. Járművek viszont erre sem juthatnak be a centrumba.
A Huerfanos utcát rohamsisakos, géppisztolyos rendőrök tartják megszállva, és hordozható rádió adó-vevő készülékeiken állandó kapcsolatban vannak egymással.
A Miraflores utca sarkához közeli őrszoba előtt szüntelenül érkeznek, indulnak a rendőrmotoros futárok. Igazolványomat fölmutatva, egy rendőrőrmesterhez fordulok.
— Meg tudná mondani, miért zárták le a városközpontot, és egyáltalán, mi történik itt?
Az arca megmerevedik, és gyorsan darálja a választ:
— Semmit sem mondhatok. Az intézkedéseket olyan okból hozták, amelynek sem jellegét, sem célját nem határozhatom meg önnek!
Az emberek csoportokba verődnek az újságárusok kioszkjainál kiterített reggeli lapok előtt. El Siglót már sehol sem látok. A La Nación ezzel a hatalmas szalagcímmel jelent meg: „Dolgozók, riadó! A puccsisták és a polgárháborúra törő elemek szervezkednek!”
A San Antonio utca sarkán az egyik beszélgető csoportból azt hallom, hogy egyiküket hét óra tájban Valparaísóból fölhívta a bátyja, és azt mondta, hogy tengerészgyalogos egységek foglalták el a várost, és csak egyetlen rádióadó működik ott, a lázadóké, akik azt állítják magukról, hogy a három fegyvernem és a rendőri erők közös adását sugározzák. Többet nem tudott meg, mert a vonal megszakadt. Amikor megpróbálta visszahívni, a santiagói központ azt válaszolta, hogy „műszaki hibák miatt” egyelőre nem lehet Valparaísót kapcsolni. Mások úgy tudják, hogy a puccsisták csapatszállító autói már Santiago felé közelednek északról a pánamerikai úton, délről pedig elkezdődött a kormányhű egységek fölvonulása.
Az előző éjszakai rossz előérzetek elemi erővel támadnak föl bennem, amint az elnöki palota felé sietek. Az Alkotmány térre vezető utcákat azonban rohamsisakos, géppisztolyos rendőrök zárják el. Mögöttük a téren, géppuskáikat az utcák torkolatára irányítva — a hevesebb jobboldali tüntetéseknél eddig inkább csak a nagyobb pszichológiai hatásra alkalmazott — könnyű rendőri páncélosokat vontak össze.
„Hazafiak, riadó, riadó!”
Visszasietek az irodámba. Egy gyors telefon az El Siglóhoz. Az ismerős elvtársak közül senkit nem kapcsolnak. Majd később, a déli órákban — mondják —, hiszen még csak háromnegyed nyolc van.
Hiába hívom az elnöki palota sajtótermét: néma csönd. Bekapcsolom a rádiót. A nyolcórás hírek minden állomáson, így a baloldaliakon is a szokásosak. Újra közlik, hogy Allende a déli órákban meglátogatja a napokban megnyílt antifasiszta kiállítást a műszaki egyetemen, és este várható beszéde a sztrájkhelyzetről.
A mesterséges holdon át való automata kapcsolási rendszerrel telexen hívom Budapestet, a Népszabadság szerkesztőségét, hogy közöljem: egyelőre ellenőrizhetetlen, zavaros eseménysorozat zajlik, és így a napi tudósítást később adom. Addig is azonban elindítom az argentin választásokról szóló, még tegnap elkészített kommentárom lyukszalagját.
A rádió, amely az Agricultura jobboldali állomáson maradt bekapcsolva, hirtelen megszakítja adását, és katonazenét sugároz.
„Itt a hadsereg és a rendőri erők országos rádióhálózata” — hallok egy recsegő hangot, amelyet géppisztolysorozatok zaja kísér. — „Fölszólítjuk az ország összes ellenzéki rádióállomásait, hogy haladéktalanul csatlakozzanak ehhez az egységes adáshoz. A Népi Egység rádióinak pedig megparancsoljuk, hogy azonnal szüntessék meg adásaikat, és a stúdióikba érkező fegyveres erőkkel szemben ne tanúsítsanak ellenállást.”
Gyorsan átcsavarom a rádiót a Corporación baloldali rádió hullámhosszára.
„Itt a Haza Hangja! Itt a Haza Hangja! — hallhatom. — Dolgozók, hazafiak, riadó, riadó! A fegyveres erők egy része fellázadt a törvényes kormány ellen. Elnök elvtársunk, dr. Salvador Allende szól most hozzátok az elnöki palotából.”
Az elnök szavai ekkor még inkább haragosak, mint drámaiak.
„Valpsraísóban a hadiflotta hajói, amelyek este azért hajóztak ki a kikötőből, hogy csatlakozzanak az »Unitas« hadgyakorlatban velük közösen részt vevő észak-amerikai cirkálókhoz, visszafordultak, és támogatást nyújtanak az ország második legnagyobb városában elkezdődött puccskísérlethez. A Chile törvényes, az alkotmány szerint beiktatott kormánya ellen fellázadt, hazaárulást elkövető főtisztek, tisztek és katonák leverésére innen, a Monedából minden szükséges intézkedést megtettem. Elnöki hatalmammal élve, amely egyszersmind az alkotmány szerint a fegyveres erők legfőbb hadurának tisztségét is magában foglalja, felszólítok minden hazafias érzelmű tisztet és katonát, hogy tartsa meg híven esküjét, és megparancsolom, hogy szálljon szembe a lázadókkal s verje le a puccskísérletet. A munkásokat pedig arra szólítom fel, hogy a szakszervezet államcsínykísérletre vonatkozó utasításának megfelelően, foglalják el az üzemeket, a szolgáltató intézményeket, és várjanak további utasításokra.”
Megcsörren az eddig néma telefon. Feleségem van a vonalban.
— Az utcán, a ház előtt tankok és ágyúkat húzó katonai alakulatok vonulnak befelé a centrumba — mondja. — Hallottad az ellenzéki rádiókban az új junta nyilatkozatát?
Szavait mélyrepülésben zúgó harci gépek zaja nyomja el, majd egy kattanás és a telefon újra elnémul.
Gyorsan átcsavarom a rádiót az Agricultura hullámhosszára, ahol ismételgetik a junta puccsot indokló nyilatkozatát. Azt állítják, hogy azért fordultak az ország törvényes kormánya ellen, mert „súlyos erkölcsi és társadalmi válság kerítette hatalmába az országot”, és a kormány — szerintük — „képtelen volt megakadályozni, hogy Chile a káoszba süllyedjen”. Annak ellenére, hogy a gyárakban, a Népi Egység székházaiban megtartott rengeteg razzián egyetlen fegyvert sem találtak, és hogy még az egyesült baloldal pártjainak sem voltak „rendező gárdái”, most szemérmetlenül azt állítják, hogy a kormány a hadsereggel „párhuzamos fegyveres erőket” szervezett, és a polgárháború elkerülése végett ezért kellett a reguláris katonaságnak föllépnie. A junta fölszólítja a köztársasági elnököt, hogy haladéktalanul adja át államfői tisztségét és megbízatását a junta tagjainak. Kijelenti, hogy a három fegyvernem és a rendőrség erői készek teljesíteni felelősségteljes „történelmi feladatukat”, hogy „hazájuk felszabadításáért” küzdjenek, hogy elhárítsák a „marxista elnyomás” növekvő veszélyét, és hogy „helyreállíthassák a rendet és az alkotmányos intézményeket”. A dolgozóknak azt ígéri, hogy megőrizhetik azokat a vívmányokat, amelyeket eddig elértek, és ezeket alapvető módon „nem változtatják meg”. Santiago polgári lakosságát arra inti a junta, hogy maradjon otthon, nehogy a harci cselekmények ártatlan áldozatokat követeljenek.
A nyilatkozat befejező részéből már a kendőzetlen fasizmus hangja süvölt:
„Hogy gyökerestül kiirtsuk a Chilét megfertőzött marxista, vörös mételyt …, a fegyveres erők fölszabadítják az országot, és megszüntetik a gyűlöletet, s a chileiek ismét egy nemzet fiai lesznek valamennyien …”
A fölhívás aláírói között a négytagú junta vezetőjeként Pinochet tábornokot, a hadsereg főparancsnokát említik, akinek életrajzából néhány nappal ezelőtt még kihagyták azokat az éveket, amelyeket Chile washingtoni katonai misszióján töltött el.
Közben észreveszem, hogy a telexgépen még mindig megy, immár teljesen értelmetlenül, a kommentár a szerkesztőségnek. Megállítom a szalagot, és gyorsan közlöm Budapesttel: „Itt, Santiagóban államcsíny kísérlet kezdődött. Most el kell mennem innen, később, ha tudok, újból jelentkezem.”
Fölvonulnak a puccsisták
Az utcán már teljes a pánik. Az emberek összevissza rohangálnak. Géppisztolysorozatok ropognak, de egyelőre nem lehet megállapítani, hogy honnan és kikre lőnek. A Huerfanos utcáról eltűntek a kora reggel még ott cirkáló rohamrendőrök. Megpróbálom elérni az elnöki palota előtti Alkotmány teret. Most is rendőrkordon veszi körül, de a kis páncélosokat már sehol sem látom. A téren néhány száz ember tüntet a Népi Egység mellett, az államcsíny ellen, és Allende, aki — mint innen a távolból láthatom — egy pillanatra megjelenik az erkélyen, s barátságosan integet nekik.
„Allende, Allende, a nép megvéd téged!” — kiáltják a tüntetők, de a teret ellenőrzésük alatt tartó, egyelőre még a Népi Egység kormányához hű rohamrendőrök kiszorítják őket, mert az Agustinas és a Moneda utca felől már tankok közeledése hallatszik. Fölvonulóban vannak a lázadó egységek.
A visszafelé özönlő tüntetők csoportjába keveredve éppen hogy elérem a Huerfanos utcát, amikor még egyszer visszapillantva, látom, hogy a tankok fedezete mögött előnyomuló gyalogság elérte a tér szélét. Géppisztolysorozatokat hallok, és azt, hogy a puccsisták hangszórókon fölolvasott ultimátumukban a kormányhoz hű rendőröknek öt percet adnak az átállásra.
Tíz perc is eltelik, amíg a hátralevő négysaroknyi távolságot az irodámig megteszem, de nem hallok csatazajt. A téren levő rendőrök eszerint valószínűleg harc nélkül megadták magukat.
Csöngetnek irodám ajtaján. Altamirano szenátornak, a szocialista párt főtitkárának irodája ugyanezen az emeleten, a másik folyosószárnyon van, tőle jöttek át hozzám, akik e korai órában itt tartózkodnak.
— Ne haragudjon, elvtárs — mondják —, de nem volt más választásunk. A katonák bármikor benyomulhatnak, és itt van a közelben a hátsó lépcső meg a három hátsó lift. Innen szemmel tarthatjuk a ház bejáratát is.
A szenátor irodájának alkalmazottai nagyon letörtek.
— Sajnos, tény, hogy a hadsereg mindhárom fegyvernemének főparancsnoka és a rendőrség egy tábornoka részt vesz a puccsban — mondják —, és ez nem sok reményt nyújt bármilyen tartós ellenállásra. Nem lehetnek illúzióink: ez a junta átveszi a hatalmat, és fasiszta diktatúrát teremt. A Népi Egység a három év alatt, mivel meg akarta őrizni a hadsereg hagyományos alkotmánytiszteletét és a törvényes kormány iránti hűségét, amelyet fegyverként lehetett felhasználni a jobboldali erőszakos kísérletek ellen, rendkívüli anyagi erőfeszítésekkel korszerűsítette a fegyverzetet és javította tűzerejét. A hadsereg szolgálati szabályzata pedig porosz szellemben fogant, és így a katonák vakon engedelmeskednek parancsnokaiknak.
Az ellenzéki rádiók sorra átkapcsolnak a junta egységes adására, és fenyegetéseket intéznek az elektromos, a gáz- és a vízművek dolgozóihoz, hogy minden „szabotázscselekményt azonnali kivégzésekkel” torolnak meg. A telefonközpontot már ellenőrzésük alatt tartják. Egyszerre érthetővé válik, miért vált süketté irodám mindkét telefonja.
Kint az utcán már géppisztolysorozatok söpörnek végig. Tankok mögött előreszegezett fegyverekkel rohamozó egységek nyomulnak előre már a Huerfanos utcán is, mint innen, a nyolcadik emeletről láthatom. A háztetőkről a Népi Egység mindenre elszánt hívei géppisztolysorozatokkal próbálják zavarni a puccsisták fölvonulását. Helikopterek zúdítanak rájuk géppuskatüzet.
Egy lehallgatott telefonbeszélgetés
— De hiszen — gondolok vissza a tegnap éjszakai szenvedélyes vitára — voltak figyelmeztető jelek …
Altamirano titkára keserűen legyint és szavamba vág:
— Mit? Figyelmeztető jelek? Tények voltak, elvtárs, tények és bizonyítékok. Augusztus közepe táján például a mi irányításunk alatt álló polgári nyomozószervek lehallgattak egy telefonbeszélgetést. Ez a 13. számú kabinetben részt vevő Ruíz tábornok, a légierők főparancsnoka és Pinochet tábornok, a szárazföldi hadsereg akkor még helyettes főparancsnoka között zajlott le. Ruíz arról győzködte Pinochetet, hogy a fuvarozók sztrájkja miatt megbénult országban a fegyveres erőknek azonnal magukhoz kell ragadniuk a hatalmat. Ruíz azt mondta, hogy a légierők készek már erre, megkérdezte Pinochettől, hogy a szárazföldi hadsereg támogat-e egy ilyen hatalomátvételt. Pinochet bizonytalankodott:
„No és Prats tábornok, a kormányhoz hű hadsereg-főparancsnok?”
Erre Ruíz a vonal másik végén csak nevetett:
„Ugyan, mindketten jól tudjuk, hogy mi vele a teendő!”
— Pinochet azonban még mindig habozott, azt mondta, hogy az egységek átcsoportosítására és felvonultatására időre van szükség, majd hirtelen azt kérdezte, mi legyen Allendével, aki mégiscsak az ország törvényesen megválasztott elnöke?
— Ez a kérdés viszont Ruízt érte váratlanul. Végül csak ennyit mondott: „Ezt majd ráérünk később is megfontolni. A fontos az, hogy az akció meginduljon.”
— Egyébként azt is mondta, nem hiszi, hogy bármi probléma keletkezne, ha szabad elvonulást biztosítanak az elnöknek, családjának és mindazoknak, akiket magával akar vinni.
— Másnap Ruíz lemondott miniszteri rangjáról — folytatta Altamirano titkára. — De ezzel zavart is keltett a puccsista táborban, mert Allende menesztette a légierők főparancsnoki tisztségéből is. Emlékszik, a puccsterv lelepleződése után Pinochet hűségnyilatkozatot tett az elnöknek, Monteróval, a haditengerészet főparancsnokával egyetemben.
A leleplezett puccsszervezkedés és még egy sor hasonló bizonyíték — emlékszem vissza a néhány héttel ezelőtt történtekre —, súlyos válságot robbantott ki a Népi Egységen belül. Voltak olyan vezetők, akik mindennek láttán sürgették, hogy szervezzenek munkásmilíciákat, párhuzamos népi hadsereget. Allende viszont más vezetőkkel együtt megtagadta ezt.
„Jól ismerem őket — mondta —, a hadsereg vezetői csak tervezgetnek és talán szándékosan szítják a puccshangulatot, hogy nyomást gyakoroljanak a kormányra. Nem mernek azonban egyértelműen elmenni a nyílt lázadásig, katonai esküjük megszegéséig.”
Többször hallottuk, amint Allende mondta: ha párhuzamos hadsereget szerveznének, akkor letérnének az alkotmányosság útjáról, s jogcímet adnának a katonaságnak a kormány megdöntésére. Ha mégis államcsínykísérlet kezdődik — érvelt Allende —, elegendő lesz a gyárak és a szolgáltató üzemek megbénítása. A munkások bebizonyíthatják, hogy ők és nem a fuvarozók vagy a hadsereg lázadó egységei képesek arra, hogy bénultságra kárhoztassák az országot. Ez aztán az amúgy is vonakodva, felemás módra, gátlásokkal cselekvő katonai vezetőket arra készteti — mondta Allende —, hogy meghátráljanak, és a kormánnyal való alkudozásba kezdjenek. Szerinte sokkal nagyobb volt egy polgárháború veszélye, és az államcsínyt ő is csak egy hosszabb testvérháború kezdetének képzelte el. A kormány így inkább arra összpontosította erőit, hogy letörje a szélsőjobboldali terroristák merénylethullámát és szükségintézkedésekkel legalább részlegesen megindítsa a magánfuvarozók sztrájkja miatt megbénult szállítási gépezetet.
Ily módon a puccsistáknak volt idejük, hogy felkészülhessenek a „G”-napra (G — golpe, államcsíny rövidítése).
Az elnök búcsúja
A baloldali rádiók közben már sorra elnémultak, mert a hadsereg szétbombázta antennáikat, megrohamozta stúdióikat. Allende második beszédét a néphez, már csak négy állomás sugározza.
Az elnök röviddel kilenc óra után arra hívja fel a tiszteket és a katonákat, hogy forduljanak szembe a juntával. Harmadik, utolsó üzenetében, amelyet már alig lehet hallani a junta rádiózavarásaitól és a fegyverropogástól, arra szólítja fel Chile dolgozó népét, hogy küzdjön tovább vívmányai megőrzéséért, és azért, hogy öt-tíz év múltán, miután kiheveri majd a súlyos véráldozatok és a szörnyűséges megpróbáltatások viharait, győzedelmesen kerüljön ki a csatákból és elindulhasson a szocializmus felé vezető úton.
„Az emberi haladást senki és semmi nem állíthatja meg” — mondja búcsúzóul Allende, és bejelenti, hogy mint Chile törvényes elnöke, nem adja meg magát a lázadóknak, és hogy az elnöki palota, amelyet a puccsisták már körülzártak, a végsőkig ellenáll. A chilei elnök végül arra kér minden forradalmárt, a Népi Egység minden hívét, hogy őrizzék meg emlékét.
Elnémul a Candellaria és a Corporación rádióadó. Már csak egyetlen baloldali rádió sugároz, a Magallanes, a kommunista párt állomása. Ez is figyelmezteti azonban hallgatóit, hogy a katonai akciók már ellene is folynak, és csupán percei lehetnek hátra.
Az elnöki palota felől heves lövöldözés hallható, de itt, az épület előtt, az utcán egyelőre változatlanul egy-egy csapat katona rohan géppisztolyt előreszegezve a Moneda felé.
Megpróbálom telexen hívni Budapestet. „Itt a santiagói telexközpont — kopogják azonnal vissza a választ. — További utasításig a külfölddel szünetel minden távíró, telex- és telefonkapcsolat.”
„Sem az imperializmus ügynökei, sem a gyárosok, sem a földesurak nem rettenthetnek vissza minket” — hallom a Népi Egység egyik népszerű indulóját a Magallaneson, amikor hirtelen megszakad az adás.
Ránézek az órámra. Reggel 10 óra 20 perc van.
— Mindennek vége! Mindennek vége! — mondja elkeseredetten Altamirano irodájának egyik titkára. A junta adásait átvevő ellenzéki rádiók a hadsereg parancsait közvetítik, és közlik, hogy mindenkinek, aki nem a városközpontban lakik, haladéktalanul el kell hagynia a centrumot, és vissza kell térnie a lakására.
A tizenkétemeletes ház kapujában hirtelen hattagú géppisztolyos járőr jelenik meg. Nyilván azért, hogy átfésülje az épületet. Nekünk is távoznunk kell.
Búcsúzóul megöleljük egymást. Még ők vigasztalnak:
— Carlosunk (Altamirano keresztneve) jó helyen van. Mi is elmegyünk. Most itt minden látszólag a feje tetején áll. Chilében lehet fehérterror egy ideig, de nem lesz tartósan fasizmus. Ha egyszer majd alkalma lesz, csak annyit mondjon a mi kedves magyar barátainknak, elvtársainknak: „Venceremos!” (Győzni fogunk!)
Egyenként, külön-külön lépünk ki az utcára, ahol már teljes erővel dúl az utcai harc.
Halottak az utcaköveken
Az épületnek két kijárata van: az egyik a Huerfanos, a másik az Estado utcára. A Huerfanos utca előtti kaput azonban a háztetőkön, az emeleti ablakokban tüzelőállásba helyezkedett baloldali fegyveresek szüntelenül tűz alatt tartják, mert ide húzódott fedezékbe egy reájuk lövöldöző puccsista szakasz. Az Estado utcán még viszonylag biztonságban lehet haladni a falak mentén. Az elnöki palota előtti térre vezető utcákon azonban mindenütt heves a lövöldözés. Az utca szinte állandó tűz alatt van, hol a Moneda felől, hol a tetőkről és az ablakokból söpör végig egy-egy sorozat, melynek nyomán csörömpölve törnek az ablakok, a kirakatüvegek, porzik a vakolat és a járda szélének egy-egy darabja éles szilánkokká hasadva vágódik a levegőbe.
Az úttesten, a járdán, mindenütt vérző emberi testek hevernek. Egyesek mozdulatlanok. Talán már nem is élnek, hiszen az állandó lövöldözésben ki tudja hány géppisztolygolyó lyuggatta át testüket. Mások még meg-megrándulnak, és jajgatásuk átszűrődik ide még a fegyverropogáson is. Vannak könnyebben sebesültek is, akiknek van még erejük ahhoz, hogy a falak felé csússzanak.
Öngyilkossággal egyenlő megkísérelni az átszaladást a túlsó oldalra. Másokkal együtt visszamegyek az épületbe. Hangszórós katonai autó halad végig a Huerfanos utcán, és hogy hallani lehessen a junta fölhívásait a megadásra, rövid időre a puccsisták beszüntetik a lövöldözést. Az ellenállók minden tűzereje viszont a propagandaautóra zúdul. Ezt kihasználva, többedmagammal, a falak mentén futva indulunk kifelé a városközpontból.
Nem jutunk messzire. Egy épülő toronyház kiváló fedezéket nyújt a Népi Egység ellenállóinak, hogy tűz alatt tartsák az utca másik oldalán levő rendőrségi épület kijáratait. Még látom, hogy a Miraflores utca felől három könnyű rendőrségi páncélos érkezik. Azt azonban már nem várom meg, amíg ágyúik csövét az épülő házra irányozzák, hanem a többi menekülővel együtt megkerülöm ezt a harci központot.
Közben, amikor egy géppisztolysorozat veri végig fejünk felett a ház falát, beugrunk gyorsan egy kapualjba, és magunkkal rántunk egy hatvan év körüli asszonyt is, aki hisztérikusan kiáltozza, hogy megsebesült. Arca valóban véres, de amint zsebkendővel törülgetni kezdjük, csak karcolásokat találunk rajta. Valószínűleg egy sorozat nyomán lepattogzott vakolatszilánkok sebezték meg. Az asszony azonban csak tovább zokog, és amikor a lövöldözés elcsitul, s tovább akarunk menni, egyszerűen képtelen mozdulni. Lábai a halálfélelemtől teljesen megmerevedtek. Egy férfival fogjuk kétoldalról karon, és vonszoljuk végig a házfalak mentén.
Valamivel távolabb, ahol már csendesedik a harci zaj, jól lehet hallani a katonaság hangszórós autóinak felhívásait, hogy a városközpont lakói ne jöjjenek ki az utcákra, sőt húzzák le ablakaikon a redőnyöket, és tartsák magukat távol az erkélyektől. Aki pedig nem a centrumban lakik, térjen vissza haladéktalanul otthonába.
Az emlékművekkel teli Plaza de Italia ekkor még kívül esik a harci cselekmények színhelyén. Az asszony, akit eddig támogattunk, itt már megnyugszik, és elköszönve tőlünk, hazafelé indul.
A Plaza de Italia több sugárút csomópontja, és itt torlódik össze az otthonaikba menekülő emberek áradata. A félelem, a puccs első óráiban átélt szörnyűségek hazafelé hajtják a santiagóiakat. Csak szórványosan lehet látni az államcsínyt üdvözlő, chilei zászlókat lengető, ide-oda száguldozó autókat. Csak a legcinikusabb jobboldaliaknak van most kedvük ahhoz, hogy autóikon a hagyományos ellenzéki kürtjelzéssel fejezzék ki örömüket a történtek felett.
Néhány száz méternyire tőlem láthatom, hogy néhány szélsőjobboldali suhanc „Köszöntünk téged, Chile!” feliratot lobogtat, és a „Haza és Szabadság” szélsőjobboldali szervezet zászlait lengeti. Mire azonban odaérek hozzájuk, már éppen összehajtogatják a feliratot és göngyölik a zászlókat. Néhány idősebb ember oktatgatja őket.
— Minek örülnek? Ott bent a centrumban chileiek ölik egymást, és százával, talán ezrével hevernek az utcákon a holttestek …
Egyszerre csak ismét sisakos katonák kordonja zárja el az utat. A járókelőktől hallom, hogy azért kell kerülőt tenni, mert a közeli rendőraltiszti iskola — csakúgy, mint több más rendőrlaktanya — egyelőre vonakodik elfogadni azt, hogy a népszerű Sepulveda tábornok és helyettese eltávolításával, a ranglétrán négy hellyel lejjebb álló főtiszt kiáltsa ki önmagát a rendőri erők legfőbb parancsnokának.
Valamivel tizenegy óra előtt vergődöm végre haza családtagjaim nagy megkönnyebbülésére. Azzal fogadnak, hogy a junta rádióadása ultimátumot intézett az elnöki palotához, és ha tizenegy óráig nem adják meg magukat, repülőgépekkel bombázni fogják a Monedát.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!