(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
„Allende úr! Mondjon le!”
Tanácstalanul álldogálok az elnöki palota kapujánál a mintegy tízfőnyi újságírócsoportban. Ezen a szeptember 7-i délelőttön csak nem tudjuk eldönteni, hogy itt maradjunk-e, vagy a parlamentbe menjünk át, avagy pedig a Gabriela Mistralról elnevezett, az UNCTAD harmadik, santiagói tanácskozására emelt hatalmas épületbe siessünk. Itt esetleg Allende — ha éppen nem az elnöki palotánál sokkalta biztonságosabb Tomas Moro utcai rezidenciájában — fogadja majd minisztereit, és mindenki azt várja, hogy a Népi Egység valamilyen kiutat talál az egyre súlyosbodó válságból. A parlamentben viszont az előző heti, a kormányt „törvénytelennek”, „alkotmánysértőnek” bélyegző, katonai államcsínyre uszító nyilatkozat után, most további akciókra van kilátás. Vannak, akik valamennyi miniszter egyszerre való leváltásával akarnak új kormányválságot kirobbantani. Mások viszont nyíltan Allende lemondatásának „alkotmányos formáit” vizsgálgatják. Esetleg a törvényhozás jobboldali többsége éppen ma délelőtt határozza majd el, hogy kimondják az elnök „fizikai” vagy „erkölcsi alkalmatlanságát” legfőbb vezetői tisztének ellátására, hiszen ilyen „rendkívüli esetben” ehhez nem kell a kétharmados, hanem csak az egyszerű többség. A Nobel-díjas költőnőről, Gabriela Mistralról elnevezett palotában pedig a szakszervezeti vezetők ülnek össze az „ipari övezetek” már egész Santiago és az ország valamennyi gyárvárosának iparnegyedeire befolyással levő csúcsszervezetének képviselőivel, hogy közös mederbe tereljék a munkásosztály küzdelmét a fasizmus, a polgárháborús veszély ellen.
Amíg várakozunk, egyik kollégám táskarádióját hallgatjuk. Az Agricultura jobboldali rádió, amely a legszélsőségesebben uszít a santiagói adók mintegy 65 százalékát kitevő ellenzéki állomások közül, csüggesztő hírek sorát sugározza. Santiagóban a pékségek 85 százaléka ezen a napon már ki sem nyitott liszthiány miatt. A kiskereskedők és a kisiparosok változatlanul lehúzott redőnyökkel fejezik ki szolidaritásukat a fuvarozókkal. Tovább tart az orvos- és a mérnöksztrájk. A jobboldali Nemzeti Párt asszonyszervezeteihez tartozó nők ma elkezdik a kaszárnyák látogatását, hogy „segítségért kopogtassanak ott”, és meggyőzzék a katonai vezetőket: „ragadják magukhoz a hatalmat és irtsák ki a marxizmust Chiléből”. A hírek előtt és után Allende egyik legutóbbi beszédéből önkényesen kiragadott mondat hallható fölvételről. Ebben az elnök kijelenti, hogy csakis akkor mond le, ha a dolgozó nép, a munkásság, a parasztság, az értelmiség, amelynek szavazataival 1970-ben választási győzelmet aratott, erre kéri. „Allende úr! — hangzik tovább a hirdetés — A chileiek többsége felszólítja önt: mondjon le tisztségéről! Allende úr! Teljesítse ígéretét!”
Dollárok Washingtonból
A La Nación szocialista párti újság riportere nem hagyhatja ezt szó nélkül.
— Chileiek? Ugyan miféle chileiek ezek, akik a rádiójuk fenntartásához szükséges pénzt az Egyesült Államokból kapják, és az El Mercurióval együtt a Los Angeles-i és New York-i pénzintézetekkel összefonódott Edwards bankház tulajdonában vannak?
De ott áll közöttünk az El Mercurio, a legnagyobb ellenzéki lap tudósítója is, aki, mint akit kígyó csípett meg, felszisszent:
— Hát persze, ha baj van, megint csak bennünket vádolnak, és az amerikaiakat szidják! Mi sem könnyebb ennél!
Szocialista párti kollégám sem hagyja magát.
— Talán ünnepelnünk kellett volna magukat és patrónusaikat, amikor megtudtuk, hogy az ITT miként akarta megakadályozni a Népi Egység hatalomra jutását, amikor leleplezték a CIA összeesküvéseit Allende meggyilkolására? Vagy talán annak kellett volna tapsolnunk, hogy a réztartalékok piacra dobásával leszorították legfőbb devizaszerző exporttermékünk árát? Ujjongást várt tőlünk, amikor minden észak-amerikai hitelt megvontak az országtól a 10 millió dolláros hadseregfejlesztési segély kivételével, és egyszerre esedékesnek nyilvánították az előző kormányok által felhalmozott sok milliárd dolláros államadósság jelentős részének kifizetését? Miért nem kaphatunk az Egyesült Államokból a korábbi évtizedekben szállított és gyárainkban általuk felszerelt gépekhez alkatrészeket, és miért kell egész gépsoroknak állniuk, amikor pedig olyannyira szükség volna a termelés fokozására?
A hevessé váló vita folytatása elmarad, mert a Morande utca felől föltűnik az Allende elnököt kísérő csupa egyforma sötétkék. Chilében összeszerelt FIAT-kocsikból álló oszlop. A sor elején két szirénázó motorosrendőr tereli az út szélére a magánkocsikat, hogy helyet teremtsen a száguldó menetnek. Az „elnök személyes barátainak csoportja” (GAP) elnevezésű testőrség jól megtermett tagjai ugrálnak ki a kocsikból, és azonnal biztosítják a terepet Allende körül.
Bennünket azonban személyesen ismernek. Különösen azóta nézik el, hogy az elnök körül sürgölődjünk, amióta Allende egy alkalommal haragosan rendre utasította őket. Akkor történt ez, amikor az elnöki védőőrizet még csak néhány hete szerveződött meg, és a titkosrendőrség szinte mindennap elfogott panamai, brazil vagy bolíviai útlevéllel rendelkező gyanús személyeket, akik — mint később be is vallották — merényletet próbáltak előkészíteni az elnök ellen. Az újonnan megalakult testőrség tagjai akkor az elnöktől tíz lépésnyire ökölcsapásokkal leterítettek egy ellenzéki újságírót. Allende félrelökte védőőrizetének tagjait, és maga segítette föl az újságírót, majd zsebkendőjét is odaadta, hogy letörölhesse arcáról a vért. Akkor adta — a kárvallott füle hallatára — a szigorú utasítást, hogy újságíróknak ugyanannyira mellette lesz a helyük, mint azoknak, akik testi épségére vigyáznak.
„Nevezzen elnök elvtársnak!”
Szinte pillanatok alatt körülvesszük most is a kocsijából kilépő Allendét, s kérjük, hogy nyilatkozzon a kormány terveiről.
— Már csak maguk hiányoznak nekem! — fakad ki azonban az elnök, megrökönyödésünkre. — Menjenek valamennyien a pokolba!
Még fel sem ocsúdhatunk, amikor a testőrség markos tagjai félrelökdösnek bennünket, és az elnökkel együtt eltűnnek a palotában.
— Itt valami nagy baj lehet! — fordul hozzám szocialista párti kollégám. — Ilyen ingerültnek még sohasem láttuk őt.
Bemegyünk a palota sajtótermébe, és a várakozás ideje alatt fölelevenítjük hozzá fűződő emlékeinket.
Ahogy kollégáim beszélnek, magam is újra átélem ezt a három esztendőt, amelynek során minden fontosabb elnöki aktusnál és bejelentésnél a közelében voltunk. Mintha csak ma lenne, látom Raneaguában, a chilei rézbányászat központjában 1971 júliusában, amikor Allende az ujjongó tömeg előtt aláírta azt a törvényt, amely Chile népének tulajdonába adta az ország legfontosabb természeti kincsét, amely addig az észak-amerikai monopóliumok hatalmát gyarapította. Fölidéztük azt is, hogy milyen szigorral utasította rendre azokat a dolgozókat, akik „excellenciás uramnak”, a chilei elnököt addig megillető címmel titulálták. „Én a nép elnöke kívánok lenni — mondta. — A gyárak és a földek népe nevezzen csak egyszerűen így: elnök elvtárs.” De ugyanez az ember haragtól eltorzult arccal utasította rendre az egyik szélsőjobboldali nézeteiről közismert chilei újságírót, amikor ő is gúnyosan „elnök elvtársnak” próbálta megszólítani: „Nem vagyok elnöke a nép ellenségeinek, a monopolistáknak, akik tönkre akarják tenni Chile gazdaságát, a: parasztokat kiszipolyozó és terrorizáló földesuraknak, és mindazoknak, akik szeretnék aláaknázni a népi kormányt” — jelentette ki határozottan.
Nem sokkal később, azon a vasárnapon, amikor egész Chile dolgozó népe önkéntes társadalmi munkát vállalt, hogy elősegítse a forradalmi folyamat gyorsabb kibontakozását, Allende az egyik munkásnegyedben egy befejezés előtt álló modern faház tetőzetének elkészítésénél segédkezett. Orvos és politikus volt már jó negyven év óta, s a kalapáccsal most problémái voltak — újra meg újra a körmére ütött. „Ezt, úgy látszik, még tanulnom kell” — mondta, de tovább dolgozott a többiekkel.
Láttam ingyen tejet osztani gyerekeknek, akikről mint Chile jövendőjének hordozóiról mindig oly féltő szeretettel beszélt. Tanúja lehettem, amikor a mindenkori elnökök káprázatos luxussal berendezett tengerparti palotájában először fogadta az általa kezdeményezett nyaralásra a faházakból érkező kisiskolások első csoportját.
Hányszor meg hányszor kísértük el olyan helyekre is, ahol népszerűtlen feladatokat kellett bátran, meghátrálás nélkül teljesítenie! Még mindig emlékszem, milyen forró helyzet alakult ki, amikor az ultrabalos megoldások egyedül üdvözítő voltát hirdető és a kormánnyal szemben is önálló hatalmat megvalósítani próbáló erők az egyik városszéli munkástelepülésen tűzharcba bocsátkoztak a Népi Egység kormányának rendőrségével! Az összecsapásnak halottjai és sebesültjei is voltak. A belügyminiszter nyilatkozata — amelyet nekünk, laptudósítóknak, az éjszakai véres incidens után azonnal átadtak — elítélte a lakótelepieket. „Senki sem akadályozhatja meg — mondta a nyilatkozat —, hogy a rendőri egységek Chile földjének bármelyik részére belépjenek, ha szökött bűnözőket keresnek. A telepieknek nincs joguk ahhoz, hogy saját maguk gyakorolják a rendőri és igazságszolgáltatási szerepkört és tüzeljenek a behatoló, általuk illetéktelennek kikiáltott személyekre.” A telepiek viszont azt állították, hogy a rendőrök eleve véres „leszámolásra készültek”, hiszen még az akció kezdete előtt mentőautókat vezényeltek oda. A helyzet azért vált nagyon súlyossá, mert a szegényeket egyes felelőtlen vezetőik az elnöki palota elleni menetre próbálták mozgósítani. S akkor egyszerre csak Allende a most körülöttem levő riporterek kíséretében megjelent a telepen. Ott, a munkástelepülésen, a kezdetben ellenséges, bizalmatlan, a halálos áldozatokat sirató asszonyok és férfiak előtt bebizonyította, hogy a Népi Egység kormánya az ő érdekeiket képviseli, s hogy milyen veszélyeket idéz elő, ha aláássák hatalmát, hiszen erre törekszik a jobboldal is. Figyelmeztette őket, hogy a népi erők csak a szavazatok 36.4 százalékával kerültek hatalomra, és vagy betartják az alkotmány előírásait, vagy a hadsereg megdönti kormányzatukat. „Vagy a viszonylag békés, legkevesebb munkásélet feláldozásával járó forradalmi folyamat az alkotmány keretein belül, vagy a pusztító polgárháború. Ezt a választást adja nekünk, chilei forradalmároknak a történelem” — mondta akkor Allende.
Az elnöki dolgozószobában
Ugyanezt fejtette ki az elnök akkor is, amikor a Moneda-palotában interjút adott a Népszabadságnak. A félhomályos elnöki dolgozószobában csak az asztali lámpa világította meg jellegzetes bajuszos arcát és jegyzetfüzetemet, amelybe sebesen róttam a gyorsírási jeleket.
Beszélgetés közben hirtelen átnyúlt az asztalon és megragadta a ceruzát tartó kezemet:
— No és mondja, később is el tudja majd olvasni, amit most lejegyez? — kérdezte.
— Hogyne, természetesen — válaszoltam meglepve.
— Akkor, kérem, olvassa fel az utolsó mondatomat!
Miután elnézését kértem, hogy a magyar gyorsírással való rögzítés után a spanyolra való azonnali visszatétel nem hajszálnyira ugyanaz lesz, amit az imént mondott, jegyzeteim alapján elismételtem válaszának utolsó mondatát. Csak ekkor nyugodott meg, és folytatta a beszélgetést. Ez a körültekintő magatartása, közvetlensége, őszintesége minden látogatójára mély hatást gyakorolt. Rendkívüli érzéke volt ahhoz is, hogy beszélgetőpartnere arcvonásaiból kiolvassa: mit érez, mit gondol.
Amikor a kétórás interjú után jegyzetfüzetemet félretolta, és még egy negyedórán át kötetlenül beszélgetett velem, arca ellágyult, beszéde felgyorsult és csillogó szemekkel a Népi Egység hosszú távú terveit fejtegette előttem. Persze látnom kellett, hogy e grandiózus elképzelések 1976-ig, elnökségének lejártáig nem valósulhatnak meg, hanem jócskán átnyúlnak a nyolcvanas évekbe is. Ötéves tervek, a forradalmi fejlődésnek megfelelő új, szocialista típusú alkotmány, egykamarás nemzetgyűlés, a szocialista szektor további kifejlesztése és uralkodó szerepének kivívása, a Frei-rendszertől örökölt, toldozott-foldozott, a falu forradalmi fejlődésének már meg nem felelő földreform-törvény gyökeres átalakítása …
Hirtelen rám nézett.
— De hiszen maga kételkedik ebben! Ugye, azt gondolja, hogy no lám, Chile marxista elnöke, a Népi Egység kormányának élén, aki sokszor alig-alig képes felszínen maradni az ellenzéki többség rohamai közepette, a jövőről való irreális álmodozásokban keres vigasztalást gondjaira? Pedig higgye el, a munkásosztály forradalmi öntudatának, harcedzettségének megnövekedése, a parasztság átalakítása, szervezettségének megteremtése a földreform során létrehozott paraszti társulások útján, a most és az elkövetkező években végző baloldali hitvallású diákok beözönlése a közhivatalokba, olyan hatalmas erő, amelyre teljes bizalommal lehet ilyen nagy terveket alapozni. Én szilárdan hiszek a chilei dolgozó népnek abban a történelmi elhivatottságában, hogy az alkotmány által szűkre szabott úton, ezer meg ezer polgári megkötöttség terheit is egy ideig magával hurcolva, képes lesz sikerrel kibontakoztatni a forradalmi folyamatot, amely végül is annyi meg annyi akadályon át elvezet a szocialista társadalomhoz.
Ugyanilyen meggyőző erő sugárzott kijelentéséiből, amikor több mint egy év múltán Tomas Moro utcai rezidenciájában újra interjút készíthettem vele, ezúttal a chilei televízió kamerái előtt a Magyar Televízió számára.
Egyik kérdésem így hangzott:
— Mit tesz a Népi Egység a növekvő polgárháborús veszély elhárítására?
Szinte ellentmondást nem tűrően jelentette ki:
— Országunkban minden lehetőség megvan a véres polgárháború elhárítására, és mi rendkívüli erőfeszítésekét teszünk, hogy kiaknázzuk e lehetőségeket. Chile 1891-ben több mint tízezer emberéletet áldozott fel a polgárháború oltárán. Politikai ellenfeleink is jól tudják, hogy a modern korban, a haditechnika félelmetes fejlődése nyomán esetleg százezrekben kellene mérni a halálos áldozatok számát. Ettől pedig az ellenzék józanabb, felelősséget érző, az alkotmányt és a törvényeket tiszteletben tartó része visszariad. Jó esélyeink vannak tehát arra, hogy párbeszédbe bocsátkozzunk velük, és a kölcsönös engedmények útján elhárítsuk a polgárháború fenyegető rémét.
Incidens
a Közmunkaügyi Minisztériumban
A kényszerű várakozás csak nem akar véget érni, és újabb meg újabb emlékeket elevenítünk fel. Az El Siglo tudósítója azokra az időkre emlékeztet, amikor négy napra sajtótermet — külön telefon- és telexvonalakkal — kellett nagy hirtelen berendezni a több mint két éve államosított Sumar-textilgyárban. Allende ugyanis négy teljes napra — hogy közvetlen közelről ismerkedhessen meg a társadalmi tulajdonba vett gyárak problémáival, a chilei dolgozók mindennapos gondjaival — ebbe a gyárba tette át kormányának székhelyét, és azokban a napokban innen irányította az országot, itt fogadta a hivatalos látogatókat.
Valaki megjegyzi, hogy ennyire haragosnak, mint ma délelőtt, csak egyszer látták Allendét.
— Jó másfél hónapja történhetett… Az infláció és a feketepiac miatt soronkívüli béremelést követelő útépítő munkások Santiagóba vonultak, és elfoglalták a Közmunkaügyi Minisztériumot. Allende odament közéjük, hogy megmagyarázza: a jelenlegi helyzetben követeléseik teljesítése olyan precedenst teremtene, melynek nyomán az egész munkabérrendszer összeomlana, és olyan méretű áremelkedési hullám indulna meg, amely napok alatt sokszorosan fölülmúlná fizetés javításuk mértékét. Úgy látszott, hogy a dolgozók nagy részét sikerült meggyőznie, és Allende estére az elnöki palotába a megbeszélés befejezésére meghívta az útépítők képviselőit is, hogy az illetékes szakemberek bevonásával állapítsák meg együttesen, milyen természetbeni élelmiszerjuttatást kaphatnának.
— Az elnök kíséretében lefelé haladva — folytatta kollégám — azonban csakhamar azt kellett tapasztalnunk, hogy a munkások közé vegyült ultrabalosok bezárták a kapukat, és a kulcsokat elrejtették. Allende mindhiába követelte vörösre gyúlt arccal, hogy engedjék távozni. Végül is megparancsolta, hogy vagy feszítsék le a zárakat, vagy törjék be a kapukat.
„Ha Chile köztársasági elnöke — idézte Allende szavait — távozni akar valahonnan, akkor senkinek, senkinek sincs joga megakadályozni őt ebben!” — mondta olyan hangsúllyal, hogy a kulcsok rögtön előkerültek.
Allende sajtótitkárának belépése szakítja félbe a visszaemlékezések sorozatát. Az elnöki dolgozószobába invitálnak bennünket. Allende a kabinetülés rövid szünetében csak azért hívatott, hogy megmondja nekünk: sajnálja délelőtti kifakadását. Ez valójában — mint hozzáteszi — persze nem nekünk szólt, hiszen megért bennünket. Mi a közvélemény iránti kötelezettségünket teljesítjük, amikor meg akarjuk tudni, hogy mi történik. De nekünk is meg kell értenünk, hogy ilyen súlyos válságokban az emberek nem mindig képesek megőrizni az egymás iránti kötelező tisztelet szabályait. Azzal búcsúzik, hogy a kabinetülés egyelőre még tart.
Másnap reggel, szeptember 8-án szerencsénk van. Amikor megérkezik a szokásos gépkocsisor, Allende frissen-ruganyosan, nemrég betöltött 65. életévét meghazudtoló fürgeséggel ugrik ki a kocsiból. Barátságosan odalép hozzánk.
— Elnök elvtárs — kérdezzük szinte egyszerre —, mi lesz most, milyen kiutat lát a jelenlegi válságos helyzetből?
Némán végignéz rajtunk, majd engem választva ki, kezét a vállamra teszi, s mélyen a szemembe nézve, de mégis valamennyiünkhöz szólva, kijelenti:
— Föloszlatom a parlamentet és népszavazást hirdetek meg. De nem zárult be még a kapu a kereszténydemokrata párttal való kiegyezés előtt sem a polgárháború elhárítására. Ehhez persze kompromisszumok szükségesek, és mi készek is vagyunk bizonyos engedményekre, hogy megszilárdítsuk a kormány helyzetét, és lehetővé tegyük a forradalmi folyamat továbbvitelét.
Ismétlem a dátumot: szeptember 8 -a van…
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!