(idézet: Antifasiszta népfelkelések – Szemirjaga)
Hat antifasiszta népi felkelésről szóltunk, amelyek Közép- és Délkelet-Európában törtek ki, s ezzel mondanivalónk végéhez közeledünk. Most már csak néhány kérdésre kell válaszolnunk.
Vannak-e ezeknek a felkeléseknek közös vonásaik, és miben különböznek egymástól? Milyen helyet foglalnak el a népeknek a fasizmus és a belső reakciós erők ellen vívott nemzeti felszabadító harcában? Milyen hatással voltak Jugoszlávia, Bulgária, Románia és a többi ország háború utáni társadalmi és politikai fejlődésére?
Az e kérdésekre adott, tudományosan megalapozott válaszoknak elméleti és gyakorlati értékük van. Segítségükkel az olvasó képet alkothat magának arról, hogyan változtak meg az erőviszonyok a szocializmus javára, és melyek ennek a folyamatnak a törvényszerűségei.
Magától értetődik, hogy ezek a problémák felkeltették a Szovjetunió és a többi szocialista ország történészeinek figyelmét. Sajnos, ezekről a kérdésekről még mindig nem jelent meg egyetlen összefoglaló mű sem, noha szovjet szerzők már több művükben elemezték az egyes felkeléseket általános politikai szempontból.
Ezeknek a felkeléseknek gazdag irodalmuk van a szocialista országokban, ahol nemcsak egyes kutatók, hanem nagy tudóskollektívák is foglalkoznak népük harcának történetével, és sok értékes művet publikálnak. Azon sem csodálkozhatunk, hogy a burzsoá történetírás is érdeklődést tanúsít e fontos események iránt. Noha az antifasiszta népi felkelések a történelmi múlthoz tartoznak, a burzsoá politikusok és történészek a burzsoázia mai érdekeit figyelembe véve foglalkoznak velük. A burzsoá ideológusok, a fegyveres harcban született új, népi rendszerrel szemben érzett gyűlöletüktől elvakítva, nem tudják és nem is akarják objektíven elemezni a huszonhárom esztendővel ezelőtt történt eseményeket. Ezért egyes tényeket elhallgatnak, másokat elferdítenek, vagy egyenesen meghamisítják az eseményeket.
Lássunk például egy olyan fontos problémát, mint a fegyveres felkelések belső társadalmi, gazdasági és politikai feltételei. Hogyan világítja meg ezt a problémát a burzsoá történetírás?
A reakciós történészek nem fárasztják magukat a probléma alapos elemzésével, hanem azt állítják, hogy mindennek a „forradalom exportja” az oka. Így például az eléggé ismert Edgar Hoover „A kommunizmus tanulmányozása” című könyvében, a Vörös Hadseregnek a sztálingrádi csatában aratott győzelmén keseregve azt írja, hogy ez a csata „nemcsak a Szovjetek sorsában jelentett fordulópontot a második világháborúban, hanem elkezdődött a kommunista támadás is, amelynek során hét európai ország elvesztette szabadságát…”1 Idézi: „Izvesztyija”, 1962. december 26. *
1960 januárjában a „Foreign Affairs” című folyóiratban megjelent G. Cannon amerikai diplomatának „A békés egymás mellett élés a Nyugat egyik szempontja” című cikke. A közép- és délkelet-európai országok népi demokratikus rendszerének keletkezéséről szólva a szerző ugyanazt a vonalat követi, mint Hoover. Azt írja, hogy a „Nyugat szempontjából… ezeket a rendszereket kívülről, a Moszkva által felkészített és ösztönzött, nagyon fegyelmezett kommunista kisebbség ügyes manővereivel, az illető országokban vagy a közvetlen közelükben tartózkodó szovjet fegyveres erők támogatásával kényszerítették rá ezekre az országokra”.2 Foreign Affairs, 1960. 1. sz. *
A lengyel, csehszlovák, bolgár és más nemzetiségű burzsoá emigránsok, akiket a nép a történelem szemétdombjára vetett, műveikben egyöntetűen azt állítják, hogy először is, a fegyveres felkeléseknek csak az volt a céljuk, hogy kiűzzék az idegen hódítókat, másodszor, hogy a felkelések mozgató erői a burzsoá körök voltak, míg a nép passzív tömeget alkotott. Így például A. Cretianu, I. Georghe román emigránsok, s velük együtt Churchill, valamint M. Mourain francia történész, R. Wolf amerikai történész és mások azt állítják, hogy mindaz, ami 1944, augusztus 23-án történt, Mihály királynak és az államcsínyt végrehajtó burzsoá politikusok kis csoportjának a műve volt. Körülbelül hasonló szellemben tálalja a szlovák nép felkelésének történetét I. Lettrich, a cseh felkelés történetét H. Ripka és J. Stransky, a varsói felkelés történetét Bór-Komorowski, S. Mikolajczyk, H. Kranhals stb.
A burzsoá történészek a fegyveres felkelésekkel összefüggő egyetlen más kérdésben sem hordtak össze annyi hazugságot és rágalmat, mint azzal kapcsolatban, hogy milyen szerepet játszott a Vörös Hadsereg ezeknek a felkeléseknek a győzelmében. Igaz, hogy a burzsoá történetírás ebben nem egységes. Vannak szerzők, akik azt állítják, hogy a (Szovjet csapatoknak semmilyen szerepük nem volt a felkelések győzelmében, s hogy fölöslegesen vonultak be a fővárosokba, többek között Bukarestbe és Prágába. Mások az ellenkezőjét próbálják bizonyítani, vagyis azt, hogy a felkelések nem voltak objektíve szükségszerűek, hanem „a Szovjetek inspirálták” őket. A hamisítók harmadik csoportja teljesen alaptalanul azzal vádolja a szovjet csapatokat, hogy politikai meggondolásokból nem akartak segíteni a felkelőknek, s azok jó része a barikádokon pusztult el a sokkal erősebb ellenséggel vívott harcban.
Ebből is látható, hogy a burzsoá történetírás egyetlen lépéssel sem tudja előbbre vinni a második világháború legfontosabb eseményeinek, többek között az antifasiszta népi felkeléseknek a tanulmányozását.
Az általunk tárgyalt valamennyi fegyveres felkelésnek az volt a legfontosabb sajátossága, hogy a második világháború alatt tört ki, amikor a népek nehéz felszabadító harcot vívtak az erős és álnok ellenséggel. Az antifasiszta nemzeti felszabadító mozgalomban a dolgozók az ellenállás különböző formáit és módszereit alkalmazták: propagandát folytattak a megszállók ellen, hazafias tüntetéseket és gyűléseket rendeztek, sztrájkot szerveztek, szabotálták a haditermelést, diverziós cselekményeket követtek el, partizánharcot indítottak stb. A harc egyes formáinak nem volt döntő jelentőségük, de összességükben elvezették a népet a legmagasabb, leghatékonyabb formához, a gyűlölt megszállók elleni fegyveres felkeléshez.
Közismert, hogy a felkelés az osztályharc egyik formája. A nyílt fegyveres felkelésnek mindig megvannak az objektív társadalmi-gazdasági előfeltételei, a felkelés történelmileg mindig determinált. A felkelés győzelmének objektív feltétele a forradalmi helyzetnek, vagyis a társadalom olyan társadalmi-politikai helyzetének kialakulása, amikor a „felső rétegek” már nem tudnak a régi módon uralkodni, az „alsó rétegek” pedig nem akarnak a régi módon élni; amikor kialakul az általános politikai válság, amelyre a tömegek aktivitásának jelentékeny fokozódása jellemző. Az antifasiszta népi felkelések tapasztalatai nagyszerűen igazolták ennek a híres lenini tételnek a helyességét.
Csehszlovákiában, Lengyelországban, Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában már a megszállás első napjaitól érlelődni kezdtek a forradalmi helyzet elemei; s különösen gyorsan érlelődtek azután, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót. A háború nagyon meggyorsította ezt a folyamatot, mert elmélyítette és kiélezte a kapitalizmus ellentéteit.
A forradalmi helyzet a különböző országokban sem időben, sem méreteit tekintve nem egyformán alakult ki. Ráadásul a forradalmi helyzet érlelődésekor a fő társadalmi ellentét nem a belső, a megszállt országok burzsoáziája és dolgozói közötti ellentét volt, hanem a külső, amely a nemzet többségét az idegen hódítókkal állította szembe. Ez alkotta az antifasiszta front alapját, amely az egyes országokban különböző néven alakult meg (Hazafias Front, Nemzeti Front stb.). A fasizmus elleni harc a nemzetközi osztályharc sajátos formája volt.
A forradalmi helyzet fejlődésében és közvetlen forradalmi helyzetté való átalakulásában fontos mérföldkő volt 1943 első fele, amikor a Vörös Hadsereg sztálingrádi és kurszki győzelmével befejeződött a fordulat a második világháború menetében, s fölénybe kerültek az antifasiszta erők. Bekövetkezett az az egész nemzetre kiterjedő válság, amely nélkül — mint Lenin hangsúlyozta — semmilyen forradalom sem képzelhető el.
A forradalmi helyzet azonban csak a forradalom, a fegyveres felkelés lehetőségét teremti meg. Ahhoz, hogy a forradalom valósággá váljon, olyan szubjektív feltételekre van szükség, mint a forradalmi osztály hajlandósága határozott tettekre, valamint a fegyveres felkelés előkészítésére és végrehajtására képes forradalmi párt létezése. Jugoszláviában, Romániában, Bulgáriában és Csehszlovákiában megvoltak ezek a feltételek. Az említett országokban kirobbant fegyveres felkelések tehát objektív és törvényszerű követelményei voltak annak a harcnak, amelyet addig a dolgozók a nemzeti és társadalmi felszabadulásért vívtak.
Az alapvető okok tehát megvoltak, most már csak valamilyen közvetlen indíték kellett, hogy a népharag a felszínre törjön. Ilyen indíték volt Jugoszláviában az, hogy a hitlerista hordák megtámadták a Szovjetuniót, Szlovákiában az ország nyílt megszállása, Varsóban, Bukarestben, Szófiában és Prágában pedig a szovjet csapatok közeledése.
Ezek a felkelések jellegüket tekintve népi felkelések, a dolgozók antifasiszta megmozdulásai voltak. A munkásosztály és pártja a végső célért, a szocializmusért küzdve a demokratikus természetű feladatokat helyezték előtérbe. Fő céljuknak olyan általános demokratikus feladatok megoldását tekintették, mint a nemzeti felszabadulás, az idegen megszállók kiűzése és a bűnös háború megszüntetése, amelynek folytatása a nemzet létét veszélyeztette. E legfontosabb feladatok mellett nagy szerepük volt az olyan követeléseknek is, mint a társadalmi felszabadulás, a régi katasztrófapolitikát folytató népellenes rendszerek szétzúzása és azoknak a reakciós erőknek a megsemmisítése, amelyek kiszolgálták a megszállókat, elárulták a haza érdekeit.
A dolgozók antifasiszta harcának tehát jól felismerhető antikapitalista éle volt. A tömegek antifasiszta fegyveres megmozdulásai óhatatlanul csapást mértek a belső reakcióra is, s ezáltal megkönnyítették a szocializmusért vívott harcot. A népi forradalmak tehát két átfogó tömegmozgalom — a nemzeti felszabadító és a társadalmi mozgalom — egybeolvadásának eredményei.
A fegyveres felkelések jellegének vizsgálatakor ismételten külön is érintenünk kell a varsói felkelést. Ez nagyon bonyolult és ellentmondásos esemény volt. A varsói felkelésben meg kell különböztetnünk egyfelől a reakciós, másfelől a demokratikus erők szerepét. A reakció erői, a felkelés londoni sugalmazói és szervezői, kihasználva a lengyel népnek a fasisztákkal szemben érzett olthatatlan gyűlöletét, igyekeztek „öt perccel a szovjet csapatok megérkezése előtt” megteremteni a fővárosban a népellenes és szovjetellenes irányvonalat követő lengyel emigráns burzsoá kormány hatalmát. A felkelés demokratikus oldala ugyanakkor abban jutott kifejezésre, hogy a lengyel hazafiak bátran harcoltak a szabadságért, erejükhöz mérten segítséget akartak nyújtani a Vörös Hadseregnek, amely a hitleri Németország elleni háború fő terhét viselte.
A nemzeti felszabadító harc, amely a legaktívabban 1943 második felétől bontakozott ki, annak az egész nemzetre kiterjedő válságnak volt a megnyilvánulása, amely a forradalom előfeltétele. Maga a forradalom viszont a fegyveres felkelés pillanatában kezdődött. A fegyveres felkelés győzelme egyúttal azt is jelentette, hogy politikailag győzött a népi demokratikus forradalom, mert a forradalom fő kérdése, a hatalom kérdése, a munkásosztály és a parasztság javára dőlt el. Ez azt jelenti, hogy több közép- és délkelet-európai országban az 1944—1945-ös nemzeti felszabadító harc forradalommá nőtt. Ezzel szemben a nyugat-európai országokban a forradalmi helyzet nem csapott át forradalomba, elsősorban azért, mert területükön angol—amerikai csapatok állomásoztak.
Az általunk tárgyalt fegyveres felkelések közös vonása, hogy hajtóerejük a munkásosztály és a parasztság volt, a munkásosztály vezetésével. Ez a különböző országokban különféleképpen nyilvánult meg. Jugoszláviában például a munkások alkották a partizánhadsereg magvát, ez a hadsereg azonban zömében parasztokból állt. Nagyjából hasonló volt a helyzet Szlovákiában.
Azokban az országokban, ahol a városok voltak a felkelések központjai, a fő hajtóerő a munkásosztály lett, amely felhasználta a hazafias érzelmű katonák és tisztek, valamint a demokratikus értelmiség és a kispolgárság támogatását.
A tények tanúsága szerint a fasisztaellenes burzsoázia addig vett részt a felkelésben, amíg ez osztályérdekeinek megfelelt. Mindenesetre az idegen hódítók kiűzésénél többre nem vállalkozott. Sőt, megalkuvásra és kompromisszumokra hajlamos lévén, ebben a vonatkozásban sem volt következetes. Ezt bizonyítja többek között Mihály királynak és környezetének, a román „történelmi” pártoknak a magatartása, a burzsoá megbízottaknak a magatartása a Szlovák Nemzeti Tanácsban és a Cseh Nemzeti Tanácsban, valamint a Bolgár Hazafias Frontban, végül a Honi Hadsereg parancsnoki karának magatartása a varsói felkelés idején.
Jugoszláviában, Romániában, Bulgáriában, Szlovákiában és Csehországban a kommunista pártok játszották a vezető szerepet a felkelés előkészítésében és végrehajtásában. Ők fogalmazták meg a nemzeti felszabadító harc fő feladatait, ők dolgozták ki e harc legcélszerűbb, a nép számára érthető formáit és módszereit. Lenin útmutatása alapján, amely szerint a kommunistáknak a fegyveres felkelésben a párton kívüli demokratikus politikai szerveken keresztül is vezetniük kell a tömegeket, ők szervezték meg az összes hazafias erők átfogó antifasiszta koalícióját.
A kommunisták hozták létre a forradalom politikai hadseregét, katonai szempontból ők készítették elő a felkelést, ők határozták meg a legalkalmasabb időpontot a felkelés kezdetére, és ők irányították a dolgozók fegyveres akcióit.
A különböző országokban a kommunista pártok természetesen nem azonos körülmények között dolgoztak, s ez befolyásolta a felkelésben betöltött szerepüket is. Nem mindegyik kommunista pártnak sikerült a forradalom előkészítése és végrehajtása során mindvégig szilárdan a kezében tartania a kezdeményezést a nemzeti felszabadító harc irányító szervében.
A marxizmus—leninizmus azt tanítja, hogy a fegyveres felkelés elsősorban az illető ország belső fejlődésének eredménye. És ha a fegyveres felkelés csak a belső reakciós erők ellen irányul, akkor a dolgozók kedvező körülmények között külső támogatás nélkül is megbirkóznak ellenfeleikkel.
A könyvünkben tárgyalt felkeléseknek viszont az volt a sajátosságuk, hogy azoknak az országoknak a területén, ahol a felkelések kitörtek, olyan nagy külső erő gyakorolta a hatalmat, mint a hitleri Németország; ezért ezek a népek saját erejükből nem vívhatták volna ki a győzelmet. Ehhez a hitleri Németország meggyengülésére volt szükség. Németország meggyengítésének feladatát a Vörös Hadsereg oldotta meg. Nagyszerű, történelmi jelentőségű győzelmei alkották azt a legfontosabb külső tényezőt, amely biztosította a fegyveres felkelések sikerét. Az a tény pedig, hogy Románia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország és más országok területén ott állomásozott a Vörös Hadsereg, eleve lehetetlenné tette, hogy a belső reakciós erők polgárháborút robbantsanak ki.
Az antifasiszta népi felkeléseket internacionalizmus jellemezte. Ez az internacionalizmus kifejezésre jutott egyrészt azoknak a céloknak és feladatoknak a nemzetközi jellegében, amelyekért a felkelők harcoltak, másrészt a különböző országok antifasisztáinak nemzetközi szolidaritásában. Az antifasiszta népi felkelések ismételten megmutatták az egész világnak, hogy az internacionalizmus milyen nagy erő a dolgozóknak abban a harcában, amelyet a haladásért és a szocializmusért folytatnak.
Az általánosan jellemző törvényszerűségek mellett nem kevésbé fontos az egyes fegyveres felkelések specifikus sajátosságainak felderítése és tanulmányozása. Lenin köztudomásúan nagy jelentőséget tulajdonított a történelmi folyamat általános, minden országra érvényes fő törvényszerűségeinek, de mindig fontosnak tartotta: „Felkutatni, tanulmányozni, megkeresni, kitalálni, felismerni minden egyes országban a nemzeti sajátosságokat, a nemzeti szempontból jellegzetes mozzanatot, amely az egységes nemzetközi feladat konkrét megoldására… vezet…”3 Lenin Művei. 31. köt. Szikra 1951. 83. old. *
A bulgáriai, romániai és csehországi felkeléseknek az volt a sajátosságuk, hogy akkor kezdődtek meg, amikor a szovjet csapatok már hozzákezdtek az ország felszabadításához, s e felkelések betetőzték, megkoronázták a nép egész addigi nemzeti felszabadító harcát.
Jugoszláviában viszont úgy alakult a helyzet, hogy az ország különböző vidékein 1941 július—augusztusában kitört felkelések a kezdetét jelentették a népi ellenállásnak. Ezekből a felkelésekből, amelyeknek lángja esetleg kihunyt az egyik helyen, a másikon viszont annál magasabbra csapott, később kibontakozott a jugoszláv nép nemzeti felszabadító háborúja.
Nagyjából hasonló volt a kép Szlovákiában is. A szlovák nemzeti felkelés, amely nagy területet felszabadított, hamarosan vereséget szenvedett. A fegyveres harc azonban nem szűnt meg, hanem a hegyekben kibontakozott partizánharc formájában folytatódott.
A varsói felkelés fontos helyet foglal el a lengyel nép felszabadító harcában, noha a megszállók leverték, és Varsót nem a felkelők, hanem a szovjet és lengyel csapatok szabadították fel.
A felkeléseknek — a jugoszláv és a szlovák felkelések kivételével — fontos sajátosságuk volt, hogy a fővárosokban kezdődtek. Ez természetes dolog. Lenin így írt róla: „A fővárosok vagy általában a legnagyobb kereskedelmi és ipari központok… jelentős mértékben eldöntik a nép politikai sorsát — feltéve természetesen, hogy a központokat a vidék, a falu elegendő erővel támogatja, még ha nem is azonnal nyújt támogatást.”4 Lenin Művei. 30. köt. Szikra 1953. 252. old. *
A fegyveres felkelés győzelme a fővárosban döntően befolyásolja az ország politikai helyzetének alakulását. A fővárosokban és más nagyvárosokban összpontosulnak a munkásosztály jelentős tömegei és azok a fegyveres erők, amelyek átállhatnak a felkelőkhöz. A fővárosok az uralkodó osztályok gazdasági hatalmának és államgépezetének központjai, s az államgépezet szétzúzása a felkelés rendkívül fontos feladata. Végül a fővárosoknak hadászati fontosságuk is van, mivel közlekedési és hírközlési csomópontok.
A felkelések döntő fegyveres erői a partizánok voltak. Jugoszláviában a hazafiak fegyveres harca olyan méreteket öltött, hogy túllépte a partizánakciók szokásos kereteit. A partizánok reguláris egységeket alakítottak, amelyek a többi partizánegységgel együtt a kibontakozó népi forradalom fegyveres támaszai voltak.
A szlovákiai és a csehországi felkelésben nagy szerepet játszottak a szovjet partizánok, akik a Szovjetunió területén vívott harcokban gazdag tapasztalatokat szereztek. Romániában gyenge volt a partizánmozgalom, ezért a partizánok viszonylag nem nagy szerepet játszottak a fegyveres felkelésben.
Hangsúlyozni szeretnénk annak jelentőségét, hogy Romániában, Bulgáriában és Szlovákiában nagy számban vettek részt a felkelésben a katonák és a hazafias érzelmű tisztek, akik fontos részét alkották a forradalom fegyveres erőinek. Ezen országok kommunista pártjai nagy figyelmet szenteltek annak, hogy a hadsereget megnyerjék a forradalom ügyének. Ebből a célból központi bizottságaik katonai bizottságokat hoztak létre, amelyek a katonák között dolgoztak. A kommunisták felszólították a katonákat, hogy tagadják meg a szolgálatot a népellenes burzsoá hadseregben, s csatlakozzanak a partizánokhoz. Ahogy mélyült az egész országra kiterjedő válság, úgy lett egyre forradalmibb a hadsereg hangulata. Ez ismét annak a lenini gondolatnak a helyességét bizonyítja, hogy a csapatok magatartása nagymértékben a munkások forradalmi aktivitásától függ. A bolsevik párt ilyen irányú tevékenységének tapasztalata azt bizonyítja, hogy a katonák megnyeréséért folytatott harc egyben a munkásosztály és a parasztság szövetségének, a forradalom győzelme szempontjából oly fontos feltételnek a megteremtéséért folyt.
A román nép antifasiszta felkelésében tevékenyen részt vettek a hazafias érzelmű katonák és tisztek, akik a kommunisták irányítása alatt álló munkás harci osztagokkal együtt több hadászati fontosságú pontot tartottak a szovjet csapatok megérkezéséig. A felkelő néphez csatlakozott Szófia, Várna és több más bolgár város helyőrsége, s ez jelentékenyen meggyorsította a reakciós erők elszigetelődését és demoralizálódását. A szlovák felkelés sem képzelhető el a szlovák hadsereg részvétele nélkül. A katonák a partizánokkal és a fegyveres munkásokkal együtt két hónapon át küzdöttek és verték vissza a hitleristák elkeseredett rohamait.
A kommunista pártok tisztában voltak azzal, hogy a fegyveres felkelés előkészítése során nemcsak politikai, hanem igen bonyolult katonai feladatokat is meg kell oldaniuk. Hiszen közismert, hogy a marxizmus—leninizmus klasszikusai művészetnek tartották a fegyveres felkelést, amelynek megvannak a maga szabályai. Az első helyen áll a fegyveres felkelés időpontjának megválasztása, mert az mozgósítja a nép energiáját, visszatartja az idő előtti kitöréseket, biztosítja a kezdeményezés előnyét. Ez kétségkívül a legnehezebb feladat.
Az általunk tárgyalt felkelések nem mindegyikénél tartották meg következetesen ezt a rendkívül fontos szabályt. Csak Romániában és Bulgáriában tört ki a felkelés a kitűzött időpontban. Az összes többi spontán tört ki, de nem sokkal a kitűzött időpont előtt, s így az előkészítő munka lényegében befejeződött. A kommunisták azonban gyorsan urai lettek a helyzetnek, kiterjesztették és elmélyítették, az egész nép szervezett mozgalmává változtatták a spontán akciót. A varsói felkeléssel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy a londoni emigráns kormány utasításait követő reakciós körök becsapták a hitlerista megszállók ellen bosszút szomjazó hazafiakat, és az általános politikai és hadászati helyzet figyelmen kívül hagyásával, saját önző céljaik szerint állapították meg a felkelés időpontját.
A fegyveres felkelés művészetének nem kevésbé fontos szabálya az adott helyzetben legcélszerűbb harci módszerek megválasztása. Ebben a tekintetben is elég változatos a kép. A bukaresti és a szófiai felkelésben a hazafiak széles körben alkalmazták az aktív harci formákat. Védő gyűrűt vontak a város köré, hogy megakadályozzák az ellenség esetleges betörési kísérletét, s a munkások, a katonák és a partizánok fegyveres osztagai körülzárták, elfoglalták a legfontosabb objektumokat, kiterjesztették a felkelést az egész városra. Támadásuk váratlanságának eredményeként olyan gyorsan elfojtották az ellenállás fészkeit, hogy barikádokra nem is volt szükség.
A varsói és a prágai felkelők a körülmények folytán kénytelenek voltak barikádokat építeni, amelyek a passzív védekezés eszközei, s ennélfogva eleve nem képesek biztosítani a győzelmet.
A szlovák felkelők frontális harcot folytattak. A felkelés első napjaitól fogva a felszabadított terület körül (a déli szakasz kivételével) csaknem teljesen összefüggő arcvonal alakult ki, amelyen szabályos hadműveletek folytak. A szlovák felkelés katonai tervének az volt a hibája — ami részben talán a szükséges erők hiányával magyarázható —, hogy a „hadászati háromszög” védelmére korlátozódott, nem terjesztette ki a felkelést egész Szlovákiára.
Rendkívül változatos harci módszerek alakultak ki a jugoszláviai népi felszabadító háború gyakorlatában. A jugoszláv hazafiak makacsul védelmezték a felszabadított területeket, ha túlerőben voltak; de igen gyakran alkalmazták a helyváltoztatás taktikáját, s kivonultak a felszabadított területről, ha az ellenség volt túlerőben.
Romániában, Bulgáriában és Csehországban gyors lefolyásúak voltak a felkelések. Alig néhány napig tartottak, és viszonylag könnyen győzelmet arattak. Ebben döntő szerepe volt a Vörös Hadsereg győzelmei folytán kialakult kedvező hadászati helyzetnek, amely természetesen befolyásolta az illető országok belső helyzetének alakulását.
A szlovák felkelés két hónapig tartó elkeseredett harcok után elbukott. Ennek egyik oka az volt, hogy a hitleristáknak sikerült lezárniuk a Kárpátokon átvezető hágókat, s ezzel feltartóztatták a szlovák hazafiak segítségére siető szovjet csapatokat.
Jugoszláviában akkor tört ki a felkelés, amikor Németország ereje teljében volt, s a felkelőktől még nagy távolságra húzódott a háború fő frontja, a szovjet—német front. Ennek folytán a harc 1945-ig tartott, amikor a teljesen megváltozott helyzetben győzelemmel végződött.
A barikádokon 63 napig küzdő varsói hazafiak fegyveres felkelése azért szenvedett vereséget, mert a lengyel emigráns körök és az országban működő ügynökeik bűnös kalandorpolitikát folytattak.
Az általunk tárgyalt országok többségében a kommunisták vezette hazafias erők már a felkelés előkészítésének időszakában létrehozták a népi hatalom illegális szerveit, amelyek a győzelem után nyomban munkához láttak.
Romániában és Bulgáriában a felkelés előtt csak a helyi bizottságok alakultak meg. Az országos hatalmi szervek a felkelés idején jöttek létre.
Jugoszláviában az antifasiszta harc folyamán a helyi népi felszabadító bizottságokkal párhuzamosan a felszabadított területeken létrejött a legfelsőbb hatalom, Jugoszlávia Népi Felszabadító Antifasiszta Tanácsa, valamint a Nemzeti Felszabadító Bizottság, Jugoszlávia későbbi kormánya.
Szlovákiában és Csehországban még a felkelés előtt regionális szervek alakultak: a Szlovák Nemzeti Tanács és a Cseh Nemzeti Tanács, amelyek elismerték a kosicei program alapján megalakított kormányt, és amint felszabadult Csehszlovákia egy-egy területe, átadták a hatalmat ennek a kormánynak.
A varsói felkelés időpontjában Lublinban már létezett a szovjet kormány által elismert Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság, amely Lengyelország területének jelentős részén gyakorolta a hatalmat. A reakciósok, akik a varsói felkelés szervezői között többségben voltak, megpróbálták önmagukat szembeállítani a népi hatalomnak ezzel a törvényes és demokratikus szervével, de nem sikerült a manőverük.
Jugoszláviában, Romániában, Lengyelországban, Bulgáriában és Csehszlovákiában a fegyveres felkelés győzelme a népi demokratikus forradalom kezdete volt. Mélyreható történelmi változást okozott ezeknek az országoknak a fejlődésében, és megnyitotta előttük a szocialista építés útját.
A demokratikus forradalmak győzelme nemcsak a közép- és délkelet-európai népek sorsában hozott döntő fordulatot, hanem igen nagy volt a nemzetközi jelentősége is. A népi demokratikus forradalmakkal, amelyek később szocialista forradalmakká nőttek, tovább gyengült a kapitalista világrendszer, elkezdődött a kapitalizmus általános válságának második szakasza. Ezek a forradalmak hírül adták az emberiségnek, hogy megszületett a szocialista világrendszer, amely ma már az emberi társadalom fejlődésének döntő tényezője.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!