ÖTÖDIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
II. fejezet
A KELETI TERÜLETEK MÁRTÍROMSÁGA
Kelet-Európa országaiban a legcsekélyebb gátlás nélkül dühöngött a hitlerista kegyetlenség. Lengyelországban, a balti országokban, a Szovjetunió átmenetileg megszállt területein a nácik minden képzeletet felülmúló rendszeres népirtást folytattak. Amíg nyugat-európai politikájukban bizonyos egyensúlyt igyekeztek megvalósítani a megfélemlítés és az együttműködésre vonatkozó felhívások között, addig Keleten semmi ehhez hasonló sem volt szándékukban: ezeket a területeket a birodalomhoz akarták csatolni, hogy népesedési területet és rabszolga-rezervátumot alakítsanak belőlük.
1941. július 27-én Hitler utasítására és Keitel szignójával rendelet jelent meg, amely a Szovjetunió elfoglalt területein Himmlert bízta meg a rend fenntartásával, teljhatalommal ruházván fel őt, hogy saját felelősségére válassza meg a szükséges rendszabályokat. A führer parancsainak végrehajtását a rendelkezés szerint „nem törvényszerű vádeljárások útján”, hanem „az egyedül célravezető terrormódszerekkel” kellett biztosítania.
A terrorista rendszabályokat a Himmler hatáskörébe tartozó, az SS és a hitlerista rendőri szervek, az SD és a Gestapo embereiből összeállított einsatzgruppék (harci csoportok) hajtották végre. Ezeket az einsatzgruppékat nem a keleti hadjárat alkalmával hozták létre. Először 1938-ban, Csehszlovákia elfoglalásakor, Heydrich parancsára szervezte meg őket Schellenberg, hogy elnyomja a polgári lakosság bármiféle ellenállási kísérletét, és megfélemlítéssel segítse elő a „politikai tisztulást”.
Ugyancsak Heydrich volt az, aki 1941-ben kidolgozta a népirtás legfontosabb irányelveit. Finoman körülírta a dolgokat: a „kiirtás” szótól lehetőség szerint tartózkodott, helyette olyan szavakkal élt, mint „szűrés”, „javító rendszabályok”, „tisztogatás”, „különleges módszerek”, „különleges eljárás” – csak nagy ritkán „likvidálás” és „kivégzés”.
Az einsatzgruppékat az RSHA parancsnoksága és az OKW közötti egyezmény előírásai alapján szervezték meg.
1941 május közepe táján Heydrich megbízta Müllert, a Gestapo (amt IV.) főnökét, kössön egyezményt a katonákkal arról, hogyan működjenek majd az einsatzgruppék a keleti fronton harcoló csapatok mögöttes területein. Müller ismert merevségével és szűklátókörűségével teljesen kihozta a sodrából partnerét, Wagner tábornokot. Heydrich ekkor a diplomatikus Schellenbergre, az SD-Ausland (amt VI.) leendő főnökére bízta ezt a kényes feladatot (keleten „fehér lapra” volt szükségük), akinek sikerült is lenyeletnie a keserű pilulát a katonákkal. Heydrich nagyon határozott utasításokat adott: nemcsak azt kellett elérnie, hogy a hadsereg a mögöttes területeken engedélyezze az einsatzgruppék tevékenységét, hanem azt is, „hogy szigorúan kötelezzék a hadsereg illetékes szerveit az einsatzgruppék minden vállalkozásának, valamint a Sipo és az SD kommandóinak teljes támogatására”. Schellenberg sikerrel járt el megbízatásában, és május végére Heydrich aláírhatta az egyezményt. Szabad kezet kapott Keleten.
A hadsereg kötelezte magát, hogy támogatja az einsatzkommandókat, gondoskodik benzinnel és élelemmel való ellátásukról, és rendelkezésükre bocsátja távközlő hálózatát.
Négy einsatzgruppét hoztak létre; ezek osztoztak a földrajzilag 4 részre osztott arcvonalon.9 Einsatzgruppe A: balti államok; B: Szmolenszk, Moszkva; C: Kijevi kerület; D: Dél-Ukrajna. * Kipróbált hitleristák vezették őket, olyanok, akik már régen megszabadultak azoktól a skrupulusoktól, amelyeket Himmler szeretett kipellengérezni.
Minden egyes einsatzgruppe állománya mintegy 1000-1200 fő volt, akik több einsatzkommandóba voltak osztva. Az einsatzgruppékat bölcs előrelátással úgy állították össze, hogy minden szükséges szakág képviselve volt bennük. Ezer főből körülbelül 350 volt a Waffen-SS tagja, 100 gépkocsivezető és mechanikus volt, 100 Gestapo-tag, 80 a kisegítő rendőrség (helyszínen toborzott) tagja, 130 közrendőr, továbbá 40-50 fő a Kripótól és 30-35 az SD-től. A többi: tolmács, rádiós, távírós, adminisztratív tisztviselő és női személyzet, mert még nők is szolgáltak ezekben a tömeggyilkos egységekben (10-15 minden einsatzgruppéban). A vezető kádereket természetesen a Gestapo, kisebb részben az SD és a Kripo szolgáltatta.
Az einsatzkommandók 1941 június végétől készenlétben álltak, és már július elején működésbe léptek. Parancsba kapták, hogy a zsidókat és a politikai biztosokat haladéktalanul „likvidálniuk” kell. Az egységek vezetőit Pretzben, június 19-én értekezletre hívták össze, itt az egyenesen Berlinből érkezett Streckenbach látta el őket utasításokkal. A parancsnak megfelelően a zsidó lakosságot az utolsó szálig lemészárolták, a gyermekeket is beleértve. Rigában például több mint 35 000 embert öltek meg, és Bach-Zelewski SS-obergruppenführer büszkén jelenthette 1941. október 31-én: „Észtországban nincsenek már zsidók”.
Igen jellemző az a mód, ahogyan a „partizánbandák” elleni hadműveleteket vezették. Elegendő idéznünk annak a „Cottbus hadművelet”-nek a mérlegét, amelyet Gottberg SS-tábornok vezetett a „bandák” ellen:
|
„Ellenséges halottak száma |
4500 |
|
Feltehetően a bandákhoz tartozó halottak száma |
5000 |
|
Német halott |
59 |
|
Zsákmányolt fegyverek |
492” |
Nem egészen 500 zsákmányolt kézifegyver és 9500 halott – ez a 2 szám mindent megmagyaráz, azt is, hogy miért volt csupán 59 német halott. Nyilvánvaló, hogy az SS-ek partizánt láttak minden parasztban, akivel útközben találkoztak. A fehérorosz terület német főbiztosa azt írja a „Cottbus hadművelet”-ről adott jelentésében, hogy annak „a békés lakosságra gyakorolt erkölcsi hatása egyenesen szörnyű, mivel oly sok nőt és gyermeket lőttek agyon”.
A gyilkolás rendszeres fosztogatással járt. Elvittek minden hasznosítható dolgot: lábbelit, bőrt, ruhát, ékszert, aranyat, értéktárgyakat. A gyűrűket lehúzták a nők ujjáról; a zsidókat kivégzés előtt levetkőztették, hogy a ruhájuk se vesszen kárba, úgy lőtték őket halomra, meztelenül, egy-egy szükségtömegsírrá előléptetett tankelhárító árok mélyén.
Ohlendorf elmondta, hogy a zsidók kiirtása, ha volt rá idő, mindig összeírással kezdődött, amelyre a zsidóknak jelentkezniük kellett. Midőn felszólították őket a gyülekezésre, ahonnan már a halálba vitt az útjuk, minden használható ingóságukat elvették és az RSHA-nak adták át, az pedig a birodalmi pénzügyminisztériumhoz továbbította. A tömeggyilkosság a nácik számára egyben hivatalos állami jövedelemforrásul is szolgált.
A zsidók összegyűjtését a razziákon és tömeges kivégzésüket sok szemtanú leírásából ismerjük. A legpontosabb tanúvallomás kétségkívül Hermann Gräbe német mérnöktől származik, aki egy német építési vállalat ukrán fiókjának vezetője volt Szdolbunovban. Vállalatának építkezéseit ellenőrizve éppen Rovnóban tartózkodott, midőn a város gettójának 5000 főnyi lakosságát 1942. július 13-án éjszaka lemészárolták. A szerencsétlen emberek közül mintegy 100 az ő vállalatánál dolgozott, és Gräbe a munkaerőhiányra hivatkozva megkísérelte megmenteni őket. Egyik vezetőtől a másikhoz szaladt, a hatóságokra hivatkozott; az éjszaka folyamán nyomon kísérte a tragédia minden fordulatát, amely számtalanszor megismétlődött Kelet-Európa városaiban, majd megrázó vallomást tett tapasztalatairól Nürnbergben.
Július 13-án 22 óra tájban ukrán milicisták az SS-ek vezetésével körülvették a rovnói gettót, és körben mindenütt nagy erejű fényszórókat állítottak fel. A kis csoportokra oszlott milicisták és SS-ek ekkor behatoltak az épületekbe, a kapukat puskatussal törték fel vagy kézigránátot dobtak be, ha a kapu nem engedett. Az SS-ek kutyakorbáccsal verték ki az embereket a házakból úgy, ahogy voltak, gyakran hiányosan öltözve, és olyan sietséggel, hogy néha a gyermekek ottmaradtak a házakban. „Az asszonyok kétségbeesett kiabálással hívták gyermekeiket, a gyermekek pedig szüleik után kiáltoztak. Mindez nem zavarta az SS-eket, szakadatlan korbácsütésekkel, futólépésben hajtották maguk előtt az embereket a rájuk várakozó tehervonathoz. A szerelvény minden vagonját megtöltötték. Közben állandóan hallatszott az asszonyok és gyermekek üvöltése, a puskaropogás és a korbácsok csattogása. Egész éjszaka korbáccsal hajtották az embereket a kivilágított utcákon; asszonyok halott gyermeküket vitték a karjukban, gyermekek kezüknél és lábuknál fogva halott szülőiket vonszolták a vasúti szerelvényhez … Útközben tucatjával láttam heverni az utcákon mindkét nembeli és minden korú hullákat. … A házak kapui tárva-nyitva álltak, az ablakok bezúzva, a földön szerteszét cipők, harisnyák, zakók, sapkák, kabátok és egyéb ruhadarabok hevertek. Láttam egy kisgyermeket, nem volt egyéves sem, széthasított fejjel feküdt egy ház sarkában. Egyetlen ingecske volt rajta, és körülötte a ház falát és a járdát kiömlött vére és agyveleje szennyezte be. Pütz SS-sturmbannführer fel és alá sétálva vigyázott mintegy 80-100 földön kuporgó zsidóra. Hatalmas kutyakorbácsot lógatott a kezében.”
A szerencsétleneket, mint valami meghajszolt, rettegő nyájat, bezsúfolták a tehervagonokba és elszállították a kivégzés kiszemelt helyére, valamilyen lakatlan területre, amely azonban rendszerint csupán néhány kilométernyire volt a razzia színhelyétől. Itt már előre megásatták a hosszú árkokat. A halálra ítélt népet úgy táboroztatták le, hogy ne láthassa az árkokat, azután 20, 50 vagy 100 főnyi csoportokban vezették őket oda. Levetkőztették, majd felállították őket az árok partján, sőt az is gyakran megtörtént, hogy le kellett szállniuk az árokba, ahol már egymáson hevertek a hullák. Körös-körül SS-ek álltak, fegyverrel vagy korbáccsal a kezükben. SS-ek hajtották végre a tömeges ítéletet is, néha csupán egyetlen személy, egy-egy golyót eresztve a szerencsétlenek fejébe. Mikor az árok már megtelt hullákkal, földdel befedték.
Néha arra kényszerítették a halálba indulókat, hogy végigfeküdjenek az előttük kivégzettek holttestén, és ebben a helyzetben ölték meg őket. Tíz- és százezerszám gyilkolták így le az oroszokat. Minszkben 1942 októberében egyetlen nap leforgása alatt végezték ki azt a 16 000 zsidót, aki a gettó lakóiból még megmaradt. Kijevben a háború folyamán 195 000 embert gyilkoltak meg.
Minszkben történt az az incidens is, amelyik az egyik legrettenetesebb náci leleményt hívta életre. 1942 augusztusának végén, ellenőrző körútja során, Himmler megállt a városban, meg akarta tekinteni a börtönben őrzött rabok kivégzését. A feladatot ellátó csapatok nem sokat törődtek a részletkérdésekkel; gyakran előfordult, hogy súlyosan sebesülteket is minden további nélkül eltemettek a halottakkal együtt. Ez történt Minszkben is. Himmler azonban, akinek parancsa elrendelte a gyilkosságot, midőn összerogyni látta a szerencsétleneket, közöttük nőket is, akik még mozogtak és elhaló hangon kiáltoztak, elvesztette közmondásos szenvtelenségét és elájult, mint valami közönséges „intellektuel”.
Olyan nagy hatást tett rá a szörnyű minszki látvány, hogy Berlinbe érve elrendelte: nőket és gyermekeket a jövőben nem szabad kitenni az agyonlövetés „morális tortúrájának”. Így a kommandók tagjainak, akik csaknem valamennyien családos emberek voltak, ettől fogva nem kellett nőkre és gyermekekre lőniük. Jellegzetesen hitlerista gondolkodás ez: egy percig sem gondoltak arra, hogy a nők és gyermekek kivégzését megtiltsák: ellenkezőleg, elviselhetőbbé akarták tenni a kivégzőosztagok számára, aminek következtében megsokszorozhatták a kivégzéseket. Ez maga a „szalonképes” borzalom.
Az SS egyik mérnöke nekilátott a feladat megoldásának. Ennek a náci műszaki embernek, Becker doktor SS-untersturmführernek az agyában született meg az S tehergépkocsinak elnevezett iszonyú gépezet.
Ohlendorf elmondta, hogy „kívülről nem lehetett felismerni e furfangos gépkocsik igazi természetét. Zárt teherautóhoz hasonlítottak, de olyan módon konstruálták meg őket, hogy amikor a motor működésbe lépett, a gázt a kocsi belsejébe irányították, amely 10-15 perc alatt végzett a bent levőkkel. A kivégzendő áldozatokat bezsúfolták a tehergépkocsiba, amelyet az elföldelés helyére vezettek, oda, ahol a tömegkivégzések folytak. Ameddig a szállítás tartott, beállt a gépkocsi utasainak halála.” Az egyes gépkocsikban 15-20 utas számára volt hely, mert többféle típust is gyártottak. A kocsikra kényszerített nőknek és gyermekeknek azt mondták, hogy más helyre szállítják őket. Majd rájuk zárták az ajtót, és a légmentesen elzárt belső tér szabályszerű mozgó gázkamrává változott.
Midőn Becker elkészült terveivel, Rauff obersturmbannführert, aki az RSHA gépkocsizó csoportjának főnöke volt, és helyettesét, Zwabelt bízták meg a kivitelezéssel. A megrendelést a Saurer Művek gépkocsigyárnak adták. A járművek az S tehergépkocsi nevet kapták; ebben az S kezdőbetű a kivitelező üzemet, de a „sonder” (különleges) szót is jelentette. Először az einsatzgruppék 1942 tavaszi ellátmányában tűntek fel. Továbbra is Becker mérnök volt értük felelős, míg üzemeltetésüket Rauff gépkocsizó osztályára bízták.
Becker és Himmler reményeivel ellentétben azonban az S tehergépkocsik szolgálatba állítása nem hozott megoldást a kivégzések kérdésében. A lakosság mindenütt hamarosan rájött, mi történik azután, hogy az emberek beszállnak ezekbe a járművekbe, és elnevezte őket „halálautónak”. Különböző fondorlatokhoz kellett folyamodni. Becker ezt írta: „Utasítást adtam, hogy a D csoport teherautóit lakókocsiknak álcázzák, ezért a kis járművek mindkét oldalára egy-egy, a nagy tehergépkocsikéra két-két olyan ablaknyílást szereltettem, mint amilyeneket ezen a vidéken a parasztházakon látni.” Becker azonban kénytelen volt elismerni: „Véleményem szerint lehetetlen őket hosszabb ideig álcázni és titokban tartani.” Zavarok is előálltak a járművek működésében, amelyekről Becker a maga műszaki stílusában így emlékezik meg: „A gázmérgezés nem mindig a kívánt módon következik be. A gyorsabb hatás érdekében a gépkocsivezetők teljesen kinyitják a bevezető szelepet. Ilyenkor az elítéltek fulladás következtében halnak meg, nem pedig álmukban, ahogy előírás szerint kellene. Amennyiben az általam megadott utasításokhoz tartották magukat, úgy kiderült, hogy a tolózár helyes beállításával az elítéltek nyugodtan elalszanak, és a halál is hamarabb áll be. Ilyen esetben nem tapasztalható az eddig általános két jelenség, az arcvonások görcsös eltorzulása és az ürülék.”
Képzeljük el magunknak egy pillanatra valamelyik ilyen furgon SS-gépkocsivezetőjét a kormánykerék mellett, Ukrajna rázós útjain, amelyeket még jobban felszántottak a Wehrmacht nehéz kocsioszlopai, amint háta mögött az összevissza rázott asszonyok és gyermekek nyomorultul megfulladnak légmentesen elzárt acélbörtönükben, és utolsó útjuk végén a görcsbe meredt hullákkal teli árok várja őket!
A gépkocsivezetők és a kommandók emberei csakhamar heves fejfájásokra kezdtek panaszkodni. Azt állították, hogy sok gázt kell nyelniük megérkezéskor, amikor kinyitják a jármű ajtaját. Az ilyenkor elébük táruló látvány rettenetes volt, ők azonban főként a munka „piszkos” voltára panaszkodtak. Egymás hegyén-hátán heverő összemocskolt hullákat kellett kihúzniuk a kocsiból; ez ellen tiltakoztak.
Az S gépkocsioszlopok mindazonáltal hónapokig működtek, mégpedig Lengyelországban és Csehszlovákiában is. Braunfisch, a lódzi Gestapo főnöke jelentette, hogy a Chelmnóban állomásozó Kulmhof sonderkommando 340 000 zsidót irtott ki ezekkel a tehergépkocsikkal.
Az S tehergépkocsik létét szigorúan titkolták, és az einsatzkommandók személyzetét a legteljesebb titoktartásra kötelezték az egységek egész tevékenységére, különösen a teherautók működésére vonatkozóan. Azt a gépkocsivezetőt, aki egyszer mámoros állapotában a kocsijáról beszélt, Minszkben az SS és a rendőrség bírósága halálra ítélte és kivégeztette. A német irattárakból mégis elegendő részlet került elő e gyászos vállalkozásról és a nürnbergi per folyamán teljesen bebizonyosodott az S tehergépkocsik létezése.
Végül is a sok különböző üzemzavar miatt fel kellett hagyni a kocsik üzemeltetésével, és visszatértek az egykori kivégzési módszerekhez, az agyonlövéshez és az akasztáshoz.
Az einsatzgruppék tevékenységének pontos mérlegét nem vonták meg soha. Nürnbergben Ohlendorf kijelentette, hogy abban az időszakban, amikor ő volt az einsatzgruppe D parancsnoka, körülbelül 90 000 embert irtottak ki. A balti államokban operáló einsatzkommandók csupán 3 hónap alatt 135 000 zsidót végeztek ki.
A 4 einsatzgruppe áldozatainak számát csak a Szovjetunió területén mintegy 750 000-re becsülik.
Mindezeket a bűnöket a „Barbarossa-terv”10 A Szovjetunió elleni támadás haditervének fedőneve. *-nek megfelelően, Hitler parancsának végrehajtásaképp követték el. A parancsot 1942. december 16-án megismételte Keitel, midőn hidegvérrel a következőket írta:
„A csapatoknak nemcsak joguk, de kötelességük is, hogy bárminő korlátozás nélkül minden eszközt felhasználjanak, még asszonyok és gyermekek ellen is, feltéve, hogy eredményre vezetnek. Ezzel szemben bármilyen természetű ellenvélemény a német néppel szemben elkövetett bűnnek számít.”
Keitelt egyébként jó néhány magas rangú katona követte ezen az úton. Kesselring írta például egy 1944. június 16-án Olaszországban kelt napiparancsában:
„Megvédek minden parancsnokot, aki túlteszi magát a partizánok elleni rendszabályok megválasztásában a szokásos tartózkodáson.
Ebben a vonatkozásban változatlanul érvényes a régi alapelv: jobb tévedni a végrehajtás módszereinek megválasztásában, mint hanyagul cselekedni vagy semmit sem tenni.”
Keleten az einsatzgruppékat feladatuk végrehajtásában 30 rendőrségi ezred támogatta, amelyeket a halálfejes egységek SS-tagjaiból állítottak össze, és amelyek ugyanolyan munkastílus szerint tevékenykedtek. Kercsben agyonlőttek egy 6 éves kisfiút, mert az utcán egy szovjet dalt énekelt; egy másik 9 éves kisfiúnak a holtteste ugyanabban a városban a Sacco és Vanzetti téren függött a nyár egy részén át; a gyermek barackot szedett.
*
Miközben a Szovjetunió átmenetileg elfoglalt területeit végigpusztította a nekiszabadult hitlerista őrület, nem kímélte Kelet- és Közép-Európa többi nemzetét sem. Legkönyörtelenebbül Lengyelországot és Csehszlovákiát sújtotta. 1939. május 23-án a birodalmi kancellárián tartott megbeszélés során Hitler a következőket jelentette ki Göring, Raeder és Keitel jelenlétében:
„Ha a Nyugattal konfliktus tör ki, előnyös volna széles területeket birtokolnunk Keleten. Kitűnő mezőgazdasági termésre számíthatnánk, még akkor is, ha ez háború esetén kevésbé fontos, mint békében. A német területek lakossága nem teljesítene katonai szolgálatot, és így szabaddá válna a munkára.”
Ezt megelőzően, március 16-án Hitlernek egy rendelete létrehozta a Cseh-Morva Protektorátust, megállapítva, hogy ez a terület „ezentúl a Német Birodalom része lesz”. A protektorátus a rendelet szerint megtartotta ugyan a maga autonóm „kormányát”, ez azonban nem volt egyéb a nácik kénye-kedvére kiszolgáltatott bábkormánynál. Tizennyolcadikán újabb rendelet kinevezte Neurathot Cseh- és Morvaország protektorának.
Neurath sajátságos helyzetet foglalt el a birodalmi kormányban. A hatalom átvétele óta külügyminiszter volt; azok közé a konzervatív miniszterek közé tartozott, akiket Hindenburg szemelt ki, hogy „fékezzék” Hitlert. 1938 elején kinyilvánította, hogy nem ért egyet Hitler külpolitikájával, ezért 1938. február 4-én leváltották, és Ribbentropot tették helyére. Ezután már csak tárca nélküli miniszterként szerepelt a birodalmi kormányban, valamint a Titkos Tanács nevű, csupán névleges szervezet elnöke volt; lényegében a külügyminisztériumból való távozása után felhagyott minden politikai tevékenységgel.
Csehszlovákia elfoglalása óta a Gestapo kiépítette a maga szerveit, mégpedig az ország egész területén. A határvidék külön egységet alkotott; ez volt a Sudetenland. Két központot szerveztek meg, egyet Prágában, egyet Brnóban. Tizenöt oberlandratot (kerületi tanácsot) hoztak létre az ország 15 városában, és mindegyik mellett működött a Sipo-SD egy-egy helyi kirendeltsége. Ezek szervezeti felépítése nagyjában azonos volt a későbbi franciaországi kirendeltségekével.
Ez a 15 oberlandrat a prágai vagy brnói központi hivatalhoz kapcsolódott, amelyek viszont az RSHA központjához tartoztak. A helyi személyzet összeállítását megkönnyítette az a körülmény, hogy a protektorátusban mintegy 400 000 „fajnémet” élt. Közülük származott az ügynökök és bizalmi emberek, az ún. V-mannok legnagyobb része, és ezeknek a besúgóknak a munkáját is nagyban megkönnyítette a német lakosság állandó segítsége.
Csehszlovákiának az a része, amelyből a németek a „független szlovák államot” alakították ki, megteremtette a maga külön rendőrségét. Ez volt az Ústredna Státni Bezpecnosti – röviden USB, amelyet teljes mértékben a Gestapo ellenőrzött, és amely feladatainak túlnyomó részét a cseh-, morvaországi német szervekkel együttműködve látta el. A Gestapo és az SD csak az 1944. évi szlovák felkelés után építette itt ki a maga szerveit.
A Gestapo prágai főnöke, Böhme, a szokásos módszerekkel dolgozott. 1939. május 15-e és 23-a között Prágában és Brnóban 4639 személyt tartóztatott le, akik többségükben az illegális Kommunista Párt tagjai voltak. Utasítására 1939. szeptember elsején előre elkészített névjegyzék alapján 8000 kiemelkedő cseh személyiséget fogtak el és küldtek koncentrációs táborokba, ahol csaknem valamennyien elpusztultak.
A Neurath-hoz beosztott államtitkár, Karl Frank, 1940-ben a Nemzeti Egységmozgalom vezetői számára tartott beszédében kijelentette, hogy ha a befolyásos cseh politikusok nem lennének hajlandók aláírni a birodalom iránti hűségnyilatkozatot, úgy 2000 túszt agyonlövetnek.
Hitler azonban nem találta kielégítőnek Neurath intézkedéseit, s ezért elhatározta, hogy keményebb kezű viceprotektort küld melléje. Heydrich azon nyomban átlátta, milyen előnyök származhatnak ebből a pozícióból. Megszerezte magának Bormann támogatását, és ügyesen porondra lépett. Himmler nem nézte, túlságosan jó szemmel ezt a fordulatot: Heydrich most már az ő szemében is egyre veszedelmesebb vetélytárssá nőtte ki magát, és az új funkció tovább növelte volna hatalmát. De mégsem tehetett ellene semmit.
Wilhelm Höttl állítása szerint Hitler megígérte Heydrichnek, hogy kinevezi őt belügyminiszternek, holott erre a pozícióra Himmler pályázott, és később meg is szerezte. Semmiféle hivatalos bizonyíték sem támasztja alá Höttl állítását. Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy Heydrich a lehető legnagyobb hasznot igyekezett húzni új beosztásából.
1941. szeptember 23-án Hitler Berlinbe rendelte Neurathot. Indulatosan a szemére hányta, hogy nem elég kemény, majd tudtára adta Heydrich kinevezését, aki ezzel Neurath helyettese lett, mégpedig igen kiterjedt hatáskörrel. Neurath tiltakozott, és felajánlotta lemondását. Hitler ezt, szokása szerint, elutasította, de 27-én mégis szabadságolták Neurathot. A helyzet 1943. augusztus 25-ig változatlan maradt, amikor is Fricket nevezték ki Neurath helyére.
Szeptember 29-én Heydrich átvette prágai hivatalát. Mint cím szerinti viceprotektor, lényegében teljhatalommal rendelkezett. Naponkénti légi futár járat és egy külön titkos távíróvonal biztosította a Berlinnel való közvetlen kapcsolatát, nem szólva az RSHA külön hálózatának telefon- és rádió-összeköttetéseiről. Két repülőgép állandóan felszállásra kész állapotban várakozott; sürgős esetekben bármelyikkel 2 órán belül Berlinben lehetett.
Heydrich együtt érkezett embereivel. Neurath személyzetével nem volt hajlandó dolgozni; az RSHA hivatalainak tagjaiból szervezett magának megbízható munkatársi gárdát, egészen a gép- és gyorsírónőkig. Magával akarta vinni Schellenberget is, ő azonban nem nagyon bízott főnöke csillagzatában, és talán tartott a bosszújától is (akárcsak Ohlendorf, ő is befeketítette Heydrichet Himmlernél, hogy fékezze előrehaladását); ezért óvatosan elhárította az ajánlatot.
Heydrich, amint berendezkedett Prágában, azonnal hozzálátott a rendszabályok megszigorításához. A legcsekélyebb rendzavarásra tüstént tömegkivégzéseket rendelt el.
A Waffen-SS cseh-morvaországi alakulatainak vezetője 1941. október 14-i jelentésében ezt közölte Himmlerrel: „A Waffen-SS minden zászlóalját felváltva a Cseh-Morva Protektorátusba vezénylik, hogy kivégzéseket foganatosítsanak és ellenőrizzék az akasztásokat. A mai napig Prágában 99 személyt végeztek ki fegyverrel és 21-et kötél által; Brnóban 54-et fegyverrel és 17-et kötél által, vagyis a kivégzettek száma összesen 191 személy, ebből 16 zsidó.”
Az elnyomás a következő hónapban tovább fokozódott. November 17-én a prágai diákok antifasiszta tüntetést rendeztek. Négyszáz diákot még aznap letartóztattak. Tizenkilencedikén mindennemű ítélet nélkül kivégeztettek 9 diákegyesületi vezetőt, 1200 diákot pedig a sachsenhauseni koncentrációs táborba küldtek.
1942. március 9-én Heydrich kieszközölte a Gestapo számára a jogot, hogy a protektorátuson belül „védőőrizeteket” foganatosíthasson.
Mindezzel egy időben Heydrich egymás után tette közzé a német-cseh együttműködésre vonatkozó felhívásait. Nagyjából a Franciaországban követett politikát igyekezett megvalósítani ő is: az ígéreteket brutális szankciókkal váltogatta. Ezt a magatartást a „korbács és cukor” („Peitsche und Zucker”) politikájának nevezte.
A „cukor” végett Heydrich hozott magával Berlinből egy „szaktanácsadót”, akinek az volt a feladata, hogy kipuhatolja, miféle demagóg módszerekkel lehet a cseh munkásokat kedvezőbb belátásra bírni a hitlerista rendszer áldásaival szemben, és hogyan lehet elérni, hogy örömest dolgozzanak a német hadigazdaság számára. Bár ez a „tanácsadó” álnevet használt, mégis mindenki felismerte benne Torglert, az egykori, kommunista képviselőt, aki annak idején oly szánalmas szerepet játszott a Reichstag „felgyújtóinak” perében. Heydrich néhány éve kihozatta a koncentrációs táborból és aljas céljainak szolgálatába állította.
A csehek mindennek ellenére nem nagyon kaptak a „cukron”, így aztán a korbács került egyre inkább előtérbe.
Heydrich erőfeszítései és elért eredményei mindazonáltal mély benyomást keltettek Berlinben, tovább növelték tekintélyét. A „korbács és cukor” históriában az aktív diplomácia valóságos mesterművét látták; úgy vélték, ez a mintaszerűen helyes magatartás azokkal a fegyelmezetlen népekkel szemben, amelyeknek kiirtásáról már nem lehetett szó, mert mint termelési kapacitás és mint munkaerő igen nagy értéket képviseltek, különösen azóta, mióta Keleten a harc egyre élesebb formát öltött.
1942 tavaszán Heydrich hatalmának csúcsára érkezett, és már-már közvetlenül fenyegette a rendszer másik két szürke eminenciását: Himmlert, akinek az ellenőrzése alól teljesen kicsúszott, és Bormannt, aki Hitler árnyékává lett, mióta Hess Angliába szökött. Heydrich, mint Cseh- és Morvaországnak, ha nem is címbeli, de tényleges protektora és az RSHA-nak továbbra is irányítója, elérkezettnek látta az időt arra, hogy megpályázza a belügyminiszteri széket. Himmler és Bormann felkészült, hogy útját állja a veszedelmes vetélytársnak, midőn váratlan esemény oldotta meg problémájukat.
1942. május 30-án a DNB Berlinben a következő hivatalos közleményt adta ki:
„Május 27-én Prágában ismeretlen tettesek merényletet követtek el Cseh- és Morvaország birodalmi protektorának helyettese, Reinhardt Heydrich SS-obergruppenführer ellen. Heydrich SS-obergruppenführer megsebesült, élete azonban nem forog veszélyben. A bűnösök nyomravezetőinek jutalmazására tízmillió koronát tűztek ki.”
A lakonikusan fogalmazott közlés nyomán a beavatottak körében megindultak a találgatások. Sorra vettek mindenkit, aki az idők folyamán Heydrich ellenségévé vált. A Heydrich eltüntetésében nagyon is érdekelt Himmleren és Bormannon kívül akadtak még más, kevésbé fontos személyek is, akik szintén szakértők voltak a merényletek dolgában. Ilyen volt egyebek között Naujocks, az egykori gleiwitzi rajtaütés szervezője; engesztelhetetlen gyűlölet égett benne Heydrichhel szemben, mióta az félreállította őt. Az SS kebelén belül azokat vették számba, akik a körülmények által megkövetelt gyászos álarc mögött alig tudták titkolni elégedettségüket. Legtöbben mégis Himmlernek tulajdonították a merénylet szerzőségét. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb volt.
A cseh ellenállási mozgalom még sokkal inkább szeretett volna megszabadulni Heydrichtől, mint annak otthoni ellenségei. Ez oldotta meg radikálisan a Heydrich-Himmler konfliktust.
Heydrich nemrég tért vissza Párizsból, és közben csak rövid ideig tartózkodott Berlinben, midőn május 27-én, korán reggel gépkocsiján az ősi prágai királyi vár, a Hradzsin felé hajtatott, ahol berendezte hivatalát. Prágától néhány kilométernyire, egy rekvirált kastélyban lakott, onnan jött nyitott Mercedes gépkocsiján és élvezte a langyos reggeli napsütést. Szokása szerint a gépkocsivezető mellett ült, ám ezen a reggelen állandó sofőrje, a régi náci harcos beteg volt, nem ő vezetett, hanem egy ismeretlen sofőr.
Prága külvárosába érve az út hirtelen fordult, és a gépkocsivezetőnek fékeznie kellett, hogy jól vegye a kanyart. Az út mentén, egy mástól mintegy 20 méterre, 2 kerékpáros férfi álldogált, kék munkaruhában, kezükben a közismert jellegzetes munkástáskával. Heydrich gépkocsiját nem volt nehéz felismerni: a hűtő egyik oldalán SS-zászló, a másikon a birodalmi kormányzó zászlaja lengett; amikor pedig Heydrich Prágában tartózkodott, minden reggel körülbelül ugyanebben az időben ezen az úton jött be a városba.
A két „munkás” valójában az Angliában önkéntesekből alakult szabad csehszlovák hadsereg két tagja volt, név szerint Jan Kubis és Josef Gabcík. Nem sokkal előbb ejtőernyővel dobták le őket csehszlovák területre.
Abban a pillanatban, midőn a gépkocsi a fordulóban lelassított, a közelebb álló munkás revolvert rántott és tüzet nyitott a bent ülőkre. A tapasztalatlan gépkocsivezető ijedtében nem adott gázt a kocsinak (amit Heydrich állandó sofőrje biztosan megtett volna), ezért az autó még inkább lelassult. A másik férfi ekkor táskájából egy fém gömböt vett elő, az úttesten a gépkocsi alá gurította, ahol az felrobbant.
Heydrich – aki viszonozni akarta a revolverlövéseket, felállt a gépkocsiban, és meg is sebesítette első támadóját – gépkocsivezetőjével együtt összeesett. A két „munkás” egy felrobbantott füstbomba füstjének leple alatt kerékpárján menekült el a tett színhelyéről.
Heydrichet beszállították a városi kórházba, és a legnevesebb prágai sebész, Hohlbaum professzor11 A felszabadulás után Hohlbaumot nácibarát tevékenysége miatt fegyházbüntetésre ítélték. 1945-ben az egyik prágai kerület aknátlanítása során súlyosan megsebesült; minthogy egyetlen orvos sem volt hajlandó kezelésbe venni, valahogyan elment Lipcsébe, és ott halt meg. * azon nyomban megoperálta. Repeszdaraboktól súlyos mellkasi és hasi sérüléseket szenvedett. A lépét el kellett távolítani, mert egy nagyobb fémdarab szétroncsolta. Minthogy a sebekben sok ruhafoszlány-szennyeződés volt, a fertőzésnek nagy mennyiségű tetanusz- és üszkösödés-ellenes szérum adagolásával vették elejét. Úgy látszott, hogy Heydrich már a gyógyulás útján van, már táplálékot is kezdett magához venni, midőn június 3-án állapota hirtelen rosszra fordult.
Sietve Prágába küldték Gebhardtot, Heydrich gyermekkori barátját és háziorvosát, valamint Sauerbruchot, a birodalom másik hivatalos orvosi tekintélyét is, de ők sem tudtak segíteni. Kezelésük ellenére – amelynek helyességét egyébként később erősen vitatták – Heydrich június 4-én reggel meghalt. A boncolás a halál okaként mediastinitist állapított meg, azaz mellüreggyulladást, amelyet nyilván még súlyosbítottak a lép eltávolításából adódó vegyi folyamatok. Egyes orvosok azt állították, hogy a halál tulajdonképpeni előidézője a nagy mennyiségű szérum befecskendezése volt, amit a szervezet a lép eltávolítása után nem tudott elviselni; ez a felfogás azonban nem igazolódott be.
Heydrich halálára véres megtorlás volt a felelet. Több mint 3000 embert tartóztattak le, Prága és Brno hadbíróságai pedig 1350 halálos ítéletet mondtak ki. Az RSHA legfontosabb osztályvezetői – Müller, Nebe és Schellenberg – a nyomozás irányítása végett már május 27-én Prágába érkeztek.
Sikerült rekonstruálniuk a bomba működését. Ezt a kiváló angol gyártmányú szerkezetet a gurítás távolsága szerint kellett beállítani. Minden valószínűség szerint 8 méterre állították be, és hajszálpontosan működött.
A tettesek Borromeo Szent Károly templomában találtak menedéket, ahol a cseh ellenállási mozgalomnak több mint 100 tagja rejtőzködött. A Gestapo felfedezte ezt a rejtekhelyet, az SS megostromolta a templomot, és agyonlőtték az ott rejtőzőket, köztük a Heydrich elleni merénylet két tettesét is – erről azonban a Gestapo nem is tudott.
A nyomozás gyorsan befejeződött, valószínűleg azért, mert senki nem akarta elmélyíteni. A merénylet mindenesetre ürügyül szolgált az ellenállókkal szembeni véres bosszúra. A merénylet napján megtorlásul Berlinben 152 zsidót végeztek ki.
Schirach, bécsi gauleiter és birodalmi kormányzó, nyilván a prágai kollégája iránti szolidaritás érzésétől vezettetve, levélben azt javasolta Bormann-nak, hogy megtorlásként bombázzanak le egy kulturális jelentőségű angol várost, tekintettel arra, hogy a bomba angol gyártmányú volt.
A nácik hatalmas méretű hadjáratba kezdtek a cseh ellenállás és a lakosság ellen. 15 000 km2-nyi területet és 5000 helységet kutattak át, 657 személyt a helyszínen lőttek agyon. Végül elhatározták, hogy megbüntetnek két falut, Lidicét és Lezákyt, mert feltehető volt róluk, hogy menedéket adtak a tetteseknek.
Június 9-ének reggelén a Prinz Eugen SS-hadosztály egy különítménye Max Rostock SS-hauptsturmführer vezetése alatt körülvette a Prágától mintegy 30 kilométerre fekvő Lidice községet. A lakosságnak megtiltották, hogy elhagyja lakását, majd a 16 évesnél idősebb férfiakat pajtákba és istállókba terelték, míg a nőket és gyermekeket bezárták az iskolába. Másnap reggel a férfiakat 10-es csoportokban a Gorak polgármester pajtája mögötti kertben agyonlőtték. Délután 4 óráig kivégezték a falu 172 férfiját; azt a 19 lidicei férfit, akik a szomszédos Kladno bányáiban vagy mint favágók a környező erdőkben dolgoztak, letartóztatták, Prágába vitték és ott 7 lidicei asszonnyal együtt kivégezték. A faluban élő többi 195 nőt Ravensbrückbe deportálták. Az újszülötteket és csecsemőket elvették anyjuktól és megölték. A többi gyermeket, szám szerint mintegy 90-et, a lengyelországi Gneisenau koncentrációs táborába küldték. Tizenhetet, akiket német családoknál helyeztek el, 1947-ben megtaláltak. Végül a községet magát is megsemmisítették. A házakat felgyújtották vagy dinamittal felrobbantották, majd mindent a földdel tettek egyenlővé.
Június 11-én a „Dér Neue Tag” című német újság ezt a kommünikét közölte:
„Az SS-obergruppenführer gyilkosainak kézrekerítéséért folytatott nyomozás során megállapították, hogy a Kladno melletti Lidice község lakossága segítette a bűncselekmény elkövetőit, és együttműködött velük. A tény bizonyítást nyert, jóllehet a lakosság tagadja az együttműködést. A lakosságnak a bűncselekménnyel való kapcsolata egyéb, a birodalommal szemben ellenséges cselekedetekben is megmutatkozik. Így például illegális sajtótermékeket, fegyver- és lőszerkészleteket, rádió-adókészüléket, valamint nagy mennyiségben elrejtett adagolt élelmiszert találtak náluk. A község valamennyi férfilakóját agyonlőtték. A nőket koncentrációs táborokban, a gyermekeket nevelés céljából megfelelő intézményekben helyezték el. A falu épületeit a földdel tették egyenlővé és a község nevét törölték.”
Így hozták a német lakosság tudomására a békés parasztfalu elleni szörnyű megtorlást anélkül, hogy a tiltakozás egyetlen szava is elhangzott volna. Ezt az „akciót” az azóta „lidicei hóhérnak” elnevezett Karl Hermann Frank államtitkár rendelte el, a rá ruházott helytartói jog alapján, amely lehetővé tette, hogy ítélet nélkül bárkit kivégeztessen.
Heydrich halála után a hitleristák újult dühvel gyilkoltak. A letartóztatások száma nőttön-nőtt. A börtönökben is folyt a gyilkolás. A prágai Pankrác-börtönben 1700 személyt, Brnóban a Kounic Kollégiumból átalakított börtönben 1300 személyt öltek meg.
A nácik nem lankadó kegyetlensége egészen az összeomlásig ránehezedett a cseh népre, de ellenállását nem tudták megtörni. Számítások szerint az évek folyamán egyedül a brnói börtönben 200 000 embert tartottak fogva, akik közül 50 000 érte csak meg a felszabadulást; a többit agyonlőtték, vagy a koncentrációs táborokban végzett velük a lassú halál.
Csehország lakosságából összesen 305 000 személyt deportáltak koncentrációs táborokba, ahonnan csak 75 000-en menekültek ki élve; ezek közül is 23 000-nek olyan mértékben megrendült az egészsége, hogy életben maradásukra kevés remény volt. A kivégzéseket 1943-ig a széles nyilvánosság tudomására hozták. Attól fogva azonban teljesen titokban tartották őket. De azon túl is havonta átlagban 100 főt lőttek agyon. Mire a hitleristáknak ki kellett üríteniük Csehszlovákiát, áldozataik száma már elérte a 360 000-t.
Heydrich halálával gazda nélkül maradt az RSHA. Akik megpályázták volna a megüresedett pozíciót, azok a berlini temetési szertartáson Himmler beszédének néhány homályos mondatából megérezhették az alig leplezett fenyegetést, még ha az az ilyenkor szokásos mondatokba volt is csomagolva. Himmler úgy döntött, hogy átmenetileg maga látja el az RSHA vezetését. Így kézbe veheti megint a számára már-már veszendőbe ment óriási apparátust, és olyan utódot választhat Heydrich helyére, aki nem válik majd vetélytársává.
Heydrich halotti maszkja néhány hónapig ott díszelgett Himmler íróasztalának kellős közepén. Nem lehetett tudni, vajon kegyeletes emléket, avagy éppen ellenkezőleg, a harcban kivívott végső diadal emlékeztetőjét kellett-e látni benne. Az RSHA legtöbb vezetője inkább az utóbbira hajlott. Egy szép napon aztán el is tűnt a maszk, minden magyarázat nélkül.
Azután, hogy Hess 1941. május 10-én Angliába szökött, Müller csöndes tisztogatásba kezdett Hess egykori környezetében. Letartóztatták minden közeli munkatársát, parancsőrtisztjeit, titkárait, még a gépkocsivezetőjét is. Eljárást indítottak Hanshofer ellen, aki előbb Hess tanára volt a müncheni egyetemen, majd a barátja lett. Minthogy Hess behatóan érdeklődött Rudolf Steiner antropozófisztikus tanításai iránt, a csoport tagjai közül többet letartóztattak, velük együtt azokat a jósokat és asztrológusokat is, akikkel Hess távozása előtt konzultált. Himmler, bár maga is szenvedélyes híve volt az asztrológiának, ez esetben nem tudta megvédeni kedvenceit a nem kis mértékben kárörvendő Heydrich rendszabályaival szemben.
Mindenki azt várta volna, hogy Heydrich halála után hasonló tisztogatást hajtanak végre. Ám ilyesmire alig került sor. Az RSHA osztályainak vezetői mindig Himmler oldalán álltak Heydrichhel szemben, és ezért helyükön maradtak. Annyi történt mindössze, hogy Heydrich néhány új emberét tapintatosan eltávolították. Azok viszont, akik magukra vonták Heydrich haragját – ezek egyébként nem voltak kevesen, például Höttl -, újabb funkciókat kaptak.
Himmler 8 hónapig várt Heydrich utódjának kijelölésével. Annál nagyobb volt azonban a meglepetés, amikor 1943 január végén kitudódott a régen várt név. Olyan ember került az RSHA élére, aki addig másodrangú figurának számított; gyors előmenetelére nem gondolt volna senki. Himmlernek egy ideig Schellenberg motoszkált a fejében; fiatalságát kellő biztosítéknak tartotta ahhoz, hogy ne váljék belőle esetleg vetélytársa. Hitler azonban nem járult hozzá ehhez a választáshoz, éppen Schellenberg fiatal kora miatt; így azután 1943. január 30-án a régi osztrák náci harcost, Ernst Kaltenbrunner doktort nevezték ki.
Ernst Kaltenbrunner 1903. október 4-én született az inni kerületben, Riedben, nem messze Braunautól, Hitler szülőhelyétől. Mondogatták is, hogy Hitler végül is azért ment bele Kaltenbrunner kinevezésébe, mert a földije volt.
Kaltenbrunnerék a vidék legrégibb családjai közé tartoztak. Emberemlékezet óta mindig falusi mesteremberek, kaszakészítők voltak; az új horogkeresztes előkelőség nagyapja volt az első, aki ki tudott emelkedni ebből a félparaszti sorsból, és ügyvéd lett. Ennek fia, Hugo Kaltenbrunner, ugyancsak ügyvéd volt, előbb Raabban, majd Linzben. Az ifjú Ernst itt járt iskolába, és itt érettségizett 1921-ben. Majd az atyai példát követve jogot tanult a grazi egyetemen, tagja lett az egyik legelső nemzetiszocialista diákegyesületnek, és kivette részét a katolikus keresztényszocialista diákokkal vívott heves harcokból. 1926-ban doktorált, és 1928-ban bejegyezték a linzi ügyvédi kamarába. Két utolsó egyetemi éve meglehetősen küzdelmes volt. Családja nem tudta támogatni, kénytelen volt ezért éjszakai bányamunkát vállalni, hogy minél kevesebb egyetemi előadást kelljen mulasztania. A következő esztendőkben, 1926-tól 1928-ig, egy salzburgi ügyvédnél volt alkalmazásban, ott ismerkedett meg a törvényszéki szokásokkal.
Ebben az időszakban Kaltenbrunner szakadatlan politikai tevékenységet fejtett ki, és mint az Osztrák Függetlenségi Mozgalom tagja eljutott a nemzetiszocializmushoz. 1932-ben belépett az Osztrák Nemzetiszocialista Pártba – itt a 300 179. tag volt -, majd 1933 elején a többé-kevésbé álcázott SS-be, amely megnyitotta az utat a náci harci szervek ausztriai behatolása előtt. Az SS-ben a 13 039-es tagsági számot kapta. Abba a századba került, amelybe korábban Adolf Eichmann volt beosztva.
Az SS-ben csakhamar vezető szerepet játszott, és a párt egyik ismert szónoka lett Felső-Ausztriában. Ebben az időben ingyenes jogi tanácsadásban részesítette a párt tagjait és szimpatizánsait.
1933-ban kinevezték a 37. SS-standarte vezetőjének. Ám az osztrák rendőrség is felfigyelt tevékenységére. 1934 januárjában letartóztatták, és több más osztrák hitleristával együtt a kaisersteinbruchi koncentrációs táborba vitték. Ebben az időben a Dollfuss-kormány saját eszközeikkel próbált harcolni a nácik ellen, anélkül azonban, hogy ezeket az eszközöket ugyanolyan szélsőségesen alkalmazta volna. A táborban Kaltenbrunner csakhamar igen nagy befolyásra tett szert rabtársai körében. Hatalmas termete és fizikai ereje nagyobb szerepet játszott ebben, mint jogi ismeretei. Húsvétkor éhségsztrájkot szervezett, amely kezdetben általános volt, majd amikor Karwinsky államtitkár Dollfuss utasítására ellenőrzés céljából meglátogatta a tábort, és ígéretet tett bizonyos könnyítésekre, a sztrájk minden barakkban megszűnt, annak az egynek a kivételével, amelyben Kaltenbrunner lakott. A 14. napon az éhségsztrájkolóktól – akiket időközben átszállítottak egy bécsi kórházba – megvonták a vizet, s erre azok felhagytak a további ellenállással. Nem sokkal később szabadon engedték őket.
1934-ben Kaltenbrunnert kinevezték a 8. SS-hadosztály vezetőjének. Az 1934-es puccskísérletben azonban, amelynek folyamán Dollfusst meggyilkolták, nem vett részt. Ennek következtében a Schuschnigg-kormány azok közé a nácik közé sorolta, akiket alkalmasnak tartott az 1934 szeptemberében megkísérelt békülési politika célkitűzéseinek megvalósítására. De a kísérlet megbukott; 1935 májusában Kaltenbrunnert ismét letartóztatták, és a német SS-szervezettel való kapcsolatai miatt hazaárulás vádjával perbe fogták. Hathónapi fogság után törvényszék elé állították, amely bizonyítékok hiányában csupán összeesküvésért ítélte el 6 hónapi börtönbüntetésre, és azt a vizsgálati fogsággal kitöltöttnek tekintette. Közben politikai tevékenysége miatt törölték az ügyvédi kamarából; nem sokkal letartóztatása előtt viszont az osztrák SS-ek parancsnoka lett.
Kiszabadulása után Kaltenbrunner egész tevékenységét az anschluss szolgálatába állította. A nyílt horogkeresztes ideológia terjesztése legtöbbször tartózkodást, ha ugyan nem nyílt ellenállást váltott ki; sokkal könnyebb volt a „nagy testvérnéppel” való egyesülés mellett agitálni. Ez a propaganda elsősorban a vérségi, faji és nyelvi testvériség frazeológiájára épített, és megegyezett az osztrák nép többségének régi vágyával. Arról persze bölcsen hallgattak, hogyha Ausztria belép a Nagynémet Birodalomba, ezzel együtt az ország lakosságára a náci törvényhozás is kiterjeszkedik. Minthogy pedig az osztrákok a Schuschnigg-kormány konzervatív diktatúráját nyögték, hajlandók voltak figyelmen kívül hagyni az ilyenfajta részletkérdéseket.
Ennek a Németországból irányított akciónak a során ismerkedett meg Kaltenbrunner Seyss-Inquarttal. Együtt készítették elő az anschlusst, majd Kaltenbrunnert Seyss-Inquart kormányába belügyi államtitkárnak nevezték ki 1938. március 11-én. Néhány órával később, március 12-éa hajnali 3 órakor, ő üdvözölte az asperni repülőtéren a Bécsbe érkező Himmlert. Rövid jelentést tett neki, amelyben beszámolt a hitleristák teljes diadaláról, majd fennhatósága alá helyezte az osztrák SS-alakulatokat, amelyeknek még mindig ő volt a parancsnoka. Az annexió napján Hitler kinevezte őt SS-brigadeführernek (dandártábornoknak) és a dunai SS-oberabschnitt (kerület) vezetőjének. Fél év múlva, szeptember 11-én megkapta az SS-gruppenführer (hadosztálytábornok) címet. Ugyanekkor a Reichstagnak is tagja lett.
Azóta, hogy az anschluss pontot tett az osztrák kaland végére, Kaltenbrunner az SS-vezetők szabályszerű életét élte. Amikor kinevezték a bécsi, az alsó- és felső-dunai kerület höhere SS- und polizeiführerévé (az SS és rendőrség főparancsnokává), majd 1941 áprilisában rendőr-altábornaggyá, amolyan osztrák Himmler lett belőle, akinek azonban kevesebb hatalma volt, mint akár Müllernek, Nebének vagy Schellenbergnek: egyszerűen továbbította a Berlinből érkező parancsokat. Ebben a beosztásában viszont szabadon élhetett kedvenc szórakozásának; átültette a gyakorlatba a titkosszolgálatra vonatkozó elképzeléseit. Ausztriától délkeletre hatalmas hírszerző hálózatot épített ki, ennek segítségével igen részletes jelentéseket tudott küldeni Berlinbe. Ezek a jelentések hívták fel rá Hitler és Himmler figyelmét.
Himmler tapasztalati tényekre épített, midőn 1942 decemberében Berchtesgadenbe hívatta Kaltenbrunnert. Úgy vélte, nem válhat veszélyes versenytárssá az az ember, akinek minden aktivitását a hírszolgálati munka köti le.
Elővigyázatosságból még azt is közölte Kaltenbrunnerrel, hogy legfőbb feladatként hatalmas hírszerző szerv megteremtését bízza rá. Kaltenbrunner ellenvetéssel élt, mondván, hogy egyéb hivatali teendői nem sok időt hagynak majd ennek a megbízatásnak a teljesítésére. Himmler csak erre várt. Biztosította Kaltenbrunnert, hogy ő, Himmler, ezután is ugyanúgy ellátja majd az RSHA vezetését, mint ahogy Heydrich halála óta tette, ami már csak azért sem lesz nehéz számára, mivel olyan „kiváló szakemberekkel” rendelkezik, mint Müller és Nebe.
„Ezzel egyáltalán nem kell foglalkoznia – vonta le a végső következtetést -; a hírszolgálati munkával törődjön, vagyis a III, és IV. amttal.”
Ez a munkamegosztás mindkettőjüknek kedvére való volt: Himmler továbbra is egymaga ellenőrizte az összes rendőrségi kérdést, Kaltenbrunner pedig végre hozzáláthatott, hogy európai méretekben valósítsa meg elméleteit. Egyik kedvenc gondolata az volt, hogy a német hírszerző szolgálat hiányosságai legnagyobbrészt kettéosztottságából erednek. Véleménye szerint őrültség volt „elválasztani egymástól a politikai és katonai hírszerzést”. Ilyet egyetlen országban sem tettek, Franciaország és Németország kivételével, amelyek egymást utánozva követték el ugyanazt a hibát. Az egyesítés eszméje vezette Kaltenbrunnert, ezen alapult az RSHA utolsó átszervezése és egyben a pártnak a hadseregen aratott végső győzelme. Kaltenbrunner Funkcióinak korlátozása egyébként elvi jelentőségű volt csupán, és arra szolgált, hogy Himmlernek meglegyen a betekintési joga a részlegek tevékenységébe. Az adminisztratív vezetést mindazonáltal Kaltenbrunner látta el, ő írta alá a rendeleteket, az internálási és kivégzési határozatokat, az általános irányelveket stb.
Az a férfiú, aki 1943 január végén Berlinbe érkezett, hogy átvegye Heydrich súlyos örökségét, valóságos kolosszus volt. Csaknem egy méter 90 centi magas, és feltűnően széles vállú. Hatalmas termetéhez képest viszonylag kicsiny és finom metszésű kezében annyi erő volt, hogy képes volt puszta kézzel köveket szétmorzsolni. Óriási testén durva vonású, súlyos, ovális arc trónolt; olyan volt ez az arc, mintha szekercével nagyolták volna ki valami rönkfából. Nagy, széles, sőt magas homloka sem tette arcát intellektuálissá, súlyos szemhéja félig eltakarta a szemüveg mögött rejlő kicsiny, szúrós, mélybarna szemeit; szája széles volt, egyenes ajkát mintha késsel metszették volna, annyira keskeny. Végül hatalmas, szögletes álla még jobban hangsúlyozta egyéniségének vaskos és bestiális vonásait.
Ezt az amúgy is visszataszító arcot mély sebhelyek borították, a hírhedt germán diákpárbajok emlékei; karddal összevagdalták egy más arcát, hogy emeljék megjelenésük férfiasságát. Változatos érzelmek tükrözésére nem volt képes ez a faarc. Erősen osztrákos akcentussal, rekedt, s később a mértéktelen alkoholfogyasztástól fátyolozott hangon beszélt. Kaltenbrunner ugyanis, sok más náci vezetőhöz hasonlóan, javíthatatlan alkoholista volt, s ezzel csakhamar kivívta Himmler megvetését. Ezenfelül szenvedélyes dohányos is volt, naponta 80-100 cigarettát szívott el.
Kaltenbrunner délelőtt 10 órakor kezdett hozzá a pezsgő és a különféle alkoholok, főleg a konyak fogyasztásához. Ezt egyenesen Franciaországból hozatta. A részegek merev és bizonytalan tekintetével meredt arra, akivel beszélt, mintha csak nézne, de nem látna semmit, mintha valamilyen elmosódott belső látomást követne. A szavakat is néha szinte teljesen érthetetlenül szűrte át sárgult és odvas fogai között. Himmler többszöri nyomatékos figyelmeztetése ellenére Kaltenbrunner soha sem szánta rá magát arra, hogy fogorvoshoz menjen. Ez nyilván túlságosan nagy megerőltetést jelentett volna számára.
Himmler a dolgok alapos ismeretében bízta az RSHA-t ilyen közepes figurára; a tulajdonképpeni vezetés így az ő kezében maradt. Árulástól nem kellett tartania. Kaltenbrunner fanatikus náci volt, meggyőződéssel hitt a párt eszméiben, és ez volt az egyetlen, ami valamelyes tartást tudott kölcsönözni bizonytalan jellemének. Kinevezése édes elégtétel volt számára; ámbár Schellenberg segítsége és a körülmények szerencsés összejátszása nélkül sohasem jutott volna oda, hogy a gyakorlatba ültethesse át elméleteit. A náci kémszervezet igazi főnöke valójában továbbra is Schellenberg maradt, aki Himmlerrel közvetlen, a hierarchikus alárendeltségtől független kapcsolatot tartott fenn, holott elvben Kaltenbrunner beosztottja lett volna.
Ne gondoljuk azonban, mintha Kaltenbrunner nem vette volna komolyan a szerepét. Elődjéhez hasonlóan gondja volt rá, hogy a koncentrációs és megsemmisítő táborok mindig telve legyenek. Heydrich értette a módját, hogy néha ravaszabb, alattomos módszerekkel éljen, mint ahogy Franciaországban és Csehszlovákiában tette, hogy együttműködésre bírja a lakosság egy részét, legalábbis a Keleten folyó háború súlyos esztendői alatt; Kaltenbrunner viszont képtelen volt az ilyen finomságokra, s megmaradt a brutális megtorlás keretei között.
A táborokban maga ellenőrizte a foglyok kiirtására szolgáló eljárásokat. 1942 őszén, amikor munkája még Ausztriához kötötte, Mauthausenbe járt ellenőrizni, és ott a tábor parancsnokával, Ziereisszel együtt a kémlelőnyíláson át nézte végig egy csoport fogoly haláltusáját a gázkamrában.
1943 elején visszatért Mauthausenbe; ekkor a foglyok „kísérleti” kivégzését tekintette meg, amely háromféle módon történt: akasztással, tarkónlövéssel és gázzal. A tábor foglyai és alkalmazottai később elmondták, hogy Kaltenbrunner érkezésekor kitűnő kedélyállapotban volt, nevetett és tréfálkozott a gázkamráknál, ahol a kísérletek folytak, miközben az odavezetendő áldozatokra várakozott.
Az RSHA már óriási gépezet volt, midőn Kaltenbrunner lett a vezetője. A németek bürokratikus hajlama szabadon kiélhette magát ebben az idegközpontban, amely Európa legtávolibb részeiből is értesüléseket kapott, és mindenüvé parancsokat továbbított. Az irodák, nyilvántartások, rádió- és lehallgatóközpontok, laboratóriumok és archívumok olyan mértékben felfejlődtek, hogy messze túlnőttek a Prinz-Albrecht-Strasse keretein, szétrajzottak Berlin egész területén. Ekkor nem kevesebb mint 38 nagy épületet foglaltak már el.
Midőn a légitámadások következtében az épületek nagy része többé-kevésbé súlyos károkat szenvedett, Himmler kapott az alkalmon, és új szokást vezetett be. Minden áldott nap együtt ebédeltek a részlegek vezetői a Kurfürstenstrasse 116 számú házban, ahol Eichmann irodái voltak. Fehér asztalnál egymás mellett ültek mindazok az emberek, akik rettegésben tartották egész Európát. Kaltenbrunner meleg szívélyességet tanúsított Eichmann irányában. Egy vidékről valók voltak, számtalan közös ismerősről beszélgethettek. Kaltenbrunner sohasem mulasztotta volna el, hogy ne érdeklődjék munkatársának Linzben élő családtagjairól, akiket jól ismert; kérdezősködött egészségi állapotuk, a születések, a gyermekek tanulása, a kicsinyek és a kedves nagyszülők közérzete, a család minden eseménye felől. Különös hangsúlyt kapnak ezek az ömlengések és kölcsönös figyelmességek két olyan ember részéről, akik ugyanazon nap reggelén egyetlen tollvonással döntöttek szerencsétlen emberek ezreinek életéről, és akiknek egyetlen szava vagy aláírása a közösen elfogyasztott ebéd után más szerencsétlen áldozatok halálát jelentette Európa valamelyik távoli zugában.
Himmler jelen volt ezeken az ebédeken, valahányszor csak tehette. Jó alkalom volt ez neki, hogy lelket verjen helyetteseibe, akiknek bizalma meg-megingott a keleti fronton egyre sűrűbben elszenvedett katonai vereségek hírére vagy a német területek ellen intézett angol-amerikai bombatámadások eredményeinek láttán. Kötelességszerű optimizmus és szívélyesség uralkodott ezeken az ebédeken, és bár a hivatali kérdéseket elvben száműzték, mégis elég gyakran előfordult, hogy Müller vagy Eichmann élt az alkalommal, és egyik vagy másik kérdésben kikérte Kaltenbrunner vagy Himmler véleményét. így gyümölcs és sajt között, vagy a Franciaországból hozatott konyakot iszogatva megbeszélték, hogy a foglyok mely kategóriáját kell éppen kiirtani, hogy a sok közül melyik kivégzési mód lesz a legcélravezetőbb. Az ilyen, számunkra szörnyűséges dolgok ezeknek az embereknek a szemében annyira hétköznapinak és banálisnak számítottak, hogy közben nyilván meg sem rezdült a kávéscsészét tartó kezük.
Itt, ebéd közben vitatták meg az első gázkamrák felállításának részletkérdéseit, ugyancsak itt kommentálták a zsidók kiirtását szolgáló kísérletek eredményeit. Hosszadalmasan hasonlították össze az egyes módszerek gyorsaságát, gazdaságosságát és egyszerűségét. És e borzalmas megbeszélések során nem akadt egyszer sem a torkukon a falat. Állítólag, Gisevius szerint, egyedül az ellenzékhez pártolt és az Abwehr embereivel Hitler meggyilkolására szervezkedő Nebe volt az, aki szenvedett az eszmecserék alatt, és „tökéletesen kimerültén” tért haza.
Himmler távollétében Kaltenbrunner foglalta el az asztalfőt, és a közös étkezéseket gyakran arra használta fel, hogy epés megjegyzéseivel illesse azokat az alárendeltjeit, akiket nem kedvelt vagy akiknek Himmlerrel való közvetlen kapcsolatai miatt bosszankodott. Legtöbbször Schellenbergnek, Himmler pártfogoltjának a bőrére mentek ezek a támadások, olyannyira, hogy végül is Schellenberg magánál Himmlernél panaszkodott, és kérte, hogy ne kelljen részt vennie ezeken az ebédeken. A reichsführer SS azonban ragaszkodott kezdeményezéséhez, és nem járult hozzá Schellenberg távolmaradásához.
Kaltenbrunner, annak ellenére, hogy Himmler gyámsága alá helyezte, hamarosan rányomta az RSHA-ra a maga szellemi korlátoltságának és egyoldalúan jogászi szemléletének bélyegét. Gisevius így határozta meg egy mondattal ezt a befolyást: „Kaltenbrunner jöttével napról napra rosszabbodott a helyzet. Rá kellett jönnünk, hogy egy Heydrich-típusú gyilkos impulzusai néha talán kevésbé voltak borzalmasak, mint az olyan ügyvéd hideg jogászi észjárása, akinek a Gestapóhoz fogható veszedelmes apparátus volt a kezében.”
A Gestapónál Eichmann a IV. B szekció korlátlan ura lett. Állandó kapcsolata volt Kaltenbrunnerral, és gyakran közvetlenül Himmlertől kapott parancsokat, holott pedig igazgatásilag Müller alárendeltje volt. Az ő gondjává tették a zsidókérdés „végső megoldását”, azaz a zsidóság teljes kiirtását Európában. A szélsőséges antiszemita politika tehát, amely Németországban 1938. november 9-én a Heydrich által szervezett pogromokkal12 Ezek a pogromok, amelyeket Heydrich „spontán akcióknak” nevezett, számottevő kárt okoztak, olyannyira, hogy a biztosító vállalatok tiltakoztak. Göring ekkor, november 12-én, rendeletileg egymilliárd márka bírságot rótt ki a zsidó hitközségekre s elkoboztatta biztosítási összegeiket, hogy abból egyenlítsék ki az okozott károkat; egyidejűleg kizárta őket az ország gazdasági életéből. A horogkeresztesek morálja szerint mindig az áldozatnak kellett fizetnie. * kezdődött, eljutott eddig a határozatig, amely a nürnbergi becslések szerint 6 millió zsidó életébe került Németországban és a megszállott országokban. Eichmann hatalma az 1943. július elsejei, Bormann által szignált rendelet óta korlátlanná vált a zsidók fölött; ez ugyanis megfosztotta az izraelitákat attól a lehetőségtől, hogy polgári törvényszékhez fordulhassanak, és egyedül a Gestapo igazságszolgáltatásának hatás körébe helyezte őket.
Egy korábbi, 1942. október 9-i, ugyancsak Bormann által szignált rendelet előírta, hogy „a zsidóknak Nagy-Németország területéről való folyamatos eltávolítása ezentúl már nem valósítható meg az emigráció útján, hanem csakis a »könyörtelen erő« igénybevételével a Keleten felállított különleges táborokban”.
A megrendezett pogromok módszerét alkalmazták Keleten is, majd áttértek a tudományos és nagyipari emberirtásra. Eichmann 4 tábort hozott létre, közülük az egyik leghírhedtebb a mauthauseni volt. A tábor megtervezése és felépítése azt bizonyítja, hogy a hitleristák hosszú távlatra készítették elő az emberirtás politikáját, és azt még akkor is folytatni akarták, amikor egész Európát már régen meghódították és igájuk alá hajtották. A zsidók után is maradt volna még sok eltávolítandó ellenséges elem. „A hegy tetejére épült, barakkoktól körülvett és hatalmas kőerődítménynek látszó Mauthausen nemcsak állandó épület volt, hanem minden szükséges berendezés is megtalálható volt benne számottevő legénységi és tiszti állományú helyőrség elhelyezésére. Az erőd halálgyár volt: a kisegítő táborokból, például Gusenből és Ebenseeből hozták ide a munkában agyonhajszolt és kimerült embereket. Midőn az ütlegelés és éhség következtében munkaképességük egy bizonyos színvonal alá szállt, átvitték őket a központi táborba, ahol sorsuk néhány óra leforgása alatt megpecsételődött. A főtáborból általában már nem lehetett élve kikerülni.”
Európa halálra ítélt zsidóságát Eichmannak kellett e táborokba szállíttatnia. A szállítmányok indítási idejét és terjedelmét a táborok felvevőképességétől és a német vasúti hálózat szállítási lehetőségeitől tették függővé.
A haláltáborok parancsnokai csak Eichmann utasítására öltek gázzal. A szállítmányokat irányító SS-tisztek megkapták a szükséges rendelkezéseket, és ezek birtokában ők állapították meg, hogy valamelyik szerelvényt megsemmisítő táborba kell-e irányítani vagy sem; ők állapították meg a szerelvény utasaival szemben alkalmazandó eljárást is. A szerelvény kísérőlevelén levő A vagy M betű például Auschwitz, illetőleg Majdanek rövidítése volt, és azt jelentette, hogy a szállítmány tagjait elgázosítják.
Auschwitzban a következő szabályzat volt érvényben:
„A 12-14 éven aluli gyermekek, az 50 évesnél idősebbek és a betegek (valamint a többszörösen büntetettek), akiket különleges jelzéssel ellátott vagonokban szállítottak, megérkezésük után azonnal a gázkamrákba kerültek.
A többieket felvonultatták egy SS-orvos előtt, aki első látásra megállapította, ki munkaképes közülük és ki nem. A munkaképteleneket haladéktalanul gázkamrába küldték, a többieket pedig elosztották a különböző munkatáborokba.”
Természetesen azoknak az élete sem volt biztosítva, akiket munkatáborba osztottak be, hiszen az embertelen körülmények következtében hamarosan kimerültek, és akkor őket is gázkamrába irányították.
Kelet-Lengyelországban egy valóban sátáni módszer volt érvényben, amelyet Wirth, a lublini RSHA-hoz beosztott volt stuttgarti13 Wirth már ebben a beosztásában is hírhedtté vált a bűnügyekben alkalmazott különleges nyomozási módszereiről; emiatt interpelláció is hangzott el a württembergi Landtagban. * Kripo-rendőrtanácsos eszelt ki és valósított meg.
Wirth a zsidók közül összeszedte a bűnöző elemeket, s lényeges anyagi előnyöket ígért nekik, ha nagy számban toboroznak mindenre kapható munkatársakat. Ily módon mintegy 5000 ember állt rendelkezésére, Férfiak és nők vegyesen, akik azon a bizonyosságon kívül, hogy megmenthetik életüket, anyagilag is részesedtek a fosztogatásból. Az ő dolguk volt szerencsétlen hitsorsosaik kiirtása.
Kelet-Lengyelország erdőségeiben és pusztáin álcázott megsemmisítő táborokat építettek. „Megtévesztésül készültek ezek, mint a Potyomkin-falvak – mondta később Morgen doktor az érkezők azt hitték, hogy valami városba vagy nagyobb lakott településbe érkeztek. A szerelvény álcázott pályaudvarra állt be, majd miután a kísérő személyzet és a vasutasok elhagyták a színhelyet, kinyitották a vagonokat, és a zsidók kiszálltak. Azonnal körülvette őket a zsidó különítmény, és Wirth rendőrtanácsos vagy valamelyik megbízottja beszédet intézett hozzájuk. Ez a következőképp hangzott:
»Zsidók, ide fognak áttelepíteni benneteket. De az természetes, hogy az új zsidó állam megszervezése előtt új szakmát kell tanulnotok. Ez itt fog megtörténni, ezért fontos, hogy mindenki hiánytalanul teljesítse kötelességét. Most mindenki vetkőzzön le, ez az előírás: a ruhákat fertőtlenítik, ti pedig fürdőbe mentek, nehogy férgeket hozzatok a táborba.«”
Az érkezőket ekkor oszlopba sorakoztatták. Mindenekelőtt külön választották a férfiakat és a nőket, majd egymás után következő raktárhelyiségekben le kellett adniuk kalapjukat, ruhájukat, ingüket, végül cipőjüket és harisnyájukat is. Minden ruhadarabjukért egy-egy ellenőrző jegyet kaptak. Minthogy mindent a Wirth zsoldjában álló zsidók végeztek, az újonnan jöttek egyáltalán nem gyanakodtak, engedelmesen követték a felszólításokat, áruló hitsorsosaik pedig egyre siettették őket, nehogy idejük legyen gondolkozni. Végül megérkeztek az utolsó állomásra, a fürdőbe. Az első csoport bement, az ajtókat bezárták. A bent levőket gázzal megölték, tetemüket egy másik ajtón át kihordták és a hamvasztóba vitték; máris mehetett be a második csoport.
Wirthnek nem okozott különösebb problémát, hogy kidolgozza rendszerét. Korábban ugyanis, az euthanasiáról szóló rendelet megjelenése után, a gyógyíthatatlan elmebetegek kiirtásával volt megbízva, és éppen az akkori „kiváló” eredményei alapján jelölte őt ki a birodalmi kancellária erre a bizalmas feladatra.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!