NEGYEDIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
III. fejezet
A GESTAPO MAGA ALÁ GYŰRI A HADSEREGET
2
Az 1942. május 5-én lezajlott Heydrich-Bousquet megbeszélés nagy veszélytől óvta meg Franciaországot. Lengyelországban, Dániában, Csehszlovákiában a német rendőrség látott el mindennemű helyi rendőri szolgálatot. Dániában a rendőröket letartóztatták, és csaknem valamennyiüket deportálták. Csehszlovákiában maga a Cseh- és Morvaország protektora címmel felruházott Heydrich volt a terroruralom feje. Lengyelországban az SS-ek hajtották végre a Gestapo utasításait a lakosság kiirtására vonatkozóan. A kérdés mégis felmerül, vajon az említett megoldás végső soron nem a német apparátus számára volt-e kedvező? Ha teljes mértékben nekik kellett volna ellátniuk minden rendőri szolgálatot Franciaországban, az azt jelentette volna, hogy nagy számban lekötik értékes embereiket, olyan időben, amikor minden egyes harcosra égető szükségük volt a keleti fronton; ezenkívül nyilvánvalóan a rendet is egyre nehezebben tudták volna fenntartani, hiszen a lakosság sokkal kevésbé viselte volna el a megszállók rendelkezéseit, mint azokat, amelyeket a francia hatóság írt elő. Több rendzavarás fordult volna elő. Ugyanakkor Franciaország ki lett volna téve azoknak a vadállati rendszabályoknak, amelyeket Közép- és Kelet-Európában alkalmaztak az ellenszegülő lakosság „megzabolázására”. Ebben az egyezményben végül is mindkét fél megtalálta a számítását.
Ezután Oberg hozzálátott a vezetése alá helyezett apparátus átszervezéséhez.
Első lépésként a biztonsági rendőrséghez, illetve az SD-hez csatolták a katonai közigazgatásnak azt a főosztályát, amelynek feladata volt a francia rendőrség ellenőrzése. Majd pedig csaknem teljesen felszámolták a Geheime Feldpolizeit. Huszonöt csoportja közül 23-at feloszlattak; ezek állományát vagy a Sipo-SD vette át, vagy a keleti frontra küldték őket. A Geheime Feldpolizeitől átvett embereket a Wehrmachtnál leszerelték, a Gestapónál és az SD-nél pedig különleges beosztással állományba vették. Mindamellett a katonai igazgatás az utolsó napokig magánál tartotta a börtönök és táborok őrzését, a vámszolgálatot és a Feldgendarmerie (tábori csendőrség) vezetését.
Mindez Knochen műve volt. Most értek be munkájának gyümölcsei, amelyet azért folytatott, hogy kivívja Párizsban is a párt fölényét a hadsereggel szemben, mint ahogy az Németországban volt. Ettől az időponttól – és az Obergnek juttatott hatalom következményeképpen – ez a fölény egy pillanatra sem vált kétségessé, és a franciaországi német politika tényleges irányítása ezentúl a rendőri szervek kezében volt, jóllehet elvileg még mindig Abetz nagykövetre tartozott.
Oberg a német szervezetnek megfelelően két csoportra osztotta rendőri hivatalait: egyik volt az Ordnungspolizei (Orpo), vagyis a rendfenntartó szervezet, másik a Sicherheitspolizei (Sipo-SD), vagyis a biztonsági rendőrség. Mindegyik csoport egy-egy befehlshaber (parancsnok) vezetése alá került. Az Orpo a Rue de la Faisanderie 49 alatt rendezkedett be, parancsnoka Schweinichen lett, akit 1943-ban Scheer követett; a Sipo-SD megmaradt Knochen parancsnoksága alatt, a Rue des Saussaies és az Avenue Foch-beli helyiségeiben.
A katonai közigazgatás leváltásakor, e terjeszkedő politika megvalósítása során regionális szervezetet hoztak létre minden kerületben. A már meglevő bordeaux-ihoz, rouenihoz és dijonihoz 7 újat szerveztek, mégpedig Angers-ben, Chálons-sur-Marne-ban, Nancyban, Orléans-ban, Poitiers-ban, Rennes-ben és Saint-Quentinban. Így tehát 11-re emelték a kerületi parancsnokságok számát, a párizsit is beleszámítva.
Ezek mindegyike kisebb helyi csoportokat küldött ki a kerület fontosabb városaiba, a helyi kommandantúrákba (községekbe) pedig megbízottakat. Rouen például helyi csoportot szervezett Évreux-ben, Caenban és Cherbourg-ban, továbbá három jelentéktelenebb posztot Granville-ben, Dieppe-ben és Le Havre-ban.
Az északi és keleti kerületek nem tartoztak Párizs hatáskörébe; a lille-i kirendeltség, amelynek hatáskörébe Nord és Pas-de-Calais megyék tartoztak, a brüsszeli központi igazgatáshoz volt csatolva; a strasbourgi csoportot pedig egy német kerületi igazgatás alá rendelték.
A Párizstól függő kerületi hivatalok szervezeti felépítésükben a párizsi központot követték, amely a maga részéről viszont az RSHA-t másolta.
A Sipo-SD központja és külszolgálatai tehát 7-7 osztályra tagolódtak. Szokásos hatáskörükhöz hozzájárultak még az idegen ország megszállásából adódó különleges feladatok. Az igazgatási kérdésekkel foglalkozó II. osztály (SD) mellett működött még az úgynevezett II. Pol., amelyet a katonai közigazgatástól átvett csoportból szerveztek meg, és amelynek a francia rendőrség ellenőrzése, a vele való kapcsolat és a jogi kérdések tanulmányozása volt a feladata. Ez volt összeköttetésben azzal a katonai közigazgatási hivatallal is, amely a táborok és börtönök őrizetét látta el.
A III. osztály (SD) nyilvántartotta és kiegészítette az „Otto”-jegyzéket, amelyet eredetileg az egész francia sajtót ellenőrző Propagandastaffel állított össze. A jegyzék azokat a műveket tartalmazta, amelyeket a szerző személye – zsidó származása vagy antihitlerista elvei -, illetve az alkotás témája miatt betiltottak.
A III. osztály ellenőrizte a német vásárló irodák tevékenységét is. Végül, Sauckel gauleiterrel együttműködésben, ez foglalkozott a munkaerő és a kényszermunka kérdéseivel is.
A IV. osztály volt a szorosabb értelemben vett Gestapo, akárcsak Németországban. Feladata volt az „állam ellenségei”, a szabotőrök és terroristák elleni harc, továbbá az aktív kémelhárítás. Párizsban az ő helyiségeibe hurcolták azokat a szerencsétleneket, akiket vagy a Gestapo-ügynökök, vagy a III. és VI. osztály működése nyomán kutattak fel. A Gestapo fogta fel a Londonba irányuló titkos rádióadásokat is és dolgozta ki a rádiócsapdák szövegét.
Igazgatási szempontból ez az osztály ellenőrizte azt a Berlinből küldött speciális osztagot, sonderkommandót, amelynek sonderkommando IV. J, majd IV. B 4 volt a neve, és megbízatása a zsidók elleni harc volt. A csoportnak, amely utasításait közvetlenül Eichmanntól kapta Berlinből, Dannecker volt a vezetője. Ez intézte a zsidók „emigrálását”, mégpedig olyan előkészítő rendelkezések útján, amelyeket a francia hatóságoknak kellett végrehajtaniuk. Azokat a zsidókat ugyanis, akiket a zsidóügyi kormánybiztosság által rendezett razziák során fogtak el, a drancyi táborban internálták, majd Lengyelországba deportálták, ahol elpusztították őket.
Dannecker rendszeres értekezletein jelen volt Zeitschel, Abetz képviselője, továbbá a katonai hatóság két megbízottja, Ernst és Blanke, valamint Behr, a Rosenberg-féle hivatal küldötte. Itt dolgozták ki azokat az intézkedéseket, amelyeknek oly sok francia esett áldozatául.
A nagykövetségnek is megvoltak a maga francia „szakértői”. Az együttműködő és antiszemita csoportok vezetői közül válogatták ki őket. Közéjük tartozott egyebek közt Bucard, Darquier de Pellepoix, Clementi és egy áltudós, a „fajantropológus” Georges Montandon „professzor”.
Dannecker visszaélt függetlenségével; fölényes viselkedése felébresztette a vezetői tekintélyére kényes Knochen bizalmatlanságát. Knochen talált rá ürügyet, hogy Danneckert „fegyelmi okokra” hivatkozva leváltassa. 1942 szeptemberében Dannecker elhagyta Párizst, és pályafutásának végét Szófiában érte meg.
1943 májusában Eichmann úgy vélte, hogy Franciaország nagyon „elmaradt” a többi európai országtól a „zsidókérdés likvidálása” tekintetében, és elküldte „jobbkezét”, Brünner hauptsturmführert Párizsba azzal a megbízatással, hogy a lehető legnagyobb mértékben növelje a deportálások ütemét. Brünner Szalonikiből jött, ahol a könyörtelen fenevad emlékét hagyta maga után. Eichmann személyesen iktatta őt be párizsi hivatalába. A továbbiak folyamán még kétszer jött Franciaországba, hogy saját szemével győződjék meg Brünner működésének „kiváló eredményeiről”. Amikor a francia antiszemita újságok – közöttük is leghangosabban a „Pilori” („Pellengér”) – valóságos hadjáratba kezdtek, tiltakozásul a nizzai kerületben a zsidók irányában megnyilvánuló „bűnös” engedékenységgel szemben, Eichmann oda is leutazott, hogy ellenőrizze: „minden franciaországi zsidó” valóban odamenekült-e, ahogy azt az említett újságok állították.
Brünner megérkezésekor Oberg is olyan utasítást kapott Himmlertől, hogy „mossa meg a fejét” a francia rendőrségnek a zsidóüldözésben tanúsított lagymatagsága miatt.
Brünner igen nagy önállósággal rendelkezett. Huszonöt főből álló csoportot és megfelelő gépkocsiparkot hozott magával. Utasításait egyenesen Berlinből kapta és a zsidóügyi kormánybiztosság francia beosztottjaival hajtatta végre; így azután kicsúszott Knochen ellenőrzése alól. 1943 augusztusában a drancyi átmenő tábor német igazgatás alá került, csupán külső őrizetét látta el a francia csendőrség. Brünner ekkor még tovább fokozhatta az elszállítások ütemét.
A IV. osztály gyászos feladatai közé tartozott, hogy a letartóztatottak közül kijelölje azokat, akiket a Rue Boissy-d’Anglas 11 alatt ülésező katonai törvényszéknek kellett elítélnie, valamint azokat, akiket ítélet nélkül deportáltak. Végül a IV. osztály borzalmas privilégiumaként itt válogatták ki a megtorlásképpen agyonlövendő túszokat.
A IV. osztály IV. 5 jelzésű alosztálya a „különleges küldetéseket” szervezte, a IV. N jelzésű alosztálynak pedig az volt a feladata, hogy megszervezze az ellenséges hírszerző szervekbe való behatolást.
A IV. osztálynak volt még két olyan egysége, amelyeket minden francia, de különösen minden párizsi „respektált” anélkül, hogy nevükön ismerte volna őket. Az Intervention-Referat, amely a Rue de Villejust 48. szám alatt székelt, orgyilkos bandákat alakított a Francia Néppárt rohamosztagainak és a milíciának a tagjaiból; közülük is a „Carbone-banda” tagjai jutottak a legnagyobb hírnévre. Ezek a csoportok léptek akcióba olyan esetekben, midőn az SD és a Gestapo nem óhajtott a saját nevén fellépni. Ők hajtották végre bizonyos szervezetek ellen a rajtaütéseket, továbbá jelentős személyiségek elrablását vagy legyilkolását.
A másik csoport az úgynevezett „kisegítő rendőrségi IV. szekció” volt, az elzászi Bickler vezetése alatt; ez volt a Gestapónak dolgozó franciák szervezete. A kisegítő ügynököket a szekció külön iskoláján képezték ki.
Az említett két szervezet nagy számban alkalmazott köztörvényes bűnözőket, akiknek tekintélyes részét a börtönből hozták ki. Toborzásuk különös körülmények között kezdődött. Egy bizonyos Henri Chamberlint, a párizsi rendőrprefektúra kantinjának egykori vezetőjét az alvilággal való kapcsolatai miatt 1939-ben a cépoyi táborba internálták. A volt kantinos itt ismeretséget kötött ugyancsak internált német ügynökökkel, és megszökött velük. Knochen kommandójának megérkezése óta Chamberlin a Gestapónak dolgozott, előbb mint besúgó, majd megbízói kérésére mint „csoportvezető”. Chamberlin, ekkor már Lafont néven, megszervezett egy csoportot, amelyet Bony volt rendőrfelügyelővel együtt kellett vezetnie. A Rue Lauriston 93-ban rendezkedtek be. A csoport kialakítása érdekében Chamberlin-Lafont kieszközölte mintegy 20 köztörvényes elítélt szabadon bocsátását. Számos hasonló „iroda” jött még létre, például a „Rudy de Mérode” néven gyászos emlékűvé vált Martiné. Ezeknek a megrögzött bűnözőknek kedvenc kihallgatási módszerük volt a testi kínzás. Különleges igazolványuk és fegyverviselési engedélyük birtokában pedig számtalan bűncselekményt követtek el: házkutatás közben loptak, gazdag házakban házkutatás ürügyén raboltak, zsaroltak, üzérkedtek.
Ezek a csoportok egyidejűleg dolgoztak a Gestapo, az SD és az Abwehr számára.
A IV. osztály kezében volt elvileg, az V. osztállyal együtt, a végrehajtó hatalom, vagyis ez hajtotta végre a letartóztatásokat, a kihallgatásokat és házkutatásokat. Vezetője 1943 végéig Boemelburg volt.
Boemelburgot több okból is nagy becsben tartották abban az időben, midőn Knochen megkezdte párizsi hivatalainak megszervezését. Öreg rendőrségi róka volt, kisujjában voltak a nemzetközi rendőri és jogi eljárások. Korábban fontos személyiség volt az ICPC-ben, az Interpol elődjénél, vagyis a bűnügyi rendőrségek nemzetközi szervezeténél, amelynek titkársága akkor Bécsben székelt. Ezen a réven ismerte a francia rendőrség fontosabb vezetőit, ha másként nem, legalább hírből. Tetejében tökéletesen beszélt franciául, még az argót is ismerte, korábban ugyanis éveket töltött Párizsban egy központi fűtést szerelő német cég „technikusaként”. Az angol király utazása alkalmával kiküldette magát az ICPC-val, hogy a francia rendőrséggel együtt tanulmányozza a nemzetközi terroristák ellen alkalmazandó biztonsági rendszabályokat, minthogy tartani lehetett akciójuktól. A francia rendőrségnek élénken emlékezetében élt még a marseille-i merénylet, amely annak idején Sándor jugoszláv király és Louis Barthou életébe került. Boemelburg az akkor kiépített közvetlen kapcsolatokat azon nyomban felújította, amint a Gestapo főnökeként a Rue des Saussaies-n berendezkedett.
Ám 1943-ban kiderült, hogy Boemelburg fölött eljárt az idő. Kezdtek mutatkozni nála az öregség jelei: egykor oly félelmetes emlékezőtehetsége immár cserbenhagyta, elhatározásaiban tétovázott, ítélete bizonytalanná vált. Ez volt az az időszak, midőn az ellenállási mozgalom és a politikai ellenzék tevékenységének nyomása nőttön-nőtt. A Gestapo könyörtelen harcot vívott, irgalom nélküli kegyetlenséggel sújtott le ellenfeleire. Az öregedő Boemelburg pedig kezdett lagymatagnak látszani. Oberg és Knochen, az RSHA-val egyetértésben, kereste a módját, hogyan lehetne őt tapintatosan félreállítani. Már-már a korhatár eléréséről beszéltek, midőn az történt, hogy az ellenállási mozgalom megölte Vichyben Geisslert, Oberg ottani képviselőjét. Ezt a beosztást adták ekkor Boemelburgnak. Helyére Stindt került, és ő is maradt a Gestapo franciaországi vezetője a megszállás végéig.
Franciaország kiürítése után a vichyi kormánnyal együtt menekülő Boemelburgot Sigmaringenben Pétain személye mellé delegálták. Ez volt az utolsó beosztása.
Az V. osztály volt a Kripo, a bűnügyi rendőrség. Hivatalból harcolnia kellett a feketepiac ellen. De csak elvileg harcolt, hiszen leggyakrabban éppen a német hatóságok szervezték a maguk hasznára a feketepiacot. A Gestapóval technikailag együttműködve ez az osztály foglalkozott a letartóztatottak antropometriai adataival, a keresett egyének személyleírásával, fegyverszakértői vizsgálatokkal, ujjlenyomatok vételével stb.
Az V. osztály megosztotta a végrehajtó hatalmat a IV. osztállyal. Vezetője előbb Koppenhofer, majd Odewald volt.
A VI. osztály feladata az volt, hogy értesüléseket szerezzen a politikai csoportosulásokról és ellenőrizze a külfölddel való kapcsolataikat. Párizsban 7 különleges kommandóval rendelkezett, amelyek gyakran érdekes küldetéseket hajtottak végre.
A sonderkommando Pannwitz (vezetőjéről, az RSHA IV. amtjából való Pannwitz hauptsturmführerről nevezték el) különleges megbízatással egyenesen Berlinből érkezett, és egyidejűleg a IV. és VI. osztállyal működött együtt az ún. „Rote Kapelle”-ügyben, vagyis a Franciaországban működő szovjet információs szervezet felgöngyölítésében. Ez a szervezet ugyanis értesüléseket szerzett a franciaországi német csapatokról, állományukról, azokról a hadosztályokról, amelyek a keleti frontról idejöttek pihenni vagy készültek oda visszatérni; értesüléseit rádió útján vagy svájci közvetítőjén keresztül juttatta el Moszkvába. A sonderkommando Pannwitz munkájában felhasználta a másik különleges kommando, a Funkspiel Kommando segítségét is.
A Funkspiel Kommandóban (Funkspiel annyit jelent, mint rádiójáték, rádiócsapda értelemben) olyan szakemberek dolgoztak, akik titkos rádióadások felderítésében szereztek jártasságot.
A harmadik különleges kommando a Franciaországba érkezett magas rangú német személyiségek védelmét látta el. Válogatott SS-ekből és a Schutzpolizei, a városi rendőrség embereiből állították össze.
A negyedik kommando, az ún. kommando Wenger, amelyet ugyancsak vezetőjéről neveztek el, főként a vízumok kiadását ellenőrizte. Wagner hauptsturmführer sonderreferatja az előkelő francia társaságot tartotta szemmel. Ismét egy másik, műszaki jellegű kommando a francia titkos hadsereg gépkocsijainak álcázását igyekezett felderíteni. Ez a déli zónában operált, mert ott alakult meg a titkos hadsereg. Végül a hetedik és utolsó kommando prostituáltakat toborzott olyan házak számára, amelyeket csak a német csapatok tagjai látogathattak, vagy amelyeket bizonyos koncentrációs táborokban rendeztek be.
Franciaországban VII. osztály tulajdonképpen nem létezett, de az amt VII. szakemberei gyakran átjöttek Berlinből, hogy tanulmányozzák a francia zsidóellenes intézet „munkásságát”, és hogy katalogizálják azoknak a könyvtáraknak az anyagát, amelyeket az Einsatzstab Rosenberg foglalt le. Ez utóbbi szervezet Párizsban a Rue Dumont d’Urville 12. számú házban ütötte fel a tanyáját, és tervszerűen rabolta a műkincseket, régi bútorokat, könyveket, ezüstneműt, ékszereket és szőrmét, mindazt, ami értékeset zsidó lakásokban felfedezett.
1942 májusától tehát a franciaországi német hatóságok kiépítették azt a mindentudó és mindenütt jelenlevő szervezetet, amelyet Németország már korábban megismert. Itt is félelmetessé vált, mert az ő kezében volt immár minden hatalom.
Bár az egyes szolgálati ágakat a központi hivatalok mintájára elhatárolták egymástól, Franciaországban ez mégsem sikerült olyan légmentesen és valóságosan, mint Németországban. Vonatkozik ez különösen a kihelyezett részlegekre, amelyeknek létszáma, beleszámítva az adminisztratív személyzetet is, nem haladta meg a százat. A beosztottak válogatás nélkül dolgoztak minden szakágban, és ahogy múltak a hónapok, egyre inkább kénytelenek voltak a megtorlás funkciójával beérni. Az információs munkát a helyszínen toborzott francia „segéderőkre” bízták, s az együttműködő francia szervek és bizonyos politikai pártok által beküldött információk vagy feljelentések alapján működtek.
A „Sipo-SD kommandók” tagjai mindannyian ugyanazt az egyenruhát viselték, vagyis az SS egyenruháját, bal karjukon az SD jelzésű megkülönböztető szalaggal. Ez nem a szorosan vett SD-szolgálatot jelentette, hanem azt a besorolást, amely a biztonsági szolgálat és az SS-hez tartozó rendőrség tagjaira egyaránt vonatkozott.
A hadsereg által gyakorolt hatalom átcsúszott a Gestapo urainak kezébe. A katonai parancsnokság annak idején a megszállott zónában saját jóváhagyásától tette függővé a francia tisztviselők kinevezését. Midőn a Gestapo kiharcolta függetlenségét, megkövetelte magának azt a jogot, hogy beleszóljon minden olyan kinevezésbe, amely bármiképpen is érintette rendőri funkcióit és érdekeit.
A déli zóna elfoglalása után, 1942 novemberében, a Gestapo mindkét zónában igényt tartott arra, hogy a prefektusok kinevezésekor kikérjék hozzájárulását, sőt odáig ment, hogy maga tett személyi javaslatokat, ami ellen a katonai parancsnokság és a nagykövetség erélyesen fel is lépett. A III. osztály mindazonáltal továbbra is ellenőrizte a kinevezéseket, abból a szempontból, hogy vajon az új tisztviselő nem akadályozza-e a megtorló intézkedéseket. Obergnek végül is sikerült „minden tekintetben megfelelő” embert ültetnie a francia rendőrség élére Darnand személyében.
A Gestapónak az Abwehrrel együtt a hírszerzés hagyományos forrásain kívül volt Franciaországban még egy, a korra jellemző információs eszköze.
A nyersanyagokban, élelmiszerekben és iparcikkekben mutatkozó hiány életre hívta a „feketepiacot”, ahol az üzletkötések kicsúsztak a kontinensi szabályozás alól. A hiányokat a német gazdaságpolitika idézte elő, azzal, hogy Franciaország termelésének tekintélyes részét, éppen úgy, mint a többi megszállott országét, elszállította. Ugyanakkor a német gazdasági helyzetre továbbra is ránehezedett saját termelésének elégtelensége, és ez abban a mértékben súlyosbodott, ahogy a légitámadások újabb és újabb pusztításokat okoztak a német iparvidékeken. Közben a hadikiadások egyre nagyobb összegeket emésztettek fel; előteremtésük mind nehezebbé vált. Míg 1939-ben a kiadások 42%-át fedezték az adók, 1942-ben már csak 33, 1944-ben pedig mindössze 19%-át. A megszállott országokra megszállási költségek címén kivetett hozzájárulás 66 milliárd márkára rúgott, és ha ehhez hozzávesszük az egyéb címen behajtott vagy kicsikart összegeket, úgy mintegy 100 milliárd márkával számolhatunk. Franciaország ebből egymaga csupán megszállási költségek címén 31 milliárd 600 millió márkát fizetett ki: valamennyi megszállott ország közül a legtöbbet; de még ez is eltörpül amellett, hogy egyedül az utolsó háborús év kiadásai 100 milliárd márkára rúgtak.11 A háború végére a birodalom államadóssága elérte a 378 milliárd márkát: 143 milliárd hosszú és közép lejáratú, 235 milliárd rövid lejáratú kötvényekben, továbbá egyéb bankügyletekben, Mefo-váltókban stb. A háborús kiadások összesen 670 milliárd márkára rúgtak. *
Amikor gyakorlatilag nem lehetett már tovább növelni a Franciaországtól megkövetelt szállításokat, a németek megvalósították a második lecsapolást: a maguk hasznára megszervezték a feketepiacot. Úgynevezett vásárló irodákat hoztak létre, azzal a feladattal, hogy szabályszerű üzleteket kössenek a francia gyárosokkal. A valóságban ezek az irodák az óriási méretű korrupció intézményeivé váltak. A leghihetetlenebb üzleteket kötötték itt, és kihasználva privilegizált helyzetükből folyó büntethetetlenségüket és a Gestapo pártfogását, példátlan nyereségeket vágtak zsebre. A legkülönbözőbb árufajtákat adták, vették és csereberélték: acélt, rezet, keményfémet és wolframot, gumit és higanyt, gyógyszereket, gyapjút, szöveteket és bőrdíszműárut, szögesdrótot és bort, francia konyakot és pezsgőt, nyersbőrt, parfümöket és selyemharisnyát, rönkfát és vasúti síneket. Az irodákat gyakran bérletbe adták a Gestapo vagy az Abwehr egy-egy alkalmi ügyfelének, hasznos szolgálatai elismeréséül. A jövedelmek mesébe illőek voltak. Nem egy mai nagy vagyonnak kereshetjük itt az eredetét. Ám ezekben az irodákban nemcsak arannyal, részvényekkel és külföldi devizákkal üzérkedtek, hanem itt tárgyalták meg a Wehrmacht intendantúrájának szóló szállításokat is. A francia kereskedőknek és gyárosoknak nem esett különösebben nehezükre amúgy sem számottevő ellenszenvüket leküzdeni, amelyet maradék hazafiságuk diktált volna, és egymás után tették az ajánlatokat ezeknek a „vásárló irodáknak”. Az ottaniak értették a módját, hogyan csináljanak belőlük többé vagy kevésbé tudatos hírszerző ügynököket – ezt a szerepet jó néhányan azért vállalták, hogy ne veszítsék el a jól jövedelmező rendeléseket.
Az irodákat együttesen egy Organisation Otto elnevezésű hivatal irányította, amelynek Párizsban 3 központi irodája volt, mégpedig a Square du Bois de Boulogne 21-23., a Rue d’Astorg 25. és a Rue Adolphe-Yvon 6. szám alatt, valamint terjedelmes raktárai Saint-Ouen és Saint-Denis dokkjainál.
Az Organisation Ottót két német vezette, mégpedig az „Otto” néven ismert Hermann Brandl és Robert Pöschl vagy Poeschel. Hivatalosan őket bízták meg mindennemű Németország részére történő vásárlással Franciaországban, hivataluk pedig az Abwehr támogatását élvezte. Hozzáértők véleménye szerint személyes hasznuk több milliárd frankra becsülhető.
Brandl volt a szervezet esze. Közepes termetű, ovális és kissé elhízott arcú, választékos modorú férfiú volt. Kifogástalan, sőt keresett eleganciával öltözött, hátra fésült ezüstös hajával és jól fejlett tokájával állandó vendége volt a párizsi szórakozóhelyeknek, részint kedvtelésből, részint mert ott tárgyalt üzleti ügyekről. Az Organisation Ottót minden érdekelte. Brandl fagyos tekintetét partnerére függesztve szótlanul ült, majd mikor megkötötték az üzletet, pezsgőt hozatott.
„Ottó” élénk érdeklődést mutatott az értékpapírok iránt is. A Gestapo által lefoglalt vagy elrabolt részvényeket gyakran a szervezet ügynökei helyezték el a tőzsdén. A Gestapo szorosan ellenőrizte a részvénypiacot. Egyes nagyvállalatokra nyomást gyakorolt, hogy azok részvényeik egy tekintélyes részét olyan német társaságoknak engedjék át, amelyekbe az RSHA már korábban beépült – mindezt annak érdekében, hogy a szóban forgó francia vállalatokat jobban tudják ellenőrizni és a haszonból is részesedhessenek.
„Otto” vásárolt és Németországba küldött aranyat, drágaköveket és ékszereket is.
Brandl századosi rangban az Abwehr tagja volt. Egyik helyettese tartotta az állandó kapcsolatot az Abwehr vezetőségével. Ez Wilhelm Radecke volt, Brandl rossz szelleme, egy gátlástalan, cinikus szörnyeteg, Chamberlin-Lafont testi-lelki jó barátja, akivel zajos tivornyákat szokott rendezni.
A Gestapo Radecke segítségével toborozta ügynökeit a vásárló irodák ügyfelei közül. Ezek közül legfélelmetesebb hírnévre Frédéric Martin, más nevén Rudy de Mérode és Georges Dalfane, alias Masuy tett szert; irodájuk az Avenue Henri-Martin 101 alatt volt. Az utóbbit tartották a fürdővizes vallatás feltalálójának.
Az 1944-es összeomláskor Pöschl Spanyolországon át Dél-Amerikába akart menekülni, remélve, hogy ott nyugalomban élvezheti majd mérhetetlen vagyonát. Jó ideje tisztában volt már a háború kimenetelével; szökését alaposan előkészítette, s hatalmas tőkét helyezett ki Lisszabonba. Ám a Gestapo a spanyol határon elfogta. Németországba vitték, halálra ítélték és felakasztották.
Brandl kincsei egy részével visszatért Németországba. Útközben több rejtekhelyet készített Franciaországban. Champagne egyik kastélyának melléképületében tűzoltó készülékeket találtak tele drágakövekkel. „Otto” rejtette el őket. Németországban először Münchenben telepedett meg, és itt is ékszereket rejtett el cementes tartályokban. Barátainál rejtette el festményeit, a Sisley-, Renoir-, Boudin-, Pissarro- és Degas-vásznakat, a szőnyegeket és a felbecsülhetetlen értékű antik bútorokat, a ritka bélyeggyűjteményeket, értékpapírokat, az ezüstneműt: a színe-javát mindannak, amit a módszeres fosztogatás 4 év alatt ki tudott sajtolni Franciaországból.
Németország összeomlása idején Brandl álnéven élt Dachau közelében. Itt tartóztatták le 1946 nyarán. A stadelheimi börtönbe szállították, ahol zárkájában felakasztotta magát.
A két cinkos tehát egyféleképpen, kötélen végezte életét. A legendás hírű „Otto-kincsből” csak töredékek kerültek elő. Bizonyára értékes képek penészednek „egyik-másik rejtekhelyen, feketedő ezüstök és elértéktelenedett részvények szomszédságában. Ami aranyat, devizát és értékpapírt a két főnök még idejében Portugáliába és Dél-Amerikába expediált, azt nyilván a kisebb cinkosok értékesítették.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!