MÁSODIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
II. fejezet
HIMMLER „FEKETE LOVAGRENDJE”
Himmler valamiféle lovagrendről és olyan biológiai kísérleti telepről álmodozott, ahol a gyakorlatba ültetheti át „vérségi” elveit. Az SS-ben mindezt megvalósíthatta. Az SS pedig erősen rányomta bélyegét a Gestapóra is.
Himmler rangja reichsführer SS volt, vagyis az SS legfőbb vezetője az egész birodalomban; és az SS valóban az ő legszemélyesebb „ügye” maradt egészen az összeomlás utolsó pillanatáig.
Ha meg akarjuk érteni, hogyan funkcionált a hitlerista közigazgatási gépezet, amelyet a különböző hierarchiák – éspedig az állami hivatali hierarchia, a hivatásos hadsereg, a párt és az SS hierarchiájának – egymásra rétegeződése tett teljesen kibogozhatatlanná, mindenekelőtt azzal kell pontosan tisztában lennünk, mi is volt valójában az SS. Mert ez nemcsak a párt, hanem az államigazgatási apparátus, a közintézmények, sőt még a magánvállalkozások szervezetébe is mindenhova behatolt. Körülbelül 1940-től fogva nem volt a rendszernek olyan fontos személyisége, nem volt egyetlen rendőrtisztviselő, egyetlen kulcspozícióban levő férfi, aki ne lett volna az SS-nek tényleges vagy tiszteletbeli funkcionáriusa.
Az SS ideológiája és elvei fokról fokra hatalmukba kerítették az egész német életet; ugyanakkor minden vezető állásban olyan emberek voltak, akik az SS-hez való tartozásuk révén többé vagy kevésbé Himmler ellenőrzése alatt állottak. Ő pedig az SS két legfontosabb elvét a következőkben állapította meg: a fajelmélet alapján való szelektálás és a vak engedelmesség.
A faji szelektálás bohócmutatványát a lovagrend nagymesterének szája íze szerint való áltudományos megállapítások leplébe öltöztették. Olyan országban, amely a századok folyamán a legkülönbözőbb befolyásoknak volt kitéve, amelybe annyi különböző nép olvadt bele – mindenekelőtt a hatalmas szláv néptömegek, amelyek áthatották az Elbán túli németséget -, a „tiszta északi vér” dogmája nem más, mint rossz tréfa. Erre azonban Németországban senki sem mert gondolni; annyi bátorságuk pedig még kevésbé volt az embereknek, hogy ki is merték volna mondani.
A nagyhangú frázisok, alkalmat adván az élcelődésre, mindenesetre jól szórakoztatták a németeket. Goebbels doktort például, ezt a vakarcs kis embert, „germán töpörtyűnek” nevezték. Azt is érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy miközben az SS ideológiájának hatására nagy divattá vált az ősök kutatása, Hitler szigorúan megtiltotta, hogy bárki is foglalkozzék az ő leszármazásával, amely ellenségeinek állítása szerint meglehetősen vegyes volt.
Himmler az SS-ből új lovagrendet akart kialakítani, amely a horogkeresztes birodalom legszilárdabb alapját alkotta volna. Az 1931. december 31-én Münchenben sajátkezűleg szignált parancsban a következő meghatározást adta a szervezetről: „Az SS speciálisan kiválasztott északi típusú németek egyesülése … Az SS tagjai tudatában vannak annak, hogy a jelen paranccsal jelentős lépést tesznek előre. A csúfolódók gúnya, a félremagyarázások minket meg nem ingatnak, a jövő a mienk.”
A fajelmélet, a hitlerizmus egyik alapja, amely igazolásul szolgált az „alsóbbrendű” népek lemészárlásához, milliók kiirtásához vagy rabszolgasorba süllyesztéséhez, 1935-ben a nürnbergi törvények megalkotásához vezetett. E törvények az állampolgár fogalmát ezentúl bizonyos etnikai ismérvekhez kötötték és csupán az ún. „Volkgenossen” (néptársak) számára biztosították, vagyis azok számára, akik bizonyítani tudták, hogy négy nagyszülőjük közül legalább három azon öt fajhoz tartozik, amelyeket germánnak ismertek el. Politikai jogaik csak ezeknek lehettek.
Így válik csak igazán világossá, milyen mértékben forgatta fel a hitlerizmus a nyugati világ hagyományos értékrendjét. Azóta, hogy győzött a kereszténység, és hatása megmutatkozott a társadalom felépítésében, a társadalmi rendszerek valamennyi formája elismerte, hogy az embereknek azonos jogaik és kötelességeik vannak. Ez a testvériség, ez az egyenlőség, amely minden ember egyenlő isteni teremtéséből következik, megvolt a világi társadalmakban is, majd az emberi jogok deklarációjának élére került. A marxizmus, amely elveti isten létezését, megőrzi ugyanezeket az alapelveket.
A hitlerizmus az emberek egyenlőtlenségének tanát vette alapul. Posztulátumnak tekintette, hogy az emberek alapvetően különböznek egymástól – nem tudásuk, erejük, szerzett tulajdonságaik, hanem származásuk következtében. Vannak felsőbbrendű emberek, vagyis a horogkeresztesek, ezek állnak a legfelsőbb fokon; és vannak alsóbbrendű emberek, a korcs fajok degeneráltjai, akik a legalsó fokozatot képviselik. Közöttük széles skálában helyezkednek el az átmeneti fajok; ezeknek értékét különböző áltudományos eljárásokkal határozták meg. Mindeme megállapításoknak semmi más létjogosultságuk nincs, mint a nyers politikai erőszak. Lényegük egy sor erőszakos frázis, minden érdemleges tudományos alap nélkül, de hivatkozni lehet rájuk, ha az „alsóbbrendűek” kiirtásáról van szó.
A harcos náci fajelmélet megvalósítója az SS, különösképpen pedig a Gestapo volt. Alapvető jelentőségűek voltak az SS hírhedt szabályzatai, amelyeknek segítségével Himmler fel akarta éleszteni a lovagság hagyományait. Így a híres eskü, amelyet színpadias külsőségek között tétettek le az újoncokkal: „Adolf Hitler, hűséget és bátorságot fogadok neked, a birodalom vezérének és kancellárjának. Esküszöm neked és mindazoknak, akiket vezetőimül jelöltél ki, hogy mindhalálig engedelmeskedem. Isten engem úgy segéljen.”
A vak engedelmességre kötelező eskünek megfelelően követték el az SS tagjai a legcsekélyebb habozás nélkül a legszörnyűségesebb bűnöket.
„Becsületem a hűség” – így hangzott az SS „büszke” jelszava, amely nem volt más, mint az iménti hűségfogadalom megismétlése, minthogy az SS tagja kizárólag a führernek, fölötteseinek és bajtársainak tartozott hűséggel, nem pedig valamely hagyományos erkölcsi törvénynek. Az SS-becsület, amelyről annyi szó esik a mozgalom brosúráiban és szónoklataiban, nemhogy akadályozná, ellenkezőleg: kötelezi a tagot arra, hogy gyermekeket, nőket és aggastyánokat gyilkoljon halomra. Ennek a különös becsületnek a nevében ragadják majd el az Auschwitzba érkező gyermekeket édesanyjuk karjaiból és viszik őket a gázkamrába, kivéve a túlzsúfolt napokat, amikor időnyerés céljából elevenen vetik őket égő benzinnel teli gödrökbe.
Becsület, hűség; a nácizmus zárt világa eltorzította, kiforgatta eredeti értelmükből a hagyományos fogalmakat. Hogy mit értettek rajtuk a hitleristák, azt Himmler maga fejtette ki 1943. október 4-én az SS gruppenführerek (csoportvezetők) poznani gyűlésén mondott beszédében: „Egy alapvető elv törvényként szolgáljon az SS minden tagja számára. Legyünk szívélyesek, segítésre készek, hűségesek, jó bajtársak azokkal szemben, akik a mi vérünkből valók, de senki mással szemben. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi történik egy orosszal vagy csehvel.”
Ez volt az „uralkodó faj” elméletének alkalmazása, amelyet Hitler a mozgalom indulása óta oly szeretettel dédelgetett.
Az SS tagjait, akik a jövendő arisztokráciáját voltak hivatva alkotni, a vérségi elvek alapján toborozták. Az érték csupán faji kérdés volt. „Ennek következtében csakis az a tökéletes vér jöhet tekintetbe, amelyről a történelem bebizonyította, hogy alkotó jellegű, alapja minden államalkotásnak és katonai tevékenységnek, vagyis az északi vér. Meggyőződésem, hogyha sikerül ezen szervezet számára kiválasztanom a lehető legnagyobb számú egyént, akiknek többségében ez a vér folyik, ha katonai fegyelemre nevelem őket és a megfelelő időben megtanítom őket ennek a vérnek az értékére és mindarra az ideológiára, amely belőle adódik, úgy valóban létre tudok hozni olyan elit szervezetet, amely minden eshetőséggel szembenézhet.”
Hogy szelektálhassák ennek az értékes vérnek a birtokosait, alaposan megrostálták a jelölteket. „Megvizsgálják és ellenőrzik őket. Száz közül általában 10-nél vagy legfeljebb 15-nél többet nem tudunk használni. Megvizsgáljuk szüleik és testvéreik politikai tevékenységét, családfájukat 1750-ig visszamenőleg, megvizsgáljuk természetesen fizikai alkalmasságukat és a Hitlerjugend szervezetében végzett tevékenységüket. Kimutatást kérünk arról is, hogy szüleiknek vagy felmenő családtagjaiknak nem volt-e örökölhető betegségük.”
E nagyfokú gondosság végső célja Himmler szerint: „Olyan felsőbbrendű osztályt akarunk kialakítani, amely évszázadokon át uralkodni fog Európán.” Himmler egy napon azt is kifejtette, hogy a jövendő birodalom, amely akkor már egész Európára ki fog terjedni, az antik társadalmak mintájára lesz szervezve, vagyis a lakosság 5-10%-át kitevő elit uralkodik majd a többin, és dolgoztatja a helóták és rabszolgák mérhetetlen tömegét. Amikor sikerült elfoglalniuk Európa háromnegyed részét, meg lehetett állapítani, hogy a horogkeresztes rendszer csakugyan a rabszolgaság alapján állt.
A jövendő „urainak”, az SS tagjainak különleges előjogaik voltak. Eskütételkor megkapták az SS-tőrt. Megmagyarázták nekik: ez arra való, hogy vérrel mossák le a becsületükön esett sérelmet, valahányszor ennek szükségét látják. 1935-ben Himmler rendeletileg állapította meg az SS tagjainak ezt a jogát, sőt kötelességét; egy törvényszéki döntés pedig kimondta, hogy az SS tagjai „szabadon használhatják fegyverüket, még akkor is, ha az ellenfelet más úton is ártalmatlanná lehet tenni”. A büntetlen gyilkolás az SS előjogai közé tartozott.
1939 szeptemberében a Waffen-SS egy tagja, aki ötven zsidó munkaszolgálatost őrzött, azzal szórakozott, hogy a napi munka befejeztével sorban lelövöldözte a szerencsétleneket. Bár az esetről jegyzőkönyvet vettek fel, a gyilkost nem büntették meg. A jelentés megállapítása szerint ugyanis az illetőt az a tény, hogy az SS tagja volt, „különösen ingerültté tette, ha zsidókat látott”, ezért tehát „teljességgel beszámíthatatlanul, gyermekes kalandvágytól űzve” cselekedett. Lehetséges, hogy aki ennyire tanújelét adta az elithez való tartozásának, még soron kívül előléptetésben is részesült.
Biztonság okából jó néhány rendelet is intézkedett afelől, hogy az SS tagjait kivonják a közönséges igazságszolgáltatás hatásköre alól. Mivel a szervezet külön igazságszolgáltatása volt érvényes rájuk, megállapították, hogy tetteikről kizárólag az SS törvényszéke előtt kötelesek számot adni.
Kezdetben csupán az 1933. augusztus 2-i törvény alkalmazására szorítkoztak, amelynek segítségével a kormány bármely ügyet leállíthatott a vizsgálat vagy a törvényszéki tárgyalás állapotában. Ez a módszer azonban bizonyos kellemetlenségekkel járt. 1933. október 17-én a dachaui tábor két foglya „öngyilkosságot követett el” zárkájában. A táborparancsnokság kijelentette, hogy a szóban forgó személyek övükre akasztották fel magukat. Az áldozatok családtagjai azonban értesítették a müncheni ügyészséget, mire két törvényszéki orvosszakértő felboncolta a hullákat és megállapította, hogy a szerencsétleneket előbb megkínozták, majd megfojtották. A koponyát és az egész testet elborító véraláfutások minden kétséget kizártak; a nyakon található külsérelmi nyomok pedig nem akasztástól, hanem fojtogatástól származtak. Az állítólagos öngyilkosság eszközéül szolgáló öveket nem tudták felmutatni.
Mindez megtörtént, mielőtt mozgósítani tudták volna a felsőbb hatóságokat. Röhmöt is értesítették, aki akkor az SA-tól még nem függetlenített SS fölöttese volt. Azonnal megfogalmazott egy jegyzéket. „A dachaui táborban politikai internáltakat és védőőrizetbe vett embereket őriznek. A szóban forgó esetek politikai természetűek, ezért minden körülmények között elsősorban a politikai hatóságok hatáskörébe tartoznak. Véleményem szerint ezek az ügyek nem látszanak olyan jellegűeknek, amelyeknél szükségesnek mutatkoznék az igazságügyi hatóságok vizsgálata. Ez az én véleményem mint vezérkari főnöknek és a birodalom miniszterének. Ebbeli minőségemben őrködnöm kell azon, hogy a birodalom ilyen eljárások miatt ne szenvedjen politikai károsodást. Kérésemre a reichsführer-SS utasítást fog kiadni, amelynek értelmében semmilyen hatóságnak sem engedik meg, hogy a közeli jövőben a tábor területén vizsgálatot folytasson és a foglyok közül bárkit is kihallgasson.”
A belügyminiszter ezután a vizsgálat felfüggesztését kérte. „Az indokok közt megemlítette, hogy a vizsgálat árt a nemzetiszocialista állam tekintélyének, minthogy az SA és az SS tagjai ellen irányul, súlyos gyanúsítással illeti őket, akik pedig a nemzetiszocialista állam legfőbb támaszai.”
Szeptember 27-én az ügyészség megszüntette az eljárást, „mert a vizsgálat kimutatta, hogy nincs elegendő bizonyíték annak feltételezésére, mintha a szóbon forgó személyek halála külső okokra volna visszavezethető”.
Úgy látszott, minden rendben van. December 5-én azonban az igazságügy-miniszter utasítást adott, hogy végig folytassák le a vizsgálatot. „A tényeket a lehető legrövidebb időn belül meg kell állapítani … A félrevezetési kísérletekkel szemben minden alkalmas eszköz igénybe veendő.”
Kellemetlen fejlemény volt ez. Igaz ugyan, hogy olyan hosszú idő után és az igazságügyi hatóságoknak az SS köreiben annyira korlátozott nyomozási lehetőségei következtében az ügy már nem lehetett veszedelmes. A helyzet mégiscsak az volt, hogy bizonyos sajnálatos események örve alatt „idegenek” túlságosan mélyen betekintettek az SS „magánügyeibe”, és megismerhették azt a gyakorlatot, amelynek elhíresztelésére semmi szükség sem volt.
Ez is egyik oka volt annak, hogy megteremtették az SS külön igazságszolgáltatását. Ettől az időtől fogva az SS olyan légmentesen elzárt külön világot alkotott, amelybe kívülről az ég világon senki sem tudott többé betekinteni.
Ezeket az „érinthetetlen” SS-eket Himmler ideális, kiváló minőségű emberanyagnak tekintette. A baromfitenyésztő gondosságával őrködött tenyészetének tisztaságán. Az SS tagja csak legfelsőbb engedéllyel nősülhetett. A menyasszonynak 1800-ig visszamenőleg bizonyítania kellett árja származását, ha egyszerű SS-taghoz vagy altiszthez akart feleségül menni, és 1750-ig, ha tiszt menyasszonya volt. A benyújtott bizonyítékokat a Hauptamtnak, a szervezet központi hivatalának kellett jóváhagynia, és annak kellett megadnia az engedélyt. A menyasszonyt megvizsgálták egészségügyi szempontból is, s meg kellett felelnie bizonyos fizikai követelményeknek. Meg akartak bizonyosodni afelől, alkalmas-e arra, hogy az uralkodó fajhoz méltó utódokat hozzon a világra. A házasságkötés után a fiatalasszonyt valamelyik különleges SS-iskolába osztották be, ahol politikai és „a faji tisztaság fogalmának megfelelő ideológiai” fejtágításban részesítették; háztartási, csecsemőgondozási ismeretekre is oktatták stb. Az volt a cél, hogy rövid idő leforgása alatt egyre növekvő számú, de testi és pszichikai tekintetben azonos színvonalon álló együttest kovácsoljanak ki.
A Himmler-féle rendszer a „Lebensborn” („Az élet forrása”) megalkotásában érte el csúcspontját. Ez az intézmény nem volt egyéb, mint afféle emberi méntelep, ahol az északi faji tulajdonságok alapján gondosan kiválogatott lányok ugyanolyan szempontok szerint válogatott SS-ekkel minden házassági kapcsolattól függetlenül utódokat nemzettek. Az ily módon világra jött gyermekek, mint az irányított eugenetika termékei, az állam tulajdonát képezték. Különleges iskolákban gondoskodtak nevelésükről. Elméletileg belőlük kellett volna létrejönnie az első tiszta nemzetiszocialista generációnak, hiszen embrióállapotuktól fogva ebből a célból alakították őket. A horogkeresztes rendszer összeomlása véget vetett annak a lehetőségnek, hogy a kísérleteket huzamosabb ideig folytassák. Ötvenezer gyermek azonban már kikerült ebből a tenyészdéből. Szellemi színvonaluk jelenleg lényegesen alacsonyabb az átlagosnál; a szellemileg visszamaradtak aránya nálunk négyszer vagy ötször magasabb. A hitlerista eugenetikusok nem tudták azt, amit a „dekadens” országok „korcsfajú” pszichológusai tudtak: a legtökéletesebb intézmény sem ér annyit a gyermekek „tenyésztése” szempontjából, mint akár egy középszerű anya. Az ideológia és a biológia nem pótolhatja az anyai szeretetet.
Himmlernek az SS-sel folytatott biológiai kísérletei más térre is kiterjedtek. Baromfitenyésztő tapasztalataiból tudta, hogy a táplálékkal alakítani lehet az egyedek anatómiai és lelki tulajdonságait. Ennek megfelelően az SS-laktanyákban a reggeli kávét az ősgermán tejbekása váltotta fel. Az étkezésekhez az SS-katonák ásványvizet ittak, étrendjüket a párt eugenetikai szakemberei „tudományos” alapon állították össze. Az SS-laktanyákban delejességi kísérleteket is folytattak. Egyes vezetőknél idegrendszeri masszázst alkalmaztak. Az SS tagjait tehát értékes kísérleti nyulakként kezelték; ők pedig csöppet sem érezték magukat megalázva ettől, nem tekintették emberi méltóságukon ejtett csorbának a laboratóriumi kísérleti állatokhoz illő módszereket. Ellenkezőleg: mindez még csak növelte gőgjüket. Különleges, emberfeletti lényeket formáltak belőlük, ők pedig megvetéssel tekintettek a rajtuk kívüli emberiségre.
Ez az új pretoriánus gárda nagy becsben tartotta az ún. „jó katonás kiállást”, ahogy azt a porosz hagyomány előírta. Igyekeztek mindenben ezt az ideált utánozni: a fennhéjázó viselkedésben, a merev, hajlíthatatlan tartásban, a kritikai érzék hiányában, az abszurditásig fokozott felsőbbrendűségi érzésben, Kogon szavai szerint „a kasztgőgben, a kaszárnya-dresszúra és mazochizmus minden primitív és elferdült jelenségében, ahogy a porosz katonaszellem kétszáz éve nevelte őket”. Ugyancsak ő írja: „A kritikai gondolkozás, amely feltételezi az összehasonlítás és megkülönböztetés képességét, s ezért állandóan növekvő ismereteket követel, csökkentette volna az átütő erőt; a kritikai szellemet sorvasztó hatású, demoralizáló, veszedelmes, arcátlan, »zsidó« jelenségnek tekintették. Náluk is érvényes volt a régi katonabölcsesség: Ne akarj mindent megérteni.”
A számukra biztosított különjogok, az, hogy „bosszút állhattak a becsületükön esett sérelemért” – amellyel gyakorlatilag elismerték hatalmukat embertársaik élete és halála felett hogy a törvény oly elnéző volt velük szemben, mindez még jobban megerősítette őket saját felsőbbrendűségükbe vetett hitükben. Ami pedig tetteik törvényességét illette, ezt soha senki sem tehette kérdésessé; bennük sem merült fel soha a kétség legcsekélyebb nyoma sem.
Hogyan is lehetett volna másképpen? A hagyományos német elit a maga teljességében tudomásul vette még legbűnösebb tetteiket is, és hallgatásával fedezte őket. Ez az elit a rendszer részesévé lett, hajlandó volt együttműködni az új urakkal. Himmler, alighogy az SS vezetője lett, tüstént azon igyekezett, hogy megnyerje a mindig nagy tekintélynek örvendő arisztokráciát, az előkelőségeket és a közismert katonai személyeket. Nem maradt visszhang nélkül, amikor az egykori szabadcsapatok tisztjei, akiket igyekeztek nemzeti hősök gyanánt feltüntetni, beléptek az SS-be. 1928-tól számos nagynevű család örököse csatlakozott a Nemzetiszocialista Párthoz. Már 1933 előtt voltak arisztokraták, akik beléptek a „Schwarzes Korps”-ba, a fekete hadtestbe, ahogy az SS-t nevezték: így Waldeck hercege és a mecklenburgi örökös nagyherceg, hogy csak a legelőkelőbbeket említsük. A hatalom átvétele után megerősödött az áramlás: jelentkezett egy Hohenzollern-Sigmaringen herceg, a braunschweigi örökös herceg, Lippe-Biesterfeld örökös herceg, von der Schulenburg gróf tábornok. Még Gröber freiburgi érseket is köztük lehetett látni. Ezektől a nagynevű újoncoktól nem kívántak semmiféle szolgálatot, de csatlakozásuk ténye körül ügyes hírverést csaptak. Igen nagy hatással volt ez a további tagtoborzásra; ezért Himmler később tiszteletbeli SS-fokozatokat létesített, amelyeket olyan kiváló személyiségeknek osztogatott, akik nem voltak az SS tagjai.
Ez a politika csakhamar igen eredményesnek mutatkozott: különösen a polgárság körében hatott; kezdtek divatba jönni az SS-ezredek, a fekete egyenruha pedig rövidesen a férfi elegancia netovábbjának számított.
Az SS ezeket a csatlakozásokat módszerei jóváhagyásának tekinthette. El kell ismernünk, hogy a nemzetközi tiltakozás elmaradása csak még inkább megnyugtatta amúgy is nyugodt lelkiismeretüket. Az emigránsok szava továbbra is pusztába kiáltott szó maradt. Köztudomású volt már, hogy Németországban naponként halmozódnak az újabb bűnök, de egyetlen „civilizált” állam sem gondolt arra, még egy pillanatig sem, hogy szakítson a gyilkosokkal. A nagykövetek továbbra is a megszokott méltósággal szorongatták az ártatlan áldozatok vérétől csöpögő gyilkos kezeket és rendezték a fogadásokat a hóhérok tiszteletére. Újabb és újabb kereskedelmi szerződéseket kötöttek; Franciaország meghívta a náci Németországot az 1937. évi világkiállításra. 1939-ben megkötöttek a szovjet-német egyezményt, amelynek során a Szovjetunió azokkal kötött egyezményt, akik a kommunisták ezreit kínozták halálra, és kommunisták ezreit kínozták akkor is a koncentrációs táborokban.
A nagynevű csatlakozók csak a propaganda szempontjából voltak fontosak. A tömeges toborzás a lakosságnak éppen a legalsóbb rétegeiben folyt. Azokra a célokra, amelyekre szánták őket, nem sokat teketóriázó emberekre, engedelmes barmokra és szervezett szadistákra volt szükség.
Csakhogy az ilyenfajta toborzás hamarosan elérte volna a maga természetes határait. A hitleristák megértették, hogy „megfelelő” elemek áramlását csak azon az úton tudják biztosítani, ha már gyermekkorukban alakítani kezdik a jövendő pretoriánusait. Az SS és a Gestapo nagy tartaléka a Hitlerjugend lett. Minden év április 20-án, a führer születése napján, fölvették a Jungvolk (Ifjú Nép) soraiba azokat a gyermekeket, akik abban az évben érték el a 10. életévüket. A Hitler születésnapjának megünneplésével kombinált szertartás azt a célt szolgálta, hogy minél maradandóbb emléket ébresszen a gyermekekben. Tizenhárom éves korukig ebben a szervezetben maradtak, minden évben más és más tagozatban; így fokozatosan vezették őket a Hitlerjugend felé, amely már közvetlenül a hadsereg és a párt fegyveres szervei számára készítette elő őket.
A Hitlerjugend előbb az SA ifjúsági szervezete volt, majd önállóvá vált. Kevéssel a hatalom megszerzése után az 1933. június 22-i rendelet feloszlatta a Német Ifjúsági Szervezetek Nemzeti Szövetségét. Vagyonát elkobozták, tagságát pedig a Hitlerjugend kebelezte be. Egy 1936-os törvény minden ifjú számára kötelezővé tette a Hitlerjugendben való részvételt. Ily módon tehát 10 éves korától minden német gyermek ki volt téve a hitlerista propaganda és ideológia sulykoló hatásának. E zsenge kortól fogva, amikor a gyermeki lélek még könnyen formálható, a „führer-elvet” abszolút dogmaként vésték be az elmékbe. Valamivel később elkezdődött az a dresszúra, amely a személyiség teljes alárendelését tűzte ki céljául. Ez a kisiklott „kultúra”, ez a teljes elembertelenedés az egyetlen elfogadható magyarázata a hitlerizmusnak mint jelenségnek, a Gestapónak és mindazoknak a bűnöknek, amelyek azóta is borzalommal töltik el az emberiség lelkiismeretét. Hogy egy maroknyi hivatásos gyilkos uralkodhassék egy egész népen és rákényszeríthesse a maga módszereit, ahhoz arra volt szüksége, hogy az embert már gyermekkorától fogva megronthassa. Oradour, a varsói gettó, a keleti területeken végrehajtott tömeges kivégzések, Auschwitz nem a németek, hanem a horogkeresztesek bűnei. Nem kétséges, hogy ha ugyanezeket a módszereket alkalmazták volna bármely más néppel szemben, ott is ugyanez lett volna az eredmény. Amennyiben a német nép a többinél formálhatóbb masszának mutatkozott, ez azért volt így, mert hagyományos militarizmusa a fegyelemnek olyan merev, eltorzult formáit rögzítette benne, amelyet a legtöbb „fegyelmezetlen” országban a hivatalos körök bizonyos sajnálkozással szoktak példaként emlegetni. Azok az SS-ek, akik Oradourt felgyújtották, csaknem valamennyien 8-14 éves korú gyermekek voltak a hatalom átvételekor. Hitlerista nevelésben részesültek gyermekkoruk óta, és senki ember fia nem ébresztett bennük kétségeket ennek a nevelésnek az értékére vonatkozóan. 1933 és 1940 között a Hitlerjugendben készítették elő a háború Oradourjait.
1933 novemberében Hitler egyik szónoklatában így fejtette ki a német ifjúságra vonatkozó szándékait:
„Ha így szól hozzánk egyik ellenfelünk: »nem óhajtok hozzátok csatlakozni, és erre nem is fogtok rávenni soha«, én nyugodtan így válaszolok: »a gyermeked máris az enyém. A nép örökké él. Ki vagy te? El fogsz tűnni. De utódaid már az új táborban vannak. Rövidesen nem is ismernek majd semmi mást, csak ezt az új közösséget.«”
1933. május 10-én Goebbels vezetésével nagyarányú könyvégetést rendeztek Berlinben az Egyetem előtt. A megelőző hetekben „megtisztították” a könyvesboltokat, közkönyvtárakat és egyetemeket. Tonnaszám kobozták el a könyveket, mert szerzőjük zsidó vagy marxista volt, vagy mert tartalmuk nem felelt meg a náci követelményeknek. Május 10-én éneklő nemzetiszocialista diákok 20 000 kötet könyvet hordtak össze, és a nyílt téren óriási máglyát raktak belőlük. A legalja pornografikus irodalom mellett ott voltak az „elfajzott” filozófusok munkái is. Az egészet leöntötték petróleummal és felgyújtották, miközben a zenekar a nemzeti himnuszt és a párt indulóit játszotta. Goebbels beszédet tartott. „Ez a mai szertartás – mondotta – szimbolikus jelentőségű; megmutatja mindenkinek, hogy az 1918 novemberi köztársaság erkölcsi alapjai egyszer és mindenkorra szét vannak zúzva. Ebből a hamuból egy új szellem fog főnixként feltámadni.”
A kiválasztás mértékét megütő német ifjúnak előbb a Reichsarbeitsdienstben, a Munkaszolgálatban kellett kötelezően dolgoznia, mielőtt az SS-be léphetett volna.
Az SS maga 3 csoportra oszlott. Az Allgemeine SS-re, vagyis az Általános SS-re, ahol a szolgálat nem volt állandó; az SS Verfügungstruppenra vagy készenléti ezredekre (1939 szeptemberéig ide mindössze 4 ezred tartozott) és az SS Totenkopf Verbändére, vagyis a halálfejes ezredekre, amelyek a koncentrációs táborok őrségét adták.
Az Allgemeine SS volt a fő ágazat; először ide vették fel az ifjú „aspiránsokat”, akik ezen elit szervezet tagjai kívántak lenni. Itt kapták az első kiképzést, itt töltötték próbaidejüket, tették le az esküt és kapták meg a dísztőrt.
Az Allgemeine SS-ek 50 éves korukig maradtak az SS tagjai. Évente vizsgát kellett tenniük annak bizonyítására, hogy testi erőnlétük, katonai képességeik és politikai nézeteik egyaránt megfelelnek a kívánalmaknak.
Az államigazgatás bizonyos pozícióinak vagy a magánipar vezető állásainak betöltéséhez csakhamar elengedhetetlen követelménnyé vált az SS-tagság. Ugyanez volt a helyzet a főiskolai és egyetemi felvételek esetében is.
Így tehát ez a Himmler által kialakított különös „fekete lovagrend” behatolt a német élet minden szektorába, és ezzel vezetője kezébe szinte korlátlan hatalmat összpontosított. Megteremtette számára a lehetőséget, hogy immár megszabaduljon legveszedelmesebb ellenségeitől.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!