AZ AMERIKAI „ANTIKOMINTERN”

4

XXIII. RÉSZ

NEGYEDIK KÖNYV

MÜNCHENTŐL A TRUMAN-ELVIG

(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)

JEGYZETEK

1. Mint a „Rosszija” munkatársa, Rübakovval szorosan együtt dolgozott Borisz Braszol, az Ohrana egykori ügynöke, az antiszemita propagandista, aki röviddel az orosz forradalom után az első szovjetellenes emigráns orosz szervezetet alapította az Egyesült Államokban és aki ott a „Cion jegyzőkönyvei” terjesztésére széleskörű lehetőséget kapott.

Braszol soha nem mondott le a reményről hogy a cárizmust visszaállítják Oroszországban. A húszas és harmincas években fáradhatatlanul izgatott a Szovjetunió ellen, szovjetellenes emigráns orosz társaságokat szervezett, a Szovjetuniót támadó cikkeket és könyveket publikálta és az Egyesült Államok kormányának képviseleteit szovjetellenes hamisítványokkal látta el. 1935 november 15-én egy New Yorkban tartott szűkkörű titkos ülésen Braszol több mint egyórás beszámolóban tett jelentést arról, hogy milyen „szovjetellenes munkát” végzett mióta az Egyesült Államokban él. Ezen az ülésen különös büszkeséggel hivatkozott arra, hogy „szerény munkájával” 1933-ig sikerrel segített megakadályozni, hogy a Szovjetunió kormányát az Egyesült Államok elismerje.

Miután az orosz jog egyik szaktekintélyének játszotta ki magát, Braszol jogi tanácsadója lett a newyorki Coudert Brothers jogügyi vállalatnak. A Szovjetunióval kapcsolatos ügyekben amerikai kormányképviseletek „szakvéleményért” fordultak hozzá. A Columbia egyetemen és más jólismert amerikai iskolákban orosz irodalomból és hasonló tárgykörből előadásokat tartott. Minden úton-módon felhasználta sokfeléágazó befolyásos összeköttetéseit arra, hogy gyanakvást és ellenségeskedést ébresszen a Szovjetunió iránt.

Amidőn 1940 végén az izolacionista és szovjetellenes „Először Amerika” bizottság megalakult, Braszol nyomban egyik legtevékenyebb támogatói közé tartozott. Hatalmas szovjetellenes propagandairodalmat készített elő a bizottság részére, melyet az mindenfelé szétküldött. A bizottság kiadványaiban cikkeit feltűnő helyen hozták. A Braszol szállította propagandaanyagban volt egy a Szovjetunió elleni nácitámadás megindítása után kiadott és az „Először Amerika” bizottság által széleskörűen terjesztett röpirat, amely a Szovjetuniónak nyújtandó segítség ellen tiltakozott. A röpirat „A sangháji emigráns orosz kolónia nyilatkozata” címet viselte. Huszonegy olyan távolkeleti fehér orosz szervezet írta alá, melynek mindegyike a japán kormány ellenőrzésével működött. A szervezetek között szerepelt az „Orosz fasiszta unió”, melynek élén Konstantin Rodzsajevszkij, Grigorij Szemjonov atamán hadsegéde állott.

2. 1940 júniusában Vonszjackij közölte az „Hour” című kőnyomatos riporterével, hogy neki és Trockijnak „közös érdekeik” vannak a szovjet rendszer ellen folytatott küzdelemben.

3. A fasiszta fehér oroszok nem voltak az egyedüliek az orosz emigránsok közül, akik szovjetellenes agitációt folytattak az Egyesült Államokban. Számos volt orosz mensevik, szociálforradalmár és más szovjetellenes politikai elem vándorolt át Amerikába és ütötte fel főhadiszállását az Egyesült Államokban, hogy szakadatlan cselszövő és propagandatevékenységet fejtsen ki a Szovjetunió ellen. Jellegzetes személyiségek ezek között: Viktor Csernov, Rafael Abramovics, Nikifor Grigorjev és Nátán Csanin.

Viktor Csernov a cári Oroszországban a szociálforradalmár mozgalom egyik vezetője volt. Ebben a minőségében benső kapcsolatban állott két másik szociálforradalmár vezetővel: a rendkívüli cári agent provocateurrel és gyilkossal, Jevno Azjevvel és Borisz Szavinkovval, a szovjetellenes összeesküvővel és gyilkossal. Szavinkov „Egy terrorista emlékiratai” című könyvében leírja, hogy 1903-ban Genfbe utazott, hogy ott Csernovval átbeszélje a cári belügyminiszter, von Plehve meggyilkolására irányuló tervet. Szavinkov azt is elmondja, hogy mint járult 1906-ban ő és Azjev a szociálforradalmár terroristák brigádjának központi bizottsága elé, hogy a Sztolipin miniszterelnök meggyilkolására kapott megbízásuk alól kivonják magukat. „A központi bizottság — írja Szavinkov — nem volt hajlandó teljesíteni kívánságunkat és megparancsolta, hogy folytassuk munkánkat Sztolipin ellen … Azjeven és rajtam kívül jelen volt Csernov, Natanszon, Szletov, Kraft és Pankratov.” A cárizmus összeomlása után Csernov az első ideiglenes kormány földmívelésügyi minisztere lett. Elkeseredett küzdelmet vívott Lenin és a bolsevikok ellen. A szovjet kormány megalakulása után segített a szovjetrendszer ellen irányuló szociálforradalmár összeesküvések megszervezésében. Mintán a húszas évek elején elhagyta Oroszországot, egyike lett a legtevékenyebb szovjetellenes Smigráns propagandistáknak és egyik vezetőjévé vált a Prágában, Berlinben, Párizsban és más európai fővárosokban folytatott szovjetellenes mozgalomnak. A második világháború elején Franciaországból az Egyesült Államokba ment. Amerikában folytatta szovjetellenes propagandáját és szervezőtevékenységét. Szorosan együttműködött az amerikai munkásmozgalom szovjetellenes elemeivel. 1946 március 30-án David Dubinszkij, a nemzetközi női konfekciómunkások szervezetének elnöke, egy newyorki gyűlésen, mint díszvendéget mutatta be. Ezt a gyűlést azért hívták össze, hogy tiltakozzanak Henrik Ehrlich és Viktor Alter, két lengyel „szocialista” kivégzése ellen. A két vádlottat a Szovjet Legfelsőbb Bíróság Katonai Törvényszéke bűnösnek találta abban, hogy romboló propagandát fejtettek ki a Vörös Hadsereg ellen s az is bebizonyosodott róluk, hogy a Németországgal kötendő béke jelszavával agitáltak a szovjetcsapatok között.

Viktor Csernovval együtt fejtett ki szovjetellenes tevékenységet Rafael Abramovics, a volt orosz mensevik vezér, akiről az 1931 márciusában lefolytatott moszkvai mensevik-perben azt vallották, hogy vezetőtagja volt annak a kém- és szabotázsszervezetnek, amely a szovjet kormány megdöntésére esküdött össze.

Abramovics először Berlinben és Londonban folytatott szovjetellenes tevékenységet, majd az Egyesült Államokba ment, ahol akárcsak Viktor Csernov, szorosan együttműködött David Dubinszkijjal és más szovjetellenes munkásárulókkal. A Szovjetunió ellen intézett heves támadó cikkei a New Leader-ben, a New Forward-ban és más szovjetellenes hetilapokban jelentek meg.

Nikifor Grigorjev, egy szovjetellenes ukrán emigráns, az ukrán szociálforradalmár párt volt vezető tagja, 1939-ben érkezett az Egyesült Államokba. Mint az európai emigráns körökben ismert elsőrendű szovjetellenes propagandista, Grigorjev szoros kapcsolatban állt Viktor Csernovval. Prágában a Suspilstvo (Közösség) című folyóiratnak volt a szerkesztője. Az Egyesült Államokba érkezve Grigorjev folytatta szovjetellenes propagandáját. A Szovjetunió elleni náci támadás után Grigorjev és Csernov résztvettek a „Demokráciát Előmozdító Bizottság” megalakításában. Ez a newyorki bizottság harcot indított Ukrajna és más szovjetköztársaságok „felszabadításáért”. A Grigorjev által az Egyesült Államokban terjesztett propagandaanyag között volt egy Független ukrán politikai akció alapelvei című brosúra, amelyben Grigorjev a szovjetkatonákat dezertálásra biztatta.

Előkelő szerepet töltött be az Egyesült Államokban élő „baloldali” szovjetellenes orosz emigránsok között Nátán Csanin, a „Munkások klubjának” tanulmányi vezetője és a szovjetellenes Forward állandó munkatársa. A harmincas évek elején Csanin propaganda-felhívást tett közzé, hogy pénzt gyűjtsön „az Oroszországban dolgozó titkos szociáldemokrata sejtek” támogatására és annak a „nehéz küzdelemnek” a megsegítésére, amelyet „elvtársai Oroszországban a bolsevizmus ellen folytatnak”. 1942 januárjában Csanin így írt: „Az utolsó lövés még nem dördült el … Ezt az utolsó lövést a szabad Amerikából fogják leadni és ettől a Sztálin-rendszer darabokra fog hullani …”

4. 1933-ban Alfred Rosenberg a szovjetellenes propaganda irányítására Berlinben ügynökséget állított fel. Ez az ügynökség a „Bolsevizmus veszélye ellen küzdő bizottság” nevet viselte és az Antikomintern előhírnöke volt. Tagjai közé tartozott:

Német Antikommunista Szövetségek Központi Ligája
Délamerikai Antikommunista Blokk
Észak-Kína Antikommunista Szövetsége
Európai Antikommunista Liga
Bolsevizmus Veszélye Ellen Küzdő Nemzetközi Bizottság Amerikai Tagozata

5. A japán ügynökök szintén tevékenyen közreműködtek az Egyesült Államokban folytatott szovjetellenes propagandában. Jellegzetes eset volt John C. Le Clair, az International Telephon Company helyettes személyzeti igazgatójának és a New York City College és a brooklyni St. Francis College volt történelemtanárának esete. Mint a távolkeleti ügyek elismert szaktekintélye, Le Clair számos cikket írt a jólismert amerikai folyóiratokba. Ezekben a cikkekben Japánt magasztalta és kijelentette, hogy az Egyesült Államok számára az igazi veszélyt a Szovjetunió jelenti. Ezenkívül egy „Comments and Forecasts” című kőnyomatost is szerkesztett, amely ugyanilyen propagandát tartalmazott. Ezt szerte az országban kétszáz napilapnak és időközi lapnak küldötte széjjel. Le Clair egyik legjellegzetesebb cikke „Nem kívánatos a barátság az Egyesült Államok és a Szovjetunió között” címmel az America című folyóirat 1940 szeptemberi számában jelent meg. Miután az amerikai kémelhárító, az FBI 1943 végén letartóztatta, szeptember 8-án a newyorki federális bíróság előtt Le Clair beismerte bűnösségét és bevallotta, hogy három éven át a japán kormány fizetett propagandaügynöke volt és ezt a tevékenységét csak néhány hónappal Pearl Harbour megtámadása előtt hagyta abba.

6. Azoknak a befolyásos külföldi barátainak, akik őt még mindig liberális újságírónak tartották és akiket mélyen meglepett, hogy visszatért Németországba, Scheffer bizalmasan megmagyarázta, hogy valamiféle misztikus antináci küldetést vállalt a Harmadik Birodalomban. Bármilyen furcsán hangzik is, sok barátja elhitte ezt a meséjét.

Azok között, akiket Scheffer nem tudott meggyőzni náciellenes érzelmeiről, volt Amerika antifasiszta németországi követe, néhai William E. Dodd.1936 november 15-én dr. Dodd a következő megjegyzést írta Schefferről naplójába: „Figyelemmel kísérem ezt a Scheffert, aki néhány évvel ezelőtt szociáldemokrata volt, több éven át tudósította a német lapokat az Egyesült Államokból és most jó náci.”

7. Az amerikai adófizetőket, akiknek filléreiből az „Amerika-ellenes” tevékenységek kivizsgálásával megbízott Dies-bizottság főnyomozójának a fizetését fedezték, bizonyára érdekelte volna Sullivan előélete:

Bűncselekmény	Hely	Időpont	Ítélet
Részegség	Charlestown, Mass.	1920 szept. 7.	Szabadonengedték
Gyorshajtás	Roxbury	1923 dec. 18.	25 dollár pénzbüntetés
Engedélynélküli hajtás	Suffolk	1924 febr. 11.	25 dollár pénzbüntetés
Gyorshajtás	Suffolk	1924 jún. 27.	Napirendre tértek felette
Lopás	Malden	1932 ápr. 2.	6 hónapi fogház. Megfellebbezte.
Lopás	Middlesex	1932 dec. 4.	Az ítéletet felfüggesztették.
(Felsőbíróság)
Engedély felfüggesztése utáni joghasználat	Lowell	1932febr. 11.	Napirendre tértek felette
A büntető törvénykönyv 690. szakaszának megsértése (szodómia)	New York	1933dec. 20.	Felmentették
Letartóztatták azzal a váddal, hogy FBI nyomozónak adta ki magát	Pittsburgh	1939dec. 11.	A vádat elejtették

(Sullivan most is tagja az újonnan felállított „Amerika-ellenes” tevékenységet kivizsgáló Rankin-féle bizottságnak. — Ford.)

8. 1941 januárjában, amikor a német hadvezetőség már éppen befejezte előkészületeit a Szovjetunió elleni támadásra, egy „szenzációs” szovjetellenes könyv jelent meg az Egyesült Államokban. Szerzőként Jan Valtin szerepelt.

„Jan Valtin” egyike volt Richard Krebs volt Gestapo-ügynök számos álnevének. Ismert volt még Richard Anderson, Richard Peterson, Richard Williams, Rudolf Heller és Ottó Melchior néven.

Krebs könyve, a „kommunista” „Jan Valtin” vallomása kívánt lenni, aki keresztül-kasul utazott volt a világon, hogy sötét megbízásokat hajtson végre Moszkva utasítására. A szerző komor részletességgel írta le azokat a bűnös összeesküvéseket, amelyeket állítólag „bolsevik ügynökök” szőttek a világ demokráciája ellen. Elmondotta, hogy mint kezdett felmerülni benne „a kétely a kommunista párt létjogosultsága és céljai iránt”, miután tíz évig állott a „Komintern bűnös szolgálatában”, beleértve egy 1926-ban Kaliforniában történt gyilkossági kísérletet. Végülis — folytatta a mesét — elhatározta, hogy teljesen szakít Moszkvával és mindent feltár.

Krebs 1938 februárjában érkezett az Egyesült Államokba. Európából magával hozta a „Ki a sötétből” kéziratát. Ez a kézirat megdöbbentően hasonlított arra a szovjetellenes propagandakönyvre, amelyet náci Németországban széltében-hosszában terjesztettek. Az amerikai kiadás előkészítésében nagy segítségére volt Isaac Don Levine, egy megrögzött szovjetellenes propagandista, a Hearst-sajtó rendszeres cikkírója. Páratlan előzetes reklámhadjárat segítségével a könyvből szenzációs bestseller lett. A „Book of the Month Club” (A hónap könyvét kiválasztó hatalmas könyvterjesztő testület. —Ford.) 166 000 példányt osztott széjjel az olvasói között. A Reader’s Digest hosszú kivonatot közölt a könyvből és hozzáfűzte, hogy az önéletrajzot „a kiadók gondosan felülvizsgálták és autentikusnak találták”. A Life folyóirat két egymásután következő számában hosszú részleteket idézett belőle. Az amerikai könyvkiadás történetében kevés könyvet részesítettek olyan költséges reklámban és hirdettek olyan garral, mint a „Ki a sötétből”-t.

Míg számos bíráló nyíltan szkeptikus volt a könyvvel szemben, mások — akiket ismertek szovjetellenes érzelmeikről — dicséretekkel halmozták el Krebs munkáját. Freda Utley, a szovjetellenes újságírónő a Saturday Review of Literature-ben a következő szavakkal emlékezett meg róla: „Egyetlen egy könyv sem tárja fel olyan világosan, hogy milyen segítséget nyújtott Sztálin Hitlernek, mielőtt az hatalomra jutott volna és nyújt neki bizonnyal még ma is.” Sidney Hook, Trockij egyik csodálója, a New Leader-ben, az úgynevezett Szociáldemokrata Szövetség orgánumában kijelentette, hogy „mint történet a maga egyszerűségében, olyan lenyűgöző, lélegzetelállító valami, hogy soha nem lehetne regényként elfogadni, mert a regényszerű valószínűség minden törvényével ellenkezik”. William Henry Chamberlain, akinek a moszkvai perekről írt szovjetellenes magyarázatai a tokiói propagandalapban, a Contemporary Japan-ban jelentek meg, ezt írta, a New York Sunday Times Book Supplement-ben: „Valtin értékes szolgálatot tett azoknak az amerikai ügynökségeknek, amelyek a kém, szabotázs- és más külföldről irányított illegális tevékenységek ellen küzdenek”. Max Eastman, Eugene Lyons és az amerikai szovjetellenes, Trockij-barát irodalmi klikkhez tartozó más írók, izgatottan ünnepelték a volt Gestapo-ügynök „történelmi expozéját”.

„Jan Valtin”-ból nemzeti figura lett. Mint szovjetellenes szakértőt meghívták tanúságtételre a Dies-bizottság elé.

1941 március 28-án letartóztatási végzést adtak ki Krebs ellen, amelyben mint nemkívánatos és kiutasítandó idegent jelölték meg. Az ezt követő vizsgálóbírói nyomozás megállapította, hogy Krebset 1926-ban Kaliforniában gyilkossági kísérlet bűntette miatt elítélték és utána harminckilenc hónapot ült San Quentinben. A losangelesi bírósági jegyzőkönyvek kimutatták, hogy ezt a bűntettet, amelyet a „Ki a sötétből”, mint a Komintern megbízását tüntetett fel, egy számlán való összeszólalkozás miatt követte el. A számla összegével egy kiskereskedőnek tartozott. Amikor a bíróság előtt meg akarta magyarázni, hogy miért próbálta megölni a kereskedőt, Krebs így védekezett: „A zsidó megőrjített.”

A vizsgálóbírói nyomozás azt is felfedte, hogy 1929-ben Krebset száműzték az Egyesült Államokból és mind 1938-ban, mind 1926-ban illegálisan jött Amerikába. A vizsgálat még azt is megállapította, hogy 1934-ben Krebs, mint a náci kormány tanúja szerepelt egy tengerésztársa ellen indított árulási perben. Ami pedig a német kommunista párttal való kapcsolatát illeti, onnan kizárták és Krebs beismerte, hogy „befurakodott annak szervezetébe”.

Az Egyesült Államok Bevándorlási Bírósága a következő jelentést adta ki a vizsgálat eredményéről: „A szóbanforgó egyént az elmúlt öt év alatt a náci Németország ügynökének tekintették. Az előttünk levő adatok alapján megállapítható, hogy teljesen megbízhatatlan és amorális.”

Hogy Krebset, mint volt náci ügynököt és elítélt bűnözőt leleplezték, kevés publicitást kapott. Később befolyásos szovjetellenes amerikai barátai garantáltak érte és az amerikai Bevándorlási Hivatal közegei tiszta papírokat adtak neki, majd amerikai állampolgárrá lett. A „Ki a sötétből” továbbra is ott maradt az ország közkönyvtárainak polcain és továbbra is terjesztette szovjetellenes tanait sok tízezer amerikai között.

9. Louis Waldman, Krivickij amerikai ügyvédje szerint, Krivickij amerikai beutazását William C. Bullitt, az Egyesült Államok franciaországi követe segítette elő. Bullitt szovjetellenes tevékenységére vonatkozóan lásd a XXIII. részt.

10. Az Egyesült Államokban levő tengelybarát és szovjetellenes elemek lelkesen támogatták Martin Dies kongresszusi képviselő munkáját. 1939 december 8-án, Merwin K. Hart Franco tábornok spanyol fasiszta rendszerének vezető szószólója Dies tiszteletére New Yorkban bankettet adott. A vendégek között megjelent John B. Trevor, Archibald E. Stevensohn és Fritz Kuhn, a Német-Amerikai Szövetség feje. Amikor az újságírók megkérdezték Kuhntól, hogy mi a véleménye a Dies-bizottságról, így felelt: „Örülök, hogy ismét kinevezték és kívánom, hogy több pénzt kapjon.”

Itt közöljük még néhány más szovjetellenes agitátor véleményét a Dies-bizottság munkájáról:

A legnagyobb tisztelettel viseltetem a Dies-bizottság iránt és rokonszenvezem programjával. — George Sylvester Viereck, náci ügynök, akit 1942 február 21-én börtönbüntetéssel sújtottak.

1933-ban azért alapítottam az Ezüst Légiót, hogy pontosan ugyanazokat az elveket propagáljam, amelyeket most Dies és bizottsága megvalósít. — William Dudley Pelley, a nácibarát Ezüstingesek vezetője, akit 1942 augusztus 13-án bűnös lázításért tizenötévi börtönbüntetésre ítéltek és 1944-ben egy Amerika-ellenes náci összeesküvésben való részvétel miatt másodszor is vád alá helyeztek.

A Dies végezte munka iránti megbecsülésedet azzal juttasd kifejezésre, hogy szabad idődben írj neki egy bátorító levelet. Valóban, egymillió levél az íróasztalán válasz volna azok számára, akik szeretnék eltávolítani őt és azt a törvényhozó testületet, amelyet képvisel. — Father Charles E. Coughlin, nácibarát propagandista pap, a Keresztény Front és a Social Justice című lap megalapítója. Az utóbbitól 1942-ben lázító magatartása miatt megvonták a postai szállítás jogát.

Dies szovjetellenes működésével kapcsolatban, maga Berlin is nyíltan kifejezést adott lelkes helyeslésének. A Federal Communication rövidhullámú rádiófigyelője 1941 telén jelentette, hogy a tengelynek a nyugati földrész számára szórt rövidhullámú adásaiban a „leggyakrabban és leghelyeslőbben” Martin Dies képviselőt idézik.

11. A Herald szerkesztői rövidhullámú rádióvevőkkel dolgoztak és éjjel-nappal vették fel az anyagot a hitleri Európából és Japánból. Ilyen módon jutottak a hivatalos tengely-propagandához, amit azután feldolgoztak a Herald-ban és a Scribner’s Commentator-ban.

A Herald-ot és a Scribner’s Commentator-t szerte az Egyesült Államokban ingyen küldték szét, az „Először Amerika” bizottság gyűlésein osztogatták és a bizottság speciális címjegyzékeinek segítségével, tömegével postázták. Ezeket a címjegyzékeket Charles E. Lindbergh, Hamilton Fish, Charles E. Coughlin, Burton K. Wheeler szenátor, Frank Burch, George Sylvester Viereck náci ügynökök és mások bocsátották rendelkezésükre.

12. Lindbergh az „Először Amerika” bizottság 1941 október 30-án az Egyesült Államokban tartott gyűlésén így írta le erre az időre eső tevékenységét: „1938-ban már arra a következtetésre jutottam, hogy amennyiben háború törne ki egyfelől Németország, másfelől Anglia és Franciaország között, akkor ez vagy német győzelemmel végződnék, vagy pedig Európa elpusztítását idézné elő. Ezért álltam amellett, hogy Anglia és Franciaország … engedjék meg Németországnak, hogy hadüzenet nélkül kelet felé, Oroszország felé nyomuljon előre.”

13. 1937-ben John C. Metcalfe, a Chicago Daily Times riportere és később az Egyesült Államok hivatalos megbízottja, feljegyezte Hermann Schwarzmannak, a Német-Amerikai Szövetség astoriai (Long Island) csoportja vezetőjének előtte tett következő kijelentését: „Tudja, hogy ki lehet majd a mi nagy politikai pártunk Führere: Lindbergh! Igen, ez nem is olyan távoli, mint ahogy gondolja. Tudja, hogy milyen könnyen magával tudja ragadni a közönséget. Az amerikaiak szeretik őt … Igen, sok mindent terveznek, amiről a közvélemény még semmit sem tud.”

14. Az „Először Amerika” bizottság lelkesen üdvözölte a Szovjetunió elleni náci támadást. A bizottság szócsöve, a Herald, a következő nagybetűs címeket hozta:

Európa felsorakozik az orosz kommunisták elleni harcra.
Tizenhét nemzet csatlakozik a Német Birodalomhoz a Szovjetunió elleni zent kereszteshadjáratban.

Úgy tüntették fel, mintha a Szovjetunió veresége a náci Németországgal szemben az Egyesült Államok érdeke lenne. Az Először Amerika Kutató Irodájának Értesítője 1941 augusztus 1-i számában ezeket írta: „Vajon tudatában voltatok-e annak, hogy még ha meghódítja is a náci Németország a kommunista Oroszországot, a megnagyobbodott német gazdaság inkább meggyengül, mintsem megerősödik?”

15. 1941 október harmincadikán, amikor a nácik Moszkva felé közeledtek az „Először Amerika” bizottság a newyorki Madison Square Gardenben tömeggyűlést tartott. A gyűlés szónoka John Cudahy volt, az arhangelszki amerikai intervenciós hadsereg egykori kapitánya, aki később Amerika belgiumi követe lett és németbarát magatartása miatt visszahívták állomáshelyéről. Cudahy azt követelte az Egyesült Államok kormányától, hogy kezdeményezzen egy nemzetközi „békekonferenciát”, amelyre a náci Németországot is hívják meg. Kijelentette, hogy „azok, akik a náci kormányban felelős helyen vannak, számot adnak maguknak arról a nagy veszedelemről, amit a potenciális amerikai háborús hatalom jelent. Ezt von Ribbentrop mondotta nekem, amikor öthónappal ezelőtt Berlinben találkoztam vele. Cudahy hozzáfűzte, hogy ez jó lehetőséget jelent az alkura a nácikkal folytatandó „béketárgyalásoknál”. „Azt mondják, hogy Hitlerrel nem lehet békét kötni. Azonban Hitler csupán múló jelenség …” mondotta. „Nekünk van ebben az országban egy nagy Európa-szakértőnk, egy olyan férfi, akit a legtisztább hazafias érzések vezetnek: Herbert Hoover … Adjunk lehetőséget Hoovernek arra, hogy kidolgozza egy általános béke megszervezésének tervét.”

A bizottság e tömeggyűlésén, amelyen Cudahy volt a főszónok, a bevezető szavakat egy George Albert Simons nevű pap mondotta el. Ez a Simons az orosz forradalom előtt a szentpétervári protestáns missziónak volt a lelkipásztora. Ott bizalmas barátságba került Borisz Braszollal az antiszemita propagandistával, aki döntő szerepet játszott a „Cion jegyzőkönyvei” amerikai terjesztésében.

16. Ickes, mint számtalan más amerikai politikus, aki az USA imperialista érdekeit féltette a náci Németországtól, és ezért állt ki annak idején a Szovjetunió mellett, ma az imperializmus szolgálatában szovjetellenes politikát hirdet.

17. Ugyanez a kiáltás visszhangzott még akkor is, amikor a háború a náci Németország vereségével végetért. 1945 elején történt, hogy Clare Luce képviselőnő és a Time, Life és Fortune című folyóiratok kiadójának a felesége, visszatért európai körútjáról és arról számolt be az amerikaiaknak, hogy a Vörös Hadseregnek náci Németországon aratott győzelme következtében a bolsevizmus elnyeléssel fenyegeti Európát. Mrs. Luce felhívást intézett az Egyesült Államokhoz, hogy támogasson minden szovjetellenes európai erőt. Ez volt természetesen a nácik főreménye és ez volt dr. Göbbels, náci propagandaminiszter, az ostromlott Berlinből világgászórt rádiófelhívásának a főtémája is.

Ugyancsak ez a kiáltás hallatszott, amikor 1945 tavaszán az amerikai szenátorok egy csoportja látogatást tett Rómában. A szenátorok megkérdezték a gyűlésre egybeverődő amerikai katonákat, hogy vajon „nem fejeznék-e be a munkát” a Szovjetunió elleni harccal? A jelentés szerint a katonák nyilvánvaló ellenkezéssel fogadták a szenátorok antibolsevik kereszteshadjáratát. Sokan közülük kivonultak a gyűlésteremből.

Ugyanakkor az Egyesült Államokban Jan Valtin „Ki a sötétből” című könyvéhez hasonló stílusban megírt számos könyv segítségével folytatták a szovjetellenes propagandát. Az 1945—46-ban kiadott könyvek között a legszélesebb körben William L. White „Jelentés az oroszokról”; Alexander Bármin „Egy, aki túlélte” és Viktor Kravcsenko „A szabadságot választottam” című könyvét terjesztették.

William L. White amerikai újságíró a „Jelentés az oroszokról”-t a Szovjetunióban tett sietős, hathetes utazás után írta meg. White könyve az első betűtől az utolsóig a szovjet nép és annak vezetői ellen intézett tiráda volt, sőt még a szovjet háborús erőfeszítést sem kímélte. Először kivonatolt formában a Readers’ Digest-ben jelent meg. Miközben White könyvét az olyan szovjetellenes újságok, mint a szociáldemokrata New Leader üdvözölték és gazdag, tárgyilagos riportnak nevezték s a Patterson-McCormick-, valamint a Hearst sajtó lelkesen idézte, az amerikai sajtónak az a része, amely az Egyesült Nemzetek között a jóviszony fenntartását szívén viselte, erőteljesen elítélte. Az amerikai tudósítók egy előkelő csoportja, melynek tagjai a háború alatt a Szovjetunióban dolgoztak (John Hersey, Richard Lauterbach, Ralph Parker és Edgar Snow részvételével) nyilatkozatot tett közzé és ebben a nyilatkozatban élesen megbélyegezte White könyvét. A tudósítók erősen elfogult és félrevezető riportnak nevezték, „amely tovább akarja éltetni a legrégibb meséket és előítéleteket arról a nagy szövetségesről, akinek ebben a háborúban hozott áldozata elképzelhetetlen vérontástól és szenvedéstől mentett meg bennünket”. A külföldi tudósítók nyilatkozata rámutatott arra, hogy „White nemcsak az ország (Oroszország) nyelvét nem ismeri, de nyilvánvalóan a történelmét és kultúráját sem” s White könyvének „alapvető tisztességtelensége abban rejlik, hogy teljesen hiányzik belőle mind az előtérre, mind a háttérre vonatkozó minden részlet”, valamint, hogy „a könyvet kapcsolatba kell hozni azokkal az itt és Európában létező sötét és ellenséges csoportokkal, amelyek ki akarják élezni a bizalmatlanságot és a gyanakvást a Szövetségesek között.” Mindennek ellenére a „Jelentés az oroszokról” egy nagyméretű és költséges reklámhadjárat segítségével továbbra is tíz meg tízezer amerikai olvasó kezébe jutott.

Alexander Barmin könyve, az „Egy, aki túlélte” a szovjet politika és vezetés „színfalak mögötti” világának ábrázolása akart lenni, amelyet egy volt „szovjet diplomata” és a szovjet ügyek „szakértője” írt. Akárcsak a „Jelentés az oroszokról”, Barmin könyve is mérgezett-nyelvű támadást intézett minden ellen, ami a Szovjetunióval kapcsolatos és kinyilatkoztatta, hogy Sztálin „egy diadalmas ellenforradalom vezetője volt és ebből az „ellenforradalomból” most „reakciós diktatúra” lett. Az orosz ötödik hadoszlop leleplezése és felszámolása idején, mint szovjet követségi tanácsos szolgált Görögországban, Athénban. Barmin azonnal elhagyta állását és nem volt hajlandó visszatérni a Szovjetunióba. Könyvében elmondja, hogy a kivégzett szovjet összeesküvők között sokan legközelebbi „barátai” és „kartársai” voltak. Tuhacsevszkij tábornokkal kapcsolatban — akit bűnösnek találtak abban, hogy a német vezérkarral szövetkezve a Szovjetunió ellen összeesküdött — Barmin ezeket mondja: „Moszkvában bizalmasan együttműködtem vele” és hozzáfűzi, hogy „az utóbbi években” az orosz tábornok „közeli barátja volt”. Barmin azt is megjegyzi, hogy Arkagyij Rosenholz irányításával „néhány feladatot” is „véghezvitt” (Rosenholz 1938-ban beismerte, hogy fizetett ügynöke volt a német katonai titkosszolgálatnak) és hogy az „éleseszű” Leon Szedov Trockij Párizsban meglátogatta őt. Az Egy, aki túlélte tömjénező bevezetőjét Max Eastman írta és a könyvet az Egyesült Államokban élő más szovjetellenes személyiségek is erőteljesen propagálták. Így pl. a New Leader, amelynek szerkesztői gárdájába tartozott Eugene Lyons, akinek írásait a náci propagandaminisztérium ügynökségei időről időre idézték — akárcsak William L. White riportját — Barmin könyvét is különleges lelkesedéssel reklámozta és dicsérte; ugyanezt tette William Henry Chamberlain, akinek szovjetellenes írásai a Hearst sajtóban láttak napvilágot s a moszkvai perekről adott magyarázata a Contemporary Japan című japán propaganda-orgánumban jelent meg; Sidney Hook, Trockij volt munkatársa; John Dewey, a Trockij mexikói kihallgatására alakult „Vizsgálóbizottság” volt elnöke és Max Eastman, Trockij volt közeli munkatársa, barátja és fordítója.

Európában a nácik, mind W. L. White, mind Alexander Barmin írását felhasználták a Szovjetunió elleni propagandahadjáratukban. White „Jelentés az oroszokról” című könyvének megjelenését a Der Westkämpfer (a nyugati front hivatalos Wehrmacht újságja) 1945 január 30-i számában lelkes, első oldalon megjelent cikkében köszöntötte. A cikk azt állította, hogy White könyvének megjelenése bizonyíték az Egyesült Nemzetek között beálló szakadás lehetőségére. 1945 márciusában, az olasz arcvonalon harcoló amerikai katonákat a nácik pamfleteket tartalmazó lövedékekkel bombázták. A pamfleten újra kinyomták Barmin Az új kommunista összeesküvés című cikkét, amely előzőleg a Reader’s Digest-ben jelent meg.

Viktor Kravcsenko „A szabadságot választottam” című könyve 1946 elején jelent meg. Ez a könyv vad rágalomözön a Szovjetunió bel- és külpolitikája ellen. Kravcsenko tagja volt a Szovjetunió Washingtonba küldött Beszerző Bizottságának és a háború közepén, 1944 márciusában, dezertált állásából. Kravcsenko könyvének „leleplezéseire” jellemzők azok az állítások, hogy Oroszországot az ötéves tervek és a kollektív gazdálkodás a legszörnyűbb elszegényedésbe és általános szenvedésbe taszították s a viszonyok rosszabbak, mint a cárizmus idején; s hogy a Vörös Hadsereg nem egyéb, mint egy tehetetlen, vezetés nélkül álló tömeg, mely „félvak, sánta, megtört, szívbajban és gyomorfekélyben szenvedő, ötvenéves, szakállas, annyira elnyűtt emberekből áll, hogy alig tudják a saját súlyukat cipelni s mégis alkalmasnak találták őket a frontszolgálatra”. Kravcsenko szerint „a németek azokban a napokban szinte harc nélkül elfoglalhatták volna Moszkvát … Hogy miért fordultak vissza, az egy olyan titok, melyet csak a németek fejthetnek meg a történelem számára”. Miután új kereszteshadjáratot hirdet a Szovjetunió ellen, Kravcsenko kijelenti: „A következő lépés a világbiztonság felé nem a világszervezet megteremtése …” hanem az orosz tömegek felszabadítása zsarnokai uralma alól.” Kravcsenko könyvét az olyan kritikusok, mint W. H. Chamberlain és Dorothy Thompson lelkesen ünnepelték, „jelentős és kinyilatkoztatásként ható riport”-nak, „az amerikai-szovjet viszonnyal kapcsolatos életfontosságú dokumentum”-nak nevezték. Alighogy „A szabadságot választottam” megjelent, a Hearst-sajtó megkezdte a könyv száriakban való terjesztését. 1949-ban a könyv Párizsban sajtóper tárgya lett, miután a Les Lettres Francaises című francia irodalmi folyóirat leleplezte, hogy a könyvhöz Kravcsenko a nevét adta, de nem maga írta. A tárgyaláson még a könyv tartalmát illetően is tájékozatlanságot árult el.

Az antibolsevik keresztesvitézek hangja a második világháború végén Európában nem volt kevésbé fülsiketítő, mint 1918 után.

SaLa